Tegnap Murakeresztúron tartottak az ötvenhatos forradalom emlékére megemlékezést. Az ünnep szónoka városunk polgármestere, a térség országgyûlési képviselõje Cseresnyés Péter volt. Az alábbiakban az õ szavait idézzük.

Az 1956-os forradalom 56. évfordulóján tisztelgünk a magyar szabadságharcosok elõtt. Ha hinnénk a számmisztikában, talán az magyarázatot adhatna arra, hogy ’56 ötvenhatodik évfordulóján miért kell újra harcot, szabadságharcot folytatnunk.
1956 – hasonlóan 1848-hoz – a magyar szabadságvágy szimbóluma. Annak jelképe, hogy nemzetünk, szabadulva a szolgalelkûség rabigájából, a saját kezébe akarta venni a sorsát, a maga ura akart lenni, amire múltja, polgárainak tehetsége és szorgalma feljogosította.
Hõseink a külföldi diktátumok démonától akartak szabadulni – és akarták megszabadítani az országot. És amire vágytak, ma már tudjuk, idõvel beteljesedett. Magyarország elnyerte a szabadságot.

Több mint fél évtizede annak, hogy az Egyesült Államok akkori elnöke, az ifjabbik George Bush összekeverte két forradalmunkat. A Kossuth Lajos emlékére szervezett ülésen az ötven évvel azelõtti eseményekrõl, vagyis 1848 helyett 1956-ról beszélt. Õ is érezhette, több ez egyszerû tárgyi tévedésnél, mert fél év múlva, eredeti programját megváltoztatva Budapestre látogatott, kifejezetten az 1956-os forradalom 50. évfordulója kapcsán.
Ma már ez is történelem, de talán jelzi, mit tudnak rólunk, mit tudnak a mi szabadságharcainkról a fejlettnek mondott Nyugaton, ott, ahol most az egykori császári illetve szovjet hatalomhoz hasonlóan, újra rabigát akarnak ránk tenni. Pedig ’56-ért õk is felelõsek. Ahogyan Jules Superville írta Magyar barátainkhoz címû versében:„Rossz sorsotok nekünk bûnünkül rovatik majd fel…”

Dúl a válság, amelyet, higgyék el, Magyarország sokkal könnyebben túlélhetné, mint ahogyan azt a hétköznapokban tapasztaljuk. De sújtja az örökség, a múlt terhe. Az országot eladósították, pont úgy, ahogyan azokat a családokat, amelyeket a szocialista-liberális kormány alatt rábeszélték, hogy vegyenek fel devizahitelt, most pedig már viszik a fejük fölül a házat. Ne legyenek kétségeink: Magyarországgal is ezt akarják tenni. Szinte teljesíthetetlen feltételeket támasztva akarják elvenni tõlünk értékeinket, jövõnket. Nézzük meg, mit történik Magyarország, illetve az unió és az IMF viszonyában. Az ország bebizonyította, hogy fojtogató hitel nélkül is mûködõképes. Bebizonyította, hogy gondjain saját erejébõl is képes úrrá lenni. És akkor jön a Valutaalap, és olyan feltételeket, követelményeket támaszt, amit az elképzeléseik szerint csak megszorításokkal lehet teljesíteni.
Ugyanazt várják el az Orbán-kormánytól, mint amit a Gyurcsány-Bajnai-kabinet szolgalelkûen végrehajtott. Azt várják, hogy csökkentsük a nyugdíjakat, a fizetéseket és emeljük meg a közvetlen adókat. De ezekrõl az intézkedésekrõl már más országokban is kiderült, hogy semmiféle eredményre nem vezetnek. De az úgynevezett nemzetközi hitelezõk csak ebben, a megszorításban képesek gondolkodni, és mivel kezükben tartják a világ gazdaságának nagy részét, rendszerint el is érik ezt.

Ám Magyarország ellenáll. Mi megadóztatjuk a bankokat, azokat a pénzintézeteket, amelyek nagy része az õ kezükben van. Megadóztatjuk azokat a cégeket, amelyek eddig csak kedvezményeket kaptak a magyar államtól, a magyar emberektõl. Így a szükséges forrásokat nem az emberektõl, hanem a nemzetközi tõke tulajdonában lévõ bankoktól, vállalatoktól szedjük be. És ez nem tetszik nekik. Az õ logikájuk szerint nem az õket támogató bankokat, hanem az embereket kellene még jobban megsarcolni. Lehúzni róluk a ki tudja hányadik bõrt. Ám ezt az Orbán-kormány nem engedi. És ez sem tetszik nekik. A tét, tisztelt hölgyeim és uraim, nem az IMF-megállapodás. A tét ennél sokkal nagyobb. Az ország függetlensége, az ország jövõje, gyermekeink és unokáink sorsa. Most arról kell döntenünk, hogy engedünk-e újra a külföldi diktátumnak, az elnyomásnak. Engedünk-e annak a démonnak, amely ellen a ’48-as és az ’56-os magyarok fellázadtak, és sokan közülük az életüket adták azért, hogy ne így legyen.
Ezért indul el ismét, ezúttal október 23-án a békemenet, amely azt üzeni: a magyar emberek látják, hogy mire megy ki a játék, és ebben a küzdelemben a kormány mellett, a haza és a nemzet érdekei mellett állnak. És ezt bátran nevezhetjük szabadságharcnak. Nem Rákóczi-szabadságharc, nem ’48-as és ’56-os szabadságharc – de harc a szabadságunkért, harc az ellen, hogy ismét szolgalelkûségre kényszerítsenek bennünket. Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, most jött el az ideje az összefogásnak. És itt mindegy, hogy ki jobb- vagy baloldali, mindegy, hogy ki honnan jött és miben vagy kiben hisz. Itt Magyarországról, rólunk, mindannyiunkról van szó. A szabadságunkról, az életünkrõl, a jövõnkrõl. De jó hírem van! Csapataink harcban állnak!

Kanizsa