Nem mindenütt… Az ötágú jelkép és a partizánok nyomában az Isztrián

ISZTRIA. A városunktól mindössze 300 kilométerre fekvõ hatalmas félsziget az elmúlt években vált egyre ismertebbé a magyarok, így a Nagykanizsaiak körében is. Nem tudnék csodálatosabb látványt magam elé képzelni, mint amikor Károlyvárost (Karlovac) elhagyva, mintegy órányi autózás, és nem mellesleg a Dinári-hegység égbe szökõ csúcsainak leküzdése után megpillantja az ember az Adriát. Talán csak a Balaton látványa pótolja ezt az érzést, fõként nekünk, Kanizsaiaknak, mikor otthonról „kiugrunk a Balcsira”, és Balatonmária elõtt meglátjuk a mi csodálatos tavunkat…

Amikor a szemünk elé tárul Fiume (Rijeka) látványa és az Isztria déli része, az ember már érzi, tudja, hogy megérkezett, itt a tenger, a csodálatos, azúrkék Kvarner-öböl. Miközben alattunk kirajzolódik Fiume, és a szemünk elõtt láthatóvá válik az Isztria déli csücskének egyik gyöngyszeme, Abbázia (Opatija), bizonyára sok magyarnak eszébe ötlik, hogy 100 éve ez a vidék még a Magyar Királyság része volt…
Nekem az Isztria mindig is a tökéletes, festõi szépséget jelentette. Rijeka és a vidéke, valamint az Isztria – félsziget egyszerûen csodálatos. A sziklás partvidék, a szép öblök, a csodálatos szorosok és kis fjordok méltán kelhetnek versenyre bármely görög, olasz vagy spanyol tengerparttal. Én minden nagykanizsai polgártársamnak ajánlom, hogy ha megteheti, az Isztriát válassza kikapcsolódása, nyaralása helyszínéül. Autóval, vonattal illetve autóbusszal is könnyen, gyorsan és nem mellesleg olcsón elérhetõ.

Ha az érdeklõdõ utánakeres a világhálón, szembesülhet vele, hogy az isztriai árak – például az ételeké, vagy az apartmanoké és egyéb szálásoké – lényegesen olcsóbbak, mint mondjuk a krétai vagy ciprusi fizetnivalók. És míg Rijeka három, addig az Isztria „fõvárosa”, és egyben legtávolabbi, „legdélibb” csücske, a Kamenjak-foknál fekvõ Pula (Pola) is mindössze négyórás, kényelmes autózás után elérhetõ, sõt, utóbbi még repülõtérrel is rendelkezik. Ez a tengerparti város 1914-ben még az Osztrák – Magyar Monarchia tengeri kikötõje volt, csakúgy, mint Fiume.

A vörös csillag…

A vörös csillag alapvetõen a baloldaliak, a kommunisták jelképe volt, illetve azzá vált az elmúlt 100 évben. Minden országban mást jelent, más múltat takar, másként emlékeznek rá vissza az emberek. Az értelmezõ szótár szerint: „kommunista: lat el. I. a kommunista párt tagja, a marxizmus-leninizmus híve, a kommunizmus megvalósításáért küzdõ ember” „kommunizmus: lat el. 1. a szocializmus felépítése utáni, osztály nélküli gazdasági rendszer, amelynek alapelve: ’mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint’.” Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest 1989. 441. o. „szocializmus: lat el. 1. a termelési eszközök társadalmi tulajdonán és a kizsákmányolás megszüntetésén alapuló állami és társadalmi rendszer, amelyben az elosztás az egyén munkájának mennyisége és minõsége szerint történik, a kommunizmus elsõ szakasza; 2. az ezért küzdõ forradalmi munkásmozgalom, ennek elmélete; 3. rég. a szélesebb tömegek, az alsóbb rétegek anyagi viszonyainak megjavítására irányuló, tisztázatlan elvi alapokon álló törekvések összefoglaló neve.” Bakos Ferenc: i. m. 816. o.
Tehát az eszme szép, persze ma már tudjuk, megvalósíthatatlan, mert sajnos életképtelen. Magyarországon a jelkép a Tanácsköztársaság hónapjai alatt tûnt fel elõször, persze már akkor is az emberi hatalomvágy, az önkényeskedés szennyezte be, ami negyedszázaddal késõbb folytatódott. Pedig a második világháború után jelenthetett volna valamit, valami mást, nekünk is, éppúgy, mint déli szomszédainknak. Ugyanis a délszláv utódállamokban, fõként az idõsebbek körében mind a vörös csillag, mind pedig Tito marsall még ma is nagy tiszteletnek örvend. És hogy nálunk miért nem tölthet be valamilyen pozitív szerepet a vörös csillag? Az okokat kezdhetjük keresni már Kun Béláéknál, a Tanácsköztársaság vörös terrorja idején, ugyanis nálunk az ötágú jelképhez mindig valamilyen negatív elõjelû, erõszakos cselekmény társult. Miért – kérdezhetné most az olvasó – létezik pozitív elõjelû erõszakos cselekmény is? Véleményem szerint igen, például egy népnek a megszállói ellen folytatott felszabadító harca tekinthetõ ilyennek. Kitûnõ példa erre a jugoszláv partizán alakja és küzdelmei. Azonban hazánkban Horthy fehérterrorja, majd az azt követõ negyedszázad, ami Horthy uralkodását jellemezte (ennek egy jól jellemzõ részletérõl már beszámoltam: http://www.kanizsaujsag.hu/hirek/7133/az-europai-konyv-tragikus-napja-#8211;-78-eve-tortent#8230;/), és ami a hárommillió koldus országává tett, majdpedig a második világháború poklába taszított bennünket, alapjaiban gátolta meg azt, hogy feltûnhessen a magyar partizán alakja. Sajnos hazánkban csak rendkívül kis mértékû volt a náci megszállókkal szemben kifejtett ellenállás, mint errõl korábban már írtam: http://www.kanizsaujsag.hu/hirek/5580/66-evvel-ezelott-ok-is-egy-veres-osz-hosei-voltak-(olvasoi-level)/ Azonban nem így történt ez a Balkánon, ahol magyarok ezrei harcoltak Tito hadseregében, sõt, egész csapattestek jöttek létre vörös csillagos magyar lobogó alatt. Ilyen volt például a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg „Petõfi Sándor” 15. dandárja. A dandár a szentistváni és beremendi erdõkben tartotta a frontvonalat 1945 tavaszán. A Petõfi-dandár még a Vajdaságban alakult meg, 1944. december 31. napján. 1200 magyar alkotta, a parancsnokuk pedig Kis Ferenc partizán százados volt, aki Bolmány község visszafoglalása közben halt hõsi halált, 1945. március 21. napján. A magyar dandár vörös csillagos magyar nemzeti zászló alatt harcolhatott. Egyébként Tito marsall az elsõ, zászlóalj erõsségû magyar partizáncsoportot még 1943 nyarán hozta létre Szlavóniában.
Aztán felszabadult hazánk, de a vörös csillag ismét idegen lett a magyarnak…
Hogy miért? Azért, mert nekünk volt egy Rákosi Mátyásunk, aki a vörös csillagot arra használta fel, hogy diktátorává váljon hazánknak. Százak végezték a bitófán, ezreket telepítettek ki addigi lakóhelyükrõl, százezreknek tették tönkre az életét, sokaknak végleg, helyrehozhatatlanul. Aztán jött Kádár János, aki korábban maga is Rákosi diktatúrájának áldozata volt. Amikor Rákosi 1956 õszén elmenekült az országból, hogy soha többé ne léphessen annak földjére, nagy lehetõség elõtt állt hazánk. Az emberek igyekeztek ezt kihasználni, és két hétig úgy is tûnt, hogy sikerülni fog. Aztán Kádár elkövette élete legnagyobb hibáját, mikor segítette vérbe fojtani a magyar forradalmat. Õ szintén az ötágú jelképet használta fel arra, hogy megkaparintsa a hatalmat, nem csoda hát, hogy az emberek hazánkban nem jó szívvel tekintenek e jelképre. Persze Kádár és Rákosi között nem lehet egyenlõségjelet tenni, hiszen a szocializmus évtizedeiben újjáépült a második világháborúban lerombolt Magyarország. A magyarok lassan-lassan ugyan, de megtanultak a Kádár-rendszerben élni, még úgy is, hogy az emberek nagy többsége számára evidenciává és elfogadottá vált ez az egypártrendszer, méghozzá a maga megkötöttségével és szabályaival együtt. Sokan szerették, megszerették, sokan nosztalgiával gondolnak vissza rá mind a mai napig. Hiszen az 1970-es évekre a rommá lõtt Magyarország ismét teljesen felépült, mindenkinek volt munkája, volt valamiféle egzisztenciája, nem kellett félni a holnaptól, lehetett elõre tervezni, volt mit enni, volt hol lakni, nyaranta a „SZOT-üdülõk” boldognak tûnõ proletárcsaládok ezreivel teltek meg a Balaton mellett. Mára mi maradt ebbõl? A munkásság akkor, ott úgy érezhette, hogy figyelnek rá, a munkanélküliség, a hajléktalanság ismeretlen fogalom volt. A munkásság olcsón, fillérekért jutott az energiahordozókhoz, a kenyérhez, vízhez, tejhez, húshoz. Nem jelentett gondot még a szegényebbek számára sem a gyerekek iskoláztatása és egy valamiféle életpályára állítása, hála a „szociális hálónak”, az ingyen tankönyveknek és az ingyenes, mindenki számára hozzáférhetõ, magas színvonalú oktatásnak. A szegénység, mélyszegénység és éhezés ismeretlen, az „összkomfortos élet” viszont megszokott fogalommá vált, a közbiztonság pedig biztos alapokon nyugodott, még úgy is, hogy ennek megteremtésébe néha-néha a Munkásõrség is besegített. Gombamód nõttek ki a földbõl a „szocialista típusú” lakótelepek, és aki ott nem jutott lakáshoz, az bizton találta meg a helyét valamelyik munkásszállón. Az egyszerû gyári munkás is reális eséllyel vásárolhatott egy kis hétvégi telket és hozzá egy autót, amivel oda kijárhatott, a Trabantok, Wartburgok, Zsigulik és Skodák az 1980-as évek végére „elözönlötték” az ország útjait. Akinek pedig nem volt autója, az igénybe vehette a szintén a „népgazdasági való(tlan)sághoz igazított” tömegközlekedést. Ezeket az érdemeket, eredményeket nem lehet elvenni Kádár Jánostól. Persze az emberek nem tudták – de nem is nagyon érdekelte õket, talán csak az értelmiséget – hogy mi zajlik a színfalak mögött, hogy egy „puha” diktatúra mûködik egy kemény cenzúrával vegyítve, hogy az ország adósságcsapdába került, hogy egyre jobban eladósodtunk, miközben igyekezett a rendszer fenntartani a „munkásság álmát és államát”, hogy ez a társadalmi és fõként gazdasági berendezkedés (modell, ha úgy tetszik) nem életképes. Nem érdekelte õket, hiszen az egyszerû emberek milliói semmi mást nem akartak, és semmi mást nem akarnak ma sem, mint élni, megélni. Ha apránként is, de elõbbre jutni. Ezt megkapták Kádártól és a Kádár-rendszertõl, aki ezt az egyszerû népi igényt brilliánsan ismerte fel, és elégítette ki, miközben egyre több hitelt kényszerült felvenni a rendszer mûködtetéséhez. Nagyszerûen mûködött tehát a római császárok egyszerû, de jól bevált hatalommegtartó taktikája – a „kenyeret és mulatságot” („panem et circenses”) a népnek, hogy csöndben maradjon és elviselje a diktatúrát, a zsarnokságot – 2 ezer év múltán is. Valóban, míg el nem jött a rendszerváltással (1989, bár sokak szerint még mind a mai napig nem történt meg egy igazi rendszerváltás, hiszen az MSZP szinte ugyanazon embereket tömöríti, mint elõdje, az MSZMP…) a keserû ébredés, addig tényleg a „legvidámabb barakk” voltunk…

