A MOL Nyrt. által adományozott legmagasabb elismerést, Életpálya-díjat vett át a közelmúltban a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében Magyar József okleveles olajmérnök, a MOL Nyrt. EBK és Mûszaki szakértõje. E díjjal ismerték el 40 éves szakmai pályafutását, illetve hogy mindig a magyar olajipar elismertségét, megbecsülését szolgálta.

– Engem is meglepetésként ért az elismerés, melynek ünnepélyes átadására meghívhattam a családomat és azokat a kollégáimat, akikkel baráti vagy szakmai kapcsolatban voltam. – nyilatkozta lapunknak a kitüntetett.

Az egyetem befejezése után, negyvenegy évvel ezelõtt, 1967-ben kezdtem el dolgozni az olajiparban, a Dunántúli Kõolajkutató és Feltáró Üzem tanulmányi ösztöndíjasaként Gellénházán Török Iván kollegámmal együtt. Akkor Varga József volt az igazgató és Barabás László a fõmérnök. A gellénházi üzem vezetését épp akkor vette át Péter Richárd. Akkoriban nagyon kevés volt a mérnök, ezért lerövidítették a betanulási idõszakunkat. Alig telt el háromnegyed év és már bevontak bennünket a berendezések irányításába. Ott kezdtük megismerni az igazi fúróséletet, hiszen az iskola padjaiban kevésbé volt erre lehetõség. Nagyon jó szakemberek vettek körül minket. Emlékszem a hosszú kiküldetésekre Gyergyói Jánossal a kisalföldi kutatófúrásokhoz. Az olajiparban jól csengõ nevek – Csörgics Józsi bácsi, Kalcher Feri bácsi – tanítottak bennünket a szakmára. Miután a diplomavédés után 1967-ben megnõsültem, a családom is otthont talált Gellénházán, feleségem ott tanított a helyi iskolában és aztán sorra jöttek a gyerekek.1974-ben már négygyermekes család voltunk.

– Ilyen simán ment minden?

– Az álmodozások kora gyorsan elmúlt, mert 1971-ben a fõnököm Irakba utazott, én pedig ottmaradtam a nagylengyeli üzemben 11 fúró- és 8 lyukbefejezõ berendezés irányításával majdnem egyedül. Mivel Török Iván kollegám átkerült Bajcsára csak egy kezdõ fiatal mérnök, Haász György segítségére számíthattam. Miután az üzem kiemelkedõ szakemberei Irakba távoztak a nyugdíjasokat, Hadri Pali bácsit és a társait kellett visszahívnom, hogy mûködni tudjunk, annál is inkább, mert azokban az években találtuk meg az ortaházi olajmezõt. Egy olajmérnök számára a szakmájában a legnagyobb élmény az, amikor egy fúróberendezés olajat vagy gázt talál.

– Hamarosan ön váltotta a fõnökét Irakban!

– 1973-ban én utaztam ki Iváncsics Sándorral Irakba. Azon a Kirkuk környéki jamburi mezõn dolgoztunk, ahol napjainkban is felrobbantják a vezetékeket és háború van. Egy hatalmas olajmezõben kellett feltáró kutakat fúrnunk. Az általunk mélyített Jambur-2-es kút napi termelése megegyezett a magyarországi kutak egy éves termelésével. Az iraki munka több szempontból meghatározó jelentõségû volt számomra. A külföldi tapasztalatok szerzése mellett egy sor olyan technológiai újdonsággal ismerkedtem meg, amelyekkel még soha életemben. nem találkoztam. Gellénházára visszatérve 1974-tõl tovább folytattam az üzemben a fúrómérnöki tevékenységet. 

–  A nagykanizsai kinevezés milyen változást hozott életében?

– 1978-ban megalakult a Kõolaj és Földgázbányászati Vállalat. Trombitás István, az akkori vezérigazgató az új vállalat különbözõ vezetõi pozícióira kijelölt szakemberek közé, három szakembert választott be a nagylengyeli gárdából; Magyari Dánielt, Péter Richárdot és engem. Végül nekem kellett Nagykanizsára jönnöm és ettõl kezdve hosszú ingázási idõszak következett életemben.

