A Landler Jenõ Gimnázium 1962-ben végzett 4.C osztály érettségi találkozóinak lelkes szervezõje Krugné Fehér Magdolna nyugdíjas latin-orosz szakos középiskolai tanár. Hogy honnan is fakad kitartó, lelkiismeretes, ez irányú tevékenysége – felkeltette figyelmemet –, és ez már a beszélgetésünk elején kiderült.

Az iskolához való kötõdését a jó példaként szolgáló apai-ági pedagógus dinasztia életútjával és néhány tanárának életre szóló útravalójával, tanácsával magyarázza a tanárnõ. Ezek a tanítások mind-mind fellelhetõk a szavaiban. 1996-ban vonult nyugdíjba, s mint az iskola egykori diákja, késõbb tanára is, erkölcsi kötelességének érezte az érettségi találkozók megszervezését, melyet már az érettségi banketten elvállalt. Most nyáron az 50 éves találkozót hagyták maguk mögött, s nagy örömére a volt osztálytársak erre a találkozóra jöttek el a legtöbben, 28-an, az ország különbözõ pontjairól. Mit is mond õ maga?

 – Mindig igyekeztem ünnepélyessé, emlékezetessé tenni ezeket az összejöveteleket, hogy a személyes találkozás örömén kívül valami maradandó élményt is vigyenek magukkal haza újra meg újra az osztálytársak. A gimnáziumi évek során osztálytermünk táblája felett egy Liviustól származó sententia volt olvasható, melynek kezdõ szavai „Amemus patriam” – Szeressük a hazát –, és végsõ gondolata „posteritati serviamus” – szolgáljunk az utókornak.
Ezek a gondolatok mementóként maradtak meg bennem és osztálytársaimban is, és sok kezdeményezést indítottak el. A 25 éves érettségi találkozón ezüstfenyõt ültettünk 1987-ben az iskola udvarán, a 30 évesen állítottuk fel az öreg diákok pihenõ padját „Amemus patriam” felirattal. E kedves helyeket minden találkozón felkeressük emlékezni és egy-egy osztályfotót készíteni.
1990-ben létrehoztuk a „IV.C Tanulmányi Alapítványt” – elsõként a városban, amely késõbb beleolvadt a gimnáziumi alapítványba. A 45 éves érettségi találkozón Dr. Gadányi Károly, a Berzsenyi Dániel Fõiskola rektora, volt osztálytársunk „Aranygyûrû” kitüntetésben részesítette hat volt tanárát sok évtizedes áldozatos munkájukért, és jómagamat is.
Az 50 éves érettségi találkozón 2012. június 2-án emléktáblát és egyben emléktermet avattunk két volt tanárunk, osztályfõnökünk, Kerecsényi Erzsébet tanárnõ és Zsoldos Ferenc tanár úr tiszteletére és emlékére. Elhunyt tanárainkra és osztálytársainkra gyertyagyújtással is emlékeztünk. Mindenki kapott az 50 évre, az „arany érettségi” találkozóra emlékeztetõ kis emléklapot is.
Krugné Fehér Magdolna tanárnõ családja 1958-ban költözött Nagykanizsára. Édesapja, Fehér Lajos, kezdetben, mint falusi tanító-igazgató Sand, Komárváros, Kiskomárom falvakban fõtanító ízig-vérig pedagógusként nagy hangsúlyt fektetett a falusi emberek mûvelõdésére is, összefogta a falu kulturális életét, országos hírû tánccsoportot, népi együttest szervezett, színdarabokat adtak elõ a falu apraja-nagyja szereplésével. 30 évig volt iskolaigazgató, Nagykanizsán az Ady Iskolából vonult nyugdíjba.
Nagyapja, Fehér László 33 éven keresztül tanítóskodott Csapiban, dédapja, Fehér Béla pedig 40 évig Somogysámsonban. A tanárnõ, iskolához való kötõdését az is erõsítette, hogy születésétõl kezdve 30 éven át, 1973-ig szolgálati lakásban, iskolaépületben laktak. Az öt gyermeket nevelõ család legidõsebb gyermekeként kis gyermek korában sokat tartózkodott nagyszüleinél is, akik szintén iskolánál laktak. Már óvodásként bejárhatott a nagypapa óráira, aki mûvelt, érdeklõdõ, lelkiismeretes tanító volt. Édesapja is példaképül szolgált, kinek számára az iskola „szent” volt. Rendet, fegyelmet, minõségi oktatást követelt elsõsorban magától és tanáraitól is.
