Ma délelõtt a Házasságkötõ Teremben, Cseresnyés Péter polgármester elõtt tett esküjüket követõen öten szereztek magyar állampolgárságot. A jegyzõkönyvet az Erdélybõl érkezett és Beleznán élõ idõsebb Magos Ibolya, Magos Ibolya, Ciubotaru-Magos Szilárd és Ciubotaru János, valamint a Szerbiából érkezett Kovács Elizabet nagykanizsai lakosok írták alá.

Új állampolgárainkat e szavakkal köszöntötte Cseresnyés Péter polgármester:
Öröm számomra, hogy esküjük után elõször én köszönthetem így önöket. Megtiszteltetés városunk és közösségünk számára, hogy itt, Nagykanizsán mondták ki e fontos mondatokat, amelyekkel hûséget fogadtak új hazájuknak, Magyarországnak.
A magyar nemzet története rajzolódik ki itt ebben a teremben, amelyben az elmúlt másfél évben már sokszor összeért a szétszakított nemzetrészek sorsa. Kárpátalja, Székelyföld, a Délvidék és a Felvidék találkozik az esküt tevõkön keresztül az anyaországgal, amely örömmel és meghatottan fogadja vissza fiait.
 

Igen, szándékosan használom ezt a kifejezést: most visszafogadja Magyarország a fiait és lányait, hiszen, ha önök nem is, de szüleik, nagyszüleik és dédszüleik magyar állampolgárok voltak, s így önök is a magyar nemzethez tartoztak – már eddig is.
Az állampolgárság megszerzése csak megerõsíti azt a kapcsolatot, amelyben benne van évszázadok közös történelme, a magyarság sorsa, benne van sok-sok küzdelem, két háború; benne van az álhatatosság, a hûség, amellyel õrizték a magyar nyelvet, a hagyományokat, a kultúrát – az országhatárokon kívül is.

Nem véletlen, hogy a 2010-ben alakult magyar országgyûlés az elsõk között fogadta el az állampolgársági törvény módosítását, amely lehetõvé teszi, hogy a korábbiaknál könnyebben és gyorsabban szerezhessenek állampolgárságot mindazok, akik megmaradtak magyarnak, akik küzdelemben és balsorsban osztoztak a nemzet fájdalmában, és a trianoni gyalázat után is énekelték a magyar himnuszt –még ha sokszor titokban is kellett ezt tenniük.
Szerencsére elmúlt az a világ, amikor az anyaország csak tétlenül nézte, hogy nemzettársainkat hátrányos megkülönböztetés éri azokban az országokban, amelyeknek kényszerûségbõl, a nagyhatalmi diktátum következtében, állampolgárai lettek. Már csak rossz emlék, hogy egy korábbi miniszterelnök a határon túli magyarok ellen kampányolhatott. Azt a szégyent, remélem, az elmúlt két év nemzetpolitikája ha feledtetni nem is, de legalább enyhíteni tudta.
Tudjuk, hogy a történelem, a kultúra, a nyelv és a hagyományok összekötnek bennünket – éljünk bárhol is a világon. Összeköt magyarságunk, sorsunk, múltunk. És higgyünk abban, hogy összeköt a jövõnk is.
A magyarság csak együtt, nemzetben lehet erõs.
Az európai gazdasági és értékválságot csak akkor tudjuk leküzdeni, ha közösen, a hagyományokba és a múlt értékeibe kapaszkodva, de a jövõt építve, a jövõbe tekintve dolgozunk. És ebben a munkában mindenkire szükség van, éljen akár az anyaországban, Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, az Õrvidéken vagy a Délvidéken.

Az elmúlt 92 évben Deák Ferenc sorai nyújtottak reményt:
„Amit erõ és hatalom elvesz, azt idõ és kedvezõ szerencse ismét visszahozhatják. De mirõl a nemzet, félve a szenvedésektõl, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
Nos, a magyarlakta területek kétharmadát erõ és hatalom vette el tõlünk. A nagyhatalmi önkény fosztott meg milliókat magyar állampolgárságuktól. Nagyszüleink, dédszüleink generációja élte meg nemzettragédiaként a trianoni országdarabolást – új határon innen és túl. De nagyszüleink, dédszüleink generációja nem adta fel.
A kisebbségi létbe taszítottak – vállalva megannyi szenvedést – õrizték magyarságukat, megtanították magyarul fiaikat, unokáikat, és bíztak, mindig bíztak a Deák által megjövendölt idõben és kedvezõ szerencsében.
Amely most jött el. Most, hogy a magyar országgyûlésnek volt bátorsága kimondani: aki magyarként élt eddig, lehessen hivatalosan is magyar: magyar állampolgár. És az adatok azt mutatják, hogy több százezer ember dönt így, és él ezzel a lehetõséggel.
Jó volt bízni Deák Ferenc bölcsességében, megérte kivárni az idõt.

Október 6-dikához közeledve mondjuk ki bátran: az a magyar, aki magyarnak vallja magát, aki magyarként érez, és aki képes és hajlandó tenni a magyarságért. 1848-49-es hõseink névsorát ha végignézzük, sok idegen hangzású név köszön vissza a történelemkönyvek lapjairól. Mégsem idegenek õk, hanem a legnagyobb magyarok közül valók. Mert osztoztak a magyarság sorsában, sõt, annál sokkal többet tettek: az életüket áldozták ezért a nemzetért – azért az országért, amelynek önök ma állampolgárai lettek. Ez komoly súly, komoly felelõsség. Azt kívánom önöknek, és egyben kérem is önöktõl, hogy magyar állampolgárként, õrizzék, védjék és építsék ezt az országot, amelyért mártírjaink az életüket adták.
Életüket mostantól magyar állampolgárként folytatják, amelyhez jó egészséget, sikereket, sok boldogságot kívánok!
Isten óvja Önöket új hazájukban!