Így summázták a tennivalókat a meleg parancsnoki szobákból a Don-kanyarban szétvert 2. magyar hadsereg vezetõi, miután a szovjet csapatok megfutamították a hazájukra támadó agresszorok egész arcvonalát 1943 januárjának jéghideg napjaiban. Magyar katonák tízezrei maradtak ott örökre a Don mellett, egy távoli, fagyos, idegen világban, ahol semmi keresnivalónk nem lett volna.

Az egyszerû, alföldi, dunántúli, zalai édesapák, jobbágyfiúk, napszámosok, béresek nem a saját akaratukból mentek az oroszok földjére, hanem Horthy hadúrnak az országot romokba és pusztulásba döntõ, meggondolatlan döntésének a következményeképpen. Hogy aztán, az egy egész magyar hadsereg pusztulásában tevékenyen részt vevõk megbûnhõdtek-e végül? Nem mindegyik, hisz például Horthy Miklós még sokáig sütkérezhetett az Atlanti-óceán partján, mire az alvilágba szólítatott…
70 éve történt, de soha nem feledhetjük…
Jelen tanulmányomban nem tárgyalom a munkaszolgálatosok tragédiáját, külön kívánok majd arról szólni a Tisztelt Olvasónak a jövõ esztendõ elején.

I. A Magyar Királyi Honvédség 2. hadserege…

A 2. magyar hadsereg parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes, vezérkari fõnöke Rakovszky György vezérõrnagy volt. A hadsereg a következõ részekbõl állt össze:

III. hadtest: Parancsnoka Domaniczky Ödön altábornagy, vezérkari fõnöke Solymossy Ulászló vezérkari (a továbbiakban vk.) ezredes. Részei: 6. (22. és az 52. gyalogezredek, valamint a 6. tüzérezred, parancsnok Gödry János ezredes), 7. (4. és 35. gyalogezredek, valamint a 7. tüzérezred, parancsnok Mezõ Endre vezérõrnagy) és 9. (17. és 47. gyalogezredek, valamint a 9. tüzérezred, parancsnok Ujlaky Jenõ ezredes) könnyû hadosztályok. Hadtestközvetlenjei a III. gépvontatású nehéztüzér-osztály, az 5/II. tüzérosztály, a VI. kerékpáros zászlóalj, illetve az 1. lovasszázad voltak.

IV. hadtest: Parancsnoka Csatay Lajos altábornagy, vezérkari fõnöke Gecsányi Ágoston vk. ezredes. Részei: 10. (6. és 36. gyalogezredek, valamint a 10. tüzérezred, parancsnok Tanító Béla ezredes), 12. (18. és 48. gyalogezredek, valamint a 12. tüzérezred, parancsnok Illésházy Gábor vezérõrnagy) és 13. (7. és 31. gyalogezredek, valamint a 13. tüzérezred, parancsnok Grassy József vezérõrnagy) könnyû hadosztályok. Hadtestközvetlenjei a IV. gépvontatású nehéztüzér-osztály, illetve a 24/III. tüzérosztály voltak.

VII. hadtest: Parancsnoka Gyimesy Ernõ altábornagy, vezérkari fõnöke Szász Ferenc vk. ezredes. Részei: 19. (13. és 43. gyalogezredek, valamint a 19. tüzérezred, parancsnok Deák László ezredes), 20. (14. és 23. gyalogezredek, valamint a 20. tüzérezred, parancsnok Kovács Károly vezérõrnagy) és 23. (25. és 51. gyalogezredek, valamint a 23. tüzérezred, parancsnok Kiss István vezérõrnagy) könnyû hadosztályok. Hadtestközvetlenjei a VII. vegyes nehéztüzér-osztály, a 21/II. tüzérosztály, a 4/I. légvédelmi gépágyús üteg, illetve a IX. kerékpáros zászlóalj voltak.

A 2. magyar hadsereg hadrendjébe tartoztak még az 1. tábori páncéloshadosztály (1. gépkocsizó lövészezred, 30. harckocsiezred, 51. páncélvadász-zászlóalj, 1. felderítõ-zászlóalj, valamint az 1. és az 5. gépkocsizó tüzérosztályok, parancsnok Veress Lajos altábornagy), és a 2. repülõdandár (1. vadászrepülõ-osztály, 1. távolfelderítõ-osztály, valamint a 4. önálló bombázórepülõ-osztály, parancsnok Illy Sándor vk. ezredes).

Hadseregközvetlenek voltak a 101. gépvontatású nehéztüzér-osztály; a 150. gépkocsizó nehéztüzér-osztály; a 101., III., IV., VII., légvédelmi tüzérosztályok; a III., IV., VII., utászzászlóaljak; a 151. gépkocsizó utászzászlóalj, a 106. önálló légvédelmi gépágyús üteg illetve az 52. híradó-zászlóalj.

II. Viharfelhõk…

Az 1942. év nyarának – õszének kimerítõ oroszországi hídfõcsatái után már sejteni lehetett, hogy egy nehéz tél vár a támadó (köztük a magyar), megszálló csapatokra. A szovjet ekkorra felébredt már az elsõ sokkhatásból, egyre nagyobb mértékben bontakozott ki a partizánháború is, és ne felejtsük el, hogy az oroszok a hazájukért harcoltak az agresszorokkal szemben. Vagyis õket ez az erkölcsi tény, erõ is tüzelte, lelkesítette.
A hídfõharcok végeztével kialakult a 2. magyar hadsereg téli, védelmi arcvonala a Don jobb partján, a 8. olasz és a 2. német hadseregek között.
Elõször átcsoportosítások történtek, így a teljesen leharcolt 1. páncéloshadosztályt kivonták az arcvonalból, és a Kamenyka – Krutyec – Volcsje-i körzetben elkezdõdött a feltöltése. A 13. könnyû hadosztályt az urivi hídfõbõl Korotojak térségébe, míg a 12. könnyû hadosztályt a Scsucsje-i hídfõbe csoportosították át. Az urivi hídfõben maradt 20. és 7. könnyû hadosztályok pedig a IV. hadtest alárendeltségébe kerültek.

Középen helyezkedett el a IV. hadtest (a 7., 13. és 20. könnyû hadosztályokkal) Nyikolszkijtól Sztorozsevojéig. A jobbszárnyat a VII. hadtest (a 12., 19. és 23. könnyû hadosztályok) adta Kamisovától Nyikolszkijig, a balszárnyon pedig a III. hadtest (a 6. és 9. könnyû hadosztályok) helyezkedett el, nagyjából a Sztorozsevoje – Malisovo vonalon. A magyarokhoz jobbról az olasz Tridentina csatlakozott Kamisovánál, balról pedig a német 323. hadosztály Malisovonál. A magyar arcvonal így, mintegy 200 (!) kilométer hosszan húzódott, amit nagyjából 200 ezer ember védett. A 2. magyar hadsereg 1942. október 1. napi élelmezési létszámába 7160 tiszt és 197 ezer katona, összesen tehát 204 160 ember tartozott.
A magyar parancsnokság nem számított itt döntõ szovjet offenzívára, így jobbára csak folyammegfigyelést végeztetett, illetve gyenge mûszaki megerõsítést és állásokat építtetett ki a zsidó munkaszolgálatosokkal és a kiparancsolt orosz lakossággal. Összesen két védõállás lett kiépítve 11 reteszállással. A közlekedõárkok, kilövõállások, fedezékek és óvóhelyek száma csekély és silány minõségû volt, hasonlóan, mint a drótakadályok, aknamezõk, vagy harckocsiakadályok esetében is. Az orosz télre a magyarok nem készültek fel megfelelõen. A katonák ruházattal való ellátása siralmas volt, a szálláshelyek úgyszintén. Szegény bakáink szinte állandóan fáztak, a fekhelyek szalmáit nem lehetett cserélni (mert hiány volt a szalmából), a tisztálkodási lehetõségek is minimális szintre csökkentek. Az oroszok szinte állandóan lõttek a túlpartról, zavarták a magyarokat, így például a konyhák meleg ételt szinte soha nem tudtak eljuttatni az állásokba. Téli ruházat a többszöri kérelmezések ellenére is csak kevés érkezett. A katonák jó részének decemberre elhasználódott a fehérnemûje, új pedig nem érkezett. A fûtõanyaghiány is tetézte a bajokat, illetve malária és bélhurutjárványok voltak, az „egyszerû” meghûlésekrõl, megfázásokról nem is beszélve. Liszt és cukorhiány volt, az élelem fogyóban, az állandó hóesés miatt az utak járhatatlanná váltak. Mindezek mellé az általános hadihelyzet is egyre rosszabbul alakult, Hitler ígéretei csak ígéretek maradtak.

Az 1942. év õszének folyamán a német kaukázusi és sztálingrádi támadások kifulladtak. A német 6. hadsereg és 4. páncéloshadsereg addigra már teljesen kimerült a sztálingrádi utcai harcokban, a szovjet szívós ellenállása nemhogy csökkent, de egyre inkább növekedett. A németek 17. hadserege szintén sikertelenül próbálkozott Tuapsze elfoglalásával, és Novorosszijszknál védelembe ment át. A német 1. páncéloshadsereg szintén nem tudott áttörni Ordzsonikidzén keresztül Baku irányába. A germánok „A” hadseregcsoportjának balszárnyát szinte senki sem védte, a kalmüki sztyeppén mindössze 1 hadosztály tartotta az összeköttetést a „B” hadseregcsoporttal. Az itt tátongó 400 km-es rést a 4. román hadsereg próbálta lezárni, amely Rosztov felöl érkezett be 5 gyalog- és 3 lovashadosztállyal. Még el sem foglalta az állásait, amikor 1942. november 19. napján Sztálingrádtól északnyugatra a szovjetek ellentámadásba kezdtek. Eredetileg a 3. román hadseregre támadtak rá, de ezután (másnap) már a német 4. páncéloshadsereg, majd a 4. román hadsereg következett. Ezzel a szovjet hadmûvelettel került gyûrûbe Paulus 6. német hadserege a Sztálin nevét viselõ, hõsiesen védekezõ városnál, míg a románok 3. és 4. hadserege szinte teljesen megsemmisült.
A szovjetek december 11. napján áttörték a 8. olasz hadsereg közepét és jobbszárnyát, ezért a németek Korotojak térségébõl kivonták a 336., az urivi hídfõbõl pedig a 168. hadosztályukat, valamint a XXIV. hadtestük törzsét is, és az olaszok balszárnya mögé helyezték el azokat, így viszont jelentõsen meggyöngítették a magyar arcvonal stabilitását. A német „B” hadseregcsoport parancsnoksága is felismerte ezt, és 1943. elsõ napján, az úgy-ahogy feltöltött 1. magyar páncéloshadosztályból, valamint a német 700. páncéloscsoportból, a 168. és 26. gyaloghadosztályból, valamint a 190. rohamlövegosztályból Cramer altábornagy parancsnoksága alatt egy ellentámadó csoportot (az ún. Cramer-hadtestet) hozott létre, amelyet a magyarok jobbszárnya mögé, Jeszenovo, Kamenyka és Karpenkovo térségében vont össze.
Idõközben a magyar 3., 12., 24. és 34. gyalogezredek kiérkeztek ugyan a frontra váltásként, azonban mindössze 12 zászlóaljnyi erõvel bírtak.

