Néhány percre szinte minden látogató megáll a zalaegerszegi Göcseji Falumúzeum elõtti téren felállított szobornál. Vannak, akik fotográfiákat készítenek, a gyerekek meg magától értetõdõ természetességgel telepednek le a keskeny lócára az "agyagba formált öregek" mellé. A szoborkompozíció ugyanis egy idõs emberpárt ábrázol: a fejkendõs parasztasszony válla kicsit meggörnyed, mellette a hetykebajszú, kalapos öregember egyenes derékkal üldögél. Aprólékosan kidolgozott arcukon fáradság tükrözõdik, tekintetük mégis nyugalmat áraszt. A szobor címe Király és királyné, alkotója Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászmûvész, aki idén ünnepli 70. születésnapját. Kisplasztikáiból, reliefjeibõl mintegy 150 alakalommal nyílt kiállítás szerte Európában, több mint hatvan köztéri szobra díszíti a városok tereit.

Szabolcs Pétert mûtermében, a város másik végén, a Páterdomb egyik ódon épületében kerestem fel. A Király és királyné címû szoborkompozíció mindjárt a beszélgetés elején szóba kerül.
- Az öregemberpár harminc év alatt készült el - idézi fel. - Egy évvel az ország elsõ falumúzeumának alapítása elõtt, 1967-ben kerültem Zalaegerszegre. Ahogy láttam felépülni a göcseji falut reprezentáló skanzent, elgondolkoztam: ha emlékeket állítunk a tárgyaknak, akkor meg kell tisztelni azokat az embereket is, akik ezeket a házakat felépítették, a tárgyakat megalkották. Évtizedeken át foglalkoztatott a téma, rengeteg formában, méretben készítettem el, volt, mikor hegesztett vörös lemezt, volt, mikor agyagot, bronzot használtam, mire aztán készen lett a mû.

Találkozás a vonaton

A beszélgetésbe bekapcsolódik Ágnes asszony, a mûvész felesége is, aki azokban az években restaurátorként dolgozott a múzeumban. Budapesti lány volt, a fõvárosban ismerte meg a mûvészt, és követte a Zalaegerszegre.
- Szabolccsal egy vonaton találkoztunk elõször... - említi nosztalgiázva. - Az idõ tájt még szigorúak voltak az ismerkedés szabályai, édesanyámmal utaztam, nem állhattam szóba "idegenekkel". Szabolcs viszont kifigyelte, hogy hova megyünk, és pár nap múlva megjelent a házunk elõtt. Akkoriban még én is szobrász szerettem volna lenni, szakkörökbe jártam, így aztán rengeteg közös témánk volt. Amikor Szabolcs végzett a fõiskolán, nekem még két évem volt hátra az középiskolából, de miután leérettségiztem, összeházasodtunk, és jöttem utána Zalaegerszegre.
A férjét következetesen családi nevén szólítja, nevetve ad magyarázatot a fel nem tett kérdésre: a szobrász Przetacznik Szabolcs Péter néven született, így ismerte meg, és csak néhány évvel késõbb, 1968-ban vette fel a Szabolcs Péter nevet.
A család történetét Szabolcs Péter meséli el. Nagyapja Krakkóból telepedett át Magyarországra. Tót lányt vett feleségül, a mûvész róla mintázta az öregpár "királynéját". A család Diósgyõrbe került, a nagyapa a gyárban kapott munkát, a kohó mellett dolgozott. Hét gyermekük született, közülük Szabolcs Péter édesapja volt a legidõsebb.
- Édesapám tehetséges volt, de mivel a testvérek közül õ volt a legidõsebb, amikor elérte a munkaképes kort, azonnal dolgoznia kellett - mondja. - Én beteges gyermek voltam, a szanatóriumból csak hetedikes koromban kerültem vissza Miskolcra. A rajztanárom a tudtom nélkül küldte el a felvételi lapomat a budapesti mûvészeti gimnázium szobrász szakára. A felvételire papír, ceruza és rajztábla nélkül állítottam be, mindent úgy adtak kölcsön, de sikerült a felvételim. Több ezer jelentkezõ közül húszan kerültünk be az évfolyamba, így 1957-ben Budapestre kerültem, kollégista lettem.
Beszél arról is, hogy a mûvészeti gimnázium után azonnal felvették a Magyar Mûvészeti Fõiskolára, de a hatvanas évek elején a felsõfokú tanulmányok megkezdése elõtt egy évig kötelezõ volt dolgozni. Szoboröntödébe, gipszöntõ mûhelybe került, majd következtek a fõiskolás évek: szavai szerint a "zenekarok, a házibulik, a rock and roll, a farmer és a hosszúhaj" idõszaka szép és izgalmas fejezete volt az életének.

Az elsõ ember, aki szembejött velem, köszönt

A fõiskola után sem a szülõvárosában, sem Budapesten nem tudott elhelyezkedni, de Zalaegerszegen adódott egy mûvésztanári állás. Hét esztendõn át tanított mûvészettörténetet, rajzot és ábrázoló geometriát a középiskolákban.
- A térképen kerestem meg Zalaegerszeget, és amikor leszálltam a vonatról, az elsõ ember, aki szembejött velem, köszönt - emlékszik vissza a legelsõ benyomására.
Szinte azonnal megkedvelte a várost, de mint fogalmaz, azért nem volt ennyire romantikus és szép a kezdet. Két évig a Zrínyi Gimnázium tantermében lakott, oda "nõsült". A pincébõl a diákokkal közösen rakták ki a szenet, átalakították mûteremmé, és ott alkotott.
Az elsõ gyermekük megszületése után szoba-konyhás lakásban éltek egy másik mûvészházaspárral együtt. Néhány év múlva a páterdombi mûteremlakásba költöztek, amely ma a második otthonuknak számít. A szobrászkellékekkel, kisplasztikákkal zsúfolt mûterem alacsony mennyezetére mutatva szemlélteti, hogy a Százhalombattán álló Szent István négy méter magas bronzszobrának csak a részleteit tudta itt elkészíteni, az elemeket már a színház díszletezõjében kellett összeraknia.
Megoldást keresett, míg végül Zalacsében, a Zala parton rátalált arra a romos malomra, amelyet aztán felújítottak és kibõvítettek.