Azok az isztriai vörös csillagok…

Meglepõ lehet a magyar utazó számára, de nemcsak Szerbiában, hanem Horvátországban is találkozhatunk mind a mai napig – gondozott – vörös csillagos partizán- vagy éppen Tito-emlékmûvekkel. Josip Broz Tito más volt, mint Kádár és Rákosi. A fasiszta megszállás alatt a felszabadítási mozgalom élére állt, és 1945-re partizánjai már mindenütt a németeket üldözték, a háború utolsó napjaiban pedig a szerbek már Trieszt utcáin masíroztak. Persze a háború végén Jugoszláviában is volt megtorlás, a megszállókkal kollaborálókkal éppoly kegyetlenül bántak el, mint tették azt Európa más országaiban is. De az 1940-es évek végére világossá vált, hogy Titó valami mást akar, mint a környezõ „szocialista tömb” országai. Hogy egypártrendszer volt Jugoszláviában is, az nem vitás, de mintha Tito tényleg az emberek fejével gondolkodott volna. Nem akart vasfüggönyt, nem akarta a délszláv állam polgárainak minden lépését szabályozni kénye-kedve szerint, nem akarta mindenáron a szovjet barátságot, hanem akarta inkább elsõsorban is a jugoszlávok boldogulását. Egy többnemzetiségû országot sikerült úgy összefognia, hogy az emberek jól érezték magukat benne. Nem is került sor forradalomra, nekik nem volt ’56-uk. Másként is gondolnak vissza az emberek ezért Titóra, mást jelent náluk emiatt a vörös csillag, és nemcsak Szerbiában, de például Horvátországban is. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a 90-es évek délszláv háborúi után az utódállamokban stabilizálódott a helyzet, a kormányzatok az emberekért dolgoztak, és nem ült a nép nyakára egy olyan – saját zsebre, illetve a nemzetközi bankárok kezére játszó – rezsim, mint amilyen nálunk élõsködött majd egy évtizedig az országon. A „liberális” –nak nevezett, MSZP – SZDSZ-es kormányok az új évezred elsõ évtizedében nyakig eladósították az országot, és most mi mind ennek a levét isszuk. Kérem, több mint két év telt el a kormányváltás óta, de még mindig derülnek ki újabb és újabb MSZP-s pénzlenyúlások, vesztegetések, csalások, visszaélések. Európában egyedüliként tönkretették a nemzeti légitársaságot is, csõdbe ment a Malév. Persze, némelyikük még mindig ott ül a Parlamentben, és a bûnösök legtöbbje még mindig jól él, miközben a munkásság szenved az országot gúzsba kötõ – egyébként pedig az MSZP-sek által felvett – hitelektõl, a nemzetközi bankárszektor szinte állandó támadásaitól. Baloldaliként mondom azt – szégyenszemre – hogy a jelenlegi, jobboldali miniszterelnök többet tett a munkásságért és a munkahelyteremtésért, mint a levitézlett Gyurcsány-Bajnai kormányok. Ezek lettek a következményei a magyar választók 2002. évi, rossz döntésének.
Persze, mert megvezettek, becsaptak bennünket, azt hazudták, amit hallani akartunk. Hazudtak reggel, hazudtak este, hazudtak mindig és mindenhol, ez ugye Gyurcsány hírhedt öszödi beszéde után már világossá vált mindenki számára, csak sajnos késõn. A Fidesz megpróbált az országos megmozdulások élére állni, de Gyurcsány a karhatalommal szétverette a tüntetéseket. Szomorú 50. évfordulója volt az 1956-os forradalomnak a pesti tüntetések vérbefojtása, amikor ismét magyar lobogót taposott a karhatalmisták csizmája. Arra érdemteleneket juttattunk hatalomhoz, 8 hosszú évre… De hagyjuk a múltat, hiszen az ország és a városunk is elindult kifelé a gödörbõl, és ha a mostani vezetésnek is adunk 8 évet a bizonyításra, véleményem szerint hamar felzárkózhatunk Nyugat-Európához.

De most „jöjjön velem” a Tisztelt Olvasó, keresztül az Isztrián, nézzük meg, napjainkban hány emlékmûve van, van-e egyáltalán – és milyen – emlékezete a hõs Tito-partizánoknak.

Ha az Opatiját (végül is a tõle néhány kilométerre fekvõ Rijekát) az isztriai-félsziget csúcsán fekvõ Pulával összekötõ, az Isztria déli partvidékét követõ, festõi szépségû tájakat átszelõ E751-es (66-os) úton elindulunk Rijekából – az isztriai-félsziget déli hegyvonulatait és partvidékét követve – Pula kikötõvárosába, akkor már rögtön Opatija után, Ièiæiben, majd Ikaban is találhatunk egy-egy, gyönyörûen megmunkált és gondozott partizán-emlékmûvet, amelyek a Jugoszláv Népfelszabadító Hadseregnek – Tito katonáinak – állítanak emléket. Ezek a tengerparti sétány mellett állnak, és jól megközelíthetõek. E sétányon – kisebb megszakításokkal – tulajdonképpen Opatijából egészen az Ika után következõ, egyébként még szintén az olasz kisvárosok hangulatát idézõ Lovranig el lehet jutni. A környéken a második világháború alatt erõs partizántevékenység folyt, akkoriban még csak ez az egy út vezetett a félsziget belsejébe, illetve Pula felé. Az Isztria déli partvidéke, a partmellék fölé tornyosuló sziklák és hegyek a partizánharcmodornak igazán kedveztek, nem csoda tehát, hogy rendszeresen ütöttek rajta a partizánok az úton tovahaladó németeken vagy olaszokon. Természetesen miközben e sorokat írom, partizánokat már nem, de szépet és természetest még mindig láthatunk, ha megállunk egy picit a 66-os út mentén kialakított számos pihenõ egyikénél. Lábaink elõtt terül el az egész Kvarner-öböl. Ha visszatekintünk, Rijeka pompás látványa tárul a szemünk elé, míg fölöttünk hegycsúcsok és sziklaormok tornyosulnak, mellettünk pedig az Adria hullámai nyaldossák a meredek sziklapartot. A Kvarner-öböl vizét megannyi – kisebb és nagyobb – hajó és komp szeli, utóbbiak az Isztriához közelebb esõ Cres, valamint az az mögött fekvõ Krk szigetekre szállítják szinte folyamatosan a turistákat.
A tengerparti úton továbbindulva nemsoká elérünk egy fenséges fjordot, ami mintegy 5 kilométernyire nyúlik be a félsziget belsejébe, és itt az utazó is elköszön a partvidéktõl, mikor a 66-os utat követve elindul az Isztria kebelébe. Mivel ide nem messze van Labin városa, ezért én ezt a szorost a „labini-szorosnak” neveztem el, de persze ez csak az én „meghatározásom”.

Labint elhagyva, Raša bányászfalucska elõtt bukkanunk ismét egy vörös csillagos, szépen rendben tartott emlékmûre, amelyet az út mellett láthatunk, mintegy 200 méterre egy eldugott kis vízeséstõl. Ez a vidék már az isztriai-partizánharcok centrumába esik, éppen csak körül kell tekintenünk, hogy ezt megértsük. Mindenfelé sûrû erdõvel benõtt hegyeket és völgyeket láthatunk, ami ugye partizánharchoz ideális… Az iménti emlékmû Tito partizánjainak állít emléket, a környéken, 1943. szeptember 13. napján lezajlott – a németekkel vívott – ütközet apropójából. Az emlékmû felirata: „Azokért, akik a híres K.P.J. és partizán vezér Tito irányítása alatt ezen a napon megmutatták a világnak hõsiességüket. 1943. szeptember 13. napján csatlakozva a szabadságért a német hódítók elleni küzdelemhez, 43 labinai bányász és hõs partizán adta életét. Az emlékmûvet állította: Szabad Hõsök Szervezete Raša”

A bányászfaluban további két emlékmûre lelhetünk még, az egyik az ismert partizánvezérnek, Bateliæ Ivannak („Mate”) állít örök mementót.
Nem messze – mintegy 10 kilométerre – innen, Pula irányába – Barban felé – továbbhaladva, az egyik, sûrû erdõvel borított hegy tetején kis tisztásra lehetünk figyelmesek, ahol – az útról is jól láthatóan – a TITO feliratot rakták ki vakítóan fehér kövekbõl. Mindez történik a második évezred második évtizedének az elején, Horvátországban…
Pula felé továbbindulva – már Barbant elhagyva – újabb, monumentálisnak is nevezhetõ partizánemlékmû áll az út jobb oldalán, terebélyes fák alatt, csendes kis pihenõt biztosítva az utazónak. Itt 3 darab, egyenként két embernél is magasabb és ölesebb márványtábla örökít meg többszáz nevet, akik a környéken, illetve az Isztrián folyó partizánharcokban vesztették életüket: „Hálával és dicsõséggel emlékezünk a II. világháborúban elhunyt katonákra és a fasizmus áldozataira, a Gyõzelem Napja alkalmából. 2009. május 9. Barban”. „A harcosok emlékére emelte Barbanštine Sutivanca és Baliæi” – vésték a másik táblára, a sokszáz név alá.

Majd onnan nem messze, Prodol községbe érve, szinte a falu közepén egy újabb, ötágú csillagos, obeliszkes emlékmûre lelünk, amit a prodoli partizánok emlékére és dicsõségére emeltek, rajta az elesett hõsök neve is fel van sorolva. A községet elhagyva, de még Marèana elõtt ismét két emlékmû következik. Az egyik Prodoltól határától mintegy 5 kilométerre áll közvetlen az út szélén, az emlékkõ már megszürkült, rajta a felirat is nehezen olvasható, de a kis facsemete árnyékában álló mementó – ami az elfogott és ezen a helyen agyonlõtt partizánoknak állít emléket – környékét becsületesen lekaszálták, hogy a fû ne lephesse be. Ismét továbbindulunk Pula felé, és nem megyünk még 15 kilométert sem, mikor már messzirõl észrevesszük a még szintén Marèana elõtt található másik emléktáblát. Ezt egy szintén hófehér márványból elkészített nagyobb kõre helyezték, a tetejére pedig egy ötágú, vasból készített vörös csillagot hegesztettek. Az emlékmû tanúsága szerint: „Ezen a ponton 1944. XI. 5-én a fasiszták által lelõtt antifasiszták. (itt a nevek következnek – P. A.) A szabadságért és az életért harcoltak. A Pulai harcokban elesett bajtársak emlékére emelt emléktábla. 1950. VII. 27.”
Innen már nincs messze Pula, Marèanát és Loborikát elhagyva megérkezünk az Isztria fõvárosába. Itt a nagy, tengerjáró hajók számára épült központi kikötõ partján, a római kori amfiteátrumtól nem messze találhatunk egy második világháborús emlékmûvet, ami szintén a fasiszták ellen az Isztrián vívott harcoknak állít örök emléket: „A nemzet felszabadulásáért küzdõk és a fasizmus áldozatai, 1941 – 1945. Istria Népe” – áll az emlékmûvön, amire a legutóbbi, 2012. évi, június végi ottjártamkor egy vörös csillagot formázó, vörös virágokból álló koszorút helyeztek, ami Horvátország (piros-fehér-kék), illetve a volt Jugoszlávia (kék-fehér-piros) nemzetiszínû szalagjaival volt átkötve. Az emlékmû mellett pedig a horvát trikolór, valamint Pula és az Isztria lobogóin kívül Olaszország zászlaját is fújdogálta a szél.

