A kitüntetettek nevében a „Nagykanizsa Megyei Jogú Városért” elismerésben részesült nyugalmazott pedagógus, Csizmadia Ferenc mondta el ünnepi szavait.
Elõször arra gondolt, felolvassa az Éjfél után címû versét, ami nemcsak azt jelenti, hogy éjszaka írta, hanem azt is, hogy talán most már elhagytuk az „éjszakának” a felét, és már kezdünk kifelé lábalni, kezdünk a fény, a reggel, a jobb esztendõk irányába mozdulni. A vers elhangzása elõtt azonban megosztott egy történetet a közönséggel:

– Ezelõtt 30-40 évvel megkértük Bárdos Lajos zeneszerzõ, karnagyot, hogy írjon egy mûvet Thúry György várkapitány születésének évfordulójára és a Várkapu elõtti szobor avatására. Õ azt válaszolta, írok én, csak hozzatok szöveget hozzá, mert nem lehet az irodalomból olyan könnyen elõbogarászni megzenésíthetõ mûveket. Úgy tudom, te írsz verseket is, írjál nekem egyet.

– Nagy izgalomba jöttem, hiszen ilyen megbízatásom még nem volt, de nekifogtam. A kézzel írt szöveg egy példányát a balatonmáriai üdülõjük nagy nyárfái alatt adtam át neki, ahol sakkozni szoktunk. Mindjárt az elsõ sornál megemlítette, hogy egy szótaggal rövidebb a sor. Egy „a” betût kell odatenni, és már kész – jegyeztem meg. – Nem teszünk oda „a” betût, válaszolta. Meghagyjuk így, ahogyan van, ez jelenti majd a szünetet. Maradjon csak üresen a szóköz!
Különben elfogadta a szöveget, de egy hét haladékot kért a gépelésre, hogy pontosan lássa, milyen hosszúak a sorok. Hát egy hét múlva izgatottan mentünk hozzá Rácz Alajossal. A bejáratnál a felesége nyitott ajtót. Rám nézett, és odasúgta: jó lett a vers! Mindjárt leesett a kõ a szívemrõl, és örömmel mentünk be a mesterhez, aki azzal fogadott, meg lesz zenésítve. – Olyan jól sikert a szöveg – folytatta, hogy nem kellett semmit sem kijavítani.
Bárdos Lajos aztán hamarosan eljött a feleségével és három fiával Kanizsára. Megnézte a Gépgyárat, ahol Kanizsa vára állt annak idején, és ellátogatott két próbára is. Az egyik az általam vezetett 100 tagú énekkar próbája volt. Bámulatosan bánt a fiatalokkal, akik rajongva figyelték minden szavát és mozdulatát. A következõ epizód a másik, a Gépgyár énekkarának próbáján történt. Egyszer csak elkezdte magyarázni a kórusmû szövegével kapcsolatban, hogy a költõ ezt mondja, a költõ így akarja, a költõ ezt fejezi ki. Hát én ott ültem az énekkarosok között, és én voltam az a költõ! – jelentette ki derûsen Csizmadia Ferenc. – Nagyon elcsodálkoztam! Hoppá, engem Bárdos Lajos elõléptetett költõvé? Sokat gondolkodtam rajta, valójában költõ-e az, aki verset ír, és megállapítottam, hogy igen. A versíráshoz a rímek, a szótagok kiszámolásán kívül még sok minden kell. „A végsõ választ úgy oldottam meg magamban, hogy akkor, amikor a verset írtad, biztosan költõ voltál, aztán lehet hogy se elõtte, se utána.” De ezt a megtisztelõ címet, hogy én költõ vagyok, azért megjegyeztem magamnak.