Mertük volna-e gondolni, hogy a címbéli verssor, amely miatt bezúzták a folyóiratot, a költõt pedig meghurcolták, még majd három évtized múltán is városunkban a cenzúra áldozatává válik? A Nagykanizsai Polgári Egyesület meghívóját olvasva két helyi orgánum is úgy gondolta, Nagy Gáspár 1998-as Magyar abszurdja szerint kell eljárnia. „Nálunk /- két vállrándítás között - /történelmileg úgy alakult /hogy a hóhérok /a vérbírák /a sortûz-vezénylõk /a szadista államvédelmisek /a legfõbb ügynökök /és a megzsarolt kis besúgók /sem tudnak (képtelenek) /megbocsátani /áldozataiknak”

- A bírósági színjátékok, a jog megcsúfolása nyomán sokszáz ötvenhatosra akasztófa várt. Ám amikor már nyakukra hurkolták a kötelet, utolsó lélegzetükkel is azt kiáltották: Éljen Magyarország! Ezért az ilyen megemlékezés is, mint a péntek délutáni, nem a gyászról szól és nem a múltról. Hanem – a mártírok szándéka szerint is – arról, mit kell tennünk, hogy éljen Magyarország. – indokolták az egyesületnél, mi vezeti õket évrõl-évre, így június közepén az ’56-os emlékkert vadgesztenyefái közé. - Nem engedhetjük vissza a hatalomba azokat, akik ártottak a közösségnek. – szûrhette le a hallgatóság a középiskolások mûsora és Dénes Sándor alpolgármester szavai nyomán. A virágok borította kopjafa tövét látva adjuk most közre az alpolgármester szavait:

Wittner Mária az Alaptörvény átmeneti rendelkezései kapcsán arra emlékeztetett: „Van a Terror Házában egy szoba, ami azt mutatja be, hogy öltöztek be a korábbi barnaingesek vörösbe. Talán kellene egy olyan is, ahol láthatjuk, hogy a vörös inget levetik, és helyette szép, demokratikus öltönyöket húznak, hogy aztán folytassák, ahol abba se hagyták. Hányszor lehet egy népet leigázni? Hányszor lehet kizsákmányolni, eladósítani, a teljes reménytelenségbe hajszolni? Õszintén bízom benne, hogy többször már nem lehet…”
A mai megemlékezésünk alkalmat ad arra, hogy három fontos dolgot tisztázzunk.

Vajon gyásznap-e a mai? Sajnos, sok vereség, áldozat, tragédia jellemzi történelmünket, és nem csak 1956 kapcsán. Ám Magyarország miniszterelnöke idén tavasszal leszögezte: mi nem áldozatok és nem vesztesek vagyunk.
Orbán Viktor úgy fogalmazott:„Az önsajnálat és az áldozati méltatlankodás a vesztesek, a bukásukat és tehetetlenségüket magyarázó vesztesek szokása. Semmi köze a 48-asok, az 56-osok, a szabadságharcosok bátorságához, tetterõs életösztöneihez. Ha mindenki áldozatnak érzi magát, hogy jutunk ki a bajból? Ha mindenki áldozatnak érzi magát, ki fog itt dolgozni? Az önsajnálat legyengít, felpuhítja a csontot, és gyávává aszalja a jellemet. A gyõzelemhez, a sikerhez, a méltányos bánásmód kiharcolásához bátorság és erõ kell… Mi nem áldozatok vagyunk, hanem jövendõ gyõztesek.”

A másik félreértés abból fakadhat, ha az ’56 utáni megtorlást az 1963-as amnesztiával lezártnak tekintenénk. Ha puha diktatúrát emlegetnénk. Tudjuk, bizony egészen a rendszerváltásig utánanyúltak a forradalom résztvevõinek. Totális megfigyelés alatt tartották az országot, és most sorra kerülnek elõ a megfigyelési dossziék.

Nem tekinthetjük tehát a kommunizmus rémtetteit a távoli múlt részének, amely bennünket már nem érint. Hiszen a nemzetbe beletartoznak a jelenben élõk mellett a rég elhaltak éppúgy, mint a még meg sem születettek. Akik e nemzet ellen vétettek, a gyermekeink ellen is vétettek. Milyen pontosan fogalmazott Nagy Imre újratemetésekor egy akkor még csak 26 éves fiatalember! „A ma vállunkra nehezedõ csõdtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelybõl most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tõlünk - mai fiataloktól - a jövõnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezõ húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.”

Az Alaptörvény átmeneti rendelkezései, és az azt elfogadó parlamenti többség megerõsített minket abban, hogy a jog, a törvény az emberért van, az igazság közvetítõje lehet – annyi ellentétes múltbéli tapasztalat után.
Ebben hallottuk azt a felsorolást, mennyiféle módon vétett nemzetünk ellen az egykori állampárt. Az ország eladósítása is ott szerepel a listán.
„Megölték a gyermekeinket” – jajdul fel egy édesanya egy ’56-os versben. Hány és hány mai fiatal jövõjét tették tönkre ezzel az adósságheggyel! Az egykori nagykanizsai gimnazistával, Kiss Dénessel szólva: „Kimentek a tankok, bejöttek a bankok.” Gondolhatja-e valaki, az adósrabszolgaság kisebb erõszak, kisebb terror, mint az ötvenes évekbõl ismert véres diktatúra?

A harmadik tisztázandó dolog pedig az, hogy nincs bocsánat.
Nincs bocsánat Nagy Imréért, Maléter Pálért és Gimes Miklósért, akiket egy koncepciós per után, 1958. június 16-án végeztek ki.
És nincs bocsánat a demokratikus Magyarország megteremtéséért küzdõ, meggyilkolt, vagy éppen megnyomorított, tönkretett áldozatokért sem.
Vannak olyan tettek – és az 1956-os, valamint az azt követõ megtorlás idején elkövetett tettek ilyenek -, amelyek nem évülnek el. Amit nem felejthetünk! Amit nem bocsáthatunk meg!

Huszonhárom évvel ezelõtt, 1989. június 16-án újratemették Nagy Imrét és mártírtársait. Az a nap a magyar demokrácia fényes gyõzelme volt. Az a nap, és az azt követõ események bizonyították: az 1956-os forradalom, évtizedek múltán ugyan, de gyõzött. Legyen áldott mindazok emléke, akik fegyverrel vagy fegyver nélkül, megkezdték a sötét diktatúra lebontását. A mi feladatunk pedig – az emlékezés és a tisztelet mellett -, hogy õrizzük a lángot, és hogy méltók legyünk hõseink szellemiségéhez.

Kanizsa