Életének 87. évében elhunyt Rózsás János író, városunk díszpolgára.

„A magyar Szolzsenyicin”- ként ismert Rózsás János (1926. augusztus 6. – 2012. november 2.) Budapesten született. 1940-tõl segédtisztviselõ, jegyzõségi írnok, majd fõmérnöki titkár. 1944 decemberében a Vörös Hadsereg letartóztatta. A vád, hogy önként harcolt a Szovjetunió ellen, mint magyar levente. 1944-1953 között kilenc évig a szovjet Gulag kényszermunkatáboraiban raboskodott. Egy kazah lágerben találkozott Alekszandr Szolzsenyicinnel, akivel három évet töltött együtt. 1962-ben a Szovjetunió Legfelsõbb Bírósága rehabilitálta. Életérõl, a mélységet és magasságot megjárt sorsáról önéletrajzában így vall.

Budapesten jöttem a világra 1926. augusztus 6-án paraszti gyökerû munkáscsaládban. Édesapám szobafestõ mester volt, az édesanyám háztartásbeli.
Az I. világháború, Magyarország iszonyú megcsonkítása miatt családunk is osztozott az ország lakosságát sújtó nehéz életkörülményekben. Apai felmenõim 1918-ban a szerb megszállás elõl menekülve kötöttek ki átmenetileg Budapesten. Így kora gyermekkorom különösen változatos volt, de a hányattatások éveinek eseményei késõbb tudatosultak bennem, amikor értelmem nyiladozni kezdett a külvilágra.
A nagy szegénység miatt hároméves koromban anyai nagyszüleimhez kerültem egy göcseji kis faluba, míg szüleim Budapesten küszködtek a túlélésért. Amikor hatéves lettem, szüleim magukhoz vettek, amikor éppen Újpesten laktak, és már volt fõbérleti szoba-konyhás lakásuk, hogy ne osztatlan falusi iskolában sajátítsam el a betûvetés tudományát. Az elsõ elemi után a másodikat már Budán, a Krisztina téri iskolában jártam ki, de mire harmadikas lettem, már Nagykanizsára költöztünk a nyomasztó munkanélküliség körülményei közül vidéken keresve menedéket. Gyerekfejjel azon tûnõdtem, hogy vajon a negyedik elemi osztályt hol fogom kijárni? Aztán úgy hozta a sors, hogy végleg ebben a határszéli kisvárosban maradtunk közelebb a család zalai gyökereihez. E város temetõjében találtak végleges nyugalomra apai déd- és nagyszüleim és késõbb a szüleim is. Itt öregedtem meg, de közben sok mindenen kellett még keresztülmenni az életben, hogy valóban Nagykanizsán vethessem papírra életem eddigi eseményeit. Ha a jó Isten úgy rendeli, õseim nyughelyéhez térek meg én is földi pályám végeztével.
Iskolai tanulmányaimat a négy polgári elvégzése után, bár jó tanuló voltam, félbe kellett szakítanom. 1940-ben, tizennégy évesen munkát kellett vállalnom a család megélhetése érdekében. Szeptember 7-én álltam munkába, a nagykanizsai áramszolgáltató vállalatnál lettem segédtisztviselõ, ma úgy mondanánk, adminisztrátor. A munkavégzés ellátásához esti tanfolyamon gyors- és gépírói képesítést szereztem. Ugyancsak esti tanfolyamon bõvítettem a polgári iskolában szerzett német nyelvtudásomat, és 1942 májusában, mivel jó nyelvérzékem volt, német nyelvbõl sikerült felsõfokú, „A” osztályozású vizsgát letennem a müncheni Deutsche Akademie professzorai elõtt. Ifjúkori csalódásaim miatt, valamint a jobb kereset elérése érdekében 16 évesen hagytam el a szülõi házat, önkéntes számûzetésbe mentem falura szüleim végtelen bánatára.