– Milyen feladattal bízták meg Kanizsán?

– Nem túl nagy lelkesedéssel fogadtam el a biztonságtechnikai fõosztályvezetõi állást. Olajmérnök voltam, a fúrástechnológiával szerettem volna foglalkozni, de mint késõbb kiderült, mindenhol lehet tanulni valamit. Nem volt egyszerû dolog egy nagyvállalat munkavédelmi mûködését megszervezni és az alap munkavédelmi dokumentumait elkészíteni. Az akkori idõs kollégákkal, Jankó Kálmánnal, Németh Lászlóval valamint Varga Istvánnal meg a többiekkel becsülettel elvégeztük a feladatot. – Közben jött a, a zsanai gázkitörés, ahol a logisztikai feladatokat kellett irányítanom és ezen belül elsõsorban a fokozott robbanásveszély miatt a gázkoncentráció mérési rendszer kidolgozását kellett megoldani. A szanki laboros kollégákkal együtt kísérleteztük ki elsõként az országban, hogyan is kell egy gázkitörésnél a gázkoncentráció folyamatos ellenõrizését megszervezni. Végül 23 napos szenvedés után sikerült a kitörést felszámolni. Ez örök élmény marad nekem. Néhány évvel késõbb kineveztek a Fúrástechnológiai fõosztály vezetõjének. Ez volt a legkedvesebb idõszak életemben, mert a technológiai fejlesztés területén széles kapu nyílt meg elõttünk. Dr. Meidl Antal, Tatár András és Cziczlavicz Lajos kollégákkal profi technológiákat kezdtünk kialakítani. Lehetõségünk nyílt a legmodernebb külföldi fúrók beszerzésére, ezáltal a fúrási teljesítmény növelésére. Korszerûsítettük az iszaptechnológiát, a kútkiképzéseket, bevezettük a számítógépes szoftver segítségével történõ béléscsõ-méretezést, kialakítottuk az egyenes fúrás technológiáját a megfelelõ stabilizáló rendszerek biztosításával és még számos fejlesztés követte ezeket. Közben elkezdõdött a KFV-én belül az úgynevezett divizionális szemlélet hangoztatása.

– A rendszerváltást követõen ön is választás elé került.

– MDF-es politikusok megkértek, vállaljam el a kanizsai olajipari cég vezetését. Én azt mondtam, a termelést nem vállalom el, mert pályafutásom alatt nem ezen a szakterületen dolgoztam és nyílván mindenki politikai megbízásnak tartaná a kinevezésemet. A fúrás vezetését elvállaltam volna, mert ahhoz értek igazán, arra meg azt mondták, foglalt.

– Hogyan alakult ezután a sorsa?

– A KFV átalakult divíziókká, s én a fúrási divízió fõmérnöke lettem, Illés Miklós pedig a vezetõ. 1990. január 1-jén alakult meg a fúrási divízió és júliusban már megalakult a Rotary Kft., melynek alapító tagja voltam. Itt anyagilag függetlenné váltunk, a megtermelt javainkkal szabadon tudtunk gazdálkodni, ami a hardver-fejlesztésekben jelentett óriási lépést. Többek között ekkor vásároltuk meg Csalódi Sándor kiváló kollégámmal Odessza Midlandben és hoztuk haza, majd az Alföldön, Csójospáloson üzemeltük be az elsõ magyar diesel elektromos fúróberendezést. – A fõmérnöki állás nagy felelõséget jelentett, mert a MOL RT-ben történt változások miatt lassan már a létünkért kellett küzdenünk. A MOL-on belül a fúrási feladatokat elkezdték tendereztetni és elkezdõdött egy háború a Dunántúli és az Alföldi fúrósok között. Végül a Rotary maradt talpon, az alföldi kollégákat privatizálták és Ománba vonult ki szinte az egész cég.

