A Szent István király napi városi ünnepség a hagyományoknak megfelelõen a Deák téren, az ünnepélyes zászlófelvonás helyszínén kezdõdött el a Nagykanizsai Fúvószenekar térzenéjével. A zászlófelvonáson a Kanizsa Lovasklub Hagyományõrzõ Huszárjai és a Történelmi Vitézi Rend Nagykanizsai Hadnagysága mûködött közre.

A Deák térrõl a Szent István napi ünnepi mûsor helyszínére, az Erzsébet téri Zenepavilonhoz vonultak a résztvevõk, ahol Jerausek István önkormányzati képviselõ szavalatát követõen Nagykanizsa szülötte, Dr. Járosi Márton, az egykori Gépipari Technikum volt diákja mondott ünnepi köszöntõt.

 Augusztus 20-án nem csupán államalapító királyunk, Szent István emléke elõtt hajtunk fejet. A hagyomány szerint ez a nap az Új Kenyér ünnepe is. A város új kenyerére Nyeste Pál atya, a Piarista Általános Iskola, Gimnázium, Diákotthon és Boldog Donáti Celesztina Óvoda igazgatója, Hella Ferenc református lelkipásztor és Deme Dávid evangélikus lelkész mondott áldást, és szentelte meg. Az új kenyeret Cseresnyés Péter polgármester, országgyûlési képviselõ szegte meg. A ceremóniát követõen Németh Renáta egy alkalomhoz illõ dalcsokrot adott elõ, majd a 40 éve alakult Kanizsa, valamint az utánpótlásként mûködõ Rozmaring Táncegyüttes elõadásában Szent István ünnepének tiszteletére magyar néptáncokból készített koreográfiát láthatott az ünneplõ közönség.
Déltõl kulturális mûsorfolyam kezdõdött el az Erzsébet téren. Fellépett a Nagykanizsai Fúvószenekar, az Orff Ütõegyüttes, a Bóbita zenekar, Berecz András ének- és mesemondó, Király Viktor és zenekara, a Rozmaring Táncegyüttes, valamint a Holdviola zenekar.

Jót tenni, alkotni, jövõt építeni mindig lehet és kell...

Meghatottan állok szülõvárosom nyilvánossága elõtt nemzeti ünnepünkön. Nagy megtiszteltetés számomra Polgármester úr felkérése az ünnepi köszöntõ megtartására. Mert bár életutam máshová vezetett, lélekben mindig is kanizsai maradtam, s ezzel a lelkülettel szólhatok önök elõtt, Kanizsa megújult fõterén – kezdte ünnepi beszédét Dr. Járosi Márton.