- A faluban akkor kezdtek el köszönni, amikor kimeszeltük az épületet, és látták, hogy képesek vagyunk idõt és energiát áldozni arra, hogy széppé varázsoljuk - közli. - A zalacsébi malom számomra azóta is szent hely. Úgy készült el, mint egy szobor, aprólékos munkával, kijavítgatva a hibákat lépésrõl lépésre haladtunk. Itt nõttek fel a gyermekeink, de a barátaink, ismerõseink is szívesen járnak ide. A Malom-Tanya Panzió ma már családi vállalkozásként mûködik.

Mint hozzáfûzi, gyakran érkeznek gyermekcsoportok is. A nagyvárosi gyerekeknek elõször furcsa a vidék, de hamar beilleszkednek a természetes környezetbe.
- Egy hajnalon római kori érmeket szórtam a Zalába, amelyeket én készítettem - meséli. - Egyet megmutattam gyermekeknek, és azt mondtam, hogy a folyóban találtam. Azonnal kincskeresõ túrára indultak, a Zala folyó sekély vizében mindenki talált érmet, mindenki más-más formát, amire külön büszkék voltak. A nyaralás utolsó napjaira valamennyi elõkerült.

Alkotásai témája az élete

- Néha elcsodálkozom azon, hogy milyen nagynak tartanak az emberek, pedig csak a dolgomat teszem - mondja, miközben a kisplasztikákat nézegetjük. - Azért ad az isten talentumot, hogy a mûvész saját eszközeivel meg tudja fogalmazni a gondolatait. Az alkotásaim témája az életem: az emberi kapcsolatok, a gyermek, a barátság, a magány, a születés, a halál, a szerelem. Ezek mind-mind õsi témák, de az emberek sokféle utat járnak be, ettõl válik a mûvészet sokszínûvé.
Amikor elsõ portréját elkészítette, elégedett volt magával, és azt hitte, hogy a mû tökéletes lett. Aztán a mestere, miután megnézte, csak annyit kérdezett tõle: "megengeded, hogy hozzányúljak"?
- Bólintottam, mire "bajonettel, huszárkarddal" tönkretette a munkámat. És én egyetlen másodperc alatt rájöttem, hogy tulajdonképpen semmit sem csináltam - ismeri be. - A mester nem bántott meg, nem mondta, hogy tehetségtelen vagyok. Nekem kellett rájönnöm, hogy mi a hiba. Egy portré sokszor nüánszokon múlik. Most is gyakran megesik, hogy "úszik" rajta minden, valahogy nem akar jó lenni, de ha sikerül egyetlen pontot megtalálni, ami a helyén van, magától összerendezõdik az alkotás.
- A reneszánsz idején még ki volt találva a különbözõ szakmák helye - jegyzi meg elgondolkozva. - A leggyönyörûbb nonfiguratív alkotás a reneszánsz palota, amely maga a matematika, maga a csoda. Az épületekben mindig volt a szobrok számára egy fülke, hogy Donatello, Raffaello, Michelangelo alkotásaival "lelket leheljen" a palotákba. Ezzel szemben a XXI. századi épületekbe utólag már nagyon nehéz mûalkotást készíteni.
Van azért ellenpélda is: a zalaegerszegi Zrínyi Gimnázium klasszicista jellegû épületét ugyan jó 300-400 évvel a reneszánszt követõen (1897. augusztus 26-án) adták át, de a homlokzatán kialakítottak két szoborfülkét is, amely 112 esztendõn át üresen állt. Szabolcs Péter hófehér carrarai márványból, Mûvészet és a Tudomány címmel - lantot tartó nõ-, illetve könyvet tartó férfialakot - készített a szoborfülkékbe.

Az igazságot kereste

- A dolgok ma sokszor nincsenek a helyükön - vált témát. - Például általános szokássá vált, hogy ha szobrot avatnak, a meghívón az alkotást létrehozó mûvész neve nincs feltüntetve.
Aztán arról beszél, hogy egész életében az igazságot kereste, ami sokszor nagyon nehéz volt, de mindig volt benne annyi empátia és szeretet, hogy az alkotásain keresztül át tudja adni, meg tudja mutatni.
- Az életben a tradíció az egyik legfontosabb dolog. Az idõs pár mögött a kerítés lécei olyanok, mint a fejfák, mintha õsök sora állna mögöttük. Van köztük kicsi, nagy, alacsony, magas, gyerek és felnõtt - utal a Király és Királyné címû kompozícióra. - Az õseink által válunk azzá, akik vagyunk, de nem a külsejük, a ruhájuk a fontos, hanem a mentalitásuk, és az, ahogy a világhoz viszonyultak.
Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászmûvész jubileumi kiállítása a múzeumok éjszakáján nyílt meg Keszthelyen, a Balatoni Múzeumban. A tárlat szeptember másodikáig tekinthetõ meg a Balaton fõvárosában, az életmûvét bemutató kiállítás pedig a hetvenedik születésnapja elõtt három nappal, szeptember 19-én nyílik meg Zalaegerszegen, a Göcseji Múzeumban.

Kolozsvári Ilona/MTI - Kanizsa