III. Megindul a szovjet roham…

1943 januárjának elsõ napjaiban az oroszok mesterien álcázták átcsoportosításaikat, ugyanis a 2. magyar hadsereg gyengeségeit, általános állapotát felmérve immár fõ céljuk a magyarok arcvonala volt, de ezt sem a magyar, sem pedig a német parancsnokok nem ismerték fel.
A szovjet Voronyezsi Front (állt a 40. hadseregbõl, a 18. lövészhadtestbõl, a 3. harckocsi-hadseregbõl és a 7. lovashadtestbõl) támadását 1943. január 12. napján, reggel 9 óra 45 perckor kezdõdõ, háromnegyed órás tüzérségi elõkészítés vezette be. Ezután erõszakos harcfelderítés indult a magyar IV. hadtest 7. könnyû hadosztályának szakaszán. A sûrû ködben és nagy hidegben a támadó szovjet egységek – századnyi erejû osztagok sokaságával, páncélostámogatással, az Uriv-i hídfõbõl kiindulva – elsõként a 2. magyar hadsereg 7. könnyû hadosztályának balszárnyára, a 4. gyalogezredre rontottak rá. Délutánra már a 35. gyalogezred is elsöprõ erejû támadást kapott, kora estére pedig az oroszok lerohanták a 7. könnyû hadosztály balszárnyán védõ 429. német gyalogezred állásait is. Estére a szovjetek kijutottak Bolgyirevka keleti peremére és elfoglalták a magyar páncélelhárításnak az urivi hídfõ déli részén húzódó gerincvonalát (a Goldajevka – Bolgyirevka út mentén).
Másnap reggel, szintén erõs tüzérségi tûz után az Uriv-i hídfõbõl rohamra indult az egész szovjet 40. hadsereg. Szerencséjük volt az oroszoknak, mert a támadást 1 nappal elõbbre hozták, és így pont megakasztották a IV. hadtest éppen kibontakozó ellenlökését. A német 700. páncéloscsoport nem tudott segíteni a magyaroknak, mert a nagy hidegben nem indultak be a páncéljármûvek. A szovjetek a IV. hadtest ellentámadó csoportját Oszkinóba szorították, a felkészületlen németeket pedig szinte teljesen szétverték, a 60 páncélosból mindössze 4 tudott Dubovojéba menekülni. A 7. könnyû hadosztály sorsa ezzel megpecsételõdött, ugyanis 2 ezredét a csatlakozásukon betört szovjet csapatok elõször elvágták egymástól, majd pedig szó szerint legázolták õket, elérve a tüzérségi állásaikat is. Az oroszok elõl a 4. gyalogezred maradványai Plotava felé hátráltak, míg a bekerített 35. gyalogezred lõszere elfogyott. A magyarok véres kézitusában áttörték a gyûrût, és maradékuk a Potudany-folyó felé menekült, a magyar arcvonalon ezzel mintegy 10 kilométeres rés keletkezett. Ezután az oroszok rögtön megtámadták a 20. könnyû hadosztályunkat, és egyben bekerítéssel fenyegették a 13. könnyûhadosztályunkat is. Ezzel kezdõdött…
1943. január 15. napjának estéjéig a Voronyezsi Front a magyar arcvonalat 100 kilométer szélességben, a jobbszárnyon 20, középen 35, a balszárnyon pedig 16 kilométer mélységben áttörte. Másnap a Cramer-hadtest (egyébként már elkésett) ellentámadása is sikertelen maradt, még a hozzájuk közeli Volcsjét sem tudták elfoglalni. Hamarosan bekapcsolódott az általános szovjet offenzívába a Brjanszki Front (a 13. hadserege) valamint a Délnyugati Front (6. hadserege) egységei is. Megindultak még a Voronyezsi Front 38. és 60. hadseregi is. Megállíthatatlanok voltak…

IV. Megtizedelések, felkoncolások, rögtönítéletek…

Ebben a válságos idõszakban nyúltak a magyar 2. hadsereg vezetõi olyan statáriális bíráskodási eszközökhöz, amelyek még az õ megfogalmazásaik szerint is meg nem engedett eszközök voltak. Hivatkozásuk alapján az embertelen brutalitásukra a rend fenntartása és helyreállítása miatt volt szükség, de véleményem szerint a megtizedelésekre, felkoncolásokra, és rögtönítéletekre nem kaphatnak az utókortól felmentést ezek az emberek, ahogy nem kaptak a Népbíróságtól sem. Tettük jogtalan és embertelen is volt.
Hiszen (vér) bíróságot hoztak létre a saját maguk személyében, jogot alkottak (magyaráztak) hozzá, hiszen a rendes hadbíróság által alkalmazandó Katonai Büntetõtörvénykönyvet átértelmezték a harctéri eseményekre a saját szájuk íze szerint, majd az ítéleteket végre is hajttatták mindenféle jogalkotói felhatalmazás nélkül, a fellebbezés lehetõségének a teljes kizárásával. Persze a rögtönítélkezés nem feltétlenül volt jogszerûtlen, de az orosz fronton, a visszavonulás megakadályozására tett kísérletek során alkalmazottak szerint azonban – a legtöbb esetben – mindenképpen annak volt tekinthetõ. Tudniillik, a frontokon harcoló magyar csapatoknál elvileg bármilyen büntetõeljárás lefolytatására a hadbíróságoknak, mint rendes katonai bíróságoknak volt hatásköre és illetékessége, elsõsorban az 1930. évi II. törvény (a Katonai Büntetõtörvénykönyv – a továbbiakban Ktbtk.) alapján, a Katonai Bûnvádi Perrendtartás (a továbbiakban Kbp.), az 1912. évi XXXIII. törvénycikk szabályai szerint eljárva. A katonai ügyekben eljáró hadbírósági szervezet – ami a dualistakori Magyar Királyi Honvédség igazságszolgáltatási szervezetrendszeréhez volt hasonlatos – elsõ fokú dandárbíróságokból, perorvoslati kérelem alapján, másodfokon eljáró hadosztálybíróságokból, valamint a végsõ döntést meghozó Legfelsõbb Honvéd Törvényszékbõl állt. Az egyes bíróságok általában háromtagú ítélõtanácsokkal mûködtek, amelynek tagjai csapattisztek, vezetõjük pedig hivatásos hadbíró volt. E mellett meg kell említeni az újonnan felállított, hírhedt, vezérkari fõnök külön bíróságát, ami a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Fõnökének Bírósága volt, mint (különös) ítélõbíróság. Ez a bíróság akár hadmûveleti területen, akár azon kívül mind katonai, mind polgári személyek felett ítélkezhetett. A bíróságnak saját ügyésze is volt. Ez a bíróság elsõsorban a kommunisták, partizánok, valamint a Horthy-rezsimmel szembeni ellenállás egyéb tagjai ellen járt el. A rögtönítélkezõ parancsnokok (eredetileg csak a csapatparancsnokok rendelkeztek ilyen jogosultsággal) pedig elsõsorban a katonák feletti ítélkezésben játszottak kiemelkedõ szerepet a hadmûveleti területen, a „rendes” hadbírósági szervezet háttérbe szorításával, a Don kanyarban lejátszódott tragikus események után mind gyakrabban. Mivel a Magyar Királyság Trianonban elvesztette a fiumei tengeri kikötõjét (és megmaradt hadihajóit), ezért haditengerészettel nem rendelkezett. A megmaradt dunai folyami flottilla legénysége felett így tehát a rendes szárazföldi honvéd hadbíróságok ítélkeztek.
Érdekeségként említem meg, hogy a haditengerészetnél az elsõ világháború végéig elsõ fokú bíróságok a matrózkari bíróságok, a másodfokúak pedig a tengernagyi bíróságok voltak. Akkoriban mindkét fegyvernemtõl a Legfelsõbb Katonai Törvényszékhez lehetett fellebbezni.

A szolgálati szabályzat egy esetben engedte meg az azonnali felkoncolás lehetõségét. Méghozzá akkor, amikor valaki válságos pillanatokban, tudniillik harcban, fegyverét vagy lõszerét elhanyagolta, az engedelmességet megtagadta, vagy önkényesen eltávozni igyekezett, azt a tiszti elöljáró személyesen, vagy az õ parancsára más, a csapatok szeme láttára felkoncolhatta elrettentõ példa gyanánt (lásd az akkor hatályos Szolgálati Szabályzat 7. szakaszát: „Magatartás harcban”). Vagyis hadbírósági eljárás nélkül, rögvest, csak harcban (és csakis harcban, azaz folyamatban lévõ fegyveres összeütközés közben) lehetett kivégezni embereket – ha ennek az elõbb említett feltételei egyébként fennálltak –, ott és akkor, ahol nem volt mód arra, hogy a tiszt az ellenszegülõt lefogassa, és õrséggel hátrakísértesse, majd a rendes hadbíróság elé állítassa.
A jogellenesség elsõsorban, véleményem szerint, az elõbb megfogalmazottak alapján is, a jogtalan rögtönítélkezésbõl, vagyis – ebbõl értelemszerûen következve – a rendes hadbírósági eljárás jogtalan mellõzésébõl, így pedig a hadbírák (mint szakbírák) hiányából (õket egyszerûen a parancsnok vagy az általa kijelölt tiszt helyettesítette), a meghozott ítélet elleni fellebbezés lehetõségének a kizárásából, illetve a körülmények mérlegelésének a teljes mellõzésébõl fakadt. Ezeket a fáradt, éhes, agyonfagyott magyar katonákat teketóriázás nélkül lövették agyon, vagy akasztatták fel sok ezer kilométerre a hazájuktól, akiknek még a védekezés lehetõségét sem adták meg, hiszen megfosztották õket a rendes bírósági eljárástól, ami ebben az esetben a rendes hadbírósági eljárás lett volna.
Nagy hangsúllyal kell megemlíteni ezt, hiszen jogszerû ítéletet – a legtöbb esetben – csak a hadbíróságok hozhattak volna, a katonai büntetõeljárási rendnek megfelelõ eljárás lefolytatása után. Abban az eljárásban a vádlottaknak joga lett volna védekezni, tettük indítékait feltárni, az egyéb mentõ körülményeket felhozni. És ezeket a vádlott által felhozott körülményeket a hadbíróságnak lehetõsége lett volna mérlegelni. Így például egy hadbíró figyelembe vette (vehette), mert figyelembe kellett volna vennie azt a tényt, ha egy egység vagy szakasz azért vonult vissza, mert elfogyott az élelmiszere, lõszere, vagy azért, mert például az egység parancsnoka katonáit magukra hagyva önkényesen hátrament (eltávozott, megadta magát, átállt, stb.). Erre ugyanis, még hadtest esetében is volt példa. Tudniillik, a VII. hadtestet sorsára hagyta mind a parancsnoka, mind pedig a vezérkari fõnöke is. Ezek ugyanis, 1943. január 18-án úgy érkeztek be Bugyonnijba, illetve Sztarij Oszkolba, hogy csapataik hollétérõl, állapotáról, veszteségeirõl semmit sem tudtak mondani. Másnap derült ki, hogy a hadtest megmaradt egységei, teljesen felbomlott állapotban, zömükkel a Karpenkovo-Alekszejevka közötti úton, részeikkel pedig a 8. olasz hadsereg sávjába özönlenek vissza nyugat felé. De figyelembe jöhetett volna a hadbírák elõtt az is, hogy a sorkatonák zöme fagyásos sérüléseket szenvedett, vagy például az, ha egy falut ellenõrzõ századot kétezrednyi erõsségû orosz gyalogság támadott meg páncélos támogatással.
Az ilyen esetek, amelyek mindegyikére volt példa, mindenképpen méltányolandó, és figyelembeveendõ körülmények lettek volna egy törvényesen lefolytatott hadbírósági eljárásban. És ha valamelyik (bármelyik említett) körülményt a hadbíróság figyelembe vette volna, az mindenképpen enyhítõ vagy súlyosító, de a kiszabott büntetést befolyásoló körülmény lett volna.
 

Büntetõjog tanárom, Földvári József professzor Úr szerint – aki a Liszt nevével fémjelzett ’közvetítõ iskola’ felfogását, gondolatvilágát tette a magáévá, amely iskola eszmevilága erõsen érzõdik például a Csemegi-kódex (az 1878. évi V. törvénycikk, az elsõ magyar Büntetõ Törvénykönyv) módosításain, illetve az 1920-as, 1930-as évek büntetõjogi gondolkodásán, felfogásán, sõt, büntetõ-eljárásjogán is, – a bíróság szabad mérlegelése alapján kapnak befolyást egyes körülmények. Ha a bíróság valamely körülményt figyelembe vesz a büntetés kiszabásánál, az vagy enyhítõ, vagy súlyosító körülmény. A bíróság által figyelembe vett, de a büntetést nem befolyásoló körülmény nem létezik. Bármilyen körülmény figyelembevételének alapja csak az lehet, hogy belõle következtetést lehet levonni a büntetés céljainak a megvalósítására. Másképpen megfogalmazva mondhatjuk, hogy minden olyan körülményt figyelembe kell venni a büntetés kiszabásánál, amelybõl következtetni lehet a büntetés céljainak könnyebb vagy nehezebb megvalósíthatóságára – és csak az ilyen körülmények vehetõk figyelembe. Megfogalmazza még azt is, hogy a büntetés kiszabásánál nem az a lényeges, hogy az enyhítõ, vagy a súlyosító körülmények (amelyek egyébként vagy az elkövetett cselekménnyel, vagy az elkövetõ személyével függnek össze) száma-e a nagyobb. Az enyhítõ, vagy a súlyosító hatás foka nem a körülmények számában van, hanem abban, hogy milyen valószínûséggel lehet belõle következtetni a büntetés céljainak a megvalósíthatóságára, és éppen ez adja valamennyi körülmény súlyát is.