A nemzeti ünnep olyan kitüntetett alkalom, amelyen egy ország, egy nép nemzeti összetartozását ünnepli. Augusztus 20. államiságunk ünnepe, az a talapzat, amelyen immár több, mit 2000 éve, népünk európaisága kiteljesedett. Többi nemzeti ünnepünkön, március 15-én, október 23-án, államiságunk helyreállításáért folytatott hõsi küzdelmeinkre emlékezünk. Szent István királyunk ünnepe a biztos történelmi és szellemi-kulturális alap, ahová lélekben mindig vissza kell térnünk. Fontos, hogy megértsük, a feladat ma is ugyanaz, mint mindig is volt a történelmünk során. Vagyis, hogy legyen érvényes tudásunk a minket körülvevõ világról, és legyen bátorságunk, elszántságunk és kitartásunk azokhoz a tettekhez, amelyek mindebbõl következnek.
Különösen idõszerû ez most, amikor az egész nyugati világ, benne Európa, mély válságban van. Nem a gazdasági válságra gondolok elsõsorban. Népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával gyarapította közös értékeit. Most az európai kultúra veszélybe került, s akármilyen kicsinyek vagyunk, újból harcolnunk kell érte. Fel kell ismernünk, hogy az aktuális gazdasági-politikai történések csak a hanyatlás felszíni jelenségei. Nekünk nagy királyunkhoz hasonlóan a lényeget kell felismernünk, errõl kell beszélgetnünk.
Erre jó alkalmat ad, hogy államiságunk alapjait az idén hatályba lépett alaptörvényünkben megújítottuk. Ennek legalább a bevezetõjét, hitvallásunkat minden honfitársunknak ismernie kell. Azóta sajnos, már közösen átélhettük ennek szükségességét, korszakos jelentõségét és erejét is. Csak a biztos történelmi alapokhoz való ragaszkodás ad esélyt a megmaradásra, az újrakezdésre.
A hitvallás értelmében mi magyarok elismerjük a szeretet mindenhatóságát hirdetõ kereszténység nemzetmegtartó szerepét, ígérjük, hogy megõrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzet szellemi és lelki egységét. “Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk.”
Felelõsséget kell viselnünk utódainkért, védelmeznünk kell az utánunk jövõ nemzedékek életfeltételeit is. Együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet; összetartozásunk alapvetõ értékei a hûség, a hit és a szeretet. A közösség erejének és minden ember megbecsülésének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye.
A megvalósításhoz iránymutatást adnak nagy királyunk intelmei és politikai cselekedetei. István egész uralkodását a Kárpát-medence egységének a megteremtése, illetve az ehhez szükséges eszmei egység alapjának, a kereszténységnek az elterjesztése jellemezte. Ezért külpolitikájában alapvetõen békére törekedett a szomszédjaival. Biztosította is a békét a Német-római Birodalommal, s a korszak másik nagyhatalmával, a Bizánci Birodalommal is békés kapcsolatokra törekedett. Nekünk, mint kis népnek ma is ugyanezt kell tennünk. Külpolitikánkban egyensúlyra kell törekednünk, hogy fennmaradjunk, de ragaszkodni kell nemzeti önazonosságunkhoz. Mi a nemzetek Európájának eszméjét valljuk, ezért munkálkodunk. E nélkül nincs jövõnk.