Ha a kikötõtõl északi irányba, Fa¾ana és Rovinj felé indulunk tovább, akkor a Vodnjanska cesta és a Fa¾anska utcák keresztezõdésében találhatunk még egy obeliszkes, vörös csillagos emlékmûvet, ami pedig olasz és szláv nyelven is hirdeti a partizánok dicsõségét, szintén felsorolva a helyszínen elesett olasz és jugoszláv emberek, partizánok neveit: „A nácik által megölt elvtársak tiszteletére.” – hirdeti az emlékmû. Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy valamiért az Isztrián csak nem akar elvásni az a vörös csillag…

Egy évszázada történt Fiuméban…

Amikor az I. világháború teljes katonai kudarca, a monarchia népeinek nemzeti törekvései, felszabadulási mozgalmai, és az általános háborúellenesség az Osztrák – Magyar Monarchia felbomlásához vezetett, akkortájt, 1918. október 5. napján a zágrábi, október 14-én pedig a prágai helyõrség nyílt lázadása tört ki. Minden nemzeti kissebség alapvetõ célja az Osztrák-Magyar Monarchiától való elszakadás, és a nemzeti függetlenség kivívása lett. 1918. október 23-án a Magyar Királyság területén is nyílt lázadás tört ki, amikoris éppen a Fiuméban állomásozó 79. gyalogezred (horvát) fegyveres felkelést robbantott ki, megszállta a várost, a magyar királyi adminisztrációt elûzte, és kimondta Fiume csatlakozását az önálló, független Horvátországhoz.
Már 1918. október 23. napján a Fiumarán túli Sušakról, az ott gyakorlatozó Jellasics ezredbeli katonákkal együtt sok sušaki jött át horvát zászlók alatt a Fiumara hídján Rijekába, a velük fraternizáló katonák laktanyájába, ahol kitûzték a horvát zászlókat. Istvanoviè táborszernagy, városparancsnok, alpesi vadászokat küldött a rendbontás felszámolására, de azokat a horvát katonák, és a népfelkelõk lefegyverezték. Ezt követõen hangoskodva kivonultak a laktanyából, s elõször az útjukba esõ rendõr õrszobát dúlták fel, megölve illetve fogságba ejtve a szolgálatban lévõ rendõröket, majd a városi törvényszék épületéhez tódultak, hogy oda behatolva az ott lévõ rabokat szabadon engedjék. Ennek során az egész épületet feldúlták, kifosztották, az ablakokon keresztül mindent az utcára dobáltak. Mielõtt a szomszédságban lévõ kormányzósági palotára került volna a sor, azt egy, a polgári iskolában pihenõ magyar géppuskás-osztag, Tesliè százados parancsára megszállta, és védelemre rendezkedett be. A helyõrségi parancsnok a rendõrség és a magyar katonák segítségével vetett véget a lázadásnak, visszakényszerítve a laktanyába, majd ott lefegyverezve a horvát katonákat. Másnap teherautókon a Punto Francoba, majd onnan hajón Pulába szállították a lázadókat. 1918. október 28-án Istvanoviè, a polgármester útján, falragaszokon hirdette ki, hogy a közrend fenntartását a katonaság vette át. Kevés eredménnyel, mert este Lucich sorhajókapitány, és Tesliè százados jelentették a Kormányzóságon, hogy a rendelkezésükre álló katonai erõ nem elegendõ a város rendjének helyreállítására. Wekerle miniszterelnök a helyzetre való tekintettel a fiumei kormányzót Budapestre rendelte. Az állami rendõrség erre feladta hivatali helyiségeit, s a zömük a várost is elhagyta. A Zágrábban, 1918. október 29-én megalakult Horvát Nemzeti Tanács kimondta Horvátország elszakadását Magyarországtól. Ennek hatására a Tanács fiumei bizottsága tüntetést szervezett, Fiumének Horvátországhoz való csatlakozását követelve. A fõként katonákból álló, fiumei, horvát és szerb zászlók alatt tömörülõ sokaság a kormányzósági palota elé vonult, hogy bevonja a palota ormán lengõ magyar lobogót, s felhúzza helyette a horvátot. Miután ez megtörtént a városon végigvonulva elkezdték a többi közintézményen lévõ zászlókat is lecserélni, majd a vasútállomás magyar zászlóit és feliratait verték le, s egyben meg is szállták azt. Jékelfalussy Zoltán fiumei kormányzó az események hatására családjával együtt elhagyta Fiumét, s Pestre utazott. Vele együtt a palota magyar õrsége is elvonult. A kormányzói teendõket a továbbiakban a Horvát Nemzeti Tanács tagja, Lenaz Richárd ügyvéd vette át. A városban rekedt magyar polgárok érdekeinek a képviseletével Egán Lajos mérnök, a Tengerészeti Hatóság osztályvezetõje lett megbízva Jékelfalussy által. Még e nap estéjén (29-én) az olaszok is megalakították képviseleti szervezetüket, a Fiumei Olasz Nemzeti Tanácsot, Grossich Antal kórházi fõorvos vezetésével, aki azonnal bejelentette a Horvát Nemzeti Tanácsnak, hogy a város Horvátországhoz csatolását csak fenntartással és ideiglenes jelleggel veszi tudomásul, ugyanis a város végleges sorsáról a békekonferencia kell, hogy határozzon. Ossoinach András fiumei országgyûlési képviselõ eközben visszaadta mandátumát. 1918. október 30-án Zágrábból megérkezett a hivatalos küldöttség a város átvételére, s Rajèeviè népbiztos beköltözött a kormányzósági palotába. Erre a Consiglio Nazionale kiáltványban jelentette be, hogy õk az anyaországgal, Olaszországgal való egyesülést támogatják, s a délszláv megszállást csak ideiglenesnek tekintik. Antonio Vio polgármester, azonosulva a kiáltvánnyal, átadta azt Rajèeviènek, mire a népbiztos kijelentette, hogy Fiume hovatartozásának kérdését a Szerb-Horvát-Szlovén állam már megoldottnak tekinti. Eközben a horvát bán elrendelte az ostromállapotot a városban. A fiumei olaszok erre követeket menesztettek a határon túlra, hogy a rend helyreállítása végett behívják a kikötõbe az olasz flotta egységeit. Küldetésük sikerrel járt. 1918. november 4-én reggel befutott a kikötõbe az F. STOCCO, majd a SIRTARI torpedóvadász, fedélzetén Rainer admirálissal. Az olasz lakosság a Consiglio Nazionale vezetésével lelkesen üdvözölte az érkezõ hajókat és az admirálist. Nem sokkal késõbb megérkezett az EMMANUELE FILIBERTO sorhajó is és a Mária Terézia-móló mellé állt be. Rainer a tiszteletére kivonult városatyáknak kijelentette, hogy az olasz király nevében érkezett és minden erõvel meg fogja védeni az olasz lakosság és Olaszország érdekeit. Ennek szellemében az olasz flotta egységei a következõ két napban elfoglalták az isztriai partokat, Abbáziát és Zárát is, nem törõdve a délszlávok heves tiltakozásával. Idõközben a város háromfõs küldöttsége Velencében felkereste az ott tartózkodó olasz királyt és bejelentette a város abbéli szándékát, hogy a független Fiume Olaszországhoz kíván csatlakozni. November 11-én a FRANCESCO FERRUCCIO is befutott a kikötõbe, és az EMMANUELLE FILIBERTO mellett kötött ki. Ugyanekkor érkeztek a városba a Károlyi-kormány Svájcba tartó küldöttei is, akik igyekeztek tájékozódni az új városi hatóságoknál. Látogatást tettek az olasz flotta parancsnokánál is, aki felsõbb engedéllyel – egyéb közlekedési lehetõség híján – egy torpedónaszádon Olaszországba vitette õket, ahonnan Bernbe utaztak tovább. A fiumei horvát-olasz-magyar kérdést az olasz csapatok bevonulása oldotta meg. 1918. november 17-én Drenova felõl megszállták a várost, autókon, s kerékpárokon érkezve, ágyúkat s géppuskákat vontatva. A korábban érkezett SAN MARCO csapatszállítóról pedig a kikötõ környékét szállták meg, a Whitehead gyárban lévõ rádióállomással egyetemben. A városból tömegesen menekültek a frissen betelepült horvátok és szerbek Sušakra és a távolabbi városokba. Estére a szláv katonaság is elvonult a városból Sušak felé. A horvátok tartva a további olasz elõnyomulástól, felszedték a síneket is, így Fiume és Buccari-Bakar között megszûnt a vasúti közlekedés. Dondero sorhajókapitány, az EMMANUELE FILIBERTO parancsnoka, átvette a Tengerészeti Hatóság vezetését és eltávolította a horvát fõispánt, dr. Lenazt a kormányzói palotából. Az olaszok ezután igyekeztek a teljes közigazgatást is átvenni, illetve felügyelni. Ugyanekkor az Antant is megkezdte bevonulását Fiumébe. Beérkezett a kikötõbe az ISRAEL nevû amerikai torpedóvadász és a DORTMONTH brit cirkáló. 1918. november 24-én francia, zömében annamita gyarmati katonaság vonult be a városba. Ezzel teljes lett az antant megszállás. Az olasz járõrök mellett megjelentek a város utcáin a brit, amerikai és francia katonák is. A megszállással némileg javult a város élelmiszer ellátása. Az Antant megszállás a Tengerészeti Akadémiát is érintette. Az intézetbe 400 angol katonát szállásoltak be 25-én reggel, s az igazgató magánlakása és a szertárak kivételével valamennyi helyiséget lefoglalták. Az Antant erõk bevonulása nem zavartatta az olaszokat abban, hogy a várost sajátjuknak tekintsék. November 28-án Cagni olasz tábornok látogatott a városba, kit nagy ünnepléssel fogadtak a helyi és a bevonult olaszok. A tábornok szónoklatában kijelentette: „Ez a mi földünk és az is marad!”. Ez aztán egészen 1945-ig igaz is volt.
Ide még megjegyzem, hogy nem mellesleg a fiumei események voltak azok, amelyek valósággal elsöpörték Magyarországon a Wekerle-kormányt, miközben az éppen megszületõ Szerb–Horvát–Szlovén Királyság csapatai, a francia Armée d’Orient hadosztályaival elõrenyomulva, megkezdték Magyarország déli területeinek megszállását. Már november elsején elérték a Száva – Duna vonalát, és továbbhaladtak észak felé. Két hét múlva, 1918. november 13-án a szerbek Morava hadosztálya Újvidéknél átkelt a Dunán, és megszállta Zombort, Szabadkát és Baját. A Drina hadosztály Eszéknél kelt át a Dráván, és november 15-én bevonult Pécsre. Egy-egy szerb drinai század bevonult Mohácsra és Barcsra is. A Duna hadosztály a Bánátban nyomult elõre, és megszállta Lugost, Versecet, Nagykikindát, Temesvárt, Resicabányát és Nagybecskereket. A Duna hadosztály lovassága elõrenyomult Lippára, Aradra, Nagyszentmiklósra és Szõregre. Ugyanakkor a budapesti antantmisszió, Vix francia alezredes vezetésével, egy Párizsból érkezett utasításra hivatkozva már december 3-án Szlovákia azonnali kiürítését követelte a kormánytól, és engedélyt adott a Csehszlovák Köztársaság csapatainak, hogy a Dunától és az Ipolytól északra fekvõ területeket egészen az Ung folyóig megszállják. December közepére a csehszlovákok már a Vág és a Nyitra völgyében jártak. 1918. december 23-án az újabb Vix jegyzék már a „szlovák föld történelmi határait” jelölte ki, Beneš hatékony közremûködésével (ez a határvonal a következõ volt: a Duna az Ipoly torkolatáig, az Ipoly Rimaszombatig, Rimaszombattól egyenes vonalban az Ung folyó torkolatáig, valamint az Ung folyása Uzsokig). A magyar csapatoknak haladéktalanul ki kellett üríteni e területeket. Egyidejûleg a Román Királyság hadserege is engedélyt kapott, hogy átlépje a Marost, és megkezdje az elõrenyomulást egy új, jóval nyugatabbra fekvõ demarkációs vonal irányába.
Eközben a vidék forrongott. Támadások érték a kereskedõk boltjait, a nagybirtokosok magtárait, kastélyait, kúriáit. De támadások értek állami alkalmazottakat, jegyzõket, sõt, csendõrõrsöket is. A lázongó tömegekkel szemben a karhatalom megpróbált fellépni. Zala megye fõispánja például 1918. november 25-ig statáriális úton 50 embert végeztetett ki. Egyre komolyabb gondokkal küzdött a háborúval amúgyis tönkretett magyar gazdaság is. Hiány volt úgyszólván minden nyersanyagban. A külföldi szénszállítmányok elakadása megbénulással fenyegette a közlekedést, az ipari termelést. A gyárak egy részének leállása, a hadiipari leállás-átállás következtében egyre növekvõ munkanélküliség lépett fel. Az 1918. évi termés minden addiginál gyengébbnek bizonyult. A lakás, az élelmiszerek, a ruha, a tüzelõ hiánya a tél beálltával egyre drámaibb helyzeteket produkált. Növelte a bajokat a frontról hazatérõ katonák tömegei helyzetének megoldatlansága. 1918 decemberének közepéig mintegy 1,2 millió (!) katona szerelt le, elhelyezésük, munkába állításuk az adott viszonyok között csak részben volt lehetséges. Az ország központi részeit, elsõsorban Budapestet, 1918 végén és 1919 elején mind nagyobb számban lepték el az elszakadóban levõ területekrõl érkezõ magyar menekültek. A menekülõk – nagyrészt állami tisztviselõk – segélyt, elhelyezkedést, fizetésük, nyugdíjuk folyósítását követelték. A kormány a gazdasági nehézségeken, átfogó terv hiányában rögtönözött intézkedésekkel próbált segíteni, persze kevés eredménnyel. A tõkések, a földbirtokosok a kormányt tehetetlennek tartották, sokallották a dolgozóknak tett politikai és gazdasági engedményeket, valamint Károlyi Mihályt és a kormányt okolták az antantbarát politika kudarcáért is. A dolgozók ugyanakkor kevesellték a kormány intézkedéseit, és követeléseiknek mindinkább önerejükbõl próbáltak érvényt szerezni. 1918-1919 fordulóján gyárfoglaló mozgalom bontakozott ki, több nagyüzem a munkások ellenõrzése alá került, napirenden voltak a sztrájkok.
A délszlávok eközben, 1918 decemberének a végén megszállták a Muraközt is. 1919. január 10. napján elfoglalták a Mura hídjait, és hídfõket létesítettek a túlparton, sõt, egy-egy szakasznyi erõsségû osztaguk bevonult Muraszombatra, Alsólendvára és Murakeresztúrra is. Nagykanizsáról és Szombathelyrõl magyar csapatok indultak a Murához. Murakeresztúrra, Letenyére és Muraszombatra egy-egy század, Alsólendvára pedig két gyalog és egy géppuskás század vonult be. Muraszombatnál fegyveres harc robbant ki, a többi községbõl a délszlávok harc nélkül kivonultak. Mivel ekkortájt a Bánátban is feszülté vált a helyzet a területet egyaránt magának követelõ románok és délszlávok között, a franciák gyorsan döntöttek, és bevonultak a térségbe. 1919. január 2-án a franciák megszállták Szegedet és Aradot is, a következõ hetekben Szeged, Arad és Újvidék körzetébe kettõ, Temesvár, Lugos és Versec körzetébe pedig egy hadosztályt telepítettek. Az események végkép elsöpörték Magyarország területi sérthetetlenségének illúzióit.