V. Szemelvények az 1930. évi II. törvénycikkbõl…

A Katonai Büntetõtörvénykönyv általában a „közönséges” büntetõtörvények alkalmazását rendelte el, kivéve akkor, ha a Ktbtk. másként rendelkezik.
A Ktbtk. tartalmazta, hogy a halálbüntetést agyonlövéssel kell végrehajtani, kötéllel pedig abban az esetben, ha több, halálbüntetéssel fenyegetett cselekmény miatt szabták ki, amelyek között volt agyonlövéssel és kötéllel végrehajtandó büntetés is. Ha a halálbüntetést kötéllel kellett végrehajtani, ezzel egyidejûleg a honvédségbõl vagy a csendõrségbõl való kicsapást is ki kellett mondani (Ktbtk. 7. §). A törvény fiatalkorúval szemben nem tette lehetõvé a halálbüntetés alkalmazását, velük szemben fogházat vagy más büntetési nemet kellett alkalmazni (Ktbtk. 43. §). A törvény tartalmazta, hogy amennyiben az elkövetõ a tizennyolcadik évét már betöltötte, de a huszadik évét még nem, a halállal fenyegetett cselekmények miatt tíz évtõl tizenöt évig terjedõ fegyházbüntetést kell kiszabni (Ktbtk. 48. §).

A következõ katonai bûntettek elkövetése esetén lehetett halálbüntetést kiszabni:
A függelemsértések körében: akkor, ha háború idején vagy bármilyen szolgálatban az elöljáróval szemben erõszakot alkalmaztak, a büntetés agyonlövéssel végrehajtandó halál; ha a parancs az ellenség elleni szolgálatra vonatkozott, akkor a szolgálati parancs nem-teljesítése esetén, ha a cselekménybõl súlyos hátrány származott, a büntetés agyonlövéssel végrehajtandó halál; ha a szolgálati parancs megtagadása az elöljáróval szembeni erõszakkal vagy fenyegetéssel történt, és mindez háborúban vagy felállított sorban és rendben követtetett el, a büntetés agyonlövéssel végrehajtandó halál; illetve, ha a szolgálati parancs megtagadásakor vagy az elöljáróval szembeni erõszak elkövetésekor szándékos emberölés vagy kísérlete is történt, a büntetés ugyancsak agyonlövéssel végrehajtandó halál volt. Amennyiben az elkövetõ a fent említett cselekményeket hirtelen felindulásban követte el, amely abból származott, hogy elöljárója, feljebbvalója részérõl súlyos sérelem érte, enyhébb büntetés is alkalmazható volt. Agyonlövés helyett három évnél rövidebb tartamú szabadságvesztés azonban nem volt kiszabható (Ktbtk. 70. §; 74. §; 75. §; 76. §).
A zendülés és bujtogatás körébe tartozó bûncselekmények kapcsán agyonlövéssel végrehajtandó halálbüntetéssel kellett sújtani azokat a zendülõket, akik: erõszakot követtek el az elöljáró ellen, akár megsebesítették, vagy megölték az elöljárót, akár nem; akik az elöljáró védelmére kelt személy ellen emberölést vagy ennek kísérletét vagy testi sértést követtek el; halál volt a büntetése azoknak a felbujtóknak és vezetõknek is, akik a csoportban a rend helyreállítására megjelent erõk kirendelése után is részt vettek; illetve halál volt a büntetése azoknak is, akik az ellenség elleni szolgálatot megtagadták, vagy meghiúsították (Ktbtk. 77. §; 78. §).
A katonai õr elleni bûntettek körében halállal kellett sújtani azokat: akik szándékos emberölést vagy ennek kísérletét követték el; akik az õrt erõszakkal vagy fenyegetéssel hivatásának gyakorlásában akadályozták vagy intézkedésre kényszeríttették, akkor, ha mindebbõl súlyos hátrány származott és a cselekményt háború idején követték el (Ktbtk. 89. §).
A szökés vagy önkényes eltávozás körében agyonlövéssel végrehajtandó halál volt a büntetés háborúban akkor, ha a tettes olyan szolgálatból szökött meg, amelynek elhagyása súlyos hátránnyal járt vagy a szökést többen követték el, vagy ha a tettes szökés miatt már kétszer büntetve volt. Aki az ellenséghez szökött, vagy ezt megkísérelte, annak a büntetése kötéllel végrehajtandó halál volt, ha pedig többen szövetkeztek az ellenséghez szökésre, a felbujtó büntetése kötél általi halál volt (Ktbtk. 94. §; 96. §).
Az õrszolgálati bûntettek körében golyó általi halál volt a büntetése annak, aki háború idején szolgálatát „megittasodással” vagy elalvással, vagy eltávozással nem teljesítette, vagy háború idején jelentékenyebb veszélyt idézett elõ, akkor, ha az elkövetõ a parancsnok vagy az õr volt, vagy az õrség más tagja. Golyó általi halál volt annak is a büntetése, aki a fogoly megõrzésére volt hivatott, és a foglyot szándékosan megszöktette, de csak akkor, ha tudta, hogy a fogoly felségsértés vagy hûtlenség bûntettében bûnös és a szöktetésbõl nagy hátrány következett be (Ktbtk. 103. §; 105. §).
A „gyávaság” körében golyó általi halál volt annak a parancsnoknak a büntetése, aki azt a helyet vagy állást, amit védenie kellett volna, feladta és ezzel nagy hátrányt okozott, vagy magát, illetve csapatát elfogni engedte; aki félelmében elrejtõzéssel, megfutamodással, fegyver, lõszer elhagyásával, színleléssel vagy más módon kötelessége alól magát kivonni törekedett az ellenségeskedés alkalmával és ebbõl hátrány származott; illetve, annak a parancsnoknak is, aki az ellenségeskedéskor kedvezõtlen hadihíreket terjesztett, és ezáltal mások bátortalanságát idézte elõ (Ktbtk. 108. §).
Ha megvizsgáljuk az imént felsorolt paragrafusokat, láthatjuk például a 74. §, vagy a 94. § esetében a mérlegelés lehetõségeit, vagy azt, hogy a „gyávaság” körében a törvény pedig elsõsorban a parancsnoknak a felelõsségre vonását emeli ki, de itt is számba veszi a mérlegelés lehetõségeit (Ktbtk. 108. §). Tehát ebbõl is látható, hogy az akkori jogalkotó is gondolt a körülmények alapos megvizsgálásának, mérlegelésének a lehetõségére, illetve egy törvényes hadbírósági eljárás esetén ennek a kötelezettségére is.

VI. A kapott parancs kérdése…

A másik fontos kérdés pedig maga a kiadott parancs kérdésköre. A felkoncolt katonákat, mint parancsmegtagadókat végezték ki. De milyen parancsot kaptak? Jogszerû, követendõ parancsot, avagy jogszerûtlent-e? Végre kellett-e hajtani az ilyen parancsokat? Ugyanis ha egy katona parancsot kap, azt nyilván teljesítenie kell. De nem kell teljesíteni a bûncselekmény elkövetésére kiadott parancsot, valamint az olyan parancsot, ami nyilvánvalóan öngyilkosságot jelent a katona számára. Vagyis a „kitartani az utolsó töltényig”, „aki hátra mer jönni, azt fel kell koncolni” kijelentéseknek különös súlya van ezen esetekben. Ugyanis, ha egy parancsnok – akinek a csapatai vezetése, megóvása, a róluk való gondoskodás az elsõdleges feladata – a körülmények teljes figyelmen kívül hagyásával, a valós harci helyzet mérlegelése nélkül ad ki ilyen „kitartani az utolsó töltényig” parancsot, akkor annak a katona általi megszegése – mert például nem tudja az állását tovább tartani, mert a támadó szovjet egység háromszoros túlerõben van – nem tekinthetõ parancsmegtagadásnak, ugyanis az ilyen kiadott ukáz nem jogszerû parancs, hanem felszólítás öngyilkosság elkövetésére. Arra pedig parancsot kiadni nem lehet.
Nézzünk egy jellemzõen ilyen parancsot. A VII. hadtest parancsnoka – Jány parancsára – 1943. január 16. napján, 21 óra 40 perckor a 23. könnyû hadosztály parancsnokának az alábbi távirati parancsot adta: „Intézkedés a hdt. további feladatára. Legfelsõbb parancsra: a 23. és 19. k. ho. a jelenlegi állásokban az utolsó emberig tartson ki. Egy lépést sem szabad hátra tenni. A legkíméletlenebb rendszabályokkal meg kell akadályozni, hogy állásait egy ember is elhagyja. Ott csak meghalni lehet. Hátra nincs.”
Egy ilyen parancs, mivel a valós harci helyzetet figyelmen kívül hagyta, nem tekinthetõ jogszerûnek, egy hadbírósági tárgyaláson egészen biztosan nem állná meg a helyét, de legalábbis a hadbírákat mérlegelésre késztetné. És éppen ezért utaltam arra, hogy a jogellenesség elsõsorban a rendes (és nem a rögtönítélõ) hadbírósági eljárás hiányában volt.
Így levonhatjuk többek között azt a következtetést is, hogy a 2. magyar hadsereg a kialakult körülmények között derekasan verekedett, mindent megtett, amit csak tudott, ami az erejébõl telt. Bárki megvizsgálja a szovjet offenzíva méreteit, és a vele szemben álló tengelyhatalmi erõket (a 2. német hadsereg, a 2. magyar hadsereg és a 8. olasz hadsereg), valamint azt a tényt, hogy az oroszok a hazájukat védték, beláthatja, hogy a Don kanyarban sem hadászatilag, sem pedig ténylegesen sem volt esély a szovjetek megállítására. Többek között ezért is állapíthatjuk meg, hogy ezek az ítéletek egyrészt igazságtalanok, másrészt pedig a valós helyzetnek, a tényeknek, méghozzá a büntetõjogilag releváns tényeknek a megvizsgálása és mérlegelése nélkül, ezek figyelmen kívül hagyásával meghozottak voltak. Megfigyelhetjük azt is, hogy a munkaszolgálatos zsidókat könyörtelenül legyilkoló keretlegények eseteiben sem mûködött a katonai igazságszolgáltatás, csak ott éppen visszafelé nem. Ott a keretlegények által ténylegesen elkövetett gyilkosságok esetleges kivizsgálása – már ha odáig jutott az ügy, kivételes esetekben –, letárgyalása esetén sem vettek figyelembe semmiféle, nyilvánvalóan szembeötlõ tényt, hanem egyoldalúan, a keretlegénység által állítottakat – például: a zsidó szökni próbált, szabotálni, támadni akart stb. – szemrebbenés nélkül elfogadták a vizsgálatot, az „ítélkezést” végzõ személyek.

A megvert 2. magyar hadsereg túlélni akaró, hátra – azaz haza – felé vonuló katonái ellen hozott statáriális ítéletek ellentétesek voltak az akkori (törvényes) eljárási, anyagi jogszabályi rendel és felfogással is, céljuk csak a megfélemlítés és a megtorlás volt, messze nem egyeztek a „büntetés tanával”, a büntetés kiszabás elveivel és ebben foghatjuk meg a legjobban a törvénytelenségek miértjét is. Hozzá kell még ehhez számítani a zsidó munkaszolgálatosok ellen elkövetett rémtetteket, a jellemzõ itt is a rendes hadbírósági (hiszen mint a harcoló csapatokat segítõ, azokhoz beosztott munkacsapatokról volt szó) eljárás lefolytatásának hiánya, az érvényben lévõ hadbírósági jog teljes, vagy részleges figyelmen kívül hagyása volt.

