Rokonszenvezõ taps köszöntötte a Pompiliusz búcsú miséjén koncelebráló Nyeste Pált, a Piarista Iskola augusztus 1-jén hivatalba lépõ igazgatóját. Egy ilyen õrségváltás sokakat arra késztetett, átgondolják és megfogalmazzák, mi mindent jelent ez az iskola. – Több piaristára lenne szükség. – fogalmazott az ünnep szónoka, Szûcs Imre újudvari esperes-plébános. - Mi mindent tud kihozni Bach négy húrból? – Zsolt atya búcsú-ajándékaként a testvéröccs, Vereb Balázs adott erre választ a mise utáni hegedûkoncertjén. – Mozaikok csütörtök estérõl, tudósításért pedig nézzék a Duna tv Élõ Egyház címû mûsorát július 15-én, vasárnap 10- kor, az interneten az adás után utólag itt.

- Ki nem volt még reménytelenül szerelmes? – egy, az elsõt most végzett kisdiák tette csak fel a kezét a hegedûmûvész kérdésére. Neki ajánlotta az ezt követõen felcsendülõ darabot. Remek döntés volt, hogy a javarészt Bach hegedûmûveibõl álló hangversenyt is – a hagyományoktól eltérve – a kápolna falai között tartották. Szinte kézzel tapintható volt a szerzõ és Isten beszélgetése. Átimádkozott falak. Egy búcsú-ünnep nem csak a védõszent ünnepe, legalább annyira a templomé: hálaadás az ott kapott kegyelmekért.
Az alkalomhoz méltó volt a hangversenyt megelõzõ szentmise zenei anyaga is. Szívbõl és teli torokból harsogó népének éppúgy elhangzott, mint a római Szent Péter Bazilika karnagya, Marco Frisina méltán népszerû dala, a Totus tuus.
A falba mélyített, újonnan kialakított fülke üvegajtaja mögött kivilágított ereklyetartóban a már említett csontdarab és reverendafoszlány. Az idei ünnep óta a templom látogatóit emlékezteti Pirrotti Szent Pompiliusz példájára. – Mit kívánsz? – kérdezte az otthonról tizenhat évesen elszökött ifjút a piarista rendház portása. – Szent akarok lenni. – idézte a választ Imre atya prédikációjában, mely több tovább gondolandó indíttatást is nyújtott.
Pompiliusz szobrát arról lehet felismerni, hogy cipót nyújt, utalva arra, csodásan elegendõ lett, megszaporodott a kevés. Isten a vidám adakozót szereti – szól a régi mondás. Ezeknek az igazságoknak az a kockázatuk, közhellyé laposodhatnak. Pedig éppen Pompiliusz cipó-csodájának fényében ismerhetjük fel ennek a mondatnak idõszerûségét. Isten a vidám, önzetlen, viszonzást nem váró adakozót, azaz ajándékozót, szolgálatot teljesítõt, másokért élõt szereti. Vagyis többszörös eredménnyel jutalmazza. Meglehet, ez a titka a piarista iskoláknak? Titok? Hisz ismeri ezt mindenki, aki nem fél a munkától, nyitott szemmel járva észreveszi a feladatot és nem szenved, nem sajnálja önmagát. A természetfeletti a természetesre épül…
 

P.J.