Kanizsa életét is jelentõsen, és gyakran elõnytelenül befolyásolták a történelmi események. A háború elõtti fellendülést, a MAORT idetelepülésével elkezdõdött modern ipari kultúra fejlõdését a kommunista diktatúra fékezte, de az iparosítás ideológiájának és a lakosság tehetségének, tenni akarásának köszönhetõen mégis kiteljesedett. Ennek eredménye volt a DKG bázisán az ipari várossá és az iskolavárossá fejlõdés. Ez a pozitív folyamat annak ellenére ment végbe, hogy a diktatúra idejében a határ menti fekvésbõl, a kötelezõ ellenségkép-gyártásból számtalan hátrányos megkülönböztetés érte a várost. Így érkezett el a város a rendszerváltozáshoz, majd ennek ránk erõltetett ideológiája révén a privatizációhoz, a város iparának leépüléséhez, amit az Izzó csak átmenetileg tudott kompenzálni. Ezért nehéz ma Kanizsán megélni, optimistának lenni, s ezért kell minden kanizsainak összefogni, hogy a városvezetéssel együtt kitörjenek ebbõl a helyzetbõl.
A kitörés újból olyan összefogást igényel, mint ami a háború borzalmai után jellemezte a kanizsaiakat. Vegyük sorra, hogy milyen erõforrások állnak rendelkezésre:
A város önbecsülése, értékeinek számontartása. Hozzáértõ önkéntesek ápolják a kanizsai építészeti és kulturális értékeket. Ha valaki végig sétál a városon, láthatja a vagyonleltárt, a sok kis táblát az épületek falán; majd ugyanezt az Interneten is.
Kanizsa iskolaváros folyamatosan fejlõdik. Az alapoktól a fõiskolai szintig folyik az oktatás. A hagyományos oktatási formák mellett nagykapacitású, a változó igényekhez alkalmazkodni képes korszerû technikai oktatási bázis áll a város rendelkezésre.
Jelentõs erõforrás a város hagyományos magas szintû kultúrája. Kevés magyar város dicsekedhet olyan nagyszerû kulturális központtal, mint a Halis István Városi Könyvtár. Itt nemcsak az építészeti remekre gondolok, hanem a benne folyó népmûvelõ munkára, a hazai viszonyok között óriási olvasótáborra, az intézmény Kanizsán is túlmutató szellemi kisugárzására.
Fontos erõforrás a hagyományos kanizsai és kis-kanizsai „sáska” munkakultúra és munkaszeretet.
A szülõföld, a szülõváros szeretete is erõforrás. Kanizsa sokak számára fontos hely, igényelni kell közremûködésüket. A hajdanvolt kanizsaiakat be kell kapcsolni a város életébe. Még jobban meg kell ismertetni Kanizsát, kultúráját az ország közvéleményével.
A mai ünnepségnek különös jelentõséget ad, hogy városunk megújult fõterén kerül megrendezésre. Én jól emlékszem erre a térre, amely mindig tükre volt a városnak, lenyomata az itt élõk önkéntes és kényszerített életének egyaránt. A fõtér mindig szimbólum, a városban élõk közös életérzésének kifejezése. Itt volt hát az ideje megújítani e teret is, kifejezni a város új életérzését. Az elmúlt évben többször jártam Kanizsán. Tapasztaltam, hogy ezt a fõtér-rekonstrukciót egy ideig több értetlen kritika érte, majd ahogyan kiteljesedett, láthatóvá vált, átélhetõvé lett, egyre inkább az összetartozás, a gyarapodás szimbólumává változik.
E tér 1898-ban kapta az Erzsébet tér nevet. A 20. században piac funkciója fokozatosan megszûnt, a század végére dísztérré alakították. 1945 után itt állították fel a szovjet megszállók „tankos” emlékmûvét, s a tér cinikusan a Szabadság tér nevet kapta. Ezt az emlékmûvet, amelyet 1956-ban a kanizsaiak csak részben tudtak eltávolítani, a rendszerváltozás után bontották le, majd a tér 1991-ben nyerte vissza az Erzsébet tér nevet.