– Nagyon hálás vagyok a szegedi szakvezetõ tanáromnak, Dr. Visy Józsefnek is, aki görög nyelvet tanított nekünk az egyetemen, aki egy polihisztor, nagyon mûvelt, szigorú, nagy tudású ember volt. A sors úgy hozta, hogy hozzá osztottak be latin nyelvi gyakorló tanításra. Utcát is neveztek el róla Szegeden. Az óráin nagy figyelmet követelt, de humánus, igazságos tanár volt. Például azt mondta: „Kedves leendõ kollégák, ha a tanár belép az osztályba, színpadra lép, tehát önök minden nap színpadra lépnek. Nem mindegy, hogyan viselkednek, hogy készülnek fel az órákra, még az sem mindegy, hogy néznek ki, mert önök példaképek. Kivívják-e a tanítványok tiszteletét azzal, hogy felkészülnek az órákra, törõdnek velük, objektíven értékelnek, és nem csak az iskolában ügyelnek arra, hogy pedagógusok. Az órákon nézzenek szembe a gyerekekkel, és követeljék meg, ha valamit magyaráznak, mindenki figyeljen oda.”
Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de így volt. Én ezt szentírásnak vettem a pályámon. Olyan tanácsokat adott, amit soha nem felejtek el: a tanár legyen fûtõ kohó és lendítõ kerék. Intelmei egész tanári pályámra kihatottak, nemkülönben apám élete, útmutatásai, hiszen õ is pedagógus, a példaképem volt. Õ egész életét a pedagógiának, az iskolának szentelte, persze a családnak is. Öten voltunk, vagyunk testvérek, a gyerekek nevelése fõleg édesanyámra hárult, itthon õ koordinált mindent, õ osztotta be a kevés pénzt. Négy testvérem mérnök, én egyedül lettem pedagógus. Apám ideje nagy részét az iskolában töltötte. Az iskola volt a mindene, a gyerekek, a pedagógusok és még a szülõk is!
Fontosnak tartotta a becsületes, tisztességes munkát. Tanítványaim gyakran hallhatták tõlem, hogy két dolgot különösen nem szeretek: a hazugságot és a hízelgést. Mindkettõ egy tõrõl fakad. Ezeket apám sem szerette. A példaképeket és a hosszú pedagógusi pálya minden szépségét nem is tudom felsoroln
– Mindig igyekeztem ünnepélyessé, emlékezetessé tenni ezeket az összejöveteleket, hogy a személyes találkozás örömén kívül valami maradandó élményt is vigyenek magukkal haza újra meg újra az osztálytársak. A gimnáziumi évek során osztálytermünk táblája felett egy Liviustól származó sententia volt olvasható, melynek kezdõ szavai „Amemus patriam” – Szeressük a hazát –, és végsõ gondolata „posteritati serviamus” – szolgáljunk az utókornak.
Ezek a gondolatok mementóként maradtak meg bennem és osztálytársaimban is, és sok kezdeményezést indítottak el. A 25 éves érettségi találkozón ezüstfenyõt ültettünk 1987-ben az iskola udvarán, a 30 évesen állítottuk fel az öreg diákok pihenõ padját „Amemus patriam” felirattal. E kedves helyeket minden találkozón felkeressük emlékezni és egy-egy osztályfotót készíteni.
1990-ben létrehoztuk a „IV.C Tanulmányi Alapítványt” – elsõként a városban, amely késõbb beleolvadt a gimnáziumi alapítványba. A 45 éves érettségi találkozón Dr. Gadányi Károly, a Berzsenyi Dániel Fõiskola rektora, volt osztálytársunk „Aranygyûrû” kitüntetésben részesítette hat volt tanárát sok évtizedes áldozatos munkájukért, és jómagamat is.
Az 50 éves érettségi találkozón 2012. június 2-án emléktáblát és egyben emléktermet avattunk két volt tanárunk, osztályfõnökünk, Kerecsényi Erzsébet tanárnõ és Zsoldos Ferenc tanár úr tiszteletére és emlékére. Elhunyt tanárainkra és osztálytársainkra gyertyagyújtással is emlékeztünk. Mindenki kapott az 50 évre, az „arany érettségi” találkozóra emlékeztetõ kis emléklapot is.