1942. július elsejétõl a bánokszentgyörgyi körjegyzõség közigazgatási körírnoki állására nevezett ki a járási fõszolgabíró. A megélhetésen felüli keresetemet hazaküldtem a családnak, ami több volt, mint az elõzõ fizetésem. A kibírhatatlan modorú fõjegyzõ miatt 1944. március 1-jétõl a szomszédos borsfai körjegyzõségre kerültem, de sem sokáig maradhattam ott. Az idõközben kitört második világháború, hazánk belesodródása a világégésbe sorsdöntõ módon szólt bele a mi kis családunk életébe is. Édesapámat kivitték a frontra, és az volt a kérése, hogy a háborús körülmények miatt költözzem haza, hogy együtt legyen a csonka család az idõsebb fiúval. Így aztán 1944 júniusától Nagykanizsán, a MAORT Központi Javítómûhelyének vezetõ fõmérnöke mellett lettem titkár és magyar—német levelezõ.
A hosszan elhúzódó, és már a németek oldalán harcoló országok által is titokban sejtetten, számunkra vesztésre álló második világháború vége felé — sok fiatal sorsával együtt — az én életem is tragikus fordulatot vett. 1944 szeptemberében évjáratommal együtt sorozáson estem át 18 évesen, ahol katonai szolgálatra alkalmasnak bizonyultam. Novemberben megkaptam a behívót, és mint katonai elõképzésben részesült leventét mozgósítottak. Néhány héten belül a leventékbõl verbuvált alakulatommal, minden különösebb kiképzés nélkül, harci feladattal vetettek be a Somogy megyei fronton, Marcali község térségében. Bajtársaim egy része hõsi halált halt, én többekkel együtt hadifogságba estem 1944. december 22-én.
A szovjet katonai elhárítás, a SZMERS még azon a napon letartóztatott bajtársaimmal együtt, és megkezdõdött a vizsgálati fogság. 1945. február 6-án a 3. Ukrán Front katonai törvény-széke, nem ismerve el ártatlanságomat, 10 évi kényszermunkára, örökös számûzetésre ítélt. Egy rabszállítmánnyal az odesszai börtönbe deportáltak, ahonnan még Ukrajnában maradva a nyikolajevi, majd a herszoni munkatáborba kerültem. 1946 õszén az észak-uráli Szolikamszk lágerkörzetébe indított szállítmánnyal fakitermelõ lágerben folytattam büntetésem letöltését. A borzalmas északi lágerekben sokszor úgy éreztem, hogy nincs tovább, de a jó Isten kegyelmébõl lelkileg-testileg átvészeltem a gyötrelmeket. 1949. április elején egy népes rabszállítmánnyal Kazahsztánba deportáltak, ahol speciális politikai börtönlágerek vártak ránk szigorított fegyelmezéssel, de tûrhetõbb tábori viszonyok között. Elõször Szpasszk kõbányáiban dolgoztam, majd szeptemberben az Ekibasztuz néven megalapított új bányászváros úttörõ építõi lettünk az „Éhség sztyeppének” nevezett sivatag kellõs közepén meglehetõsen kezdetleges életkörülmények között. Közel négy évet töltöttem ebben a lágerben, és amikor — Sztálin halálát követõ amnesztia révén — onnan szabadultam 1953 júniusában, a városkának már 15 000 lakosa volt, míg munkatáborunk 5000 rabszolgával folytatta tovább a város építését.
A kereken kilenc évig tartó rabság után 1953 decemberében térhettem haza Magyarországra. A megtalált, háborút átvészelt család segítségével igyekeztem beilleszkedni a megváltozott körülmények közé a szovjet hadsereg által megszállt, kommunisták által kormányozott országban.
1954 januárjában könyvelõként helyezkedtem el a nagykanizsai járási tanács pénzügyi osztályán. Esténként, mindenki elõtt eltitkoltan, szorgalmasan róttam a sorokat a fehér papíron: szovjet rabságom naplószerû feldolgozásán dolgoztam. Lágeri visszaemlékezéseim eseményeinek rendkívül részletes, szinte napra lebontott dokumentumszerû lejegyzésével 1955 novemberében készültem el, melynek ideiglenesen Decembertõl decemberig címet adtam.