Okfejtésem megerõsítésére és példaként két esetet idéznék itt, teljes névvel csak a halálbüntetésre ítélt személyt említve:
1. 1942 decemberében Pásztor István hadnagy, munkaszolgálatos századparancsnok Sz. J. tizedest, a munkaszolgálatos zászlóalj keretlegény szakaszparancsnokát arra utasította, majd kényszeríttette, hogy négy végtagfagyást szenvedett, és ezért fedezékásásra kivonulni nem tudó munkaszolgálatost a sorakozó helyszínén lõje agyon. Az elsõ vonalbeli fedezékásást a körlettõl úgy 3 kilométerre kellett volna végrehajtani. A négy parancsmegtagadó arra hivatkozott, hogy a lábuk-kezük olyan mértékben el van fagyva, hogy sem dolgozni, sem kivonulni nem tudnak. Miután Pásztor felszólítására sem álltak be a sorba ezek az emberek, a hadnagy utasítást adott a tizedesnek a négy munkaszolgálatos kivégzésére. A tizedes vonakodott, mire a hadnagy rákiáltott: „Én lövöm fõbe magát, ha a parancsot nem hajtja végre.” Sz. J. erre leadott egy lövést, de az célt tévesztett. Erre Pásztor azt mondta neki az egész század elõtt, hogy „tegye oda a puskacsövet a fejükhöz, és úgy hajtsa végre a parancsot.” Ezután a szakaszparancsnok mind a négy embert közvetlen közelrõl fejbelõtte. A tizedes késõbbi, népbíróság elõtti vallomása szerint a kényszer hatására, valamint azért cselekedett, mert Pásztor arra hivatkozott, hogy a munkaszolgálatosok parancsmegtagadók, és a szolgálati szabályzat lehetõséget ad a fegyelem és a rend fenntartása érdekében a csapat elõtti felkoncolásra. A Gyulai Népügyészség a tizedest is indítványozta elmarasztalni háborús bûncselekmény elkövetésének bûntettében, de a Gyulai Népbíróság, majd a Népbíróságok Országos Tanácsa (a továbbiakban NOT) is felmentette a tizedest a háborús bûncselekmény vádja alól, csak Pásztort mondva ki bûnösnek abban. A tizedest a Gyulai Népbíróság, az összes körülmények mérlegelésével, csak a Pásztor által elkövetett gyilkosságok eszközének tekintette. Kimondotta, hogy a tizedes egyszerû munkásember volt, akinek nem volt lehetõsége a kapott parancs mérlegelésére, annak törvényességének megállapítására. Tisztesi iskolát végzett, tanulta, hogy a szolgálati szabályzat lehetõséget ad a fegyelem és a rend fenntartása érdekében a csapat elõtti felkoncolásra. Másrészrõl a végsõkig elment abban, hogy ne keljen a parancsot végrehajtania. Ennél többet viszont nem tehetett, hiszen akkor már a saját életérõl is szó volt. Ezt az álláspontot a NOT is osztotta, kiegészítve azzal, hogy a hadnagy a tizedest is lelövéssel fenyegette, tehát a kiadott parancs teljesítéséhez a legnagyobb határozottsággal ragaszkodott, joggal keltve Sz. J. -ben azt a hitet, hogy a kivégzési parancs törvényes alappal bír. Azaz tehát éppen ezen esetekre volt alkalmazható a Ktbtk. 38. §. 1. pontjában írt, az alárendelt beszámítását kizáró ok, hiszen az alárendelt ebben az esetben joggal lehetett meggyõzõdve arról, hogy a szóbanforgó parancsot teljesítenie kell.
Itt álljunk meg egy gondolat erejéig, tisztázandó ugyanis, hogy mit is értett az eljáró népbíróság „eszköz” alatt. A most említett esetben, mivel egy másik, felelõsségre nem vonható személy felhasználásával követte el Pásztor a bûncselekményt, õt a bûncselekmény közvetett tettesének kell tekintenünk, akkor is, ha a tizedes éppen úgy csak eszköz szerepet töltött be a bûncselekmény elkövetésében, mintha csak Pásztor egy kutya felhasználásával (például annak uszításával) követte volna el a bûncselekményt (ekkor közvetlen tettes lett volna). Ebben az esetben a tizedes személyi (emberi) mivolta miatt azonban elfogadhatatlan ez a fajta azonosítás. Személy bûncselekményre való felhasználása esetében ezért minden esetben közvetett tettességrõl beszélünk, a felhasznált, egyébként nem büntethetõ személy pedig az „eszköz” tulajdonképpen. Hangsúlyozandó, hogy itt a tizedes nem volt felelõsségre vonható a megvalósított bûncselekmény vonatkozásában (hiszen ha felelõsségre vonható lett volna, akkor tettesként felel, Pásztor pedig részes, méghozzá felbujtó). És pont azért nem, mivel elvileg létezett a nyilvános felkoncolás intézménye nyilvános parancsmegtagadás esetére, aminek a mérlegelése a tizedes szempontjából az adott körülmények között nem volt elvárható. Tehát itt a tizedes cselekményét társadalomra veszélyességet kizáró körülményként értékelhetjük, de Földvári professzor úr szerint az ilyen eseteket célszerûbb a tévedés körébe utalni. Végsõ soron megállapíthatjuk, hogy Pásztor itt a parancsra elkövetett bûncselekményért (közvetett) tettesként felelt.
Az általunk vizsgált kérdés szemszögébõl viszont egyértelmûen rámutatott arra, hogy a négy sértettnek hadbírói eljárás mellõzésével történt nyombani kivégzése nem tekinthetõ törvényesnek. Másrészt vizsgálta a sértettek ki nem vonulását, mint parancsmegtagadást is. A népügyész szerint, aki egyébként a tizedest is indítványozta elmarasztalni: „Ily állapotban lévõ emberroncsoknak kivonulási parancsot adni, ennek nem teljesítése során pedig parancsot adni az azonnali kivégzésre, a legminimálisabb erkölcsi és emberi érzékkel bíró egyén elõtt is nyilvánvalóan törvénytelen.” (NOT. I. 140/6/1945 – 1945. július 12.) Tehát a népbíróság szerint törvénytelen volt elsõsorban a hadbírósági eljárás mellõzésével végrehajtott kivégzés, másrészrõl pedig a sértettek parancsmegtagadókként való kivégeztetése is, hiszen a parancsmegtagadás, mint katonai bûncselekmény ezen esetre való megállapításának a tárgyában is a hadbíróság lett volna az illetékes, csakúgy, mint a halálos ítélet jogerõs kimondásában. Nyilvánvaló, hogy a hadbíróság is észlelte volna a végtagfagyásos sérüléseket, és ezt, mint enyhítõ körülményt esetleg figyelembe vette volna. A lényeg, hogy a hadbírói eljárást mellõzték.
 

2. A másik példa egy részlet, a népbíróság által hozott egyik ítélet indokolásából: a dunántúli Ásványráró községben 1945. március végén magyar katonai alakulat vonult át. Többen lemaradtak, és közülük hat katona F. K. szérûskertjében megbújt. A gazda szólt a nála tartózkodó U. K.-né –nak, aki a történteket bejelentette a közeli német parancsnokságon. Kijött az SS, a hat honvédet elfogták, megásatták velük a saját sírjukat, és mindegyiket agyonlõtték. Az Nbr. emberek törvénytelen kivégzésének tettesét, felbujtóját (részesét) is háborús bûnösnek tekinti. A népbíróság U. K.-né ellen járt el, a kérdés az volt, hogy a hat honvédet törvénytelenül végezték-e ki, vagyis a vádlott ennek a háborús bûncselekménynek a felbujtója-e tehát, vagy törvényesen végezték õket ki, miután katonaszökevények voltak. A NOT Horthy Miklós 1944. október 15. napi hadparancsából indult ki. Tudniillik, törvényes államfõként közölte ekkor a kormányzó a honvédséggel, hogy minden harcot köteles beszüntetni. A további ellenállás tehát parancsszegés volt. A hat honvéd megtagadta a Szálasi-féle alkotmányellenes nyilas kormány intézkedéseit, és ez a magatartásuk volt a törvényes. Feljelentésük és kivégzésük törvénytelen volt, ezért háborús bûncselekménynek minõsül. Vagyis a feljelentõ is bûnös volt háborús bûntett elkövetésében, mint felbujtó (Népbírósági Közlöny. I. évfolyam 3. szám. NOT. I. 177/1945.).
E szerint a gondolatmenet szerint minden, 1944. október 15. után történt kivégzés, büntetés, retorzió, ami a további harcra vonatkozó parancs megtagadása, dezertálás, egység elhagyása, vagy bevonulás megtagadása miatt történt, törvénytelen volt.
Fontos látni, hogy természetesen az elsõ világháborúban is végeztek ki katonákat például zendülés, dezertálás, parancsmegtagadás miatt. De velük szemben a hadbírósági jognak megfelelõ eljárás után alkalmazták ezt a jogszerû büntetést a hadbíróságok. Itt azonban egy - két parancsnok volt az, akik úgy gondolták (és ez a lényeg, hogy saját maguk döntöttek errõl), hogy így majd talán nagyobb harci kedvet és fegyelmet „verhetnek” a katonákba, vagyis már egy megfutás is elég indok volt az akasztáshoz. „Ehelyett kegyetlenségekkel, tömeges felkoncolásokkal kényszeríttették a doni harcokban ellenállásra a testében-lelkében sérült, éhes, fagyos, vérzõ bakákat.” (vitéz Erdélyi Béla: Vér és acél. Keleti Frontnapló – Don, 1942/43. Hajja & Fiai, Debrecen 1999. 7. o.)

VII. „… itt közönséges hóhérnak kell lenni”

Addig elképzelhetetlen jelenetek alakultak ki. Például a 2. hadsereg vezérkari fõnöke a III. hadtest vezérkari fõnökével, Sárkány ezredessel beszélve kijelentette: „Nem engedni semmit most már, itt közönséges hóhérnak kell lenni…” Sárkány ezután tiszti géppisztolyos rajok szervezésére adott utasítást, azzal a céllal, hogy azok a visszafordulókat, menekülõket lekaszálják. Persze az intézkedés a helyzetet, az amúgy is demoralizált, szétzilált csapatok harci szellemét még tovább rontotta, a magyar áldozatok számát pedig még tovább növelte. Az oroszt megállítani azonban nem lehetett… A vezérkari fõnök mégis így kérkedett, talán saját megnyugtatására is: „… otthon a zsidók ne örüljenek, mert ez a háború azért még nem veszett el. Az otthon levõ 18 000 fõ szabadságos jöjjön ki, majd kitaláljuk, hogy mit csináljunk velük.” (Papp Tibor – Farkas Márton – Józsa Antal – Liptai Ervin – Dombrády Lóránd – Tóth Sándor – Györkei Jenõ – Gazsi József – Godó Ágnes – Kis András – Mucs Sándor – Kovács Jenõ: Magyarország Hadtörténete II. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1985. 358. o.)
Sõt, fennmaradt az alekszejevkai magyar parancsnokságon szolgálatot teljesítõ Kovács Gyula vezérõrnagy telefonnaplója is, és abban 1943. január 16. napi (szombat) feljegyzéssel ez olvasható: „A hadseregparancsnok úr Legeza vezérõrnagynak, a VII. hadtest parancsnokának távbeszélõn a következõ parancsot adta: Felsõbb parancsra a 23. és 19. hadosztályoknak az utolsó emberig ki kell tartani. Egy lépést hátrajönni nem szabad. Világos? Tehát a legkíméletlenebb rendszabályokkal meg kell akadályozni, hogy egy ember is állását elhagyja. Ott csak meghalni lehet, de hátramenés nincs.” (Gárdos Miklós: Nemzetvesztõk. Magyar háborús bûnösök a népbíróság elõtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 197. o.)