Néhány gondolat a délszláv hõsökrõl…

Az elkövetkezõ évtizedek történései ma már világosak. Tanácsköztársaság, vörös, majd fehérterror. Eztán jött Horthy a lován, majd Gömbös és vele az egyre jobban megerõsödõ fasizmus. Hitler az ezeréves Harmadik Birodalomról álmodozva mindent és mindenkit uralni akart, a világ beleszédült hát a második világháború poklába…
De volt egy kis ország Európa szívében, amely nem hagyta magát. Nem ijedt meg sem a magyaroktól, sem az olaszoktól, de még az akkor mindenhatónak tûnõ hitleri, náci katonai gépezettõl sem. Ez az ország a délszlávok állama volt, déli szomszédunk, Jugoszlávia (1929-tõl nevezték így, addig Szerb–Horvát–Szlovén Királyság). ’77-es születésûként én még emlékszem a gyermekkori, jugoszláviai, csáktornyai kirándulásokra (oda legalább mehettünk), ami nekem az édességek és a játékfegyverek Mekkáját, míg szüleimnek a külföldet, a „Vegeta” és a „Pepito” (puncsrum) varázsát jelentette…
Nem a magyarok és az egyéb fasiszta megszálló csapatok jugoszláviai rémtetteirõl akarok most még beszélni. Nem a meggyalázott magyar-jugoszláv „örök barátsági” szerzõdésrõl, és úgyszintén nem az 1942. januári „hideg napok” –ról, Novi Sad (Újvidék) borzalmairól, ahol a magyar karhatalom, de elsõsorban a csendõrök és a folyamõrök majd 4000 szerbet és zsidót öltek a Dunába. Nem beszélek most a szerb partizánbosszúról sem, aminek legalább 30 ezer ártatlan magyar esett áldozatul 1944 õszén, és amikortól mindenki megtanulta félni a „szerbek bosszúját”, ezt az amúgy barátságos és vendégszeretõ népet. Mondom persze ezt elfogultsággal, hiszen apai nagyanyám szerb származású volt (http://www.kanizsaujsag.hu/hirek/5733/tisztelt-paizs-janos-ur/). Nem kutatom most azt sem, miért nem lépett akkor, ott, 1942 januárjának „hideg napjaiban” közbe a Horthy-rezsim. Emberöltõk teltek már el azóta, és generációk fognak még felnõni és elmenni, mire ismét valódi barátja lehet egymásnak szerb és magyar. Most nem errõl szeretnék a továbbiakban a Tisztelt Olvasónak mesélni, hanem a Balkán hegyeirõl és Titó marsall hõs katonáiról. Azokról a partizánokról, akik a végén kiûzték Jugoszláviából a fasiszta megszállókat. Ennek a harcnak volt a szerves része Isztria népének hõsi küzdelme, és ezt a harcot jelzik, hirdetik – azért, hogy mindenki emlékezzen rá – mind a mai napig az isztriai vörös csillagok is.

