Szurcsik József Munkácsy-díjas festõmûvész kiállítása látható május 31-ig a Petró Galériában. A kiállítást Petró Ágnes galériavezetõ köszöntõ szavai után Császár László szépíró nyitotta meg szombaton. A rendezvényt Tiborcz Iván és Szatmári László jazzmûsora keretezte.

A kiállításon a Petró Galéria nyereménysorsolásán Szirmai Imréné pécsi lakosnak kedvezett a szerencse, õ vihette haza a mûvész egy szitanyomatát.
Szurcsik József 1985-ben vizsgázott a Magyar Képzõmûvészeti Akadémia Grafika szakán. A sokszorosító grafika valamennyi ágával foglalkozik, litográfiákat, rézkarcokat, szitanyomatokat készít, valamint pasztellképeket, ceruza és tollrajzokat. Tagja a Magyar Képzõmûvészeti Országos Szövetségének, a Magyar Grafikusok Szövetségének. Az egri Eszterházy Károly Fõiskola grafika tanszékvezetõ tanára, az Európai Mûvészek Vezetõ Tanácsának tagja és a Nemzeti Kulturális Alap kurátora.

Akik ismerik Szurcsik életmûvét, tudják, hogy mániákusan, félprofilban ábrázolt, kõbõl faragott, falazott, szoborszerû, állandóságot sugárzó fejeket mutat be számtalan formában és variációban: egyesével, párba állítva vagy szinte tömegként, többet egymás mellé sorjázva.

– Mi a titka a Petró Galériában látható Titkok háza festményének? – kérdeztük a megnyitót követõen a mûvésztõl.

– Amíg egy kreatív, vagy filozófiai gondolat megszületik, hány titkon kell, hogy keresztülhajszolja magát az ember! Lehet ez egy csillagászati titok, az emberiség történetével kapcsolatos titok, vagy egy társadalompolitikai rejtély, ami foglalkoztathatja az embert, és ilyenformán mégiscsak a saját életének a részévé válnak bizonyos titkok. Valahol a Titkok háza igazán arról szól, hogyan válnak az ember sajátjává azok a titkok, amelyek nem feltétlenül tõle származnak.

– Kör alakú képeit forgatni is lehet.

– Az egészben van valamiféle rejtélyesség. Számomra ez egyfajta geometriai lehetõség kutatása is volt. Azon gondolkodtam, hogyan tudnék egy olyan kerek kompozíciót kialakítani, amit ha elforgatok, a végeredmény mindig megnyugtató maradjon. Az elfordítás által egy újabb kompozíciós helyzetbe kerül a kép, és így is megállja a helyét. Nagy energiába került megformálni. Rengeteg vázlatot készítettem, egy olyan felfedezés sorozatnak lettem a részese, amely rengeteg tanulsággal járt.

– Ha valaki megvásárolja a képét és némi hangulatváltozáson esik át otthon, csak fordít rajta, és máris egy új Szurcsik mûvet alkothat?

– Gyakorlatilag igen, persze a színvilága és a tematikája hasonló marad. Egészen más nézetbõl tudunk megfigyelni így egy figurát. Egyik barátom mondta, ha az ágya fölé teszi a falra, és fekvõ helyzetbõl nézi, úgyis kép marad, és egy újabb élményt kap tõle. Valóban, ha hazavisz valaki egy képet, újabb és újabb helyzetbe kerülhet vele, és minden nézõpontból másról beszél neki.

– Hogyan talált rá erre a fajta ábrázolásmódra, a kõbe zárt fejekre. Ennek is van valami titka?

– Távolról kezdem a választ. A kiállítás megnyitására Császár László barátomat kértem fel, aki az elmúl rendszerben emigrációba kényszerült. Hollandiába költözött, ahol a határon túli magyarságnak egy hangos folyóiratot készítettek, Hangár címmel. A folyóirat az akkori magyar mûvészeti, kulturális termést hivatott bemutatni. Ennek a hangos folyóiratnak a borítóját bízta rám. Azon gondolkodtam, milyen formát találhatnék a téma kifejezésére, ráadásul hogyan mutassam meg azt, hogy az emberek az információt egymás fülébe súgva, a suttogó propaganda által tudják továbbadni. Így kanyarodtam vissza az egyiptomi mûvészethez. Itt felmerült, hogy mi volt az az erõ, ami több ezer éven át a mûvészetet szinte változatlan módon megõrizte? Erre egyetlen válasz van, a hatalom maga. A hatalom ereje volt képes megtartani. Ez volt az az alaptétel, ami miatt a profilábrázolást kezdtem alkalmazni. Hiszen mirõl beszéltünk itt is? Az egyén és a hatalom viszonyáról. Az elnyomó rendszerek hatalmáról, amelyben az egyén kevésbé volt képes kiteljesedni, ráadásul a határon túl élõ magyarok kulturális viszonya sokkal zártabb volt az anyaországgal. Ezért döntöttem ennél. Végül hosszú évekig megmaradt ez a profil. A mai napig rám ragadt ez a férfiprofil, amitõl nem kívánok szabadulni, de idõrõl-idõre újabb ötletek, témák merülnek fel, amit ezekkel az arcokkal tudok elmeséltetni. Tele vagyok olyan mondanivalókkal, amelyeket nem tudok elhagyni. Az itt látható képeim közül az elsõ 94-ben készült, a legutolsó pedig idén.

A legújabb mûvekben, a kör alakú képekben szintén benn van, hogy a mai kor embere annak érdekében, hogy a bûn és a bûnözés, a rossz dolgok ne tudják megzavarni a saját intim világát, zárakat, rácsokat, lakatokat, falakat, szinte magánbörtönt épít önmagának. Igen ám, de ezzel együtt a jó dolgok is kívül rekednek. Ez egy óriási csapda, mert a saját magam mozgásterét szûkítem le, a saját magam lehetõségeit csökkentem, képtelen leszek a végén szeretni, és a nyitottságról már lassan nem is beszélhetünk. Ha valamirõl, akkor igazán errõl szólnak ezek a mûvek. Nem negatív, ijesztõ képek, nem arról szólnak, hogy felrázzák az embert, hanem egy pici íz-cseppet akarok tenni ebbe a „nagy levesbe”, hogy ne féljünk boldogok lenni, és ne féljünk a sok-sok nehézség ellenére sem nyitottak maradni. Képesek legyünk a szeretetünket kinyilvánítani és a másokét elfogadni.

Bakonyi Erzsébet