A Don-kanyarbeli vérengzésekre utasítást elsõsorban – az említetteken kívül – 3 katonatiszt adott, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok, vitéz Vargyassy Gyula vezérõrnagy, 1944-tõl altábornagy, a kassai 23. könnyû hadosztály parancsnoka, és vitéz Lóskay Ferenc ezredes, 1943-tól vezérõrnagy, a miskolci 19. könnyû hadosztály parancsnoka. Lóskay 1943. február 16. napján kelt harcelemzésében megpróbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: „A fegyelem és a rend helyreállítása érdekében, a züllés további megakadályozása céljából a tisztekkel és a legénységgel szemben ismételten meg nem engedett eszközökhöz kellet nyúlnom. Mindezt önzetlenül, a magyar hadsereg ütõképessége érdekében tettem.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 198. o.) A megbízott hadosztályparancsnok írta le azt is jelentésében, hogy a visszavonulás során „megutálta a magyar bakát, és nem tudja, hogy mikor fog neki megbocsátani.” Február 18-án Jány vezérezredes kommentárjában elismeri saját felelõsségét, és védelmébe veszi az ezredest: „Parancsom szerint tiszt és legénység ellen, kik helyüket engedély nélkül elhagyták, fegyverrel való megtorlás volt kötelezõ, egységek megfutása esetén a megtizedelést rendeltem el.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 199. o.)
Úgyszintén Jány volt az is, aki 1943. január 24-én, délben, mikor a 2. magyar hadsereg roncsai kiváltak az arcvonalból, kiadta szégyenletes parancsát: „… a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét.”

HADPARANCS

1. A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés, esküjéhez és kötelezettségéhez hû ember kivételével nem váltotta be azt, amit tõle mindenki joggal elvárhatott. […]
2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.
3. A rendet és a vas fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs. Legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem tesz eleget. Az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.
[…]
5. […] A D. körzetben a 19. Hop. Az É. körzetben a 10. hop-hoz, kik felelõsek azért, hogy annak Ny-i határát egy ember vagy jármû át ne léphesse, aki megkísérli, azt fel kell tartóztatni és felkoncolni, ha egység kísérli meg, meg kell tizedelni.
[…]
8. Minden állomásparancsnok a legkeményebb emberekbõl állítson össze mielõbb egy-egy tábori csendõrosztagot, kiket karszalaggal rajta csö. felírással és igazolvánnyal kell ellátni. Ezek feladata a feltétlen rend és a parancsok teljesítésének kierõszakolása.
9. Minden állomás fõõrséget és belsõ szállásõrséget állít fel. Feladatuk a kijáratoknak nyugati irányba való lezárása. Senkit tovább nem engedhet. Aki állj parancsot nem teljesít, felkoncolja.
10. A munkásszázadokkal, melyeket a körzetek összeállítanak, addig, míg az állásépítéshez nem bocsájtom, a német parancsnokságok rendelkezésére, harcos alakulatok kényelmét szolgáló helyi munkákat kell végeztetni. Erre kell a fagyos embereket is felhasználni. Utak takarítása, hótól mentesítése is reájuk hárul.
[…]

1943. január 24. vitéz Jány vezds. hds. pk.”
(Lásd: 294/2. hds. I. a. 43. I. 24. szám illetve lásd még Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 287. o.)

Ehhez nem kell kommentár, látható, hogy például az egységek ellen alkalmazott kollektív büntetés, a megtizedelés, teljes mértékben jogellenes, hiszen erre való rendelkezést a magyar Parlament, mint jogalkotó szerv nem hozott (a Szolgálati Szabályzat a felkoncolás alkalmazásának lehetõségét – szigorú szabályokhoz kötve – ismerte, a megtizedelését viszont egyáltalán nem). És nemcsak jogászszemmel, de emberileg is elfogadhatatlan ez az ókori Rómából ismert, légiós-egység büntetési forma.
Aztán 1943. február 27. napján további parancsokat adott ki Jány: „… Számolni kell azzal, hogy az élelem terén alapos korlátozások lesznek (…) …aki helyét elhagyta és itt hátul gyülekezik, örüljön, hogy annyit kap, hogy éhen nem pusztul (…) Nem tûrök mindenféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget, melyen nincs rózsa és rendfokozati jelvény… (…) A legfeszesebb magatartást még a fagyott embertõl is megkövetelem. Minden feljebbvaló az õt megilletõ tiszteletadást követelje meg és erõszakolja ki. Minden eszközt megengedek addig, míg tökéletes rend nem lesz…” (a parancsot részletesebben lásd: Gárdos Miklós: i. m. 200. o.). És ugye ehhez sem kell kommentár, mert ugyanis még egy hadseregparancsnok sem engedhet meg minden eszközt, csak olyat, amit a jogszabályok a részére megengednek…

VIII. „Nem tudtam, hogy ennyire hideg lesz…”

Persze az 1947 õszén folyó népbírósági büntetõperében Jány már inkább egy megszeppent gyerek képét mutatta – mikor a népbírók elõtt kellett felelnie tetteiért –, mintsem az elõbb megismert, kegyetlen parancsnokét:
„JÁNY: Én kérem, februárban jelentettem, hogy a meleg alsóruhák és a meleg bakancsok nem megfelelõek. ELNÖK: Talán mégsem februárban kellett volna arra rájönnie, hogy a meleg alsóruhák és bakancsok nem megfelelõek és a katonák megfagynak. JÁNY: Kérem, én azt hittem… Nem tudtam, hogy ennyire hideg lesz…” (Gárdos Miklós: i. m. 194 – 195. o.)

„NÉPÜGYÉSZ: Tudott Ön arról, hogy a 2. hadseregben bevezették a botbüntetést? JÁNY: Nem emlékszem, nem hiszem… NÉPÜGYÉSZ: Nem érez Ön felelõsséget ezért a középkori kegyetlenségért? JÁNY: Nem. ELNÖK: Olvassák fel a polgári lakosságra vonatkozó Jány-parancsot. JEGYZÕ: ’A polgári lakosságból túszokat kell szedni, és ha nem követik az utasításainkat, ki kell végezni õket. Ki kell irtani a legénységbõl azt a tévhitet, hogy az oroszok túlsúlyban vannak.’ ELNÖK: És mondja, komolyan hitte, hogy nincsenek túlsúlyban? JÁNY: (Hallgat, nem válaszol.)” (Gárdos Miklós: i. m. 201. o.)

„MÜLLER ISTVÁN (volt honvéd, tanú): 1942 novemberében lábfagyással kórházban feküdtem Novij Oszkolban. November 21-én megjelent Jány Gusztáv, piszkos csirkefogóknak nevezte az ott fekvõ betegeket, és lovaglóostorral kergette ki õket a kórházból.” (Gárdos Miklós: i. m. 201 – 202. o.)

„VERÕ UBUL (volt honvéd, tanú): Láttam a visszavonuláskor, hogy Jány az országúton áll, egy csoport tiszttõl körülvéve. Lovaglóostorral verte a visszavonulókat, és ordítva felszólította a tiszteket, lõjék le a nem engedelmeskedõket, mert különben õ lövi le õket. ELNÖK: Így volt, Jány? JÁNY: Nem emlékszem…” (Gárdos Miklós: i. m. 202. o.)

Jöjjön most Görgényi Dániel, a voronyezsi mûszaki alakulatok parancsnoka segédtisztjének, Népbíróság elõtt tett vallomásából egy idézet:
„ELNÖK: A felszerelés és ellátás milyen volt? GÖRGÉNYI: A katonáknak lefagyott a lábuk, mert gyermekcipõ nagyságú nemezcsizmákat osztottak szét. Tûrhetetlen rossz volt az ellátás is. A honvédek csak a fél német ellátást kapták. ELNÖK: Tudott errõl Jány? GÖRGÉNYI: Feltétlenül… ELNÖK: És a fronton? GÖRGÉNYI: A soproni zászlóaljnak nem volt lõszere. Vissza kellett vonulniok. A zászlóalj parancsnokát ezért megfutamodás címén halálra ítélték. A kegyelmi kérvényt Jány elutasította.” (Gárdos Miklós: i. m. 195. o.)
„NÉPÜGYÉSZ: Igaz az, hogy miközben a honvédek ruhahiány miatt megfagytak, a ruharaktárak zsúfolva voltak, és azokat visszavonuláskor felgyújtották? GÖRGÉNYI: Igaz.” (Gárdos Miklós: i. m. 196. o.)
De már a legkisebb „önálló, saját gondolat” is végzetesnek bizonyult ezekben a napokban-hónapokban. Amikor Tömösi Ferenc utász százados Németország államfõjének beszéde közben õt, „Ni, a kis Hitler” kijelentéssel illette, majd pedig a Donausender rádióállomás bemondóját „stricinek” nevezte, egynehány tiszttársa ezért feljelentette. Ezért a m. kir. Legfelsõbb Honvéd Törvényszék P. II. 181/43. számú ítéletével Tömösit négyhavi, hetenként egy napon böjttel és a böjtnapokon kemény fekhellyel súlyosbított fogházra, mint fõbüntetésre, és mellékbüntetésként lefokozásra ítélte dr. Waschner Hermann hadbíró ezredes büntetõtanácsa… (Gárdos Miklós: i. m. 195 – 196. o.)
 

„A legénység a szabadban éjjelez, a házakban németek vannak elszállásolva. A legénységnek nincs élelme, a németek fegyvereket, lovakat vesznek el erõszakkal. Sebesülteket dobálnak ki a házakból, belõnek a padlásra, ahol magyarok húzódtak meg. Ez a bajtársiatlan, sõt ellenséges viselkedés a legénység gyûlöletét a végsõkig fokozza a németekkel szemben. (…) A német legénység viselkedésébõl és beszédébõl látható, hogy ellenséges magatartásukat felsõbb helyrõl irányították.” (Párkányi László százados, a 2. magyar hadsereg, III. utász-zászlóaljának parancsnoka írta ezt be a harci naplóba 1943 februárjának elsõ napjaiban, mikor a zászlóalj Sztarij Oszkol környékén vonult vissza a Vörös Hadsereg elõl. Közli: Gárdos Miklós: i. m. 193. o.)
„Német katonák erõszakos, kíméletlen és durva magatartása nem utolsósorban megnehezítette a visszavonulást. Lelki lehangoltságot és jogos felháborodást keltett a német katonák erõszakos és kíméletlen, durva magatartása is. A magukat melegíteni akaró embereinket (tiszteket és legénységet egyaránt) kizavarták a házakból, padlásokról stb., úgy, hogy a legnagyobb hidegben sem juthattak embereink fedél alá. Az erõszakoskodásban annyira mentek, hogy a végén már egyszerûen elvették a szánkókat és lovakat, késõbb pedig rendszeresen lefegyverezték embereinket. Nemegy esetben, amikor ellenállást tanúsított tiszt vagy legénységi állományú egyén, tettlegességtõl, sõt, lelövéstõl sem riadtak vissza. (…) Gyakran fordult elõ az is, hogy a sebesült magyart letaszították a szánról, és elvitték a lovat és a szánkót. Sofõrt, aki vonakodott gépkocsiját átadni, egyszerûen lelõtték. Tiszteket tettleg inzultáltak…” (Hunyadvári József alezredes, a 47/II. zászlóalj parancsnokának harcjelentését közli: Gárdos Miklós: 199 – 200. o.)

De az elõbb említett Vargyassy sem maradt el a németektõl. Az 1943. február 2. napján kelt hadosztály – parancsnoki parancs szerint Vargyassy a 14/1. zászlóaljból 4 honvéd felkoncolását rendelte el, akik közül ketten testvérek voltak. „Azért, mert Ovcsarovkán 1943. évi január hó 29-én, ama szigorú, tiltó parancsom ellenére, hogy beosztását senki el nem hagyhatja, önkényesen eltávoztak, s ezen magatartásukkal a többi bajtársaik elõtt rossz példát mutatva a fegyelem és a rend további fenntartását folyamatosan veszélyeztették – felkoncolni rendelem. A felkoncolást 1943. évi január hó 30-án végrehajtották.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 151. o.) Még ugyanaznap: „A csapat és harcfegyelem fenntartását a már kiadott intézkedésem értelmében fokozott gondossággal kell végrehajtani! Január 30-án 17 szökevényt rögtönítélettel kivégeztettem.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 111. o.)