A tér megújításának célja az volt, hogy megjelenítse a történelmi emlékeket és értékeket, ugyanakkor Nagykanizsa központjába visszahozza az életet. Az önkormányzat ennek figyelembevételével alakította ki a város fejlesztési koncepcióját, amely 2010-ben különdíjat nyert egy európai uniós pályázaton.
A megújítás során hangsúlyos lett a tér szakrális jellege. Ennek fõ kifejezõje a restaurált Szentháromság-szobor, továbbá a névadó Erzsébet magyar királyné szobra. Az 1700-as évek második felében felállított barokk stílusú szoborcsoport allegorikus jelképét és a Mária-szobrot magyar szentek szobrai, köztük Szent István királyunk szobra, veszik körül. A mû eredetileg is itt állt a téren, most visszakerült eredeti helyére.
A szakrális emlékek mellett a történelmi hangulatot idézi a 20. honvéd gyalogezred emlékmûve, amely elsõ világháborúban elesett kanizsai hõsi halottaknak állít emléket. A Szentháromság-szobor mellett hajdan volt kútra emlékeztet az új szökõkút, és a Testvárosok kútja. A testvérvárosok megjelenítése Nagykanizsa nyitott szellemiségét, az európaiság ápolásának fontosságát s egyúttal – az Eötvös téren helyreállított, méltán híres Nagy Magyarország Emlékmûvel együtt – a nemzeti történelmi múlt iránti tiszteletét és elkötelezettségét fejezi ki. Ennek a jelképes megjelenítése a nagykanizsai várat ábrázoló makett is. A Zenepavilon Kanizsa évszázados zenekultúrájára utalva közösségformáló szerepet fog betölteni.
Erdõs Attila: Nagykanizsa címû versében minderrõl ezt írja: „Büszke magyar az, ki városodban élhet! Botjára támaszkodó, régi századok útján járhat....néma szobrok õriznek itt tereket.”
A fõtér fórum is, a beszélgetés, az eszmecsere klasszikus helye. Jó lenne megtanulnunk az elõítélet nélküli beszélgetést, a gondolatcserét, amely az elõfeltétele a közös akarásnak és cselekvésnek, amelyre most is nagy szükségünk van. Alaptörvényünk szerint ehhez múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra, vagy talán inkább a „vissza-régiesülésre.”? A hitvallás ezt így fogalmazza meg: „Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttmûködésére alapítsuk.” Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy valóban készek vagyunk-e megvalósítani az ebbõl ránk háruló részt, az együttmûködést mindazokkal, akik bár talán a miénktõl eltérõ nézetûek, de akikkel a város, az ország építésében együttmûködésre vagyunk ítélve. Az egyéni boldogulásunk csak közösségünk boldogulásának részeként teljesedhet ki. A család, a város, az ország csak így közösen boldogulhat.
Ami létrejött, amit megvalósítottunk, vagy amit elmulasztottunk, az már a múlt. Ez visszafordíthatatlan. Ezzel csak a tanulságok miatt kell foglalkozni. Ami még az idõbõl elõttünk van, az a jövõ. Hogy ez milyen lesz, az rajtunk is múlik. Mi is felelõsek vagyunk érte. Jót tenni, alkotni, jövõt építeni mindig lehet és kell. Sütõ András szép szavaival: „a jövõt nekünk kell munkálni… S fontos, hogy minden munkálkodásunk… igaz legyen.”
S ha ezt tesszük, a jelenünk is boldogabb lesz.