Krugné Fehér Magdolna tanárnõ családja 1958-ban költözött Nagykanizsára. Édesapja, Fehér Lajos, kezdetben, mint falusi tanító-igazgató Sand, Komárváros, Kiskomárom falvakban fõtanító ízig-vérig pedagógusként nagy hangsúlyt fektetett a falusi emberek mûvelõdésére is, összefogta a falu kulturális életét, országos hírû tánccsoportot, népi együttest szervezett, színdarabokat adtak elõ a falu apraja-nagyja szereplésével. 30 évig volt iskolaigazgató, Nagykanizsán az Ady Iskolából vonult nyugdíjba.
Nagyapja, Fehér László 33 éven keresztül tanítóskodott Csapiban, dédapja, Fehér Béla pedig 40 évig Somogysámsonban. A tanárnõ, iskolához való kötõdését az is erõsítette, hogy születésétõl kezdve 30 éven át, 1973-ig szolgálati lakásban, iskolaépületben laktak. Az öt gyermeket nevelõ család legidõsebb gyermekeként kis gyermek korában sokat tartózkodott nagyszüleinél is, akik szintén iskolánál laktak. Már óvodásként bejárhatott a nagypapa óráira, aki mûvelt, érdeklõdõ, lelkiismeretes tanító volt. Édesapja is példaképül szolgált, kinek számára az iskola „szent” volt. Rendet, fegyelmet, minõségi oktatást követelt elsõsorban magától és tanáraitól is.
– Nagyon hálás vagyok a szegedi szakvezetõ tanáromnak, Dr. Visy Józsefnek is, aki görög nyelvet tanított nekünk az egyetemen, aki egy polihisztor, nagyon mûvelt, szigorú, nagy tudású ember volt. A sors úgy hozta, hogy hozzá osztottak be latin nyelvi gyakorló tanításra. Utcát is neveztek el róla Szegeden. Az óráin nagy figyelmet követelt, de humánus, igazságos tanár volt. Például azt mondta: „Kedves leendõ kollégák, ha a tanár belép az osztályba, színpadra lép, tehát önök minden nap színpadra lépnek. Nem mindegy, hogyan viselkednek, hogy készülnek fel az órákra, még az sem mindegy, hogy néznek ki, mert önök példaképek. Kivívják-e a tanítványok tiszteletét azzal, hogy felkészülnek az órákra, törõdnek velük, objektíven értékelnek, és nem csak az iskolában ügyelnek arra, hogy pedagógusok. Az órákon nézzenek szembe a gyerekekkel, és követeljék meg, ha valamit magyaráznak, mindenki figyeljen oda.”
Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de így volt. Én ezt szentírásnak vettem a pályámon. Olyan tanácsokat adott, amit soha nem felejtek el: a tanár legyen fûtõ kohó és lendítõ kerék. Intelmei egész tanári pályámra kihatottak, nemkülönben apám élete, útmutatásai, hiszen õ is pedagógus, a példaképem volt. Õ egész életét a pedagógiának, az iskolának szentelte, persze a családnak is. Öten voltunk, vagyunk testvérek, a gyerekek nevelése fõleg édesanyámra hárult, itthon õ koordinált mindent, õ osztotta be a kevés pénzt. Négy testvérem mérnök, én egyedül lettem pedagógus. Apám ideje nagy részét az iskolában töltötte. Az iskola volt a mindene, a gyerekek, a pedagógusok és még a szülõk is!
Fontosnak tartotta a becsületes, tisztességes munkát. Tanítványaim gyakran hallhatták tõlem, hogy két dolgot különösen nem szeretek: a hazugságot és a hízelgést. Mindkettõ egy tõrõl fakad. Ezeket apám sem szerette. A példaképeket és a hosszú pedagógusi pálya minden szépségét nem is tudom felsorolni. Én hálás vagyok a sorsnak, hogy tanár lehettem, az iskolának, ahol tanulhattam és taníthattam, furcsa, de igaz, a tanítványaimnak is, akiket tanítottam, az osztálytársaimnak, akik a hívó szóra eljöttek a találkozókra.
Úgy gondolom, a tanári hivatás egy rang, legalábbis régen az volt. Most is örülök, ha tanárnõnek szólítanak.
B.E.