A Takács László Irodalmi Kör Költészet napi rendezvényén névadójukra, Takács Lászlóra emlékeztek. Az irodalom iránt érdeklõdõ versírók és versolvasók két érdekes elõadásnak lehettek részesei a Halis István Városi Könyvtárban.

A megemlékezésen Pék Pál költõ Takács László korai verseibõl mutatott be eddig nem közölteket, és Fa Ede adott elemzést néhányról. A megemlékezés során Horváth István Radnóti-díjas versmondó és Lengyák István tolmácsolta a kör névadójának mûveit. Az est házigazdája Dezsõ Ferenc, a kör vezetõje volt.

Pék Pál költõ többek között felidézte, az elsõ perctõl nem értettek egyet abban, hogy mirõl kell szólnia a költészetnek, és mivel kell foglalkoznia. Akkor tehát itt minden rejtvényfejtés? – tette fel a kérdést Takács Lászlónak, aki azt válaszolta, hogy nem rejtvényfejtés, hanem egy belsõ érzékenység. – Takács Laciban a belsõ érzékenység megvolt – folytatta. Az az identitástudat, amit õ megállás nélkül megpróbált keresni, kialakítani magában, bizonytalan. Nem lehetett úgy elmenni hozzá az Arany János utcai udvari albérletébe, hogy azonnal be is engedjen bennünket, mert megállás nélkül írt. Nehéz lenne megmondani, ki volt Takács László. Egyik kritikus azt írta, nagy költõ volt, aki valami oknál fogva nem állt a világ elé. Másik barátjával, Büki Lászlóval együtt megpróbálták kirángatni a magányából, de sohasem sikerült.

Mindig azt mondta, a vers az legyen egyszerû ebéd. Ahogy egy almát kiteszek az asztalra, lehessen hozzányúlni mindenféle bonyodalom nélkül és úgy egyem, ahogy egy almát kell enni. Az õ verse a vége felé már nem nagyon volt egyszerû ebéd. A szabad asszociáció révén összekapcsolt elemek valahogy fekete lyukakat képeztek, nehéz volt kitölteni. Nem lehetett tudni, hogy az, aki a versben szerepel, hogyan Takács László. A költõi én nem nagyon köszönt vissza nála. Nem rejtõzött el másban. Gyakorlatilag a világ, mint tárgyszerû valóság jelen van a verseiben, de a világban az a mag, amire ráépülnek a valóságelemek, rejtve maradt. Takács László ezt a rejtett világot gondolta igazán kifejezni.

Takács László versvilágáról Fa Ede beszélt. Az õ ötlete volt, hogy a korábban az Erkel Ferenc Olajipari Mûvelõdési Házban mûködött Kanizsa Mûhely a kanizsai, ám kevéssé ismert költõ nevét vegye fel.

– Itt az ideje – hívta fel a figyelmet –, hogy szûkebb és tágabb hazája végre megismerje és méltányolja, egy olyan korban, amikor a társadalmi, morális és szellemi káosz elleni küzdelem már életbevágóan fontossá vált…

A XX. század és az azóta eltelt rövid idõ is, minden – látszólag sikeres – globális és regionális gazdasági és politikai szervezkedés ellenére a szociális, szellemi és morális KÁOSZ kora volt, és az is maradt – kezdte tanulmánya ismertetését. – Ezt a káoszt a posztmodern nyelvfilozófusok, elsõsorban Derrida és Lyotard elmélete fejezte ki frappáns módon. Az õ módszerükkel elemezve minden egységes világkép szövege megkérdõjelezhetõ és teljesen más jelentésû darabokra, fragmentumokra bontható szét. Kizárják az egységes értelemmel bíró tudománynak és filozófiának még a lehetõségét is. A világ – szerintük – diribdarab dolgok puszta halmaza. Minden egyéb csak elbeszélés, ideiglenes érvényû narratíva. Ehhez hasonló, kaotikus világképet élt át, emiatt gyötrõdött, ennek a káosznak a költõje volt Takács László.

Az 1996-ban, Pék Pál szerkesztésében kiadott MÉG ÉLSZ FÉNYESKEDSZ címû kötetét olvasva azt látjuk, hogy a nagykanizsai poeta doctus versmodell formájában is leképezte az egyetemes zûrzavart. Szellemi rokona volt a posztmodern alkotóknak, de õ, a kortárs Tandori Dezsõnek és sleppjének poszthumán világszemléletével szöges ellentétben, mindvégig ember-centrikus maradt. Drámai módon küzdött a káosz világával még akkor is, ha az irónia és a gúnyos ítélkezés fegyverét forgatta, vagy ha a széthulló emberi világ hangjait montírozta verskollázsaiba. Ezért õ nem posztmodern alkotó volt, hanem a korábbi avantgard irányzatok eredményeinek, értékeinek õrzõje. Így vált a poszt-avantgard egyik legjelentõsebb hazai képviselõjévé.

B.E.