A kényszerû szünet után húsz éve, 1992-ben nyithatta meg kapuit a nagykanizsai Piarista Iskola. Most kinevezett igazgatójával, Nyeste Pál atyával a város lakói a vasárnapi Veni Sancte elõtt, már Szent István ünnepén találkozhattak. Hetilapunk ekkor bírta szóra:

– Ugyanannyi idõs vagyok, mint Zsolt atya, három héttel idõsebb. 1960-ban születtem Mezõkövesden, ott is nevelkedtem tizennégy éves koromig. Szüleim már munkások voltak, de felmenõim, mind a két nagyapám földmûvesek. Édesapám akkor volt fiatal, mikor a munkás-toborzások voltak, õ esztergályos lett, és gyakorlatilag megszakítás nélkül Miskolcra bejáróként, három mûszakban dolgozott. Édesanyám pedig varrónõ lett, hímzéssel foglalkozott. Kecskeméten a piarista gimnáziumban érettségiztem. Utána Somogy kedves lankáin voltam 731 napot a Magyar Néphadsereg honvédje. És itt harcoltam az 5. osztrák hegyivadász dandár bennünket leigázni akaró csapatai ellen – idézi fel ironikusan annak a kornak ellenségképét.

 – Leszerelés után egy évig Egerben voltam szemináriumban, majd 1981-ben jelentkeztem a piarista rendbe. Novícius voltam Budapesten, utána pedig ’82-tõl ott tanultam a rend teológiai fõiskoláján. Majd pedig az ELTE Természettudományi Karán matematika-fizika szakon végeztem 1988-ban. 1987-tõl a budapesti piarista iskolában elõször gyakorló tanárként matematika szakkört vezettem, ’88-tól tanítottam és osztályfõnök voltam, három osztályom volt ott. Amikor hatosztályos gimnáziummá alakult az iskola, a kicsiket, a tizenkét éves fiatalokat kaptam meg. Az az idõszak nagyon jó volt, a diáktúrák, a szülõkkel való kapcsolattartás, mind-mind a piarista iskolához kötöttek. A kitekintés, a közéletre való rálátás igazából Vácott kezdõdött. 1999-ben kerültem Vácra, a piarista gimnáziumba egybõl igazgatónak. Korábban én nem voltam sem igazgatóhelyettes, semmilyen vezetõi feladatom nem volt. Így az igazgatóság eléggé váratlanul ért, de beletanultam. És Vác olyan város volt – egy picivel kisebb talán, mint Kanizsa, 35-36 ezer fõs város –, ami Budapest után nagy váltás volt.
A feladat is, a papi, szerzetesi lét, az igazgatói megbízás, mind arra inspirált, hogy tevékenyen bekapcsolódjak a város életébe. Gyakorlatilag mindenki ismert, és úgy éreztem, hogy ténylegesen felelõs is vagyok a polgárokért; nem csupán a piarista iskoláért, hanem az egész városért is. Ebben a városban értettem meg, hogy hogyan is kell felelõs magyar emberként megnyilatkozni. Nagyon jó volt a Duna, a Dunakanyar, és most látom, hogy nem is használtam ki azokat a lehetõségeket, amelyek ott akár mozgásban, akár kulturális lehetõségként a rendelkezésemre álltak. Ez egy komoly eszmélés, amelyet az embernek, elõretekintve ki kell tûznie célként, hogy azokból a mulasztásokból okulva, a következõ helyen, az idekerülés elsõ pillanatától tenni kell. Észre kell venni a lehetõségeket, akár a közeli horvát határt. Ott a szlovák határ közelsége ébresztett rá, hogy nekünk komoly küldetésünk van a magyar-szlovák nehézségek megoldásában. Ezért kerestünk testvériskolát – olyanokat, ahol már nincsenek magyarok, vagy nagyon kevesen, Nyitrán, ami azért magyar szempontból nagyon fontos volt –, hogy oldódjon az a nehézség, amelyet sokszor generálnak akár politikusok, akár más, minket kihasználni akaró erõk. És itt, ahol közel a horvát határ, a szlovén határ, ha nincs is akkora ellentét, az iskola egyik fontos feladata lesz az ottani katolikus oktatással való kapcsolattartás.
A piarista rend nagy változás elõtt áll. Nem csupán iskolái igazgatói változtak, hanem – úgy látszik – most érkezett el az a pillanat, hogy ránk nem csak itthon van szükség. Egyik rendtársamat a generális atya a Fülöp-szigetekre kérte ki a növendékek nevelõjének. A világ igényli a magyarok jelenlétét. A piarista szerzetességnek az iskolák területén kell újat felmutatni a világnak. Például az együttmûködésbõl, – nem szeretem azt a szót, hogy tolerancia, hanem – a másiknak a megbecsülésébõl, befogadásából, szeretetébõl. Tehát ez egy teljesen új kihívás, nekünk is tanulnunk kell. Új meghívás, új feladat az Úristen részérõl. Számomra éppen most Kanizsán, egy új környezetben. De mégis hasonló alapokon, mint ahogy eddig tettem Vácott vagy Budapesten, vagy amit magam is diákként éltem.
Mikor gyerek voltam, nagyon szerettem a szõlõbe járni kapálni, mert csend volt. Ma reggel ezt a csendet éreztem, hallgatva a víz csobogását az udvaron, a szobám ablakában. A harangon kívül semmi zaj nem szûrõdött be. A csendnek nagy szerepe van, ezt érzem a saját életemben. Ahhoz, hogy az ember elmélyüljön, tisztázza a saját céljait, a saját hivatását, küldetését, az új felszólításokat, amire az Isten hívja, azt a csendben lehet igazán megélni. Úgyhogy várom Kanizsa csendjét, várom azokat az indíttatásokat, amelyek ezeket a terveket egybekötik a várossal is, a renddel is, illetve hát elsõsorban persze a diáksággal, az iskolával – fejezte be Nyeste Pál igazgató atya a Kanizsának tett nyilatkozatát a megszépült Erzsébet téren, az új kenyér megáldása után.
P.J.