Egy év múltán, 1954 decemberében megnõsültem. Feleségemmel, Magyar Magdolnával egy házban nõttünk fel, jól tudta, hogy kivel vállal sorsközösséget. Hûséges társam lett, habár elõre nem láttuk a rám váró üldöztetéseket, melyek késõbb következetek be a sors forgandóságából. Házasságunkból három gyermek született: Antal (1955), László (1957), Magdolna (1959).
A munka és család mellett leérettségiztem a közgazdasági technikumban; különbözõ pénzügyi szakvizsgákat, oroszból felsõfokú állami nyelvvizsgát, majd tolmácsvizsgát tettem.
A Szovjetunió Legfelsõbb Bíróságának Katonai Kollégiuma 1962-ben rehabilitált elismerve, hogy a súlyos vádak alapján — miszerint háborús bûnös lettem volna — bûncselekmény hiányában visszavonták a vádakat.
1970. decemberében a Nagykanizsai Bútorgyárba kerültem. Ott pénzügyi vonalon és német—orosz tolmácsként dolgoztam. 1983 júniusában rokkant nyugdíjas lettem sorozatos betegeskedés után. 1984 októberétõl 1991 tavaszáig a Kanizsa Sörgyárban szerzõdéses alkalmi munkakapcsolatban német—orosz mûszaki és közgazdasági tolmácsként mûködtem, majd végleg befejeztem munkaviszonyomat.
Visszatérek a szovjet lágerekben eltöltött évekre, amelynek következményei a késõbbiekben, váratlanul döntõ módon kihatással voltak az itthoni életkörülményeimre is. A kazahsztáni Ekibasztuz lágerében 1951-ben megismerkedtem Alekszandr Szolzsenyicin középiskolai fizika-matematika tanárral, aki éppoly szorgalmasan bújta a szegényes lágeri könyvtár ronggyá olvasott könyveit, mint jómagam. Útjaink szabadulásunkkal elváltak, úgy tûnt, örökre. Azonban Szolzsenyicin 1962. után az Ivan Gyenyiszovics egy napja címû kisregényével egybõl világhírû lett. Ennek következtében 1963 után sikerült felvenni vele a kapcsolatot levelezés útján, de személyes találkozásra soha nem kerülhetett sor.
Szolzsenyicin nyilvánosság elé lépése engem is arra ösztönzött, hogy lágeri naplóm kéziratának alapul vételével 1968 végére megírjam a Duszja nõvér címû visszaemlékezésemet, melynek kegyetlen és rémséges eseményei az Urál õserdejében, fakitermelõ lágerben játszódtak le. A kiadók sorra visszautasították a kéziratot. Azok az évtizedek politikai okokból nem voltak alkalmasak ilyen témák közreadására.
Szolzsenyicin egyre jobban belesodródott a nagypolitikába, de az igazi botrányra a Gulag szigetcsoport címû munkájának, a párizsi Ymca Pressnél megjelent elsõ kötete után került sor 1973 decemberében. 1974 februárjában kiutasították hazájából. Itt jöttem én a képbe: a moszkvai APN Kiadó meg akarta velem íratni lágeri visszaemlékezéseimet, de olyan formában, hogy cáfolata legyen orosz író barátom addigi, a bolsevizmus igazi arcát leleplezõ munkáinak. Hiába akartak kényszeríteni a tények meghamisítására, nem voltam rá hajlandó. A nyilvánosság tudta nélkül, a némán elviselt politikai nyomás komoly fenyegetettséget hozott rám. Szerencsémre, amikor eljött a gorbacsovi enyhülés korszaka, felhagytak az üldözéssel.