Hagyományaink nyomában

Míg az Erzsébet téren megkezdõdtek a kulturális szórakoztató programok, a HSMK Zala Márk Termében „Hagyományaink nyomában” címmel megnyílt az intézmény Hímzõ Mûhelye és Wegroszta Zoltán fafaragó népi iparmûvész kiállítása.

A szeptember 8-ig látogatható tárlatot Balogh László, az OKISB elnöke ajánlotta a megjelentek figyelmébe. A mûsorban közremûködött Molnár Bernadett Bianka.

Te nem lehetsz második

Az Alsótemplom keleti oldalán, az újra szabadtéren tartott Szent István napi Város Miséjét a hívek részérõl élénk érdeklõdés övezte. Lõrinczy Ferenc nyugalmazott plébánossal együtt misézett Dr. Bogár Gáspár, Göndics János, Horváth Lóránt, Németh Gábor, Nyeste Pál, Dr. Páhy János és Szabó Ádám atya. Az alábbiakban a fõcelebráns beszédébõl idézünk:

– Kétségtelen, nem esik jól az embernek, hogy edzettségben kell lenni. – utalt a minapi olimpiára is a vendég atya. – Amely edzõ nem akar a saját edzettjébõl olimpikont, az gazember. Mert az elsõ hely a cél. Vannak nemzetek és családok, amelyekben eleve kijelentik, te nem lehetsz második. Nem azért, mert ezzel le kell kaszabolni a többit, hanem azért, mert neked ez a kötelességed. Élenjárni, a legjobbat megtenni, a legjobbat megnyerni és a legjobbat továbbadni. Végül is sokan futnak a pályán, ezt Szent Pál apostol is megmondja, de egy nyeri el a fõdíjat. És az örök élet pályafutásában is így van. Állandó edzettségben kell lenni, és meg kell valósítani a legjobbat becsületben és tisztességben, emberségben, hitben és szeretetben egyaránt.
Nem kell félni a hittõl. Mert a hit olyan valami, amely teljes egészében átjárja a személyt, és ennek következtében átalakítja. Észreveszed rajta, hogy különb. Mitõl? Attól, hogy megküzdött magával, attól, hogy irányt vett az ég felé, attól, hogy tudta, hogy nem csak a mai nap, hanem a holnapi és a holnaputáni is számít. Így állt be Szent István is a történelmünkbe. Állandó jelleggel ezt akarta: légy jobb, légy kitûnõbb, légy magadnak, nemzetednek, környezetednek, egész közösségednek hasznára. Tedd a jót, és csak a jót. Mondd a jót, és csak a jót. Mondd az igazságot, és csak az igazságot, és tarts ki mellette mindhalálig. Így lehet jövõt képezni. Ezért nem kell félni a hittõl, rá kell építeni. Sajnálatos, ha csak szlogenként használjuk, hogy szép meg jó, de ki tudja megvalósítani.
Isten nem követel olyat, amit ember meg ne tudna valósítani. …Kétségtelen, nem könnyû állandóan edzettségben lenni, de nincs más módja a végsõ gyõzelemnek, az elsõ helynek. A mindig elsõ helynek. … Ehhez persze az kell, hogy a pillanatnak ellent kell állni. A közszellemnek ellent kell állni. Ki kell válni belõle. Fölül kell emelkedni. …Nem csak az alapokban kell nézni, hogy Európa keresztény, hanem a mindennapokban is. .. Ha rátekintünk a keresztre, könnyebben viseljük a magunkét. – fogalmazott a szónok. – És mindenütt, ahol az élet folyik. Mert különben sajnos csak szólam marad. De ebbõl már elég. Tettek kellenek. …
Tartották is a régiek: sic itur ad astra. Csak fölfelé. Nincs más. Ha elengedjük magunkat, akkor csak lejjebb süllyedünk. És ha lejjebb süllyedünk, akkor ránk lépnek. És ha ránk lépnek, nem biztos, hogy fel fogunk újra kelni. Tehát adj magadra, ütemezd be magadnak az elsõ helyet, és törekedj arra, hogy mindenben elsõ légy, ezáltal ne csak emberileg, hanem Isten elõtt is meg tudd állni a helyed. Tudj építeni jelent és jövõt, mégpedig évezredekre, nem pedig csak évszázadokra. Erre tanít Szent István, ezért kell õt követni. Ezért kell a kereszt a kézbe, ezért kell a kard az oldalra, mindegyiket bölcsességgel kell tudni használni az értelem és szív összhangjában. És akkor abból csak jó gyümölcs lesz.
Ferenc atya befejezésül idézett Nagy Miklós papköltõ Hívjátok Szent Istvánt címû versébõl: Tûzhányók közé rendeltettünk teremteni történetet. Teremteni történetet tûzijátékkal nem lehet. Szent Jobbja kötheti még össze, amit vihar itt szétzilált. Hogy egyek legyünk valahára, hívjátok õt az új csodára, a csodatevõt, a királyt!

Az idei ünnep szûkebb pátriánkban a fejlõdés és az építkezés üzenetét hordozza

A délutáni hõség elmúltával egyre többen keresték fel a megújult Erzsébet teret, ahol a Holdviola zenekar koncertje közben mondott ünnepi beszédet, és adta át új közösségi terünket Cseresnyés Péter polgármester a lakosságnak. Az egész napos rendezvénysorozatot 21 órakor ünnepi tûzijáték zárta.

