Kiemelkedõ munkájáért Dr. Nád Márta, a Kanizsai Dorottya Kórház Csecsemõ- és Gyermek Osztályának osztályvezetõ fõorvosa kapta idén a Semmelweis Ignác orvosról, a gyermekágyi láz kóroktanának megalapítójáról, a magyar orvostudomány történetének legnagyobb alakjáról elnevezett, és a kórház által tavaly alapított Semmelweis Emlékérmet.

Beszélgetésünkben az elismerésrõl, a terveirõl és orvosi hitvallásáról kérdeztük a fõorvosnõt.
– A kitüntetés nagy elismerést jelent számomra – kezdte Dr. Nád Márta. – Nagyon örülök neki – folytatta –, és köszönöm, mert megjeleníti a fõigazgató úr, és mindazok elismerését, akik érdemesnek tartottak a díjra. Másrészt úgy érzem, nem én vagyok erre a legméltóbb, semmi kiemelkedõt nem tettem, csak a munkámat végeztem ugyanúgy, ahogyan már több évtizede. Az utóbbi másfél évben új távlat, új lehetõségek nyíltak meg elõttem, egy gyógyító osztály munkájának megszervezése, irányítása, miközben gyermekvállalás, szakvizsga miatt kollégáim száma hirtelen jelentõsen csökkent. 

A teljesítmény értékelésénél feltehetõen szerepet játszott, hogy feladatainkat így is igyekeztünk maradéktalanul elvégezni, még olyan területen is, ahol az ország közel 70 százalékán a gyermekosztályok kapacitáshiánya miatt már megszûntették mûködésüket. Például a Mozgó Szakorvosi Szolgálat, a vegyes háziorvosi praxisok csecsemõi és kisgyermekei számára lakóhelyükön végzett tanácsadás, ahova beszélgetésünk után én is éppen indulni készülök. Négy település mintegy hatvan csecsemõjét vizsgálom, szüleikkel, háziorvosukkal konzultálok. Örömmel, megnyugvással tölt el, hogy milyen szépen fejlõdnek, mindig van azonban egy-egy olyan csecsemõ, aki külön figyelmet érdemel, és további célzott ellátást, vizsgálatokat igényel. 
– Meddig tart a munkaidejük naponta?
– Nyolc óra a napi munkaidõ, de az osztály orvosai gyakori ügyelet mellet naponta tíz, tizenkét órát dolgoztak az elmúlt hónapokban. A beteglétszám nem csökkent az orvosok számával párhuzamosan, folyamatosan száz százalékos ágykihasználással dolgoztunk. Ezt mi nagy megtiszteltetésnek éreztük, a háziorvos kollégák és a szülõk részérõl megnyilvánuló bizalom jeleként értékeltük.
– Mióta áll a Gyermek Osztály élén, és milyen elképzelésekkel fogott hozzá az új feladatához?
– 2011 márciusa óta vezetem a Csecsemõ- és Gyermek Osztályt az Újszülött Részleggel együtt. Amikor a lehetõséget, feladatot átgondoltam, több évtizedes gyakorlati tapasztalatra támaszkodva alakíthattam ki a programomat. A magas szakmai színvonal, korszerû protokollok mentén végzett gyógyítás, folyamatos továbbképzés megszervezése mellett nagy hangsúllyal szerepelt a terveimben egy olyan légkör kialakítása, amely elõsegíti a szisztematikus munkát, a megfelelõ kommunikációt az osztály dolgozói és a területen dolgozó kollégák között. Fontos, hogy az orvosok, a nõvérek nyugodtan, megfelelõ szakmai magabiztossággal, ugyanakkor alázattal, legjobb tudásukat, személyiségük legjobb tulajdonságait megmutatva dolgozhassanak. A feladatokat úgy kell kijelölni, hogy mindenki találja meg a helyét az egyéni ambíciójának megfelelõen, ugyanakkor az osztály munkájába illeszkedve. Szerettem volna elõtérbe helyezni a betegekre fordított idõ fontosságát, mert azt semmilyen technikával, vizsgálattal, tudással nem lehet pótolni. A tudományos munka elõsegítését úgy terveztem, hogy a kollégák egy téma köré gyûjtsék a tapasztalataikat, az ismereteiket, a betegeket, majd azokat feldolgozva elõadhassák az osztályon hetenkénti eset-megbeszéléseken, illetve havonta a háziorvosok bevonásával megtartott témareferálókon. Tehát így indultunk, és lelkesen fogtunk hozzá, hogy egy olyan csapatot, egy olyan osztályt építsünk, ahol jó lesz dolgozni, és „jó lesz betegnek lenni”.