1941. április 17-én, Belgrádban írták alá a tizenegy napos jugoszláv ellenállásnak véget vetõ fegyverszünetet, a német és magyar hadigépezettel nyílt harcban nem boldogulhatott a délszláv állam. Az újonnan létrehozott, usztasák vezette Független Horvát Állam náci bábállamként mûködött, míg Bosznia-Hercegovina, Szlovénia és Szerbia egyes részei horvát, magyar és német, míg az ország többi része olasz és bolgár megszállás alá került. A németek számára váratlan, 2 hetes jugoszláviai ellenállás a késõbbiek során rendkívül hasznosnak bizonyult a szovjetek számára, ugyanis jelentõs náci erõket kötött le, lelassította a görögországi offenzíva elõkészítését, és ami a legfontosabb volt – mint az utólag kiderült –, 6 héttel odázta el a Szovjetunió elleni, náci Barbarossa hadmûveletet, ami pedig a késõbbiekben Hitler számára végzetesnek bizonyult, csakúgy, mint a Balkán partizánjai.
Tito az okkupáció kezdetekor Zágrábban volt. 1941. április 15-én megalapította a Katonai Bizottságot, és közzétette, hogy elérkezett az idõ a kapitalizmus felszámolására. Hamarosan kiadták a Májusi Nyilatkozatot is, amely nyílt ellenállásra szólította fel a délszláv embereket. Amikor a hitleri Harmadik Birodalom 1941. június 22. napján megtámadta a Szovjetuniót, Tito összehívta a Központi Bizottságot, és megalapították a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító és Partizánosztagot (Narodnooslobodilaèkih i partizanskih odreda Jugoslavije – NOPOJ). Elrendelte a teljes mozgósítást és meghirdette a fegyveres partizánharcot. Az 1941-es évszám késõbb Jugoszlávia címerében is megjelent, csakúgy, mint az 1804. évé is, ami pedig az elsõ jelentõs szerb felkelés éve volt a török megszállók ellen. 1941. július 7-én kezdték meg a jugoszláv partizánok a fegyveres harcot a megszállók és segítõik ellen, Bela Crkvában. Tevékenységük német megtorlásokat (tömeggyilkosságokat) provokált: egyes helyeken a nácik minden megölt németért 100, minden sebesültért pedig 50 délszláv civilt végeztek ki, így próbálták elejét venni a partizánakcióknak, Tito fejére pedig maga Hitler tûzött ki százezer német birodalmi márka vérdíjat (aranyban). Titó késõbb ezt írta: „Hitler parancsnokai kénytelenek voltak harmincnyolc nappal elhalasztani az Oroszország elleni támadást. Ennek következtében minden kilencedik jugoszláv életét vesztette az ellenség elleni harcban.”
Tito 1941. szeptember 19-én találkozott a csetnikvezér Dra¾a Mihajloviæcsal, de ez a találkozó még eredménytelenül zárult. Majd 1941. október 27-én ismét találkoztak és ekkor már megállapodtak arról, hogy közösen lépnek fel a megszállók ellen. De a következõ években a csetnikek és a partizánok mind jobban eltávolodtak egymástól, mígnem 1943 végére már nyílt ellenségeskedés folyt közöttük. A felszabadított területeken Tito partizánjai a polgári kormányzat feladatainak ellátására népbizottságokat hoztak létre. Tito volt a legfõbb vezetõje az ANVOJ-nak (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) is, amely 1942. november 26-án Bihaæon, 1943. november 29-én pedig Jajcéban ülésezett. Elsõsorban ezeken a tanácskozásokon született meg az ország háború utáni társadalmi berendezkedésének a terve.
1942. december 4-én, miközben az ország nagyobbik része még mindig a tengelyhatalmak megszállása alatt állt, Tito kinevezte az ideiglenes jugoszláv kormányt. A németeknek háromszor is sikerült igazán közel férkõzni Titóhoz, aki azonban mindhárom alkalommal bravúrosan szökött meg a náci csapatok elõl: elõször az 1943-ban lezajlott Fall Weiss offenzíva során, majd az azt követõ Schwarz hadmûveletben, ahol 1943. június 9-én meg is sebesült, és életét csak kutyája önfeláldozása mentette meg, végül pedig 1944. május 25-én, amikor éppen csak sikerült megúsznia a drvari fõhadiszállásuk ellen vezetett német Rösselsprung hadmûveletet.
A Balkánon az 1943-as év tavasza tekinthetõ a háború fordulópontjának. Ekkor a partizánok két jelentõs, nyílt ütközetben is helytálltak, illetve tulajdonképpen gyõztesként kerültek ki azokból. Az egyik csata a Neretva-völgyében zajlott le még télvíz idején, míg 1943. május 15-én került sor a Sutjeska-völgyi csatára. Ez a két ütközet elsõsorban azért volt jelentõs, mert nyílt csatában állt helyt a német reguláris erõkkel szemben a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg, ami jelentõsen megnövelte a partizánok önbizalmát és tekintélyét is, valamint új lendületet adott a toborzásoknak, illetve a lakosság is egyre nagyobb bizalommal támogatta Tito csapatait eztán. Összehasonlításként elmondható, hogy míg 1941-ben 60-70 ezren voltak a kommunista partizánok, addig 1943-ban már 300 ezren. A partizánokat a szövetségesek légi úton jelentõs mértékben támogatták, az akciókat Sir Fitzroy Maclean dandártábornok vezette.
Tito kezdetben többször is vitába keveredett az angol és amerikai összekötõ tisztekkel Sztálinhoz fûzõdõ szoros kapcsolata miatt, azonban az 1943. november 28-án megtartott teheráni konferencia mégis Tito számára hozott politikai gyõzelmet, ugyanis az angolok eldöntötték, hogy Dra¾a Mihajloviæ csetnik vezér további támogatása helyett a kommunista partizánokat fogják támogatni a jövõben. A kormányfõk (Churchill – Roosevelt – Sztálin) elsõ ülése 1943. november 28. napján volt, a második november 29-én, a harmadik november 30-án, míg a negyedik ülés és az eztán, közösen kiadott Közlemény pedig 1943. december 1. napjára esett. Már a teheráni döntés másnapján sor került az AVNOJ második tanácskozására is, ahol megszületett a döntés, mely szerint Jugoszlávia szövetségi állam lett. A tanácskozást Tito vezette, akinek a „Jugoszlávia marsallja” címet adományozták és az ország miniszterelnökévé választották meg. Ezzel vette kezdetét egyébként a személyi kultusz sajátos délszláv folyamata is.
Tito 1944. január 7-én a németek fokozódó támadásai miatt elhagyta Jajcét és Drvarba költözött. Innen a német rajtaütés elõl, május 25-én szovjet repülõvel Bariba, majd onnan angol hajóval Visre utazott. 1944. június 14. és 16. között találkozott Šubašiæcsel, a horvát fasisztaellenes politikussal, és megszületett a Tito-Šubašiæ paktum. Tito 1944. augusztus 12-én, az olasz fronton találkozott elõször Winston Churchill-lel. Ezen a megbeszélésen a háború utáni Jugoszlávia volt a legfontosabb téma, de egyezség nem született. Churchill legszívesebben visszaállította volna a monarchiát, Tito pedig inkább egy szövetségi államot képzelt el. Tito 1944. szeptember 21-én Románián keresztül Moszkvába utazott. Útközben – még Romániában – találkozott Bulgária képviselõivel, Blagojevvel, Todorovval és Terpesevvel. A megbeszélés elsõsorban a háborúra terjedt ki, de szóba került Macedónia háború utáni helyzete is. Még ugyanezen a napon megérkezett Moszkvába, ahol másnap Sztálinnal találkozott. A szovjet vezetõvel folytatott megbeszélésen kitértek a Jugoszláv Kommunista Párt és az Szovjet Kommunista Párt kapcsolatára is, a segítségnyújtásra és szovjet katonák Jugoszláviában történõ állomásoztatására.
1944. november 2-án Tito megegyezett Šubašiæcsel az új, közös, koalíciós kormány felállításáról (Šubašiæ elõször miniszterelnök lett 1945 márciusáig, majd pedig – Tito mellett – külügyminiszterré nevezték ki 1945 októberéig). 1945. március 7-én Belgrádban megalakították a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia kormányát, melynek élére már Tito került. Április 5-én Tito megállapodást írt alá a Szovjetunió hadvezetésével „szovjet csapatok jugoszláv területeken történõ ideiglenes állomásoztatásáról”.
Az 1944 októberében Jugoszláviába érkezõ Vörös Hadsereg segítségével a partizánok felszabadították Belgrádot, majd 1945 áprilisában Szarajevót, így végül gyõztesen kerültek ki a népfelszabadító háborúból, és bátor tetteik máig legendásak a délszlávok között, számos emlékmûvet is felállítottak tiszteletükre. Az 1944 végi Tito-Šubašiæ megállapodás alapján Tito vezetésével 1945. március 7-én jött létre az ideiglenes kormány, majd a novemberi, kommunista gyõzelmet hozó választások után az Alkotmányozó Nemzetgyûlés kikiáltotta a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot. Elfogadták az ország elsõ alkotmányát, Tito miniszterelnök és külügyminiszter lett egyben. Nekilátott az erõs hadsereg és hírszerzés (UDBA) megszervezésének, elsõsorban is megelõzendõ a náci kollaboránsok esetleges revansakcióit.
1946 októberében az Alojzije Stepinac érsekre – a nácikkal való együttmûködés és erõszakos térítés miatt – kirótt tizenhat éves börtönbüntetés kapcsán a Vatikán kiközösítette Titót és a jugoszláv kormányt. Közben Tito nemcsak a nyugattal, de Sztálinnal is összeveszett, és így vette kezdetét a sajátos, de mégis kommunista jugoszláv államépítés. Tito, aki egyik atyja volt az „el nem kötelezett országok” mozgalmának, 1980. május 4. napján halt meg Ljubljanában.
Halála után egy évtizeddel véres polgárháború vette kezdetét Jugoszláviában, aminek eredményeként született meg aztán az önálló Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Bosznia-Hercegovina, az 1990-es évek közepén. Egy évtizeddel késõbb, az eredetileg Dél-Szerbiában fekvõ, Montenegróval (Crna Gora), Albániával és Macedóniával határos Koszovó a 2000-es évek vége felé – nemzetközi segítséggel és elismeréssel – elszakadt Szerbiától, és kinyilvánította függetlenségét, amit a szerb állam a mai napig nem ismert el. Ennek is köszönhetõ, hogy az albán többségû Koszovó északi részén, ahol viszont szerb többség lakik, a mai napig nem nyugodtak meg a kedélyek.

Partizánok, csetnikek, usztasák…

A Délvidék 1941-es visszacsatolása után néhány hónappal egész Jugoszlávia területén megerõsödött a szervezett partizántevékenység. Csak érdekesség gyanánt közlöm, hogy a partizánakció jelent valamilyen ügy érdekében kifejtett egyéni kezdeményezést is, míg a partizán szó jelentése egyrészt: „fr, kat az ellenség által megszállt területen fegyveres ellenállást kifejtõ harcos”, másrészt: „ol > ném, tört alabárdra emlékeztetõ, széles, lándzsaszerû heggyel bíró szúrófegyver”. Bakos Ferenc: i. m. 631. o. Elõször Szerbiában, majd Boszniában, Montenegróban, és végül Horvátországban is fellángoltak a rajtaütésszerû harcok. Késõbb központi parancsra a kommunista partizánok kezdtek beszivárogni a Bácskába is.

CSETNIKEK

Jószerivel a partizánharcmodor szerint harcoltak, de nem voltak partizánok (a szó klasszikus értelme szerint) a királypárti szerb fegyveresek, a csetnikek. A csetnik szónak több jelentése is van, de mindig a szerbekhez köthetõ, királypárti, azaz nem kommunista, szerb nacionalista és általában reguláris alakulat tagját jelöli.
„csetnik (a szerb èeta, 'csapat' szóból): szabadcsapat tagja – 1. A török hódoltság idején rablóbandák tagjait nevezték csetniknek. – 2. A 19. században a csetnikek a törökök ellen lázadó bolgár v. macedón fölkelõk (komitácsik) szerb ellenfelei, akik az összes szerbek által (is) lakott területek szerb uralom alatti egyesítését követelték. – 3. A 20. sz. elején Belgrádban alakultak az elsõ hivatalos csetnik szervezetek. A bolgárokkal és a törökkel való ellenségeskedést csoportjaik egymás elleni támadásai tarkították. Az 1912. október-novemberi és az 1913. június-augusztusi Balkán-háborúk és az I. világháború résztvevõi. Harcmodorukat átvette az I. világháború kirobbantásáért felelõs „Fekete kéz” szerb titkos társaság, melynek fõnöke, Dragutin Dimitrijeviæ 1912 õszén Macedóniában szervezett csetnik egységet. – 4. 1918 után a délszláv királyság paraszt-népõrsége. – 5. 1941. április: a német megszállás után a polgári emigráns kormányt támogató, angolbarát, de 1942-tõl a megszállókkal is megegyezést keresõ, a kommunisták ellen is harcoló Dra¾a Mihajloviæ egységeinek neve. 1944-tõl a brit támogatást fokozatosan elvesztették, azt a kommunista partizánok kapták. A kommunista „Népi Felszabadító Hadsereg” 1944-45: irtó hadjáratban szervezetüket szétverte, 1946: Mihajloviæot kivégezték. – 6. 1990: a kommunista Jugoszlávia fölbomlásakor a független állammá lett Horvátország, Bosznia és Hercegovina szerbek (is) lakta területeinek Szerbiához csatolásáért a szerb haderõ támogatásával harcoló szerb szabadcsapatok tagjai.” http://lexikon.katolikus.hu/C/csetnik.html Lásd még a témakörrõl: Šehiæ, Nusret: Èetnistvo u Bosni i Hercegovini (1918-41). Sarajevo, 1971. illetve Borkoviæ, Milan: Kontrarevolucija u Srbiji. 1941-44. Beograd, 1979.
Lásd még: „csetnik, szerb–horvát, a második világháború idején Szerbiában mûködõ ellenforradalmi szervezet tagja”. Bakos Ferenc: i. m. 156. o.
Már a középkor zord balkáni hegyei között is harcoltak a török megszállók ellen szerb szabadcsapatok, akiket csetnéknek (èetne) neveztek, innen kapták aztán a késõbbi nevüket a szerb nacionalista egységek is. Jellegzetes, fekete színû, halálfejes zászlójukat a „A királyért és a hazáért - Szabadság vagy halál” felirat díszítette. Tehát a német-magyar megszállás után az emigráns polgári jugoszláv kormányt támogató, tisztán szerbekbõl (szerb nacionalistákból) álló, királypárti, angolbarát, de 1942-tõl a fasiszta megszállókkal is megegyezést keresõ, közben a kommunisták ellen is harcoló Dra¾a Mihajloviæ „csetnikvezér” egységeinek az elnevezése volt a csetnik.
Itt ajánlok a Tisztelt Olvasó figyelmébe egy, a „Beszélõ online” internetes oldalon megjelent írást, kommentálás nélkül, mégis azzal, hogy a „csetnik” szó a magyarságban – sajnos – mindigis valamiféle félelemkeltõ (félelmetes) szónak számított – legalábbis véleményem szerint, amit néha, némelyek bizony politikai célokra, hangulatkeltésre is igyekeztek felhasználni, a múltban csakúgy, mint jelenünkben is. Ajánlom tehát mindenkinek a Beszélõ, 4. évfolyam, 35. számának: „CSETNIK JELVÉNY, CSETNIKEK? címû cikkét, Lásztity Péter, a Szerb Demokratikus Szövetség alelnöke írását. http://beszelo.c3.hu/cikkek/csetnik-jelveny-csetnikek.