1978-ban készült el a teljes, kilenc esztendõs rabságom emlékeinek irodalmi feldolgozása három kötetben (Ukrajna, Észak-Urál, Kazahsztán). Nem úgy írtam meg, ahogyan azt Moszkvában akarták, hanem ahogyan a lelkiismeretem diktálta, és így nem is került ott kiadásra. Borbándi Gyula irodalomtörténész kiadásában némiképpen lerövidített szöveggel két kötetben jelent meg magyarul Münchenben. Az elsõ kötet Keserû ifjúság címmel 1986-ban, a második Éltetõ reménység címmel 1987-ben. Budapesten 1989 decemberében Koltay Gábor, a Szabad Tér Kiadó igazgatója adta ki, némi szerkesztési bõvítéssel a két kötetet egységesen Keserû ifjúság cím alatt. A gyorsan elfogyott kötetek újabb kiadását az olvasók széles körben igényelték, így a budapesti Püski Kiadó jelentette meg a két részt egy kötetben, rendkívül tetszetõs külsõvel, a müncheni változatot véve alapul ugyancsak némi betoldással: Keserû ifjúság — éltetõ reménység címen.
A viszonyok némi megváltozása következtében Czupi Gyula, a nagykanizsai Városi Könyvtár dolgozója vállalta az íróasztalfiókban porosodó Duszja nõvér mérsékelt példányszámban való kiadását, és így jutott el 1995 októberében egy szûk olvasókörhöz. A második megjelentetésére rangosabb külsõvel 2001 decemberében került sor a nagykanizsai Canissa Kiadó jóvoltából. A könyv László fiam fordításában a müncheni Gryphon Verlag kiadásában német nyelven jutott el nyugati olvasókhoz Schwester Dusja címen 2005 õszén.
A GULAG-lexikon címen összeállított dokumentációkötet, mely közel négyezer volt magyar rabtársam fogsággal kapcsolatos történetét rendszerezi, több mint tizenegy éves kutatómunka, adatgyûjtés után ugyancsak a budapesti Püski Kiadónál jelent meg 2000 márciusában. Ezt a kötetet a történészek nagyra értékelik, és az olvasók is érdeklõdéssel fogadták. A második, bõvített kiadása, mely közel további nyolcszáz rabtárs sorsát követi nyomon, 2008 decemberében jelent meg.
Még egy nagyobb szándékom és tervem jutott el a kiadásig. 2005 októberében jelent meg a Leventesors címû tanulmánykötetem. Miután elõzõ munkáimban bebizonyítottam, hogy ártatlanul és jogtalanul ítélték el háborús bûnösként a szovjet katonai bíróságok a magyar állampolgárok tízezreit — köztük túlnyomó részben a két világháború között katonai elõképzésben részesült leventéket — a közvélemény tudomására akartam hozni, hogy mi volt a két világháború közötti ifjúságnevelés mozgalma. Bizonyítani akartam, hogy a leventék nem fasiszta ideológia alapján nevelt szovjetellenes partizánok voltak, hanem a trianoni békediktátum által katonailag védtelenné tett ország nemzeti önvédelme érdekében a katonás fegyelem keretei között vallásos, hazafias, munkaszeretõ nevelést kapott fiatalok, mint a jövõ nemzedék záloga, az ország talpra állásának érdekében. A leventeintézmény történetét az 1921-es elsõ véderõtörvény életbe léptetésétõl az 1945-ös háborús tragédia végkifejletéig követtem nyomon a törvényes megalapozottságra támaszkodva.
Küldetéstudatból vállalt munkásságom, a szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt magyar állampolgárok sorsának kutatását, megörökítését célzó irodalmi tevékenységem — amellyel a korábbi évtizedekben minden veszély, lebukás kockázatát vállaltam, és a múltam miatt amúgy is sok üldöztetést, mellõzést elviseltem — a késõbbi években meghozta számomra a korábban nem remélt elismerést.
A bajtársi szervezkedés lehetõségével megalakult GULAG Alapítvány kuratóriumának elnöke lettem 1993-ban, majd koromra való tekintettel 2010-tõl már csak kuratóriumi tag voltam. A Magyar Írószövetség tagja vagyok 1997-tõl, a MVSZ Százak tanácsának tagja 2000 óta.