– 1991-ben az irakiak felrobbantották Kuvait összes kútját, s a tûzoltásban óriási sikert értek el a magyarok a „big wind”-del.

– Kuvait a magyar kitörésvédelmi munka egyik dicsõséges fejezete volt, mert sok mindenben példát mutatott. Többek között, hogyan lehet az országnak összefogni egy jó ügy érdekében. Ebben az idõben a fúrások mélyítésére két különbözõ cég szakosodott, az alföldi és a dunántúli fúrási csapat amelyeket még egymásnak is ugrasztottak többször. Amikor azonban a szakmáról volt szó, akkor szisztematikusan közösen készültünk a kuvaiti munkára. Szerencsénk is volt, mert a kuvaitiak által „big wind”-nek nevezett turbóreaktív oltóegység – amelynek oltási technológiájának híre bejárta az akkori világsajtót –, pont arra az idõre készült el, amikor áprilisban felcsillant a kuvaiti út lehetõsége. De hogyan készült el? – Sokan nem is tudják, a zsanai kitörés tapasztalataiból kiindulva a Budapesti Mûszaki Egyetemen egy hosszú tervezési munka elõzte meg létrejöttét, és végül Kecskeméten építették fel ezt a korszerû oltóegységet. Minden magyar embernek azt az érzést kívánom, amit mi átéltünk a zárófogadás alkalmával a kuvaiti stadionban. Amikor a magyarok bevonultak a nemzeti színû zászlóval, felállva tapsolt az egész stadion, mert a teljesítményünk - köszönhetõen a „big wind”-nek - óriási meglepetés volt, hiszen messze a leggyorsabban tudtuk a kutakat eloltani és biztosítani. Ebbõl pedig érzékelhetõ volt, hogy szemben másokkal a magyaroknak nem az volt a céljuk, hogy minél nagyobb hasznot húzzanak a bajból, hanem az, hogy minél elõbb eloltsák az égõ kutakat.

– Közben 1995-ben lejárt a szerzõdése a Rotarynál és egy váltással a DKG-East Rt-nél kezdett dolgozni. Miért váltott 28 év után?

– Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy feleségem 1993-ban halt meg, el lehet képzelni, hogy alaposan padlóra kerültem. Ahelyett, hogy részletezném az akkor történteket, inkább a számomra fontos tanulságairól szólnék. Nem biztos, hogy az a jó, ha az ember foggal és körömmel ragaszkodik ahhoz, amitõl éppen megakarják fosztani, mert a leglehetetlenebb helyzetekbõl is van kibontakozás. Sok esetben pont a váltás hozza meg az embernek a megújulási lehetõséget. Én a mai napig hálás vagyok a családomnak és azoknak a barátaimnak, akik ezekben a nehéz idõkben mellettem álltak. Segítségükkel és bízva a gondviselésben nem mentem bele megalázott helyzetekbe, hanem váltottam. Köszönettel tartozom többek között Mádé Károlynak, aki akkor megbízott egy kemény feladattal. Egy orengurgi szerzõdésnek megfelelõen 120 darab propán-bután tartálykocsit kellett legyártani egy év alatt. A projektnek én lettem a vezetõje. Ekkor tanultam meg a fiatal kollégák segítségével számítógéppel dolgozni. Aztán még részt vettem néhány projektben és egyszer csak megszólat a telefon! Boros Ferenc egykori évfolyamtársam hívott fel Szíriából, ahol három fúróberendezéssel a Shell kontraktoraként dolgoztak. – Hívott, hogy segítsek neki, és én nagy merészen beleugrottam ebbe a munkába. Elõször meg kellett ismernünk a Shell munkairányítási rendszerét, amit azután vezettek be, hogy a Shell érdekeltségû Oxidentál cégnél történt a XX. század egyik legnagyobb katasztrófája, az Északi-tenger egyik platformjának, a Piper Alfának a felrobbanása. A tragikus esemény során közel 200 ember halt meg. A Shell a hatalmas károkkal szembesülve átszervezte olajiparának biztonsági rendszerét, és a kidolgozott új rendszer elõírásainak betartását követelte meg minden beszállítójától. Szíriai tevékenységem kezdetén fogalmunk sem volt arról, hogy mi ez. Nem értettük. Ugyanolyan negatív érzéseket váltott ki bennem is, mint amit most itthon tapasztalok. Aztán lassan, lassan a saját bõrünkön is tapasztalva rájöttünk ennek a rendszernek az óriási jelentõségére. A rendszer lényege az, hogy úgy tárja fel, úgy elemzi üzemzavarok, mûszaki és személyi balesetek valódi okait, hogy közben megmutatja, hol vannak a hibák, a vállalatnál, amelyeket azonnal meg kell szüntetni. Ezzel párhuzamosan mûködtetni kell egy 10-11 eljárási utasításból álló munkairányítási rendszert, amelynek segítségével új szemléletû munkakultúra honosítható meg, biztonságosabb a munkavégzés és minõségileg magasabb színvonalú eredmény érhetõ el. Ez az, amit a mai napig is nehezen tudnak itthon elfogadni. Kinti munkám nagy sikere volt, hogy mire a projekt végére értünk, a legjobb kontraktorok lettünk Szíriában. Egy teljes éven át balesetmentesen dolgoztunk három berendezéssel.

