Díszdiplomásokat, nyugdíjba vonulókat és pályakezdõ pedagógusokat köszöntöttek a Mûvelõdési és Sportosztály által szervezett ünnepségen a Medgyaszay Házban. A rendezvény fõhajtás volt mindazok elõtt, akik a gyermekek tudását gyarapítják, erkölcsét csiszolják, tisztességes, becsületes, ismeretekben gazdag embert faragnak belõlük.

Az összejövetel tulajdonképpen egy „idõutazás” is volt, hiszen a rendezvényen megjelent pedagógusok egy egész életutat fogtak össze: a pályakezdõét, aki most indul azon az úton, amelynek árnyoldalait és egyedi szépségeit már megismerte a nyugdíjba készülõ kolléga, valamint a díszdiplomás pedagógusokét, bizonyítékaként annak, hogy a pedagógus mindig pedagógus marad: aki hisz a nevelhetõségben, a tudás hatalmában.
Ünnepi köszöntõjében Cseresnyés Péter polgármester e szavakkal szólt a megjelentekhez:
„A tudományos emberfõ mennyisége a nemzet igazi hatalma. Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat teszik a közerõt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly és erõ az agyvelõnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje.”
Egy áldozatos életút méltatásához néhány mondat kevés. De Széchenyi István gondolata talán pontosan tükrözi mindazt, amiért önök, akik ma átveszik díszdiplomájukat, az elmúlt évtizedekben dolgoztak. Pedagógusnak, tanárnak, tanítónak lenni nehéz mesterség, komoly feladat, egész életre szóló hivatás. Önök nagydologra, egyesek szerint a legnagyobbra vállalkoznak, amikor fiataljainkat tudásra, jóságra tanítják, és a mindennapokban példaként állnak elõttük.
Akár életre szóló példaként, mintaként szolgálnak a legnagyobb tanáregyéniségek, akiknek hatása végigkíséri a felnövekvõ fiatalokat életpályájukon. És itt nemcsak az átadott tudásra gondolok – sõt: elsõsorban nem arra. Hanem az egyéniségre, az emberre, aki amellett, hogy tanít, nevel is. És nem feltétlenül szavakkal, hanem tettekkel, személyes példával.
Kazinczy Ferenc ezt úgy fogalmazta meg: az a tanító, aki a gyermekeket úgy tudja tanítani, hogy elfelejtik, hogy iskolában vannak, és azt vélik, hogy anyjuk ölében hevernek; az a tanító, aki tanítványainak a fejét és a szívét míveli, aki õket nyájasan tanítja és javítja.
Szerencsére Nagykanizsán nem voltunk, és nem vagyunk híján az ilyen egyéniségeknek.
Egy ilyen rendezvény nem arra való, hogy napi aktualitásokról beszéljünk, de magunk között talán tehetünk egy kis kitérõt. Ma a nagy rendszerek átalakításra szorulnak, és nem kivétel ez alól az oktatás sem. És itt nem a sajtó által felkapott témákra, a bulváros megközelítésekre gondolok, hiszen nem az a lényeg, hogy kell-e iskolaköpenyt viselni vagy sem. A fontos az, hogy tudjuk-e biztosítani oktatási intézményeink mûködését, és tudjuk-e garantálni, hogy egy kis faluban született gyermeknek is ugyanannyi esélye és lehetõsége legyen a tanulásra, a fejlõdésre, mint egy nagyvárosi társának.
A rendszer átalakításának ez két nagyon fontos célja. Mindemellett a pedagógusoknak kínált életpálya, a jövõkép megrajzolása is fontos, hiszen szükség van arra a biztonságra, amelyre támaszkodva az ember át tudja magát teljes egészében adni a feladatnak, az oktatás, a nevelés nemes küldetésének.
Nincsenek sokan idén városunkban a pályakezdõ pedagógusok, akiket köszönthetünk, és akiknek sok sikert, a díszdiplomásokéhoz hasonló, eredményes pályafutást kívánok. Útravalóul hadd idézzem Benjamin Franklint, aki úgy fogalmazott:
„Tanítsd az embereket mindig úgy, mintha nem is tanítanád, és az új dolgokat úgy tárd eléjük, mintha mindig tudták, csak elfelejtették volna.”
Mai ünnepünkön a fiatal pedagógusok mellett azokat köszöntjük, akik hosszú-hosszú évtizedekkel ezelõtt vették át oklevelüket, és a nehézségek ellenére is megmaradtak a pályán. Ma már nyugdíjasként élik mindennapjaikat, de ez a mai ceremónia azt is jelzi: pedagógusok maradtak, katedra nélkül is.
Köszönetet kell mondanom önöknek, és azoknak is, akik idén vonulnak vagy vonultak nyugdíjba. Megilleti a köszönet és az elismerés önöket, akik generációkat oktattak és neveltek itt Nagykanizsán. Olyan alapokat raktak le, amelyekre építhet ez a város, hiszen mindazok, akik munkájukkal, tehetségükkel, szorgalmukkal hozzájárulnak Nagykanizsa fejlõdéséhez, mindennapi mûködéséhez, önöktõl kapták ismereteiket, és talán az önök hatására választottak szakmát, hivatást.
Jó egészséget, további boldog éveket kívánok önöknek!
Az ünnepi köszöntõt a pályakezdõ pedagógusok eskütétele követte. Az eskü szövegét Bagarus Ágnes, a Mûvelõdési és Sportosztály osztályvezetõje olvasta fel, és adta át az esküokmányokat.
A rendezvény további részében huszonegy nyugdíjba vonuló pedagógus vett át Pedagógus Szolgálati Emlékérmet. Aranydiplomát öten, Gyémántdiplomát négyen, Vasdiplomát öten, Rubindiplomát hárman – Bátkai Józsefné, Klima Gertrúd, Péntek Ferenc és Plander Józsefné, Varga Klára – vettek át Cseresnyés Péter polgármestertõl és Dénes Sándor alpolgármestertõl. A megjelent pedagógusokat a Pedagógus Szakszervezet nevében Rábavölgyi Attila területi vezetõ köszöntötte.

Aranydiplomát kapott: Gyana Sándorné Pergel Mária, Szomjas Éva, Sebõk Istvánné Bézi Ágnes, Soós Ferencné Zombai Julianna és Farkas Jánosné.
Gyémántdiplomát kapott: Kónya Istvánné Nagy Ilona, Popellár Jenõné, Dr. Kovács Károlyné Végh Mária Magdolna és Dr. Kovács Károly.
Vasdiplomát kapott: Fábián Lászlóné Farkas Mária, Keszei Ferencné Koltai Julianna, Balla Lõrinc, Koráth Józsefné Szalai Borbála és Szakács Jánosné Sneff Erzsébet.
Rubindiplomát vett át: Bátki Józsefné Klima Gertrúd, Péntek Ferenc és Plander Józsefné Varga Klára.
 

B.E.

Az ünnepségen készült fotóinkat itt tekinthetik meg.