Életmûvéért Nagykanizsa város díszpolgárává választottak 1993 októberében a város egész társadalmának megbecsülése és legnagyobb elismerése kifejezéseként.
Zala megye díszpolgára vagyok 2003 januárja óta több évtizedes tényfeltáró munkásságért, a kényszermunkatáborokba hurcolt magyarok sorsának felkutatásáért, az összegyûjtött dokumentumok megismertetéséért.
A nagybányai vitéz Horthy Miklós kormányzó által 1920-ban alapított Vitézi Rend Budapesten, 2006. szeptember 23-án felvett a rend tagjainak sorába és vitézzé avatott, mint aki a polgári életben folytatott hazafias tevékenységével kiváló tanúbizonyságát adta vitézségének és nemzeti érzésének. A Vitézi Rend 2008. július 1-jei hatállyal a haza szolgálatában kifejtett kiemelkedõ kulturális, nevelési és az eredményes nemzeti hagyományõrzõ tevékenység elismeréseként a saját érdemû vitézek állományába minõsített át.
A Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos király Magánegyetemének elnöksége és doktori bizottsága 2007. június 8-án díszdoktorrá fogadott (dr. Honoris causa) tudományos és szépírói munkásságáért, a magyarság ügyének felvállalásáért, aki életének fénykorát Szibériában töltötte, ott érlelõdött írói tehetsége, mely itthon napvilágot látva a világ irodalmi érdeklõdésének középpontjába került, és hazájának örökbecsû szolgálatot tett.
Kitüntetéseim:
1976 — Békemozgalom Kitüntetõ Jelvénye.
1991 — Emléklap az 1956-os helytállásért.
1996 — Magyar Szabadságharcos Világszövetség Európai Elnökségének Emléklapja, London.
1998 — POFOSZ Hazáért Érdemkereszt ezüst fokozata.
1999 — II. Világháborús Emlékérem.
1999 — Szabad Magyarországért Emléklap.
2001 — Magyar Lelkiismeret Emléklap kiemelkedõ írói tevékenységemért, a nemzet igaz történelmének bemutatásáért, valamint az igazságtalan trianoni döntéseknek a hazai és nemzetközi közvélemény megismertetésében tett nemes küzdelmemért.
2001 — Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjének polgári tagozata a Gulágon fogva tartott magyarok sorsának tárgyilagos és mûvészi ábrázolásáért.
2001 — Magyarország Köztársasági Elnöke mint írónak, történésznek a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést adományozta a Gulag szörnyûségeinek — az egyetemes történettudománynak fontos forrásanyagot jelentõ — kutatásáért, tapasztalatok emlékiratokban való megörökítéséért, példaértékû életút elismeréseként.
2003 — A Magyar Mûvészeti Akadémia Aranyérme a magyarság emberi és szellemi méltóságáért folytatott küzdelmem, életmûvem és írói munkásságom elismeréseként.
2006 — Rotary Fúrási Rt. Nagykanizsa cégtõl Rotary Díj az emberi helytállásért a nyolcvanadik születésnapom alkalmával.
2006 — 1956-os Emléklap és Ezüstérem a szabad magyar hazához való hûségemért.
2007 — POFOSZ Hazáért Érdemkereszt arany fokozata hazafias és áldozatos magatartásom elismeréséül, amelyet a magyar haza védelmében tanúsítottam, és amelyért üldöztetést szenvedtem.
2008 — A Horthy Miklós Társaság Elnökségének Emléklapja elismerését fejezi ki a hazának tett szolgálataimért, illetve példamutató életútamért.
2008 — Magyar Szellemi Védegylet „Rendületlenül” diplomája a magyarság rendületlen szolgálatáért.
2008 — Vállalkozók Országos Szövetsége Zala Megyei Szervezetének Zala Megyei Príma Díja a magyar irodalom terén kifejtett kimagasló tevékenységemért.