Azért tartottam fontosnak ezen esetek bemutatását, mert ettõl az idõponttól kezdve a háború végéig a csapatoknál ez a tendencia lett jellemzõ, vagyis a hadbírósági eljárás mellõzésével, a parancsnokok által meghozott és végrehajtatott rögtönítéletek. Fõként a keleti fronton, a Kárpátok vonaláig tartó visszavonulásokkor. Jól példázza ezt a Delatin (Gyeljatyin – Kárpátok elõtere) térségében dúló védelmi harc. Itt vitéz Deák Ferenc vk. ezredes, a soproni 7. gyaloghadosztály gyalogsági parancsnoka - 1944. október 16. – tól Szálasi katonai irodájának fõnöke, mint vezérõrnagy - adott parancsot nyilvános kivégzésekre. „A Delatin körüli harcok során, hogy a szovjet harckocsitámadás okozta pánikot megakadályozza, öt honvédet nyilvánosan felakasztatott.” (Földi Pál: Horthy tábornokai 1938 – 1945. Anno Kiadó, 2007. 57. o.) Deákot tetteiért 1949. augusztus 16-án, Budapesten, mint háborús bûnöst felakasztották. Földi Pál könyvében próbál elfogulatlan álláspontot képviselni, de véleményem szerint ez, mint a Horthy hadsereg volt ezredesének, nem mindig sikerült. Hiszen hiába próbál meg maga is mûvében néha-néha indokot találni a brutális parancsokra, mint azt Deák esetében is keresi, nem adhat senki felmentést a bûnösöknek tetteikre, eljárásukra, bármilyen indokkal – okkal is cselekedtek. Hogy lehetne elmarasztalni azért egy leharcolt, puskákkal felszerelt gyaloghadosztály egyszerû katonáját, mert nem tud, és végsõ soron már nem is akar ágyútöltelékként szembeszállni az elõreözönlõ T – 34-esekkel?
 

Csak megpróbálhatjuk elképzelni az ott és akkor uralkodó körülményeket, amelyben a doni áttörés megkezdésétõl eltelt egy hónap alatt a személyi állomány majdnem fele elesett vagy eltûnt. Errõl Nagy Vilmos honvédelmi miniszter 1943. február 23-án így tájékoztatta a magyar kormányt: „Eddigi veszteségeink halottakban, sebesültekben és foglyokban az eddig beérkezett hírek szerint 70 000 emberre tehetõk. A nagy fagy mellett a visszavonuláskor sok, csapattestétõl elvágott katona eldobta fegyverét. Puskautánpótlásról is tehát gondoskodni kell.” (Magyarország és a második világháború. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1959. 415. o.) 1943. március 2-án új összegzést ad: „Eddigi megállapítás szerint a 2. hadsereg anyagiakban 75%-os veszteséget szenvedett.” (Magyarország és a második világháború: i. m. 416. o.) Ugyanezt vallotta aztán a Budapesti Népbíróságon is, 1947-ben… (Lásd ezt részletesen: Gárdos Miklós: i. m. 197. o.)

Vitéz Erdélyi Béla hadnagy, a 108/2 század parancsnoka jegyzi meg azokról a végzetes, Don kanyarbeli napokról: „Nemet nem mondhat senki, ezt a szót a hadsereg nem ismeri. Ez a szó Lóskay ezredesnél azonnali felkoncolással jár. Szügyit még nem ismerjük ilyennek” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 124. o.)
Vagyis itt is embere válogatta, nem minden parancsnok lett mészárossá. „Amikor két hete a doni csatákból özönével hátráltak a katonák, hadseregünk vezérkari fõnöke, Kovács vezérõrnagy azt kiáltotta a III. hadtest vezérkari fõnökének telefonjába: – Nem tudtok eléggé mészárosnak lenni! – Nem, én nem tudok. Katonatiszt vagyok, nem mészáros.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 124. o.)
Hasonlóan emberséges és igazi katonához méltó magatartást tanúsított vitéz Hollósy-Kuthy László vezérõrnagy, 1944 szeptemberétõl altábornagy, a kecskeméti 13. könnyû hadosztály 1942 õszén kinevezett parancsnoka. A doni harcok során hadosztályával a 168. német gyaloghadosztályhoz kapcsolódott (ennek parancsnoka Kraiss altábornagy, és ez a két hadosztály alkotta a „Kraiss-csoportot”), és hõsiesen védte Osztrogorsk városát. Amikor 1943. január 19-én este a körülzárt városból való kitöréshez készülõdött a hadosztály, elõször a vezérõrnagy meghiúsította Kraiss azon elképzelését, hogy a magyar csapatok legyenek a németek utóvédei. Kijelentette, hogy vagy együtt törnek ki a gyûrûbõl, vagy a magyar hadosztály önállóan fog kitörni. Így a magyar csapatok a négy kitörõ lépcsõ közül a harmadikban kaptak helyet, utóvédnek maradt a 7. gyalogezred, és egy német rohamutász zászlóalj (4. lépcsõ). A hadosztály ezt követõen a város déli kijáratánál gyülekezett, középre véve a fegyvertelen zsidó munkaszolgálatosokat. Kraiss azon javaslatára, hogy ezeket ki kellene végezni, a magyar parancsnok elutasító választ adott. „Nem vagyok sintér” –mondotta. (Földi Pál: i. m. 33. o.)
Még megemlítem gróf Stomm Marcell altábornagy nevét. A III. hadtest parancsnoka 1943. február 1. napján feloszlatta a hadtestét, a kiadott parancsában pedig többek között ezt közölte katonáival (ami a doni helyzetet, valamint a magyarokat a végletekig kihasználó németek magatartását is nagyon hûen tükrözi): „A mai nappal Siebert tábornok Úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra esõ területre, ahol keresztül tudjuk magunkat nyugat felé törni. Azon az orosz hadseregen keresztül törni, amelyiken a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékû hadosztályai sem voltak képesek. E parancsot én nem tudom néktek tovább adni, mert nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei 10 tölténnyel puskánként, üres gyomorral, tehetetlenül pusztuljanak el… Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendõjét, mivel élelmet, lõszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.”
Siebert német altábornagy, a Siebert-hadtestcsoport parancsnoka volt. A szovjet 3. harckocsi-hadsereg támadása után, a 2. magyar hadseregtõl elvágott III. hadtestet és a 20. könnyû hadosztály maradványait Jány a 2. német hadsereg alárendeltségébe utalta, ahol Siebert csoportjához tagolták be õket. Röviddel a búcsúparancs kihirdetését követõen Siebert hozzájárult, hogy a magyar csapatok a német hadosztályokkal párhuzamosan, de a terepen (vagyis a derékig érõ hóban…) menetelve vonulhassanak vissza délnyugatnak. Farkas ezredes, az egyik kitörõ harccsoport parancsnoka kérte Stommot, hogy csatlakozzon az induló menetoszlophoz. A hadtestparancsnok ehelyett, mintegy 25 fõnyi kíséretével önállóan indult nyugatnak. Az éjszakát Bisztrik község határában, egy szalmakazalban töltötte, mert a németek kizavarták abból a házból, ahol éjjelezni készült… 1943. február 2-án, a reggeli órákban esett szovjet hadifogságba az elfagyott lábú tábornok. Mindkét lábát amputálni kellett a fagyás miatt. 1951-ben térhetett haza. A Népbíróság eközben halálra ítélte, amit késõbb kegyelembõl életfogytiglani fegyházbüntetésre változtattak. 1956-ban szabadult, majd 1968-ban bekövetkezett haláláig Budapesten élt.

Végsõ soron és összegzésül megállapítható, hogy háttérbe szorult, és nem érvényesült megfelelõen a rendes hadbírósági jog, valamint ezen eljárások kiindulópontjai, sablonjai voltak a Tábori Biztonsági Szolgálat, a késõbbi nyilas Nemzeti Számonkérõ Különítmény, és más nyilas erõszakszervezetek fõvárosi és vidéki „mûködéséhez” és rémtetteihez. Ez nem igazságszolgáltatás volt, hanem közönséges gyilkosságok sorozata, az igazságszolgáltatás köntösébe bújtatva.
A Horthy-, vagy pláne a Szálasi-rezsim egyik tisztet sem vonta felelõsségre sem akkor, sem a késõbbiek során. A felelõsök közül Jány elnyerte méltó büntetését, és 1947. november 26-án, Budapesten a Népbíróság ítélete szerint agyonlõtték: „A kivégzõ osztag elõtt nem engedte szemét bekötni, úgy nézett szembe a ráirányuló puskacsövekkel.” (Földi Pál: i. m. 42. o.) Viszont Lóskay az NSZK-ba, Vargyassy Ausztráliába szökött, és ott éltek halálukig.

IX. Jány a Budapesti Népbíróság elõtt…

Nézzük meg közelebbrõl Jány Gusztáv népbírósági perét is. Már csak azért is, mert 1993-ban a Legfelsõbb Bíróság felmentette az ellene felhozott vádak alól, miszerint a terhére rótt bûncselekményt nem követte el.
Jány ügyét – akit, mint háborús fõbûnöst az utolsók között vontak felelõsségre – a dr. Pálosi Béla szakbíró által elnökölt fõvárosi népbírósági tanács tárgyalta. Dr. Pálosi az egyik legelfogulatlanabb, legkorrektebb népbíró volt a népbíróságok rövid történetében, aki az egészségét áldozta fel az elhivatott munkájával.
Jány Gusztáv 1947. június 2. napján, Budapesten, a Katona Politikai Osztályon azt vallotta, hogy õ az 1943. november 1. napi nyugdíjazása után, egészen 1944 novemberének végéig élt a fõvárosban a beteg feleségével, mint magánember. Ezután elõször Ausztriába, majd Bajorországba települt ki, ahol 1945. május 1. napjával esett amerikai hadifogságba Eichendorf községben. Innen az amerikaiak elõször Regensburgba, Saal a. d. Donauba, Riedenburgba, Lanzhutba, majd ismét a regensburgi fogolytáborba vitték, majd ezután szabadon engedték. Ezek után, elmondása szerint önként, saját akaratából 1946 végén került haza Magyarországra, egy kaposvári szûrõtáborba, ahol a Katona Politikai Osztály kaposvári kirendeltsége 1946. október 7-én õrizetbe vette.
 

Valóban önként jött haza, a felelõsséget vállalni, önfeláldozó módon? Nem hiszem. Jány Münchenben élt, és nem szerepelt az amerikai katonai hatóságok által vezetett háborús bûnösök listáján. Ezért nem adták ki a magyar hatóságoknak 1945 õszén – 1946 elején. 1946 õszén valóban Jány határozott úgy, hogy hazatér – vesztére – egy szabályos, hazatérõ csoporttal. Így került a kaposvári katonai szûrõtáborba, ahol egyenként vizsgálták meg a hazatérõket. Amikor a tábor parancsnoka, Sólyom András õrnagy, felismerte a hazatértek között egykori parancsnokát, rögtön közölte vele, hogy õrizetbe veszik. Jány ezen csodálkozott, majd felháborodottan méltatlankodni kezdett. Kijelentette, hogy nem érzi magát bûnösnek semmiért sem, õ csak egy katona volt, aki a kapott parancsokat végrehajtotta. Sem a kaposvári elsõ kihallgatásán, sem Budapesten, a Katona Politikai Osztályon, de még késõbb, a Népbíróság elõtt sem állította azt soha, hogy õ, mint a 2. magyar hadsereg volt parancsnoka vállalja a felelõsséget – bármiért is…
Ez a nyomozati és a népbírósági iratokból egyértelmûen kiderül. Hazajött, de nem a felelõsséget vállalni, hanem azért, mert egyszerûen itthon akart élni, mert talán azt gondolta, hogy már „elült a vihar”. Mivel nem szerepelt az amerikaiak háborús bûnös listáján, joggal hihette azt, hogy Magyarországon nem fog bántódása esni. A kihallgatásai során – ez kiderül a nyomozati anyagokból is – végig tagadott, csak az általa kiadott – és elétárt (!) – írásos parancsok szerzõségét vállalta el, de ismétlem, azokét is csak akkor, ha eredetijüket vagy másolatukat eléje tudták tárni.
A népbírósági tárgyalásra 1947. szeptember 25., 26. és 29. napjain került sor. A tanácselnök kérdésére, hogy bûnösnek érzi-e magát, azt felelte, hogy nem, mert õ csak a kapott parancsokat teljesítette, mint katona. Vagyis egyértelmûen megállapítható, hogy a hõs, bátor, alárendeltjei helyett mindent magára vállaló, és ezért hazatérõ parancsnok víziója valóban csak egy vízió, nem több mint elfogult szerzõk, írók – mint például Földi Pál – által keltett romantikus illúzió: „Másrészt, amikor a kommunista pribékek a háború után a honvédség tisztikarának felszámolását megkezdték, és azokat, akiknek semmi más ’bûne’ nem volt, minthogy katonák voltak, egyre-másra végezték ki és ítélték börtönbüntetésre, Jány Gusztáv nem bírta elviselni, hogy ne álljon ki értük. A biztonságot nyújtó Németország nyugati felébõl önként jött haza, hogy minden felelõsséget magára vállaljon.” (Földi Pál: i. m. 42. o.)