– S egyszer csak ott is megszólalt a telefon…

– Szládovics Dezsõ egykori kollégám hívott, hogy jöjjek haza és próbáljuk meg Magyarországon is bevezetni az általa irányított Kutatási Geofizikai Felügyelet (KGF) keretein belül ezt az új munkairányítási rendszert. Rövid mérlegelést követõen 5 év után hazatértem, és a MOL alkalmazottjaként kidolgoztam a magyar specialitásoknak megfelelõen az eljárási utasításokat, elkészítettem az oktatási anyagokat és oktattam a saját felügyelõinket, a KGF összes vállalkozóját. A siker nem maradt el, mert igazolódott a Shell azon állítása, amely szerint ahol ezt a rendszert bevezetik, ott a balesetek száma 70 százalékkal csökken. Eredményeink elismeréseként a KGF három éven át minden évben elnyerte a MOL EBK elnöki díjat, 2004-ben pedig az egyéni díjat is nekem ítélték a látványos munkáért. Ezt a rendszert mindenképpen szeretném közkinccsé tenni, mert fontosnak tartom, hogy az egyetemrõl, a középiskolákból kikerülõ pályakezdõk ismerjék és megértsék a lényegét.

– Milyen feladata van jelenleg?

– Jelenleg tevékenységem fõ feladata a MOL Kutatási Termelési Divízió termelési részlegére is kiterjeszteni a rendszert. Ez nehezebb feladat, mint a kutatási szakterület esetében volt, mert a fúrósok legalább már hallottak valamit az új alapokra helyezett munkairányítási módszerrõl a nemzetközi piacon. A termelési kollegák nem nagyon.

– Kire emlékszik vissza szívesen a szakmai elõdök, vezetõk közül?