PARTIZÁNOK

A klasszikus, „jugoszláv partizánoknak” a horvát-stájer határvidékrõl származó Josip Broz Tito (elsõsorban szerb, valamint – fõleg a háború vége felé – horvát és szlovén) kommunista katonái, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg tagjai számítottak. Tito partizánjai között „mindenféle” náció (úgymint szerbek, horvátok, szlovének, bosnyákok, magyarok stb.), többféle vallású tagjai is megtalálhatók voltak, hiszen a partizánok elsõsorban a kommunizmus eszméje alatt szövetkeztek és harcoltak. Jelvényük a sapkára tûzött, elmaradhatatlan vörös csillag volt. Tito 1941. július 4. napja óta vezette a felkelést. Ennek tulajdonképpeni kiindulópontja és kiváltó oka Bosznia – Hercegovina volt, ahol a katolikus usztasa-mozgalom tömeges kivégzéseket hajtott végre a szerb pravoszlávok körében. Ennek oka pedig a horvátok tervszerû etnikai tisztogatása volt, ugyanis olyan területeket is megszálltak (Bosznia-Hercegovinát, valamint tisztán szerb ajkú területeket), és a létrehozott új államukhoz csatoltak, amely messze túlhaladt a korábbi horvát területeken, és etnikailag sem lehetett Horvátországhoz csatolni, ugyanis szerb többség élt ott. Ezért, az etnikai kép megváltoztatásáért kezdtek aztán a horvátok tisztogatásba.
Erre fel 1941. június 21. és 22. napjain zavargások törtek ki szerte Horvátországban (a megszállt Szerbiában már a német-magyar bevonulástól fogva nem volt nyugalom, eleinte a csetnikek, majd késõbb a szervezõdõ partizánok akciói miatt), majd pedig színre lépett a kommunista Tito, aki persze partizánjainak zömét a szerbek közül toborozta. Oly eredményes vezetést tanúsított, hogy 1941 novemberére Délkelet – Szerbia nagy része a jugoszláv partizánok ellenõrzése alá került. 1942 tavaszára már egész Szerbia területe veszélyessé vált a megszállók számára, jóformán sehol sem érezhették magukat biztonságban az orvlövészektõl, szabotázsoktól, rajtaütésektõl. A „csapj oda és fuss el” harcmodor felettébb hatásosnak bizonyult a szerb lakosság aktív támogatásával kombinálva. Ehhez még azt is hozzá kell számítani, hogy ekkortájt mind a csetnikek, mind pedig a partizánok csak a német-magyar-olasz megszállókat támadták, a köztük lévõ ellentét igazából csak 1943-ra vált egyértelmûen láthatóvá.
Hitler egyértelmûen és kertelés nélkül jelentette ki dr. Mile Budak újonnan kinevezett horvát követ bemutatkozó látogatásán az Új Birodalmi Kancellárián, 1942. február 14. napján: „Szerbiában most már a lehetõ legbrutálisabban fog eljárni a felkelõk ellen. Vége a glaszékesztyûs bánásmódnak. A szándékunk ellenére megvívott harc után mint gyõztesek mindent megtettünk, hogy megkönnyítsük a szerbeknek a beilleszkedést az európai arcvonalba. Sohasem sértettük, sohasem aláztuk meg õket, de ez az úri bánásmód semmit sem használt. Most majd minden eszközzel nyugalmat teremtünk. Orvlövészeket nem tûrünk meg. Az országra következõ szenvedésért és ínségért azok lesznek felelõsek, akik nem akartak észhez térni. A német hadvezérek és a német katonák nem kedvelik ezt a lázadók elleni harcot, de belátják, hogy szükséges, és mindent meg fognak tenni, hogy kíméletlenül és hamar befejezzék.” Lásd ezt: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. Hitler Adolf tárgyalásai kelet – európai államférfiakkal. Elsõ és második kötet. Sajtó alá rendezte Ránki György. Tények és Tanúk sorozat, Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1983. I. kötet. 371 – 372. o.
1942 õszére mindenhol fellángoltak a harcok, úgymint Szerbiában, Boszniában, Szlavóniában és a Fruska Gorában is, és a nehézkesen felvonuló, elsõsorban nagy, reguláris hadseregekhez és nem partizánharcmodorhoz szokott olasz és német csapatok szinte sehol sem tudtak csapást mérni a partizánokra. A horvát erõk mégúgyse voltak képesek ellenállni, ez brutalitást váltott ki belõlük a helyi lakossággal szemben, akiket általában egy kalap alá véve mind partizánbarátoknak tekintettek, ami persze ismét csak olaj volt a tûzre. Montenegróból egymás után érkeztek a partizánezredek, a szerb patrióták pedig a helyi lakosság között bujtogattak. 1943 márciusában zajlott le a híres neretvai csata. Ekkorra már a jugoszláv partizánok annyira megerõsödtek, hogy nyílt harcra, „klasszikus” ütközetre is képesek voltak a megszállókkal. Nehézfegyverzettel és tüzérséggel is rendelkeztek, valamint többségük kezében ekkor már géppisztoly volt. A partizánok keményen verekedtek, és bár a harc igazi döntést nem hozott ugyan, azonban a német-olasz egységek nem tudták a jugoszláv partizánsereg erejét megtörni, nem sikerült õket bekeríteni és megadásra kényszeríteni.
Mint már az elõbb jeleztem, ekkortájt (1943 eleje) kezdtek el a német és olasz csapatok „barátkozni” a csetnikekkel, fegyverrel és felszereléssel látva el õket, cserébe a békéért, illetve a partizánok elleni harcért.
Ez a helyzet utóbb néha a visszájára fordult, ugyanis például Roatta, az 1942 januárja óta Dalmáciában állomásozó 2. olasz hadsereg fõparancsnoka 1942 õszén kénytelen volt segítséget kérni az általa korábban felfegyverzett csetnikek elleni harchoz. A csetnikek ugyanis – az olasz megszálló csapatokkal kötött megállapodás alapján – Horvátország olasz zónájában elõbb megszakították a kapcsolatot a csetnikvezér Mihajloviæ-al a fegyverekért és felszerelésért cserébe, utóbb azonban mégis kapcsolatba léptek vele, majd rátámadtak az olaszokra. Siegfried Kasche zágrábi német követ úgy jellemezte a kialakult helyzetet, hogy „az olaszok fõleg a falvakban ülnek, a falvakon kívül pedig hagyják, hogy a csetnikek és a partizánok azt csináljanak, amit akarnak. Emellett az ott még nagy számban található zsidók egy húron pendülnek a partizánokkal, õk a hírvivõik.” Lásd Hitler és a Poglavnik megbeszélésén elhangzottakat a „Werwolf” vezéri fõhadiszálláson, 1942. szeptember 24-én. Jelen volt még Joachim von Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter, Keitel vezértábornagy, Edmund Glaise von Horstenau tábornok (a német hadsereg teljhatalmú tábornoka Horvátországban), Hewel, valamint Kasche követek. Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. i. m. II. kötet. 7 – 20. o. Egyébiránt, a II. világháború alatt Mostar és Raguza számított igazi „zsidóközpontnak”.
A német-csetnik barátkozásnak elsõsorban nagypolitikai okai voltak, hiszen vezetõjük, Dra¾a Mihajloviæ elkezdte a megegyezés lehetõségeit keresni a megszállókkal, viszont Churchill támogatását elvesztette, aki pedig végképp Tito pártjára állt. De a tengelyhatalmak minden erõfeszítése hiábavalónak bizonyult, hiszen mind emberanyag utánpótlás, mind pedig angol fegyver és felszerelés is jutott bõven Titóhoz. 1942 – 1943 fordulóján a németek nagyszabású akciót indítottak Tito partizánezredeinek a felszámolására. Ekkor is megmutatkozott, hogy a partizánok ellen nagy, reguláris hadosztályok bevetése nem vezethet eredményre. Rövid ideig normalizálódott a németek helyzete, de 1943 nyarára már ismét, újult erõvel tombolt a partizánháború, súlyos összecsapásokra került sor, például Hercegovinában, de Zágráb környékén és a szlovén határvidéken is újra megjelentek Tito csapatai.
A szlovén helyzet oly mértékben vált veszélyessé, hogy a kommunista partizánok még a határos német birodalmi területekre is be-betörtek. Ezért az SS Birodalmi Vezetõje (Himmler) a teljes szlovén határszakasz hosszában szögesdrót akadályokat és SS-rendõri õrállomásokat állítatott fel. Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. i. m. II. kötet. 128. o.
A kiemelten fontos Zágráb-Belgrád vasútvonal biztosítása szintén komoly nehézségekbe ütközött. Legalább 20 robbantóbrigád mûködött a környéken. A németek és az usztasa a vasútvonal melletti falvak lakosságából szedtek túszokat, majd ezeket – ismételt robbantás esetén – kivégezték. Természetesen ennek ismét csak negatív hatása volt, ugyanis még jobban növelte a helybeliek partizánokkal való szimpatizálását és összejátszását.
Egyébként az orosz fronton a magyarok is hasonlóan jártak, például Putivlnál. A putivli partizánakció kiváltó oka az volt, hogy a magyar tábori csendõrség és a velük együtt vonuló hadtáp alakulatok szinte kifosztották Putivl községet. Erre fel a falu – addig békésnek és barátságosnak tûnõ – egész lakossága csatlakozott a partizánok rajtaütéséhez, és a támadó partizánok elõl Putivlba visszahátráló magyar utász században az elrejtett fegyvereikkel valóságos mészárlást vittek véghez. Lásd ezt: Hadtörténeti Levéltár HM. Eln. 13.0/71889/1942. sz. – Beadvány a honvédelmi miniszternek a hadmûveleti területen elkövetett visszaélésekrõl. Ez a partizánharcmodor dívott horvát területeken is. Az adott település lakossága az éppen beérkezõ németeket vagy az usztasát szinte kitörõ örömmel és lelkesedéssel, szívélyesen fogadta. Majd a távozásukkor elõszedték az elrejtett fegyvereket, és folytatták a partizánharcot. Ez a harcmodor nagyszerûen bevált a II. világháború óta eltelt évtizedekben is. Így fõként Vietnamban, Irakban vagy Afganisztánban harcoltak így eredményesen a megszálló, reguláris csapatok ellen a helybeliek.
1943 májusára éjszakai személyforgalmat egyáltalán nem tudtak a Zágráb-Belgrád vasútvonalon lebonyolítani, és a teherforgalom is sok kárt szenvedett, így az éjszakai szállítás általában szünetelt. De a rajtaütések nappal is állandóak voltak. Ez nem mindig robbantásban nyilvánult meg, sokszor csak végiggéppuskázták az elhaladó szerelvényeket a partizánok. Az ilyen támadások ellen pedig szinte lehetetlen volt védekezni. 1944 tavaszára a helyzet egész Horvátországban általánosan rosszra fordult. A partizánok folyamatosan támadták az ipari berendezéseket és a közlekedést, elvitték vagy megsemmisítették a termést és a mezõgazdasági gépeket, óriási károkat okozva ezzel. Egész térségek kerültek ekkor már Tito ellenõrzése alá, miközben a csetnikek is tevékenykedtek. A horvát vezetés amnesztiarendelettel próbálkozott a békében hazatérõ partizánok esetében, de ennek csak kevés hatása mutatkozott.
Ekkor már olyan groteszk jelenetek is elõfordultak, hogy egy egész boszniai muzulmán hadosztály – az ún. horvát hegyidandár – az útba indítása után megszökött. Azon a vidéken ekkor már csak a fõként fanatikus usztasákból szervezett bosnyák SS-hadosztály volt hadra fogható állapotban. A horvát vezetésnek gazdasági szempontok miatt is katasztrófa-közeli volt a helyzete, ugyanis a németek 1944 nyarára már nem voltak abban a helyzetben, hogy bármilyen módon fizethessenek a fáért, szénért és egyéb ásványi anyagokért.
Maga Hitler tanácsolta azt a horvát vezetésnek, hogy ne nagyon befolyásoltassák magukat elavult gazdasági szemlélettel, mérlegkészítéssel vagy aranyfedezet–kérdésekkel. Ugyanis Németország nem nézheti a dolgokat pusztán gazdasági szemszögbõl, mert élethalálharcot vív, és ezt Horvátországért is teszi. Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. i. m. II. kötet. 234. o.
A németek hatalommal raboltak mindenütt, amire szükségük volt, persze ezzel megint csak a partizánok malmára hajtották a vizet.
Maga Perics horvát külügyminiszter panaszkodott arról Hitlernek, hogy a német csapatok teljesen indokolatlanul eszközölnek megtorlásokat egyes falvak, községek közösségei ellen. Így például az õ falujában is teljesen indokolatlanul lõttek agyon a németek 7 parasztembert, és minden házat kifosztottak, köztük még az õ saját házát is. Még bútorokat és fehérnemûket is vittek magukkal a német egységek. Lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. i. m. II. kötet. 232 – 233. o. Az 1944. év tavaszának horvátországi helyzetét jól szemlélteti a Hitler és Mandics horvát miniszterelnök megbeszélésérõl készített feljegyzés a klessheimi kastélyban, 1944. március 1. napján. Jelen volt még ekkor a német birodalmi külügyminiszter, Perics horvát külügyminiszter és Keitel vezértábornagy. Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. i. m. II. kötet. 225 – 234. o.