A népügyész azzal vádolta Jány Gusztávot – többek között –, hogy egyrészt Jány tudott a hadsereg felszerelésének és kiképzésének elégtelen voltáról, de parancsnoki állásában mégis megmaradt, még akkor is, amikor a németek az ígért fegyver és felszerelés utánpótlásáról nem gondoskodtak. Ezt a vádlott elismerte, de azzal védekezett, hogy ígéretet kapott a fegyverek korszerûbbre cserélésére, és ezen kívül úgy gondolta, hogy ha a magyar 1848-ban megállta a helyét kaszával-kapával, akkor most is meg fogja állni a helyét… Másrészt a vád részét képezte az is, hogy a hadserege visszavonulását az urivi szovjet áttörés után sem engedélyezte, és ez a minden ésszerûséget és hadászati hozzáértést nélkülözõ döntés sok tízezer magyar ember életébe került. A Gárdos által közölt adatok szerint, mintegy 60 – 70 ezer katona, és körülbelül 6 – 7 ezer munkaszolgálatos maradt meg a magyar erõkbõl. Egy szintén Gárdos által közölt másik – a veszteségekre vonatkozó – kimutatás szerint csak a fegyveres erõk 147 971 fõt veszítettek halottakban, megfagyottakban, eltûntekben, sebesültekben és foglyokban (Lásd: Gárdos Miklós: i. m. 14. o.). Más kutatók is hasonló eredményre jutottak.

Az elõbb felsoroltakon kívül vádolták még Jányt a népbírósági rendelet 11. § 5. pontjában meghatározott bûncselekmény elkövetésével is, vagyis azzal, hogy a neki alárendelt katonai egységek kegyetlenkedtek a megszállt területek lakosságával. Az 1945. évi VII. törvény I. számú mellékletében található 81/1945. ME számú népbírósági rendelet (Nbr.) 11. § 5. pontja szerint: „aki a megszállott területek lakosságával vagy a hadifoglyokkal való bánás tekintetében a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértette, vagy a visszacsatolt területek lakosságával a reábízott hatalommal visszaélve, kegyetlenkedett, vagy aki általában felhajtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának.”
Az ügyész a vád bizonyítására katonai szakértõt (Patusiczky László) és érdektelen tanúkat (mint például Görgényi Dánielt, a volt III. hadtest mûszaki elõadóját) hallgatott meg, valamint a vádirathoz mellékelte Jány vonatkozó hadseregparancsait – mint legfõbb bizonyítékokat – amelyekben a vádlott elrendelte például túszok szedését, s kilátásba helyezte kivégzésüket, vagy pedig „a partizánokat legyûrni nem képes magyar egységek” megtizedelését: „...Ha… a hír. vezetékek megrongálása ismét elõfordulna, az illetõ községekbõl szedjenek túszokat, és a vezetékek újbóli megrongálása esetén ezeket akasztassák fel.” – I. pc. hop. Napló 1942. július 29.

Ott volt a fentebb bemutatott 294/2. hds. I. a. 43. I. 24. számú hadparancs, vagy például az 1942. augusztus 11. napi hadseregparancsa is. Ezt az ellenséges propaganda leküzdésére adta ki, amiben elrendelte: a ledobott röplapokat késedelem nélkül be kell szolgáltatni az elöljáró parancsnokságnak. Ennek elmulasztása bûncselekmény elkövetésének gyanúját alapozza meg: „...aki magánál az ellenség által ledobott röplapot õriz, az magát szökésre való elõkészület gyanújának, valamint a bomlasztó propaganda terjesztõje gyanújának teszi ki. Levélben ellenséges röpcédulát elküldeni tilos. A tettes a bomlasztó propaganda terjesztésében részessé válik.” Említésre méltó még Jány 1943. február 7. napján kiadott parancsa, a hadsereg újraszervezése kérdésében. Az itt felsorolt irányelveiben ugyancsak kíméletlenségrõl, túszok szedésérõl beszél: „...2. Az elg. partizántevékenység megelõzésére minden lehetséges eszközt mielõbb latba kell vetni. A hds-nek elszántságot és erõt kell mutatnia. Bele kell vinni a köztudatba, hogy a partizán nem ismer irgalmat, de erélyes fellépésünk esetén meghúzódik... Megelõzõ rendszabályokra irányelvek: a) A legelsõ gyanús megmozdulást csírájában és kíméletlenül el kell fojtani. b) Házkutatások. c) Bizalmi hálózat megszervezése. d) Túszok szedése. vitéz Jány Gusztáv vezds. s. k. – A másolat hiteles!” Tábori posta 202./01. 1943. II. 7.

„NÉPÜGYÉSZ: Igaz az, hogy 1-B. osztály néven kémelhárítót állítottak fel, amelynek minden vérengzésre és kegyetlenkedésre felhatalmazást adtak? GÖRGÉNYI: Igaz. Fényképeim vannak a kegyetlenkedésekrõl, a borzalmakról.” (Gárdos Miklós: i. m. 196. o.)
Ezen kívül a vád Jány jellemzésére felhasználta dr. Babos József hadbíró ezredesnek, az 1942. januári újvidéki razzia, a „hideg napok” háború alatti fõ vizsgálójának 1946. november 19-én, a Katona Politikai Osztályon tett tanúvallomását is: „Amikor is a délvidéki bûnügyben bûnvádi eljárást lefolytattam (Feketehalmyék ellen) megjelent hivatali helyiségemben Jány Gusztáv, és rám támadva, erõs szavakkal pártjára kelt a délvidéki gyilkosoknak, és azt mondotta, hogy ezek hazafias cselekedetet hajtottak végre, azokkal szemben nem lehet eljárást indítani. Többek között erõsen pártfogásába vette Korompay Gusztáv fõhajónagyot, aki megállapításom szerint Újvidéken a strandon 450 embert és Sajkásszentgyörgyén, Titelen, valamint Dunagárdonyban több mint 200 egyént végeztetett ki.”

Továbbá a vádirat szerint: „az orosz megszállt területen 1942 nyarától – 1943 márciusáig a 2. [magyar] hadseregnél (Jány) tudtával és beleegyezésével kettõs bíráskodás folyt, amely abból állott, hogy partizánokat, munkaszolgálatosokat bírói ítélet nélkül kiadtak kivégzés céljából a tábori csendõröknek… A második hadsereg parancsnoksághoz… tartozó kémelhárító csoport… tömegesen végzett ki Jány… parancsára és tudtával… orosz polgári lakosokat, nõket, férfiakat és gyermekeket.”
 

És mit mondott a katonai szakértõ Jány, mint hadseregparancsnok felelõsségérõl?
„KATONAI SZAKÉRTÕ: Jány Gusztávnak tudása és képzettsége folytán a katonai felelõssége teljes. Miután a legmagasabb katonai vezetõk közé tartozott, nemcsak katonai, hanem politikai jelentõsége is volt szerepének. Amikor megbízatását kapta, ismerte hadserege kiképzését és felszerelését, tehát tudta, hogy a feladat végrehajtására a hadsereg nem megfelelõ. (…) Kétszáz kilométeres arcvonalat kellett védeniök, s az egyes hadosztályok nyolc-negyvenöt kilométeres sávok védelmét látták el, holott egy hadosztállyal legfeljebb hatkilométeres sávot lehet védetté tenni, tehát az nem is volt védelmi vonal, hanem csupán egy „védõ-fátyol”, amit a hadseregparancsnoknak látnia és tudnia kell. Jány akkor is a végsõ kitartásra adott parancsot, amikor az már a józan ésszel ellenkezett.” (Gárdos Miklós: i. m. 198. o.)

A Népbíróság háromnapi tárgyalás után, 1947. október 4. napján hirdette ki a golyó által végrehajtandó halálos ítéletet. Jány kegyelmet kért, a kegyelmi tanács pedig még aznap összeült. A népügyész bejelentette, hogy az elítéltet nem ajánlja kegyelemre, „mert oly nagy a bûncselekmény tárgyi súlya.” (ha a népbíróság az elítéltet nem találta „kegyelemre javaslatba hozhatónak”, akkor a kegyelmi kérvényét nem is terjesztették az annak elbírálására jogosult köztársasági elnök elé, hanem a halálos ítéletet 2 órán belül végrehajtották). A Budapesti Népbíróság azonban nem osztotta a népügyész véleményét, s Jány Gusztávot kegyelemre javaslatba hozhatónak találta. Ugyanis a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és az Országos Szakszervezeti Tanács népbírái ugyan nem tartották kegyelemre méltónak a vádlottat, de mivel a Polgári Demokrata Párt által delegált népbíró – aki az ítélethozatalnál még a golyó általi halálra voksolt – a Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt népbírái mellé állt, és kegyelemre javaslatba hozhatónak találta Jányt, patthelyzet alakult ki. Ez volt az egyetlen eset, amikor a tanácsvezetõ jogász bíró is érdemben szavazhatott, és dr. Pálosi Béla is a kegyelemre javaslatba hozhatóság mellett döntött. Sõt túlment ezen, ugyanis még aznap a Nbr. (81/1945. ME számú rendelet) 50. § alapján elõterjesztéssel élt, mely szerint „tévedtek a népbírák a büntetés mértékének megállapításánál”. Indoklása szerint, a népbíróság katonai bíróság hatáskörébe tartozó kérdéseket is mérlegelt, ezek nélkül viszont a halálos ítélet kiszabása nem volt indokolt. Véleménye szerint a népbíróság hatáskörébe tartozó bûncselekmények 15 év fegyházzal „kellõképp megtorlást nyertek” volna, majd ezt követõen az iratokat „a további cselekvõség elbírálása végett” hadbírósághoz kellett volna áttenni.
A NOT október 18-án foglalt állást a kegyelem kérdésében, és 3:2 arányban kegyelemre javaslatba hozhatónak minõsítette Jányt. Ennek ellenére a köztársasági elnök a kegyelmi kérvényt elutasította, s az ítéletet 1947. november 26-án végrehajtották. A halálbüntetést elõírásszerûen hajtotta végre a kivezényelt 4 ítéletvégrehajtó. A kirendelt orvos szakértõ jegyzõkönyvezése szerint mind a négy lövés alkalmas volt azonnali halál okozására.