– Legutóbb, amikor a találkozásunk idõpontját egyeztettük, Tapolcán, a Magyar Gyermekorvos Társaság ülésén vett részt. Ebben a szûkös orvos-létszámú idõszakban mennyire sikerül bekapcsolódni a tudományos közéletbe?
– Törekedtünk rá. Elsõ a beteg ellátása, de ugyanolyan fontos, hogy fejlõdjünk a szakmában, képezzük magunkat, olvassunk, és részt vegyünk a szakterületünknek megfelelõ tudományos közéletben, például készülünk a Gyermekgyógyászati Társaság, majd a Perinatológiai Társaság éves kongreszszusára. Még nem elõadással, de hamarosan erre is sor kerül. Több idõt tudunk fordítani rá, miután két új kolléga kezdi meg hamarosan a munkát osztályunkon. Így megint alaposabban elmélyedhetünk a tudományos munkánkban, és egy éves késéssel fel tudunk lépni a helyi és területi szakmai tudományos üléseken elõadásokkal.
– Miért választotta az orvosi pályát, és az egyetem után éppen a nagykanizsai kórházat?
– 1978-ban végeztem a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, és rögtön itt kezdtem dolgozni. Még a kezdet kezdetén, egyetemista korunkban sokunknak volt ambíciója egyetemi klinikán dolgozni. Talán lett is volna rá lehetõségem, de amint kiderült, hogy két évet elméleti intézetben kell eltölteni, mielõtt betegellátó klinikára kerülhet egy új orvos, azonnal kizártam ezt a gondolataimból. Én mindig betegek mellett tudtam elképzelni magam, és a klinikákon látva a sok orvost, attól tartottam, hogy nekem nem lesz betegem. A pályaválasztásnál sem merült föl bennem más lehetõség, természetes volt számomra, hogy orvos legyek. Családi indíttatás nem volt az orvosi pályára, de a szüleim mindenben támogattak. Balatonkeresztúron nõttem fel, Kanizsán végeztem a gimnáziumot és a kanizsai kórház került a látókörömbe, így a kezdettõl, 1978 októberétõl itt dolgozom. Valószínûleg több tapasztalatot szereztem volna, ha más munkahelyeken is kipróbálom magamat, de én ilyen hûséges típus vagyok, és ezt a kórházat éreztem mindig a magaménak.
Nekem már nem az a fontos, hogy a saját egyéni ambícióm mentén építsem a pályámat, hanem munkatársaimmal együtt kialakítsak egy olyan osztályt, ahol jól érzi magát az orvos, a nõvér, a beteg, mert a biztonságos, jó légkört érzékelve bízik bennünk. Egy szigorú rendszerben mûködõ, de mégis mindenkinek az egyéni szabadságát biztosító osztály a cél, ahol szorongás nélkül, oldottan, de ugyanakkor megfelelõ stílusban, a saját kompetenciáját tudva végezheti a munkáját a dolgozó. Mindezt annak érdekében, hogy az új kollégákkal kiegészülve szakmai munkánkat a mi lehetõségeink mellett klinikai szinten végezzük. Talán sikerül…
Bakonyi Erzsébet