Az USZTASA és a DOMOBRANCOK

Horvátország területén pedig ott voltak tehát a párttagokból álló, fasiszta ideológiai alapon szervezõdött – szintén nem partizán – horvát nacionalista félkatonai szervezet, az usztasa (ustaša = felkelés) emberei (lásd még a jelentésére: „usztasa, szerb–horvát, a hitleristákkal együttmûködõ fasiszta katonai szervezet Horvátországban a német megszállás és a horvát fasizmus alatt”. Bakos Ferenc: i. m. 881. o.).
Ezek a regulárisnak nevezhetõ horvát hadsereggel, vagyis a horvát véderõvel, a népfelkelõ honvédséggel, azaz a domobrancokkal együtt harcoltak (ezekbõl egy ezred a németek oldalán még az oroszok elleni hadjáratban is részt vett, és egészen Sztálingrádig hatolt – a német 100. vadászhadosztály kötelékében harcolt az utolsó, megmaradt zászlóalja –, ahol aztán 1942 végén teljesen szétverte a szovjet hadsereg a sztálingrádi csatában. Lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. i. m. II. kötet. 466. o.). A domobranc a német „Landwehr”-hez hasonlítható szervezet volt, ami a Paveliæ-rezsim fõ támaszát adta, de harcértékük általában alacsony, a felszerelésük pedig még az usztasákénál is rosszabb volt, részben nem volt köpenyük, bakancsuk, pokrócuk vagy csizmájuk, de a legsúlyosabb hiányosságok a gyalogsági fegyverek terén mutatkoztak meg (például az oly fontos vasútvonal-biztosítást ellátó horvát vasútõrség a legkülönbözõbb féle puskákkal volt felszerelve).
Dr. Ante Paveliæ, a Poglavnik („poglavnik szerb–horvát az önálló állammá alakult Horvátország fasiszta államfõjének címe azután, hogy Jugoszláviát a tengelyhatalmak 1941-ben felosztották” Bakos Ferenc: i. m. 663. o.), a második világháború idején a tengelybarát Független Horvát Államot (Nezavisna Dr¾ava Hrvatska) alapította meg 1941 áprilisában. Szladko Kvaternik, a volt Osztrák – Magyar Monarchia vezérkari ezredese, Ante Pavelics helyettese, hadügyminiszter, német segítséggel kiáltotta ki a független horvát államot 1941. április 10-én, majd Pavelics 2 nappal késõbb lett Horvátország vezetõje. Az így létrehozott horvát bábállam megalakulása után felmerült a gondolat, hogy az állam élére királyt válasszanak. 1941 májusában az olasz Aimone, spoletói herceget II. Tomiszláv néven királynak is jelölték, õ azonban nem foglalta el a trónját (Lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. i. m. II. kötet. 417. o.).
A Poglavnik vezetésével elsõsorban az usztasa, de néha a domobranc alakulatok is kegyetlenül gyilkolták elsõsorban a partizánokat, csetnikeket, szerb származásúakat és az ortodox szerb-horvátokat, de nem kímélték a zsidókat, cigányokat sem (már 1941 õszén felállították az elsõ usztasa koncentrációs tábort Jasenovacban, ahol aztán a háború végéig több százezer embert végeztek ki rendkívül brutális módon a horvát nacionalisták). Az oroszok közeledtével azonban itt is megbomlott az amúgy sem sziklaszilárd egység. A román átállás után a horvát értelmiség, köztük a kormány két tagja is szervezkedésbe kezdett, céljuk nagyjából ugyanaz volt, mint Horthyéknak, tudniillik, hogy az angolok még a szovjet csapatok elõtt érjék el a horvát területeket. A szervezkedõk, akik valószínûleg kapcsolatban álltak a régi Radics-féle párttal (a korábbi horvát parasztpárt, amely 1941 elõtt – Macsek vezetésével – a legfontosabb politikai párt volt Horvátországban), megpróbálták a kompromisszumra rábeszélni a Poglavnikot, valamint arra is, hogy oszlassa fel az usztasát, amely tulajdonképpen egy párthadsereg, és amellyel az angolok nem fognak szóba állni. De a horvát értelmiségiek ugyanannyi sikerrel jártak, mint a magyar Kormányzó és klikkje. A két szervezkedõ kormánytagot, Vokics hadügyminisztert és Lorkovics korábbi külügyminisztert 1944. szeptember 1. napján kizárták a kormányból, majd pedig mindkettejüket hadbíróság elé állították, majd internálták. Az értelmiségiek többsége elmenekült, és beállt Tito partizánjai közé. 1944 õszének folyamán ez a tendencia folytatódott, a kiábrándult horvát értelmiség – mivel mással nem tudta – a kommunistákkal kereste a kapcsolatot. Ugyanis a tiszta szerb csetnikekhez horvát nemzetiségû egyén nem állt, nem állhatott be.
A bolgár fordulattal még súlyosabb helyzet állt elõ. A bolgár kommunisták óriási propagandát fejtettek ki a horvát területeken, ami odáig terjedt, hogy már az a hír járta, hogy Zágráb elesett és Paveliæet elfogták. Ennek hatására óriási partizántevékenység indult meg, szabotázscselekmények százai következtek, a közlekedés teljesen megbénult. Majd’ minden közlekedési útvonalat lezártak vagy eltorlaszoltak, a vasútvonal szenvedte a legnagyobb károkat, hiszen volt olyan vonal, ahol egyetlen kilométeren belül kilencven aknát robbantottak fel. Erre a zágrábi fasiszta vezetés vérdíjjal próbálkozott, 50 ezer kuna jutalmat tûztek ki minden fellelt aknáért. Ezzel párhuzamosan a domobrancoknál is a teljes züllés jelei mutatkoztak, egyes alakulatok egyszerûen hazamentek, vagy átálltak a partizánokhoz. Ezért volt oly fontos a Poglavniknak az usztasa sereg. 1944 nyarán-õszén mind a csetnikek, mind pedig Tito partizánjai harcban álltak horvát földön mind a németekkel, mind az usztasával és a domobrancokkal, mind pedig egymással. A partizánoknak a zágrábi vezetés ismét amnesztiát ajánlott, így egy kis részük hazatért, de a többség a hegyekben, erdõkben maradt, az angol légi utánpótlásnak köszönhetõen pedig ezek igen jól fel voltak fegyverezve. A Poglavnik az 1944 õszén, Horvátország területén harcoló partizánok számát 50 ezer körülire tette, ehhez azonban azt is meg kell jegyezni, hogy az egyre brutálisabban fellépõ usztasa miatt a vidéki emberek szinte mindegyike a partizánokkal szimpatizált már ekkoriban, a felajánlott vérdíjaknak egyre kevesebb hatása volt.
Tito törzse ekkorra már ismét teljesen kiépült (1944. május 25. napján egy erõs német egység ütött rajta Tito drvari fõhadiszállásán, és a legendás partizánvezér majdnem rajtavesztett. A támadás után Lissa szigetén építette ki új harcálláspontját. Tito elõszeretettel tartózkodott a nehezen megközelíthetõ és bejárható dalmát szigeteken), és magas szintûen korrigálta a különbözõ partizáncsapatok tevékenységét és mozgását, éppen ezért a különbözõ partizánegységek szinte teljesen összehangoltan harcoltak.
Efféle szervezetséggel csak orosz földön lehetett találkozni. A helyzet annyira súlyos volt, hogy még a fõ vasútvonalak (Zágráb – Sernon illetve Brod – Szarajevó – Mosztár – Raguza) idõszakonkénti biztosítását sem lehetett szavatolni. Ezért a horvát erõk jó részét lekötötte a vasútvonalak ellenõrzése, például Banja Lukáról el kellett vezényelni a teljes ott állomásozó horvát erõket, akiket aztán mind vasútvédelemre osztottak be. Eközben a csetnikekkel olykor-olykor együttmûködõ németek (például Banja Lukán élelemmel és fegyverrel látták el a csetnik harcosokat, akik cserébe csak a kommunista partizánok ellen harcoltak), és a válogatás nélkül gyilkoló usztasák miatt a horvát emberek tömegesen álltak be a kommunista partizánok soraiba. Így a bõséges angol fegyver-, élelmiszer- és felszerelés-utánpótlás miatt Tito partizánjait már nem lehetett többé legyõzni, az usztasa mind a fegyverzet, mind a felszerelés, mind pedig az emberanyag tekintetében hátrányba került, sõt, ekkor már a németek sem tudtak segíteni (de az usztasának már a háború elejétõl fogva, folyamatos fegyver és lõszerellátási problémái voltak).
Még Hitler is azon a véleményen volt a Poglavnikkal tartott utolsó megbeszélésén (1944. szeptember 18.), hogy „õt szükségtelen bárkinek is, a csetnikek részérõl fenyegetõ veszélyre figyelmeztetnie, a helyzet azonban sajnos mégis az, hogy Ó-Szerbia területén a csetnikek a németek ellen harcolnának, ha nem hagynák õket a kommunisták ellen harcolni.” Lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. II. kötet. i. m. 382. o. Ez a helyzet persze sem az usztasának, sem a domobrancoknak, sem pedig a horvát muzulmánoknak nem tetszett. De a németeket ez nem érdekelte, Hermann Neubacher, a német külügyminiszter különmegbízottja már 1943 szeptemberétõl próbálta egy új délkelet-európai politikával a németek számára az Ó-Szerbia területén lévõ lakosságot megnyerni. Lásd ezt: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. II. kötet. i. m. 467. o. Viszont ez a taktika is hibádzott, ugyanis az általános tendencia az volt, hogy amint az oroszok megjelentek valamely csetnikek által ellenõrzött területen, ott a csetnik katonák azonnal melléjük álltak, és rátámadtak az addig „szövetséges” németekre.
A német segítségre az usztasának igazán nagy szüksége a háború vége felé lett volna, ugyanis 1944 õszére mintegy 10 ezer fõnyi usztasadandár egyetlen lövést sem tudott már leadni a lõszer teljes hiánya miatt, a partizánok pedig a fõváros közvetlen környékén is megjelentek, a Zágráb melletti falvak lakosságától támogatva. Ekkorra Horvátország területén 3 horvát „légiós hadosztály” és egy gyaloghadosztály, valamint a német 7. „Prinz Eugen” hadosztály és egy német vadászhadosztály próbálta fenntartani a rendet az usztasa segítségével, egyre kevesebb sikerrel.
A horvátok többsége 1944 nyarára már általában ellenségesen viselkedett a fasiszta horvát állam katonai erejével szemben. Kivált azután, hogy a németek 1944 tavaszán felállítottak és bevetettek egy fehérkozák-hadosztályt is, amely még a Poglavnik megfogalmazása szerint is „szörnyû gyötrelem” a horvát népnek (lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. II. kötet. i. m. 384. o.). Ugyanis, a kozákok kegyetlenebbek voltak és jobban fosztogattak az ellenõrzésük alatt tartott horvát településeken, mint az usztasa. Még a németek által végrehajtott utolsó nagy offenzívában, a magyar földön megindított „Tavaszi Ébredés” fedõnevû hadmûveletben is szerepet kapott 2 fehérkozák ezred ebbõl a hadosztályból. A Valpovonál támadásba lendülõ németeknek Mohács elfoglalása volt a célja, de ezt már nem tudták elérni. A szemben álló jugoszláv partizánok (a jugoszláv 3. hadsereg) ugyanis keményen küzdöttek, így a német támadás elakadt (itt harcolt a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 15. „Petõfi Sándor” dandárja is, a szentistváni és beremendi erdõk térségében). A németek erre – 1945. március 11. és 17. között – megerõsítették hídfõállásukat, így a jugoszlávok nehéz helyzetbe kerültek, és hátrálni kényszerültek. Drávaszabolcsról azonban beérkezett egy szovjet hadosztály (a szovjet 133. lövész hadtest állományából) 1945. március 18. napján a partizánok megsegítésére, és ez eldöntötte a német támadás további sorsát is. A német XCI. hadtestparancsnokság két nap múlva megkezdte a drávai hídfõ kiürítését, amit 1945. március 22. napjára be is fejezett, és ezzel itt is visszaállt az offenzívát megelõzõ hadi helyzet. Ide jegyezném még meg, hogy itt eredetileg a félelmetes hírû 15. SS lovashadtest kozákjairól volt szó. Ilyen önkéntes, „idegenlégiós” SS hadosztályokat azonban nemcsak kozákokból, hanem vallonokból, flamandokból, norvégokból, hollandokból, franciákból, sõt, magyarokból is hoztak létre a németek.
Az önálló horvát állam egyre kétségbeejtõbb helyzete volt a téma Hitler és a Poglavnik megbeszélésén a „Wolfsschanze” fõhadiszálláson, 1944. szeptember 18. napján. Ekkor jelen voltak még a birodalmi külügyminiszter, aztán Keitel vezértábornagy, illetve dr. Alajbegovics horvát külügyminiszter és Gruics altábornagy is. Ezt bõvebben lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. II. kötet. i. m. 368 – 387. o.
Paveliæ 1945. április 15-én menekült el Horvátországból, elõször osztrák területre (Murau környékére), majd onnét Olaszországba, ahol Rómában bujdosott. Gyanítható, hogy ebben egyes vatikáni személyek is segítették. Jugoszlávia teljes felszabadítása 1945 májusában fejezõdött be, a háború alatt a Poglavnik usztasái mintegy 600 ezer szerb, 30 ezer zsidó és nagyjából (kb. 29 ezer) ugyanennyi cigány embert gyilkoltak meg a „szabad és önálló horvát állam” jelszava alatt. A Poglavnik Rómából fél év múlva – hamis papírokkal – Argentínába szökött. Az emigrációban ismét szervezkedni kezdet, és így a volt vezér hollétérõl a jugoszláv titkosszolgálat is tudomást szerzett. 1957. április 9-én megpróbálták meggyilkolni, de csak súlyos sérüléseket okoztak neki, életben maradt. A megrendült egészségû Paveliæ a biztonságosabb Spanyolországban telepedett le a támadás után, és ott is halt meg 1959. december 28-án, Madridban.

