A nyáron figyelemmel kísértük és több alkalommal beszámoltunk a Csónakázó-tó mögött épült cölöpvár sorsáról, melyet július végén lebontottak. Ma már csak az a mesterséges domb emlékezteti rá a járókelõket, amelyre több mint harminc éve építették fel sokak örömére.

Látóhegyi birtokáról lombhullás után nap, mint nap rálátott a volt favárra Szabó Imre (fenti képünkön), a kilencvenkilenc éves nyugalmazott erdész. Õ is részt vett a kiránduló parkerdõ és a Csónakázó-tó létrehozásában, fejlesztésében. Munkája elismeréseként az 1976. július 15-én kiállított igazolás feljogosította a parkerdõ egész területére történõ szabad belépésre és a szolgáltatások díjtalan igénybevételére. Ez egyébként a gyakorlatban azt jelentette, hogy a lekaszált füvet ingyen hazavihette az állatoknak. Imre bácsi 1975 után már nyugdíjasként járt vissza dolgozni még hét évig, felesége haláláig az Alsóerdõre. 1956 novemberében költöztek ide Liszóból, és húsz évig laktak az erdészházban, melyet késõbb lebontottak. A helyére késõbb nagyobb méretben, hasonló beosztással építették fel az önkormányzati vendégházat a Csónakázó-tónál. Nemcsak azért kerestek helyet a régi otthonuk közelében, mert a szíve visszahúzta az erdõhöz, hanem azért is, mert a rétek közelsége miatt egyszerûbbé vált az állattartás a családja számára. Szabó Imre tizenhat éves korától erdõlegényként, majd gyakornokként járta az erdõt. Az iskolát Esztergomban végezte el 1942-ben. 1944 novemberében fogságba esett, és 1948 júliusában jött haza Szibériából. Dolgozott a komáromi, nagyradai, zalakarosi, letenyei, liszói és a kanizsai erdészetnél. Hivatását Imre unokája viszi tovább erdõmérnökként. 

Beszélgetésünk helyszínére erdész egyenruhában érkezett a Szarka rétre, a cölöpvárhoz, ahonnan sokszor megjárta a gyönyörû szép tölgyes erdõbe vezetõ, majd bükkössel folytatódó utat.
– Szép volt a favár! – sóhajtja nosztalgiázva. A városiak kedvelt kirándulóhelyként tartották számon az erdei sétautakkal együtt. Építésében vállalati dolgozók is részt vettek, például Tollár József országgyûlési képviselõ, a Kanizsa Bútorgyár akkori igazgatója egy egész csapatot hozott. A Cölöpvárat Bõsze Aladár erdõmérnök tervezte azzal a csónakkölcsönzõ mögött állt, lebontásra került alpesi-tetõs esõbeállóházzal együtt, amely sokáig nyújtott védelmet a kirándulók számára. Szintén az õ tervei alapján készült az a tó fölött átívelõ kis fahíd, amely lerövidítette a sziget irányába sétálók útját. Idõközben ezt felújították. – Sajnos a vár faanyaga mára elkorhadt, tönkrement. Hallottam, sokan szeretnék, ha újra felépítenék, de ez nem olyan egyszerû, mert az anyag nagyon sok pénzbe kerül.
A Kanizsa várához hasonló rönk játszóvárat Bõsze Aladár (alsó képünkön feleségével) erdõmérnök tervezte, és irányította építésének a kivitelezését. A 83. Ünnepi Könyvhéten megjelent Parkerdei emlékeim címû könyvében többek között arról olvashatunk, hogy a Kanizsa vár egykori híres kapitányáról Thury várnak is nevezték. Az erdõ mellett, a játszótér és a mediterrán kert közötti réten 1979-ben egy mesterséges dombon épült fel ötven köbméter akácrönkbõl, válogatott szálfákból. Megvalósítása két ütemben történt. Az elsõben a kör alakú vár három palánkmezõbõl álló része és a fellegvár. A palánkmezõ felett állt a fellegvár egy bejárati kapuval, négy bástyatoronnyal, valamint a tornyokat öszszekötõ palánkelemekkel. A lépcsõfeljárat rönkbeépítéssel készült. A második ütemben vált láthatóvá a deszkaelemekbõl álló, sátortetõvel fedett öt õrtorony, amelyeket két és fél méter hosszú folyosó kötött össze a legalsó mezõvel. Csak így lehetett feljutni a toronyba, és õrizni, figyelni a tájat. A palánkmezõk minden elemét lekezelték védõanyaggal, és egy sötét, valamint egy világosabb színû festékkel lefestették.
Szerettük volna megkérdezni Bõsze Aladártól, miért fogtak neki két különbözõ helyen a vár építéséhez, az erdõmérnököt azonban nem találtuk meg otthonában, kórházban ápolják.
De térjünk vissza gondoltban egy kicsit a várhoz: Minden évszakban volt vendége az évtizedek során. Gyerekek apraja-nagyja mászta meg lépcsõit, s indult harcba, számháborúba faágakból szerkesztett puskával. Késõbb, a technika fejlõdésével csillagharcosok tûntek fel labirintusában. Lebontása elõtt néhány nappal még szerelmespároknak nyújtott árnyat, búvóhelyet.
És elérkezett az utolsó nap, ledöntötték a várat. Csak egy bástya tartotta magát ideig, óráig, s állt ellen az emberi akaratnak. A hûséges „várvédõ” darazsak nem engedték megközelíteni otthonukat az ember fiának.
– Írja meg az újság, hogy lebontották a favárat! – szólított meg Bagladi László olvasónk az utcán. – Azt a címet adjátok az írásnak – folytatta –, hogy vár állott itt, s most kõhalom. De érdeklõdjétek meg azt is, hogy építenek-e helyette újat?
– Hol van a vár? – kérdezte tõlünk néhány nap múlva egy személykocsiból kiszálló négy fiatal a helyszínen. – Nincs, lebontották! – válaszoltuk szûkszavúan, s még el sem ült a por autójuk mögött, két újabb jármû gördült be az útról, s miután „hûlt” helyét találták kedvencüknek, õk is csalódottan fordultak vissza.
A hegyi emberek szerint, amint leszáll az este, s a Hold rákönyököl a fákra, sírás hallatszik a várdomb felõl. Sírás, halk szipogás. Könnyeit hullatja a várdombot egyedül õrzõ, árván maradt fa. Csak az erdõ tündére vigasztalja, ki éjszakánként meglátogatja, s azzal biztatja: ne búsulj barátom, még felépülhet újra a várad…
Cölöpvári képeinket a www.kanizsaujsag.hu
galériájában nézhetik meg.
Bakonyi Erzsébet

További képek a galéirában: Ilyen volt a cölöpvár. Így múlt el a cölöpvár.