– Meg kell említenem Péter Richárdot, akitõl a szakma alapjait tanultam meg és sokat tett azért, hogy önállósodjunk a munkában, és köszönet azért is, hogy bátran hagyott minket dolgozni. Mellette Barabás Lászlót említem, aki hosszú idõn át volt a vezetõm, nagy lehetõségeket biztosított a csapatomnak és nekem, hogy a fúrástechnológiában gyökeres változásokat tudjunk bevezetni. Szintén meghatározó ember volt számomra Buda Ernõ, akivel 1967-ben ismerkedtem meg. Az elsõ ortaházi kitörésvédelmi gyakorlatot mi ketten szerveztük meg 1971-ben. Együtt nem dolgoztunk, de mindig tudtunk egymásról, tudtuk, melyikünk mivel foglalkozik éppen. Buda Ernõ idõs kora ellenére a kitörésvédelmi fejlesztésben is ott volt, de a legnagyobb örömet számomra az jelentette, hogy segítségünkkel ki tudott jönni Szíriába, és nem csak azt tudtam neki megmutatni, hogy hogyan kellett volna dolgoznunk Magyarországon, hanem a Shell által megkövetelt munkairányítási rendszernek köszönhetõ eredményeket is. Ezen kívül megmutattuk neki Szíria valamennyi õsi kulturális nevezetességét, és ezért rendkívül hálás volt. Hazatérve még voltak közös munkáink, angolból magyarra fordítottunk át értékes anyagokat. Ebben az idõben életünk nagyon jó periódusát töltöttük együtt. Nagy fájdalom volt õt elveszíteni. Csak egy évig volt a közvetlen fõnököm Trombitás István, de számomra pozitív kép marad meg róla. Segített, amikor bejöttem Gellénházáról Nagykanizsára dolgozni, és ha egészen nem is, de majdnem meggyõzött arról, hogy a biztonságtechnika vezetését el kell vállalnom, mert egyszer még az itt tanultak is hasznosak lehetnek. Biztosította családom számára a megfelelõ körülményeket és végig támogatott, amíg a KFV-nél dolgoztam. Utána megszûntek a kapcsolataink, de amikor az EBK munkairányítási rendszert hazahoztam, megkeresett azzal kapcsolatban, mi módon kezdhetnénk el a Zsigmondy - Széchenyi SZKI-ban ennek a rendszernek az oktatását. Fájó, hogy egy tragikus baleset következtében éppen pár napja hunyt el és a temetésére készülünk. Halála mélyen megrendített. Õ is hiányozni fog!

– S ön, milyen vezetõ akart lenni?

– Valószínûleg édesapámtól örökölt szerencsés tulajdonságomnak köszönhetõen, mindig könnyen szót tudtam érteni az emberekkel. Vezetõként is egyformán embernek tekintettem mindenkit, emiatt az egyszerû munkásember ugyanúgy szeretett és tisztelt, mint a közvetlen beosztottam. Ez a hozzáállás segítette az emberi kapcsolataim alakulását, de hátrányom is ebbõl származott. Azt hiszem soha nem lettem volna a mai értelemben vett kiváló menedzser, aki gátlástalanul tudja utcára tenni az embereket. Mint vezetõ mindig megálltam a helyemet, mindig valamit építettem, soha nem romboltam. Minden kollégámat bevontam a munkába és egy másodpercig sem érdekelt, hogy a közvetlenül mellettem lévõ emberek mennyire „veszélyesek” rám nézve. Mindig arra törekedtem, hogy szakmailag jó szakembereim legyenek, nem zavart, ha ez a karrierem alakulására negatívan hatott. Olyan emberek nevelõdtek ki mellettem, akik meghatározó egyéniségei lettek a hazai olajiparnak. Így viszont könnyebben is lehetett lemondani rólam!

– Ha valaki megkérdezné öntõl, hogy vajon megérte, akkor mit válaszolna?

– Mindig hû maradtam az elveimhez. Kitartottam mellettük a nehéz helyzetekben is. Hittem a gondviselésben, hittem, ha kapok lehetõséget arra, hogy becsülettel, tisztességgel dolgozhatok, akkor fel tudok majd állni. Pontosan ez történt. Ma már mosolygok azon, hogy ha nem kerülök a DKG-ba és onnan Szíriába, akkor most sokkal kevesebb eredményrõl tudnék csak beszámolni. Végezetül talán az is lényeges, hogy az elért eredményeimet a családomnak, a nehéz idõkben mellettem álló barátaimnak is köszönhetem. Gyermekeim 13 unokával örvendeztettek meg, és már útban van a tizennegyedik és a tizenötödik is. Ez az életem igazi értelme!

Bakonyi Erzsébet