A HANDZSÁR

A kiváltképp hegyes-völgyes, partizánháború folytatására abszolút ideális Boszniában pedig az elõbb említetteken kívül muzulmán bosnyák szabadcsapatok is tevékenykedtek, õk elsõsorban vallási alapon szervezõdve, ez miatt gyakran kerülve összetûzésbe hol a csetnikekkel, hol a kommunista partizánokkal, hol pedig a horvátokkal, amit persze a németek messzemenõen kihasználtak a saját érdekeiknek megfelelõen.
Például a Palesztinát megszállva tartó angolok miatt a nácikkal kollaboráló Mohammad Hadzs Amin al-Huszeini emigráns jeruzsálemi mufti aktívan együttmûködött – egy független Palesztina ígéretéért – a németekkel abban, hogy muzulmán katonákat toborozzanak a Balkánra, elsõsorban a partizánok elleni harcra. Miután Huszeini áldását adta egy németek által irányított muzulmán hadsereg megszervezésére, 1943-ban személyesen is Boszniába érkezett, ahol az ügy érdekében agitált, és sikerült is meggyõznie néhány fontos helyi, iszlám vallási vezetõt, hogy egy bosnyák Waffen-SS hadosztály felállítása a muszlim érdekeket a legmesszebbmenõkig szolgálja. Az eztán felállított, nagyjából 20 ezer fõs, önálló bosnyák reguláris SS-hadosztály a „Handzsár” nevet kapta, a muzulmán SS katonák pedig náci sasos és halálfejes fezt, valamint német SS egyenruhát viseltek, és szigorúan betartották az iszlám vallási szokásokat.

A SKANDERBEG

Albániában szintén mûködtek kommunista partizánok, de ott a németek szintén létre tudták hozni ellenükben az elsõsorban koszovói albánokból toborzott, 21. számú Waffen SS Hegyi Hadosztályt, azaz a „Skanderbeg”-et. Ennek az albán nemzetiségû önkéntesekbõl szervezõdött, reguláris, szintén muszlim SS alakulatnak a tagjai jó helyismerettel rendelkeztek mind az albán, mind pedig a bosnyák hegyvidéken. 1944 márciusában állították fel a németek, csak a Balkánon tevékenykedett, és elsõsorban partizánvadászatra specializálódott. A hadosztályt teljesen nem sikerült feltölteni, és a súlyos veszteségek, valamint a gyakori dezertálások miatt csak mintegy fél évig tevékenykedett. A hadosztály jelvénye a kétfejû fekete albán sas volt.

Ezek az imént említett szláv partizáncsoportok tehát nem csak a megszállókkal, hanem egymással is harcoltak, és általában paramilitáris alakulatok voltak. Ezek közül a háború végén Tito katonái kerültek ki gyõztessen, a szerb kommunisták még az ugyancsak szerb csetnikeket is teljesen felszámolták, Dra¾a Mihajloviæot pedig elfogták és 1946-ban kivégezték.

Tisztelettel a kitartó figyelemért

Dr. Papp Attila

Az európai és a magyar ellenállási és partizánharcok története részletesen megismerhetõ a következõ mûvekbõl:
Dombrády Lóránd – Nagy Gábor: Fegyverrel a hazáért. Magyar ellenállási és partizánharcok a második világháború idején. Budapest, 1980.
Gazsi József: A magyar antifasiszta ellenállási mozgalom és a hadsereg. Budapest, 1980.
Gazsi József – Harsányi János: Dokumentumok a magyar antifasiszta és partizánharcok történetéhez hazánk felszabadulásának éveibõl. Hadtörténelmi Közlemények, 1960. évi 1. szám
Godó Ágnes: Drávától a Muráig. Az I. bolgár hadsereg harcai Magyarországon 1944 - 1945. Budapest, 1965.
György István: Kétezer-ötszázan voltak. Budapest, 1970.
Harsányi János: Magyar szabadságharcosok a fasizmus ellen. Budapest, 1966.
Heinz Kühnrich: Partizánháború Európában 1939 – 1945. Budapest, 1973.
Kis András: Az antifasiszta magyar hagyományokról. Budapest, 1978.
M. Kiss Sándor: Magyarország 1944. Fejezetek az ellenállás történetébõl. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1994.
Dr. Papp Attila: Ügyészség, Népügyészség, 20. század. Magánkiadás, Nagykanizsa, 2012.
Papp Tibor – Farkas Márton – Józsa Antal – Liptai Ervin – Dombrády Lóránd – Tóth Sándor – Györkei Jenõ – Gazsi József – Godó Ágnes – Kis András – Mucs Sándor – Kovács Jenõ: Magyarország Hadtörténete II. Zrínyi Katonai Kiadó, 1985.
Petar Hadzsiivanov: Az Alpokig az Elsõ Bolgár Hadsereggel. Budapest, 1979.
Tóth Sándor: A Budai Önkéntes Ezred története. Hadtörténelmi Közlemények, 1960. évi 2. szám
V. A. Buligin: Visszaemlékezés a Magyarország felszabadításáért folyó harcra. Hadtörténelmi Közlemények, 1961. évi 1. szám
Veress D. Csaba: A Dunántúl hadi krónikája 1944 – 1945. Budapest, 1984.

További képek a galériában.