Amikor munkatársaimmal arról beszéltünk, hogyan lehetne a hivatalos átadó ünnepség kereteit kiszélesítve átadni a kanizsai polgároknak – Önöknek, nekünk – a megújult Erzsébet teret, szinte kínálkozott nemzeti ünnepünk, augusztus 20-a – hangsúlyozta beszédében a polgármester. – Ez a dátum fundamentuma ezer évünknek – folytatta, s sokan szeretnénk, ha ez a tér alapja lenne egy polgári miliõ újbóli meghonosodásának városunkban.
Ezért választottuk a szokásoktól eltérõen azt, hogy a délelõtti hivatalos ünnepség után, a koncert közben, egy rövid ünnepi beszéd keretében átadjuk és átvesszük új közösségi terünket.
A munka és a hit – Szent István munkája és hite – egy új, erõs és tartós államot teremtett, amely kiállta az idõ, kiállta a történelem próbáját.
Amikor a szent istváni mûvet felépítõ embert keressük, egy küzdelmesen eltöltött életet láthatunk magunk elõtt, amelyben volt helye nemcsak a gyõzelmeknek, de sok-sok szenvedésnek is.
A mû, amelyet ez az élet létrehozott, ma is áll. „Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után”, minden baj, háború, pusztulás dacára áll a szent istváni mû, amelyet úgy hívnak: Magyarország.
Szent királyunk feladata nem az volt, hogy új nemzetet hozzon létre – ezt az õsök már megtették. Nem az volt a feladata, hogy új hazát hódítson meg – ezt a feladatot nagyapái már elvégezték.
Neki otthont kellett teremteni ebbõl az országból a nemzete számára.
Olyan otthont, amely kellõképpen biztos, amely véd a külsõ és a belsõ ellenség ellen, amely nemcsak a túléléshez, hanem a gyarapodáshoz, az építkezéshez szükséges feltételeket is biztosítja. Az általa teremtett állam elég szilárdnak bizonyult ahhoz, hogy megtartson minket – határon innen – és határon túl is.
Hogy ez mekkora erõ és érték, annak belátásához elég csak végiggondolnunk az elõttünk itt járt népek sorsát. Nagy és hatalmas nemzetek voltak a hunok, a gepidák, a longobárdok, az avarok és a többiek. S amint jöttek, úgy mentek is tovább, vagy tûntek el a történelem süllyesztõjében.
A magyarok azonban maradtak. Megmaradtunk.
„Az idõ igaz, s eldönti, mi nem az” – írja Petõfi. Nos, hazánk történelmében Szent István életmûvénél állandóbb és tartósabb még nem volt.
Mi más lehetne a ma emberének is célja, mint hogy felnõjön ehhez az életmûhöz, hogy továbbvigye és õrizze Szent István örökségét?!
Hogy közösen, együtt õrizzük ezt az otthont, õrizzük ezt a nemzetet!
A munka és a hit – Nagykanizsa polgárainak munkája és hite – a megújulást hozta el városunk számára. Az elmúlt idõszakban azt bizonyítottuk: ha megfelelõ tervekkel rendelkezünk, és közös akarattal dolgozunk, akkor eredményt érünk el. Olyan eredményt, amelyre büszkék lehetünk.
Az idei ünnep szûkebb pátriánkban a fejlõdés és az építkezés üzenetét hordozza. Az a mû, amit közösen építünk és formálunk, remélem tartós és idõtálló lesz. És itt nemcsak erre a gyönyörû, megújult térre, a belvárosra gondolok.
Nemcsak a fizikailag létezõ téglákra, építõanyagokra, hanem a kis lelki kövekre is gondolok, amelyekbõl, egy új szellemiséggel, új várost építünk. Mindannyiunk Nagykanizsája ez, egy megújuló város összetartó közössége, amelyet ma, itt, Szent István napján, joggal ünnepel.
A megújult belváros, az Erzsébet tér, amely ma rendezvénytérként tárja fel újabb arcát elõttünk – jelkép. A közös munka, a közös akarat jelképe. Hiszen ahhoz, hogy most itt ünnepelhessünk, mindannyiunk munkája kellett. A tervek európai urbanisztikai díjat nyertek, amit ilyen típusú magyarországi beruházásnak még sosem ítéltek oda. A végeredmény pedig igazolja: Nagykanizsa jó úton jár.
Képesek vagyunk – együtt, közösen – olyat alkotni, amely minden idelátogató tetszését elnyeri. És képesek vagyunk – együtt, közösen – örülni a sikernek. Ez kell, hogy erõt adjon a folytatáshoz, ez a biztos alap ahhoz, hogy Nagykanizsa tovább fejlõdjön, tovább épüljön. Fizikailag és lelki értelemben is.
