Jó érzés, ha az ember nemcsak kesergõ, gondterhelt, hanem néha elégedett, boldog emberrel is találkozik. Ez történt Kendlimajorban, ahol Dr. Czinki László birtokán az éppen útra készülõdõ Szamaras Lacival találkoztunk.

A magyar származású ács életcélja, szenvedélye a vándorlás. A családja Brüsszelben él, õ csak télen jár haza
.
– A szüleim 56-ban találkoztak Budapesten. Egy kicsit a forradalom elõtt augusztusban, s amikor kitört a forradalom elmentek Belgiumba, ahol én pár hónap múlva megszülettem. Úgy is mondhatom, a forradalmat anyu hasában éltem át – magyarázta a kezdetekrõl.

– Mióta vágyik erre az életformára?

– Már fiatalon sem akartam magánházat, kocsit és nem akartam, hogy úgynevezett feleségem legyen! Egy kicsit kevesebbel is megelégszem annál, amim van. Nem vágyok édeni életre, nincs elérhetetlen álmom. Megpróbáltam házasságot kötni egy hölggyel, és lett egy kisgyermekünk, akivel most nagyon jó viszonyban vagyok. Kipróbáltam azt az életet is, de a kislány nyolc éves korában az édesanyja elküldött, mondván nem akar tovább velem élni. Két év múlva zarándokútra indultam Párizsból Santiago de Compostela-ig. Két hónapot töltöttem útitárs nélkül a hátizsákommal. Nagyon megörültem, amikor Santiagóba érkeztem, s két-három nap múlva autóstoppal visszautaztam Belgiumba.

– Mit adott önnek a zarándoklat, miben erõsítette meg?

– Nagyon megtetszett a gyalogutazás. Két évig Brüsszelben maradtam, munkanélküli segélybõl éltem. Aztán rendeztem egy kiállítást a szobraimból és a rajzaimból. Két szobrot eladtam, lett egy kis pénzem, amibõl egy másik zarándokútra indultam. Elhatároztam, négy hónap alatt eljutok Rómába. Félúton érkeztem a ligúriai hegyekbe, Olaszországba, ahol két napos pihenõt tartottam, s az erdõ kellõs közepén találkoztam egy nõvel. Az elsõ szomszédunk három kilométerre lakott tõlünk, az elsõ pici falu pedig négy kilométerre volt a háztól. Biciklivel közlekedtünk, s a huszonöt kilométerre lévõ faluba jártunk vásárolni. Kevés pénzbõl éltünk akkoriban is. A nagy konyhakert, a két kecske és a méhek eltartottak bennünket. Késõbb vásároltunk egy szamarat, hogy hazavigye a buszmegállóból a csomagot. Öt évig éltünk így, majd vettünk egy kocsit, s attól kezdve az élet teljesen megváltozott. Még két évig maradtam, de nem éreztem jól magamat. Az autó sok mást is hoz magával, az ember máshová is vágyakozik általa. Ez nekem túl sok volt. Útra keltem a szamárral. Úgy gondoltam, fél év alatt teszek egy körutat és visszamegyek. A drága nõ azonban egy hónap múlva fölhívott, s azt mondta, ha találsz magadnak egy helyet télre, ott is maradhatsz. A telefonhívás miatt meggondoltam magamat, és továbbindultam egyenesen. Egyetlen célom a kelet felé utazás maradt, amit máig megtartottam. Nyáron elindultunk Genova környékérõl és Ausztriába, a tiroli hegyekbe érkeztünk. Ott töltöttük a telet, majd áprilisban továbbindultunk és augusztus végén érkeztünk Kanizsára. Itt elkezdett a szamár sántítani, és meg kellett állnunk. A kovács minimum egy hónapos pihenést javasolt az állatnak. Két hétig a Plaza mögött laktunk egy sátor alatt Ginával a szamárral, meg két útitársammal, a kakassal és a tyúkkal, majd találkoztunk Czinki Lászlóval, akinél Kendlimajorban lakunk. Úgy egyeztünk meg Czinkiékkel, ha reggel-este megetetem az állatait, akkor ott lakhatom egy kis házikóban. Az ételt én vásárolom magamnak és én fõzök.

– Mibõl vásárol?

– A pénz úgy jön, ahogy alkalmazkodik. Télen elutazom Belgiumba, s ott a barátaim félretesznek egy kis munkát. Egy hónapig dolgozom, mindig akad munkalehetõség, s abból nagyon szépen megélünk.

– Hamarosan tovább indul.

– Erdélybe folytatom az utat, s ha minden szél segít bennünket Törökország felé megyünk, s onnan tovább Ázsiába.

– Mit szeretne ott megnézni?

– Semmit. Nekem az az érdekes, ami itt és most van. Így haladnak a dolgok. Az út az érdekes az egészben, és a találkozásoknak is mindig megvan a szépsége.

– Nem írja, vagy fényképezi le a látottakat?

– A lányom kérésére egy kicsit fényképezek, írok, rajzolgatok. Nem akarok alkotásokat, szobrokat magam mögött hagyni. Emberekkel találkozni sokkal érdekesebb, mint tárgyakkal. A Földbõl sem akarok mást csinálni. Eleinte agyagból készítettem a szobrokat, késõbb az utcára kidobott tárgyakat dolgoztam ki, s ezekbõl csináltam szobrokat. Miért változtassak én akármin? Nem akarok senkin sem változtatni. Nincs hozzá akaratom, erkölcsöm, vágyam.

– Gondolom éhezett is a vándorlás során?

