A „kaland két keréken” július 17-én indult a nagykanizsai vasútállomásról. Izgatottan szállingóztunk a parkolóba, ki biciklin, ki autóval érkezett. A sok holmi olyan hamar felhalmozódott az autóban, hogy a kísérõ sofõrünk, Merci néni alig látszott ki közülük. Aztán elérkezett az indulás ideje.

Hirtelen azon kaptunk magunkat, hogy a Szombathelyig vezetõ vonatút véget ért, lelkes csapatunk pedig éppen az izgalmas belvárost fedezi fel Alexa Péter tanár úr vezetésével. Megnéztük a híres Ízisz szentélyt, majd Savaria legismertebb nevezetessége, a Romkert felé vettük utunkat. Az észak-déli római kereskedelmi és hadiút, a Borostyánkõ-út itt ágazik kétfelé, mi azonban egyfelé indultunk, egyenesen a jáki templomhoz.

 A nap végére kissé fáradtan tekertünk be Körmendre. A Rába-part mellett Krausz Fanni szülei finom pörkölttel várták az éhes csapatot.
A túra második napja a körmendi Batthyány-kastélyban indult, ahol egy kedves hölgy tárlatvezetésével jártuk be az épületkomplexumot. Hosszú út után a következõ állomásunk Nemesmedves volt. Errõl a kis településrõl tudni illik, hogy ez volt az a hely, ahonnan (a hagyomány szerint) a II. világháború végén a német csapatokat utolsóként ûzte ki a szovjet Vörös Hadsereg. Ennek emlékére egy szovjet T34-es harckocsit állítottak ki, amelynek mi sem bírtunk ellenállni - muszáj volt megmászni. Vacsorára a lányok lecsót készítettek, a fiúk pedig ráébredtek, hogy a mosogatásnál már csak a bográcssúrolást „szeretik” jobban. Ekkor még csak sejtettük, hogy ez a nap volt a bemelegítés az igazi õrségi dombok elõtt.
A Szentgotthárdon töltött éjszaka után szinte olyan érzésünk lett, mintha a város is tudná, hogy ott vagyunk. A reggeli élelemfeltankolás közben a bolt mindenkinek ajándékcsomagot osztott, benne strandlabdával, ez megdobta a lelkesedést, hiszen alig vártuk a délutáni lubickolást. Az út Apátistvánfalva felé rendesen megizzasztott mindenkit. A hosszú és kemény dombokon többször elhangzott a „Tolni nem szégyen!” mondat. Alighogy gurultunk egy jót, szállhattunk is le a biciklirõl, hiszen még feltolni sem volt kis munka õket azokon a bizonyos dombokon. Ezek után pihenõ következett: az apátistvánfalvai határõrmúzeum megtekintése. A kiállítás a határõrélet mindennapjait mutatja be az élethûen berendezett hálókörlettõl kezdve a fegyverszobán át a lovas határõrség istállójáig.
Délután meglátogattuk a közeli Hársas-tavat. Napoztunk, fürödtünk, labdáztunk, egyesek még homokoztak is. A strandolás után memorizáltuk a kanyarokat, és elindultunk az õriszentpéteri általános iskolába. Valójában nem tévedtünk el, de ahányan voltunk, annyiféle úton érkeztünk a célba – helyi vagy telefonos segítséggel. Este pedig mindenki megkóstolhatta a „Spaghetti a la Alexa”-t, ami után garantáltan nem maradtak üres bendõk.
A negyedik napunk Csótár Rezsõ bácsinál indult Szentgyörgyvölgyön. Õ bevezetett minket a korongozás világába. Mindenki csinálhatott egy agyagedénykét, utána pedig megnézhettük, hogy is festenek a profi fazekas által készített edények, sõt vásárolhattunk is belõlük. Rezsõ bácsi után a veleméri templom következett, ahova nem jutott fel az egész csapat. Méltán nevezhetjük a negyedik napot akár a bicikliszerelés napjának is. Defekt, küllõtörés, láncszakadás és sorolhatnánk… A szécsiszigeti szállásunkon, a Malommúzeumnál a fõ program a grillezés mellett a bicikliszerelés volt. Végül három tönkrement biciklibõl a „mesterek” összedobtak egy tökéletesen mûködõt.
Elérkeztünk az utolsó napunkhoz. Az idõ is gyászolta ennek a remek kalandnak a végét, esett az esõ. Mindenki magára kapta az esõkabátját, és eltekertünk Csömödérre, ahol a kisvasút várt ránk, és elvitt minket egészen Kistolmácsig. Majd egy rövid szünet után Letenyén, Molnárin és a „rettegett” semjénházi dombon át érkeztünk haza a gimnázium elé.
A nagy búcsúzkodás után mindenki elindult haza, s bár úgy éreztük, biciklire most nem ülünk legalább egy hónapig, a túrát még nem hagytuk volna abba. Egy nagyon jó társaság kovácsolódott össze, remek hangulatban és páratlan élményekkel gazdagodva tértünk haza.

Iványi Réka 10.A