Az emberek már birtokba vették a város központját, benépesült az Erzsébet tér. Elég csak körbenézni itt a nap bármely szakában, és könnyen megállapítható: ez egy olyan beruházás volt, amely találkozott a helyi közösség akaratával, tetszésével, és amely valóban a város polgárait szolgálja.
A cél nem is lehet más, mint hogy Nagykanizsa központjába visszatérjen az élet. Ez az új polgári miliõ, amely kialakult a város szívében, méltó Nagykanizsa múltjához, gazdag történetéhez, urbanisztikai értékeihez, és mindenképpen elõremutató. Most már csak rajtunk múlik, hogyan élünk-e ezzel a lehetõséggel.
A mai napot látva nyugodtan mondhatjuk: ez nem is kérdés. Szent István-napi programunkkal újra birtokba vettük az Erzsébet teret. A kultúra, a minõségi szórakozás agórája alakult ki Nagykanizsa szívében, amely más alkalmakkor is várja majd a helyieket és az ide látogató vendégeket.
A következõ ilyen találkozás szeptember közepén, térfoglaló rendezvényünkön lehet.
Szent István erõs országot, erõs államot teremtett. A mi dolgunk most az, hogy ezt a munkát folytatva, erõs és gyarapodó várost hozzunk létre.
A szent király mintaként szolgált minden elkövetkezõ magyar államférfi számára. Utódai nem hoztak törvényt anélkül, hogy ne hivatkoztak volna Szent Istvánra. Õ jelölte ki számunkra azt az irányt, amelyet – leszámítva az idegen hódítások idejét – ezer esztendeje követünk. A magyarság az õ életmûvének és a kereszténység felvételének köszönhetõen vált azzá, ami ma is: európai magyar nemzetté.
Szent királyunk tudta: az általa választott út gyökeresen eltért riválisai elképzeléseitõl. Õ a való élet iránti tisztelettel és nagy gyakorlati érzékkel meglátta, nemzetünk csak akkor maradhat meg, ha gyökereiben szilárdan megkapaszkodva, mindennapjait a kor kívánalmaihoz tudja igazítani.
Ezt kell tenni nekünk is a 21. században.
Ha a mögöttünk álló évszázadok küzdelmére, ha nemzetünk, kultúránk, hitünk megmaradásért tett erõfeszítéseinkre gondolunk, vagy ha a közös sikereinkre, ha egy-egy magyar ember nagyszerû teljesítményére gondolunk, akkor láthatjuk, hogy a hit, a helytállás, a munka és az egymás iránt érzett felelõsség hozta meg mindig a sikert. Ez a nemzet csak akkor volt sebezhetõ, amikor hiányzott a hit vagy az erõ a helytálláshoz, ha elhitették velünk, hogy munka nélkül is juthatunk valamire, ha hagytuk, hogy az egyéni érdek felülkerekedjen az egymás iránti felelõsségen, odafigyelésen. Amikor féltünk lépni, cselekedni, egymásba kapaszkodni. Amikor nem álltunk ki magunkért, amikor azt gondoltuk, hogy másnak kell a mi boldogulásunkért dolgozni, amikor egymásnak hátat fordítottunk.
Azokban az idõkben azonban, amikor rendelkeztünk ezekkel az erényekkel, a magyar nemzet egész Európát meghatározó tettekre volt képes, pedig akkor mostohábbak voltak a körülmények, mint ma. Európa kapuinál megállítottuk a törököt, szerteszórtuk a forradalom lángjának szikráit negyvennyolcban, az orosz tankok elõtt keresztbe fekve hitet adtunk más népeknek 56-ban, és falakat bontottunk nyolcvankilencben.
Meggyõzõdésem: nekünk, Nagykanizsán is ezen az úton kell járnunk. Bele kell kapaszkodnunk a múltunkba, és erõs hittel, szilárd jellemmel kell dolgoznunk a jelenben a jövõ sikeréért. Méghozzá együtt, közösen, úgy, ahogyan az elmúlt idõszakban tettük. Csak ez az egyetlen út, amely sikerrel kecsegtet, és amely az értékeit megtartó város jövõjét, fejlõdését garantálja.
Az eredmények – mint a megújult Erzsébet tér is – már látszanak, de az út még hosszú. Szent István szellemében, az õ mûvébõl erõt merítve kell folytatnunk a munkát. Nagykanizsáért.
Most azonban a szórakozás és a kikapcsolódás ideje jött el. Kívánom, hogy érezzék jól magukat ezen a csodálatos, megújult téren.
B.E. - P.J.

(További képek a galériában)