2008 — Bethlen Gábor Alapítvány Bethlen Gábor-díja szerint a tehetség, hûség és szívósság, amellyel magasrendû céljaimért küzdeni tudtam, ma is hatékony példa lehet mindazok számára, akik a közösségi értékû alkotómunkát tekintik hivatásuknak.
2009 — POFOSZ Hazáért Érdemkereszt arany fokozata annak a hazafias és áldozatos munkának elismeréséül, amelyet a magyar haza érdekében végztem fáradhatatlan aktivitással.
2009 — A Balaton Akadémia (Keszthely) „Sis Honestus” Emlékérem életútamért, közírói munkásságomért, a Gulag-lexikon elkészítéséért. A magyarság sarokba szorított, de sértetlenül megõrzött jó szelleméért.
2009 — A Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége által alapított Hadifogoly Emlékérem viselésére jogosított fel a Volt Hadifoglyok Nemzetközi Szövetsége (CIAPG).
2009 — A Magyar Szabadság Napja Alapítvány Kuratóriuma mint írónak, a szovjet GULAG magyar foglya részére Magyar Szabadságért Díjat adományozta: „szabadságvágya tar-totta életben a majd tíz évig tartó szovjet hadifogságban. A munkatáborok embertelen körül-ményeirõl, sorstársai életérõl, szenvedéseirõl írott mûvei, évtizedes kutatásai méltó emléket állítanak e szörnyû korszak szenvedõinek.
2011 — A Magyar Mûveltség Kincsestára Szabadegyetem a Magyar Mûveltség Díjat adományozta Nagykanizsán Az egyetemes magyar kultúra értékeinek megtartása és átörökítése érdekében kifejtett önzetlen emberi tettéért.
2011 — A Zalai Magyar Nemzeti Szövetség 85. születésnapom alkalmával díszoklevéllel tüntetett ki a magyarság nemzeti szellemiségének megõrzésében erõsítésében, a keresztényi emberi magatartás személyes példázatáért, sorstársaim emlékének ápolásáért, magas irodalmi szinten való megjelenítéséért.
A nyolcvanhatodik életévemnek lassan a végére érve eddig jutottam. Hogy a jó Isten ad-e még erõt, egészséget, hogy további kutatómunkámmal, a haza javát szolgálni akaró írásaimmal ismételten a nyilvánosság elé léphessek nemzetünk szebb jövõje érdekében, ez a gondokkal terhes jelen, és a bizonytalan, de reményteljes jövõ titka.
Nagykanizsa, 2012. május 31-én.
 

Rózsás János

Meghalt Rózsás János, városunk díszpolgára –  tudatta délután kiadott közleményében az önkormányzat.

Életének 87. évében elhunyt Rózsás János író, egykori GULAG-fogoly, Nagykanizsa Megyei Jogú Város díszpolgára. A "magyar Szolzsenyicin" Budapesten született 1926. augusztus 6-án. A '40-es évek elején segédtisztviselõ, jegyzõségi írnok, majd fõmérnöki titkár volt. 1944 decemberében azonban a Vörös Hadsereg letartóztatta, és a GULAG-ra hurcolta kényszermunkatáborba. 1953-ig raboskodott, és egy kazah lágerben találkozott Alexander Szolzsenyicinnel, akivel három évet töltött együtt. A Szovjetunió Legfelsõbb Bírósága 1962-ben rehabilitálta. Késõbb könyvelõként, német-orosz mûszaki tolmácsként dolgozott, és számos könyvet írt: a Keserû ifjúság 1986-ban, az Éltetõ reménység 1987-ben, a Duszja nõvér 1995-ben, a GULAG-lexikon 2000-ben, a Leventesors és a Válogatott írások 2005-ben jelent meg.

Nagykanizsa 1993-ban választotta díszpolgárai sorába, Zala megye pedig 2003-ban. Megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét (2001), a Magyar Mûvészeti Akadémia aranyérmét (2003) és a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét (2011).

Rózsás Jánost Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata saját halottjának tekinti, és osztozik hozzátartozóinak gyászában.