Újra megszólaltak az elnémult harangok. A húsvéti öröm szent hangulatát viszik a hívõ lelkekbe. Feltámadt az Úr! Ma hitvallást teszünk a diadalmas Krisztus mellett. Ma valóság lett: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Ján.11.25.) Gyõzött az igazság és az élet, csatát vesztett a bûn és a halál. Húsvét napján az Úr angyala hirdeti az erõ és a gyõzelem evangéliumát. De milyen szokatlan a gyõzelem útja. A keresztút vezet a megdicsõüléshez. A kigúnyolt, megalázott, elhagyott és keresztrefeszített Krisztus gyõz. A külsõ sikerektõl elkábított, a hatalomra és az erõszakra építõ ellenség megsemmisül. Hívõ ember számára olyan vigasztaló a húsvét tanulsága. Sokszor megdöbbenve látjuk, hogy a bûn, az igazságtalanság és a gyûlölet diadalmaskodik a lelkekben. Ilyenkor könnyen megkörnyékez bennünket a csüggedés és a kishitûség. Az egyik oldalon a test, a hatalom és az erõszak; a másik oldalon a lélek, az igazság és a szeretet. Melyik fog gyõzni? Halljuk az angyali szózatot: ne féljetek! Az igazság Fejedelme feltámadt. Legyõzte a bûnt és diadalra vitte az erényt. Két évezred történelme igazolta az elsõ húsvét igazságát: peEr crucem ad lucem; a kereszt útján a megdicsõüléshez. Ennek az igazságnak bizonyítéka a magyar nemzet dicsõséges történelme. A kereszt nemzete voltunk, de mindig eljött a feltámadás napja, ha Krisztussal jártuk a keresztutat. Húsvét a diadalmas világnézet gyõzelmi napja.

 A feltámadás ünnepe nagy feladatokra is figyelmeztet. Nem elég a lelkesedés. A mi hitvallásunk legyen cselekvõ élet. Szent Pál buzdít bennünket: Ha feltámadtatok Krisztussal, az ottfennvalókat keressétek. (Kol. 3,1.) Prohászka Ottokár, a magyar katolicizmus apostola megrendítõ szavakkal vázolja feladatunkat: „Föltámadunk-e? Sok a halott. A szentírás ismer eleven holtakat. Ismer holt hitet: a hit cselekedetek nélkül holt. …ismer holt jócselekedeteket: Úgy látszik, hogy nagy, erõs, gazdag vagy, pedig szegény, meztelen koldus vagy ... ismer holt kezet, holt szívet; ismer örök halált, melyben megfagy a boldogság vágya. Ismer holt tagokat az egyház testén, kiket Isten lelke nem éltet. S a világ is ismer eleven holtakat; Ibsen ír róluk egyik drámájában. Holteleven szerinte az, ki a világnak él, dolgozik, alkot, szerepel és dicsõséget keres. Dolgozni semmiért, ez a világi élet tragédiája. Elevenholt, aki élni elfelejtett, mert nem értette föl az életet. Ilyen az a nõ, az a férfi, ki vad szenvedélyben fölemésztette erõit és végre annak öntudatára ébredt, hogy ez nem élet. Szegény világ, nagy hullaház; száraz csontok az Isten elevenítõ fuvalmai nélkül! Az Úr Lelke teremt majd életet, élõ embereket, élõ hitet, élõ jócselekedeteket, élõ szívet! Ezt a halált kell utálnom, ezt a holteleven ténfergést, ezt a tehetetlen hitet és holt kezet!
Föltámadunk hát? Ó hogyne támadnánk! Evégett mindenekelõtt hitünk öntudatára kell ébrednünk s alvó erõit fölszabadítanunk. Ez erõk átvonaglanak majd rajtunk és kiégetik belõlünk a bûn penészét, a földies, világias érzést; azután megmozgatnak, kifeszítenek, kinyújtanak, megindítanak; alakulni, Krisztushoz hasonulni késztetnek.”
Érezzük, ez lesz a diadalmas élet. Gyönyörû eszmény a hívõ ember számára. Sokat beszélnek ma új világról. A borzalmas világháború fegyverei felszántják a talajt. Az új világot az evangéliumi mag fogja megtermékenyíteni. Krisztus nélkül nincs új élet. Homokra épít az, aki nem a diadalmas Krisztust követi. A megújulásnak az egyén lelkében kell elkezdõdnie. Ezt a húsvéti feladatot vállalni vallásos és hazafias kötelességünk.
Zalai Közlöny
82. évfolyam, 76. szám (1942)