– Pár alkalommal elõfordult. A spanyolországi zarándokút alkalmával két-három napon keresztül gyalogoltam át a sivatagon. Nem tudtam, hogy a zarándokok autóbusszal teszik meg ezt a szakaszt. Azt gondoltam az út folytatódik, s mindig lesz egy kávéház vagy patak, de minden üres volt. Szerencsére a hátizsákomban maradt egy kis bor, folyékony lekvár és saláta. A szomjúságtól majdnem megállítottam a vonatot, de kibírtam és túléltem eddig, de az sem baj, ha nem élem túl. A végén úgy sem éli túl senki.

– Nem szorult még rá a családja segítségére?

– Nem.

– A szülei élnek?

– Az apu agydaganatban meghalt, az anyu él. Van egy húgom és három öcsém. Belgiumban élnek, van házuk, kocsijuk, szociális biztonságuk. Felajánlották, ha valami történne velem, visszamehetek hozzájuk. Elfogadják és becsülik az életmódomat.

– Néz tévét, hallgat rádiót?

– Azzal is szoktam találkozni.

– Hogy tudja magát megértetni az úton?

– Egészen jól megtanulom azokat a nyelveket, ahol áthaladok. Az iskolát nagyon rühelltem, rossz tanuló voltam, de a nyelvek mindig érdekeltek. Nekem most az egész világ lett az iskolám. Sokkal érdekesebb, mint négy fal között tanulni.

– Mennyi ruhával indul útra egy hónap múlva?

– Három-négy ingem, és ugyanennyi nadrágom van.

– Boldog embernek tartja magát?

– Sokan boldognak tekintenek. Elég nyugodt ember vagyok.

– Nem okozott csalódást azoknak a nõknek, akiktõl elutazott?

– Ezt csak õk tudják megmondani. Azért jönnek a csalódások, mert az embereknek vannak vágyaik, reményeik. Ezek hozzák a csalódásokat. Az ember vágyakozik egy házra, s ha összekaparja, sosem elég, mert nem arra a méretûre gondolt, és szebb kanapéra, szebb tévére. Mindig van valami szebb, és ez állandóan frusztálja az embert. Ez csak súly az ember vállán. Nekem azt tanította ez az út, ha van súly a vállamon, azt nagyon szívesen elfogadom. Azt a harminc kilót, amit mindennap hordok a vállamon, azt elfogadom. A szamár is annyit hord. Sokan megjegyzik, a szamár hatvan kilót is elbírna, miért nem adom át neki az egészet. Odaadhatnám neki, de akkor nem lenne értelme annak, amit csinálok. Például ha fölülnék egy repülõre, akkor semmit sem kellene hordanom. Reggel beleteszem a cuccomat a hátizsákomba és hordom egész nap. Amikor megunom, ledobom a földre, vagy otthagyom és megiszok egy fröccsöt, vagy találkozok és elbeszélgetek valakivel. Vagy kinyitom a sátrat és letelepedünk egy éjszakára, két évre, vagy hét évre, aztán megyünk tovább. Nekem az is fontos, hogy azt a súlyt érezzem. Sok ember nagy súlyt hordoz a vállán. El tudja képzelni, milyen nagy súlya van egy háznak? És az ember vállán ott ül egész nap ez a teher, és azt mondja, fáj a válla, a dereka, rosszul érzi magát. De miért? Ezekért, mert sok a súly a vállán. Elmennek terapeutához, vagy baráthoz, ahelyett hogy letennék a súlyt a földre. Akkor nem másoknak adná a súlyát, hanem a földre tenné, és hálás lenne a földnek is, hogy elfogadja.

– Milyen vallású?

– Nem vagyok vallásos. Az is csak remény, meg vágy, az is súly az ember vállán.

– Mit eszik ma vacsorára?

– Még nem gondolkodtam rajta.

– Milyennek ismerte meg Magyarországon az embereket?

– Nem mások, mint Belgiumban, Olaszországban, vagy Ausztriában. Az emberek emberek. Mindenki – lehet az a Bill Clinton, vagy Sarkozy –, csak ötven centit pisil, még a nõk is. Meztelenül születünk és meztelenül halunk meg. Az összes, ami a között van, csak dekoráció.

– Hamarosan ismét útra indul. A szamara egészséges?

– Nagyon szép, szépen lefogyott. Tavaly egész nap szabadon nassolta a szénát és felpuffadt. Fájt az izülete és a lába. Mondtam neki, ha nem akar továbbjönni velem, itt is maradhat, mert nagyon szép helye van neki is. Tavaly júniusban úgy gondoltam, találkozom egy másikkal, s mivel sok pénzt kértek érte nem vettem meg. S amikor hazajöttem, már szebben nézett ki, egy karcsúbb szamarat láttam. Úgy gondoltam, velem akar jönni.

– Akkor csak kettesben utaznak a szamárral?

– Nagyon szeretnék egy tyúkkal és egy kakassal találkozni. Amikor idõnként magára hagytam egy fához kötve a szamarat, azt tapasztaltam, nagyon egyedül érzi magát. A kakassal meg a tyúkkal õneki is lett társasága. Amikor Kendlibe érkeztünk, elvitte õket egy vadmacska.

– Tetszik a lányának ez az életforma?

– Igen. Ausztriában a barátjával együtt velünk élt egy hétig az úton. Úgy megtetszett neki, hogy decemberben abbahagyta egyetemi tanulmányait és májusban elindul õ is a santiagói zarándokútra. Õt is megérintette az ÚT. Nem hívom filozófiának azt, ahogy élek, de hiszem, hogy másképp is lehet élni, mint állandóan vásárolni-vásárolni. Miért, miért…?

Bakonyi Erzsébet