A huszadik század legkiemelkedõbb hangversenyrendezõjére – a 2005-ben elhunyt Strém Kálmánra emlékeztek május 25-én szülõvárosában, a Medgyaszay Ház koncerttermében. A koncerten közremûködött a Trio Lignum (Klenyán Csaba és Rozmán Lajos – klarinét, Lakatos György – fagott) és Esterházy Péter író, aki az emlékkoncert elõtt a Semmi mûvészet címû új regényét dedikálta a Halis István Városi Könyvtárban.

Gerõ Katalin, a Magyar Haydn Társaság elnökségi tagja elmondta, hogy a Kanizsai Klasszikusok Kulturális Kht.-val együttmûködve minden évben megszervezik ezt az emlékkoncertet, amely fokozatosan Nagykanizsa város egyik legrangosabb zenei eseményévé válik.

– Tavaly emlékezetes, nagyon magas színvonalú klasszikus zenei koncert volt, idén pedig úgy gondoltuk, hogy egy kicsit bemutatjuk Strém Kálmán egyéniségének egy másik oldalát is, mivel õ nemcsak a hagyományos értelemben vett klasszikus zenét pártolta és segítette, hanem minden olyan programot, amely a legnemesebb értelemben vett magaskultúrát jelentette. Ebbe belefért még a jazz is, de a kortárs zene volt az õ nagyon fontos területe volt, hiszen a Földvári Napok programsorozat, amelyet kilenc éven át szervezett, a kortárs zenét próbálta a közönséghez közel hozni és felkarolni. Ezúttal egy olyan fajta programot hoztunk el Kanizsára, ami a Trio Lignum részérõl jelent egy nagyon széles spektrumú merítést a zene világából, Haydntól egészen a mai magyar kortárs zenéig. Még elektronikus hangeffektusok is színesítik a muzsikát, és ezt kombinálják Esterházy Péter: Harmonia Celestis címû könyvébõl vett idézetekkel, amelyeket maga az író olvas fel. Végülis az író és a trió együttmûködésébõl jön létre egy olyan kulturális élmény, melynek során jól érzékelhetõ, hogy miként függ össze az irodalom és a zene egymással.
Stachó László zenetudós:
– Nagyon örültem a felkérésnek, hogy emlékezõ beszédet mondjak a koncert elõtt, nemcsak azért, mert magam is dolgoztam Strém Kálmánnal együtt és kritikákat írtam a koncertjeirõl az utolsó éveiben, hanem személyes kapcsolat is szövõdött közöttünk – mondta. – Strém Kálmán egyértelmûen a legnagyobb nevû magyar koncertszervezõ volt a huszadik században. Ezt annak köszönhette, hogy rendkívül jól tudott bánni az emberekkel, jól fel tudta mérni, hogy miként kell a közönséghez a lehetõ legoptimálisabban eljuttatni a lehetõ legmagasabb zenei kultúrát. És mindezt egy olyan demokratizmussal ötvözte, amely számomra alapvetõen fontos volt. Ez a demokratizmus pedig abban állt, hogy pontosan át tudta érezni azt, hogy egy fiatal zenésznek például mennyit bír el a pénztárcája, vagyis: van e lehetõsége eljutni egy-egy olyan mesterkurzusra, vagy szakmai mûhelybe, amely egyébként jelentõs anyagi terhet jelentene számára. Õ mindenképpen támogatta ezeket a fiatal zenészeket, zenetudósokat, az én kollégáimat, köztük természetesen engem is. Strém Kálmán szellemi öröksége egyrészt a szociológusi képzettségén – mint egy pilléren – nyugszik, ugyanis még a hetvenes-nyolcvanas években publikált olyan jelentõs vitairatokat, amelyek nyomán a magyar zenei szaksajtóban komoly és tartalmas viták indultak el például a magyar vonósok helyzetérõl, a magyar vonós iskola alkonyáról még a hetvenes években. Azt gondolom, hogy ez a fajta elméleti képzettség segítette õt abban is, hogy a gyakorlati teendõket talán jobban, és sokszor empatikusabban volt képes átlátni, mint számos kollégája.
Gelencsér Gábor