X. Justicemord? Nem hinném…

Már a rendszerváltás után, 1993. október 4. napján, a Legfelsõbb Bíróság Jányt az ellene emelt vádak alól bûncselekmény hiányában felmentette. Az ítéletet kommentálva a Legfelsõbb Bíróság akkori elnöke, dr. Solt Pál, meglepõen, „kettõs justicemordról” beszélt az ügyel kapcsolatban. („… nem elkövetett bûncselekményért úgy halálra ítélni valakit, hogy még elkövetése esetén sem lett volna szabad halálbüntetést kiszabni, ez – ha szabad ezt mondanom – kettõs justicemord.” ~ Magyar Televízió 1. csatorna: A Hét címû hírösszefoglaló mûsor, 1993. október 10. 19 óra.) Meglepõ ez azért, mert sem a jog, sem a formális logika szabályai szerint nem lehet kétszer ugyanazt a személyt meggyilkolni (kivégezni), vagyis tulajdonképpen elgondolkodtató, ha nem egyenesen képtelen a „kettõs justicemord” gondolata.
A Legfelsõbb Bíróság indokolása szerint 1947-ben a népbíróság Jányt bûnösnek mondta ki, mert az általa elrendelt megtizedelés nem felelt meg a hatályban lévõ Szolgálati Szabályzatnak, ugyanis az a megtizedelés lehetõségét nem ismerte és nem engedte. Az ítélet ugyanakkor megállapította, nem nyert bizonyítást, „miszerint megtizedelés eszközöltetett”. A Legfelsõbb Bíróság a hosszú idõn keresztül kialakult és a mai napig töretlen jogértelmezésére, és a bírói jogalkalmazás egyöntetû felfogására hivatkozva mentette fel tehát 1993-ban a 2. magyar hadsereg parancsnokát bûncselekmény hiányában az ellene emelt háborús bûntett vádja alól, miszerint deklarálta, hogy „… tettes nélkül nincs részes. Így felbujtó sem.”
Vagyis, a Legfelsõbb Bíróság szerint, mivel elsõsorban is konkrét, egyértelmû eseteket nem tudott a vád felhozni Jány bûnösségének bizonyítására (ami nem jelenti azt, hogy kegyetlenkedések nem történtek, csak azt, hogy ezek, a Legfelsõbb Bíróság szerint Jány rovására nem írhatók) a tárgyalás során, csak a hadparancsait, ezért nem is lehet õt elmarasztalni az Nbr. 11. § 5. pontja alapján. Viszont a Legfelsõbb Bíróság eszerinti indokolását továbbgondolva, akár még arra a hibás megállapításra is juthatnánk, hogy akkor egy bûncselekmény elõkészülettét sem nyilváníthatjuk bûncselekménynek, hiszen nemcsak tettes, de tett nélkül sincs bûnelkövetés.
Természetesen a Legfelsõbb Bíróság is tisztában volt azzal, hogy létezik elõkészületi bûncselekmény, de arra hivatkozott, hogy „azt a háborús bûntett kapcsán az Nbr. külön büntetni nem rendelte.” Ezzel szemben az Nbr. 11. § 5. pontja egyértelmûen kimondja, hogy háborús bûnös az, „… vagy aki általában akár belföldön, akár külföldön felhajtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának”. S itt meg kell jegyeznünk, hogy erre a cselekményre az Nbr. 12. § szerint kiszabható halálbüntetés.

Az a kérdés, hogy egy katona, felettese törvénysértõ parancsát köteles-e végrehajtani, a mai napig vita tárgya, bár erre a többség nemleges választ add, sõt, megfogalmazhatjuk, hogy nemcsak hogy nem köteles, de nem is szabad végrehajtani a katonának az ilyen törvénysértõ parancsot. Viszont az nem lehet vita tárgya, hogy a parancsnok felel ezért az általa kiadott törvénytelen parancsért – függetlenül attól, hogy azt végrehajtották-e vagy sem.
Furcsa mód, szinte legalizálta a Legfelsõbb Bíróság ítélete a (polgári) túszok szedését is. Egyfelõl megállapítja, hogy a nemzetközi jog ilyet nem ismer. Majd ez után nagymértékben támaszkodva az általa felkért katonai szakértõ megállapítására („a túszszedésre vonatkozóan külön szabály nincs, a hadi gyakorlat szerint a németeknél is elõfordult ez, más nemzeteknél a túszokat hadifogolyként tekintették”), arra a következtetésre, megállapításra jutott, miszerint „tekintettel arra, hogy a túszszedést nemzetközi jogszabály nem tiltotta, így azt a terhelt nemhogy súlyos formában, de semmiféle formában meg nem sérthette. Bûnössége ilyen értelmû parancs kiadására alapozottan tehát nem állapítható meg.”

Itt megint van egy logikai ellentét – szerintem – a Legfelsõbb Bíróság állásfoglalásában. Méghozzá az, hogy a túszszedés, az én felfogásomban, minimum a személyes szabadság megsértése, ami pedig bûncselekmény. És még egyszer, hogy világos legyen. Túszszedés, azaz orosz polgári lakosok találomra való összegyûjtése és fogvatartása, ami pedig, mindenképpen jogellenes, hacsak a polgári személy letartóztatásának valamilyen (bármilyen) törvényes indoka nincs. Az pedig, hogy csak azért vesszük õrizetbe, hogyha esetleg még egyszer valakik megrongálják a híradó vezetéket, erre megtorlásként fel tudjuk akasztani, hát finoman fogalmazva, messze elkerüli mind a törvényességet, mind a háborúban a megszálló hadsereg által a polgári lakossággal szemben tanúsítandó, minimálisan elvárható szintû magatartást is.
Csak néhány gondolatot idéznék Földvári professzor Úréktól, a személyi szabadság megsértése bûncselekményének elemzésébõl, ami hogy, hogy nem, de tökéletesen hajaz a túszszedés tényállására, annak fogalmi ismérveire is: „Az ember cselekvési szabadságán belül külön figyelmet érdemel a mozgás, a helyváltoztatás, a tartózkodási hely megválasztásának a szabadsága, amelyet röviden személyi szabadságnak nevezünk. (…) A bûncselekmény tárgya a fent mondottak értelmében vett személyi szabadság. A személyi szabadság is megillet minden embert, személyes tulajdonságaitól függetlenül. Ebbõl következik, hogy ez a bûncselekmény is elkövethetõ bárki sérelmére. A bûncselekményt megvalósító magatartás a személyi szabadságtól való megfosztás. Így minõsülhet minden olyan tevékenység, amelynek eredményeképpen a sértett számára fizikailag lehetetlenné válik a tartózkodási hely megválasztása (…) a személyi szabadság bármily rövid ideig tartó korlátozásával a bûncselekmény befejezõdik. A személyi szabadságtól megfosztás idõtartama csak a büntetés kiszabásánál bír jelentõséggel. A megfosztás kifejezés nem egy pillanatnyi aktusra utal: a megfosztás mindaddig tart, amíg a sértett vissza nem nyeri mozgási, helyváltoztatási szabadságát. A személyi szabadság megsértése tehát tartós bûncselekmény: ennek az a következménye, hogy azokat is bûnsegédként kell felelõsségre vonni, akik a személyi szabadságtól már megfosztott személy õrzésében vesznek részt.” (Erdõsy Emil – Földvári József – Tóth Mihály: Magyar Büntetõjog – Különös Rész. Osiris Kiadó, Budapest 2007. 131 – 132. o.)
De ha a személyi szabadság megsértése illegális, akkor a túszszedés, hogy lehet legális? A Legfelsõbb Bíróság mi módon helyezkedhet arra az álláspontra – a katonai szakértõ véleményére alapozva – hogy ez nem képez bûncselekményt, mondván, azért, mert ezt a németek is elkövették. Az pedig, hogy akár a szövetségesek, akár más nemzetek a túszokat hadifogolynak tekintették, már csak azért sem értelmezhetõ, mert a hadifogoly státusát, a hadifoglyokkal való bánásmódot kifejezetten szabályozta a nemzetközi jog. Vagyis hadifogoly az, akit az erre vonatkozó nemzetközi jog annak minõsít (a II. világháború idején az 1899. évi és 1907. évi hágai békekonferenciák eredményeként megszületett 13 hágai egyezmény közül a IV. – amely a szárazföldi háború törvényeirõl és szokásairól rendelkezik, és a kombattáns és nem-kombattáns közötti megkülönböztetést alkalmazza – rendelkezett többek között a hadifoglyokról is). Magyarországra pedig e hágai békekonferenciák 13 elfogadott egyezménye kötelezõ érvényû volt, ugyanis azokat egyetlen jogszabályban, az 1913. évi XLIII. törvénycikkben cikkelyezte be. (Bruhács János: Nemzetközi jog II. Különös rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2010. 192. o.)
 

Egyébként pedig, gyilkoltak meg szovjet hadifoglyokat is. Tim elõtt történt, a tanúja pedig egy egész munkaszolgálatos század (a 101/34.) volt. Persze ennek az esetnek sem lett semmiféle következménye. 1942 nyarán Sztarij-Oszkol felé menetelt a század. Tim elõtt, egy patak felett átívelõ fahídnál pillantották meg az orosz foglyok menetét a munkaszolgálatosok. Tábori csendõrök kísérték õket, husángokkal a kezükben. A sekély, széles pataknál találkozott össze a muszos menet és a szovjet hadifoglyok csoportja. Az orosz foglyok belegázoltak a patakba, és inni kezdtek. A tábori csendõrök a husángokkal kezdték el visszaterelni a hadifoglyokat az útra. Egyszerre csak egy revolver dörrent, és egy orosz katona felbukott. Erre aztán, mint valami jelre, a tábori csendõrök elkezdték agyonlõni azokat az oroszokat, akik még mindig a patakban álltak. Csak azért, mert inni akartak a patak sárgálló vizébõl a forró orosz nyári délutánon... A munkásszázad tagjai Sztarij-Oszkolban tudták meg, hogy már négy napja meneteltették a szerencsétlen szovjet hadifoglyokat, ellátás nélkül. A muszosokat megállították, és leültették háttal az országútnak, a patak partjára. Így kellett megvárniuk, hogy elvonuljon a hadifoglyok menete. A muszosok hosszan néztek az orosz katonák után, és látták, hogy amint egy-egy összecsuklott, és nem tudták a társai lábra állítani, azokat az út szélére húzatták a csendõrök, majd fejbe lõtték õket. Miután a muszos menet tovább indult, visszaemlékezéseik szerint, a Sztarij-Oszkolig vezetõ út mellett több tucat agyonlõtt orosz hadifoglyot számoltak össze… (Zelk Zoltán: Nappali menedékhely. Prózai írások, 1927 – 1955. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest – „Timi halálmenet”. ~ Közli: „Mondjátok el, mi történt!” Munkaszolgálat a Don-kanyarban. Dokumentumok, tanulmányok, elbeszélések, emlékezések. Válogatta és szerkesztette Rákos Imre és Verõ Gábor. Ex Libris Kiadó, Budapest 2008. 71. o.)
Csak a magánvéleményem, de szerintem örüljünk annak, hogy a hazánkba bevonuló szovjet csapatok nem tettek úgy velünk, mint Róma a karthágóiakkal, mert – az õ országukban elkövetett rémtetteink miatt – talán megérdemeltük volna (?)…

De voltak tanúk és tanúvallomások a polgári lakosság legyilkolásáról is. Csakhogy ezeknek a tanúknak (úgymint Béta Imre, Veszprémi József vagy Sándor Zoltán) a szemtanúi vallomásai, amiket még a Katona Politikai Osztályon tettek, a Budapesti Népbíróság elõtt megkérdõjelezhetõvé váltak. Ugyanis, nem tudni miért, akkor már csak hallomásokról, másodkézbõl való információkról beszéltek. Egyetlen tanú maradt, aki nagyjából, bár õ is sarkítva, fenntartotta a nyomozati vallomását. Langauf István a népbíróság elõtt annyit mondott: „… kivégzésekrõl tudok a polgári lakosság között. Az áldozatokat láttam. Véleményem szerint vádlott is tudhatott errõl.”
Volt még egy tanú, aki szintén látott kivégzéseket, méghozzá Ternovszky János. Helyette azonban, az idézésének napján a felesége jelent meg a népbíróság elõtt, ugyanis férjét öt hónappal korábban a Katona Politikai Osztály letartóztatta. A népügyész bejelentette a bíróságnak, hogy a tanút „az orosz hatóságok kikérték”, s így a Büntetõ perrendtartás 313. §-a alapján indítványozta nevezett rendõrségen tett tanúvallomásának a felolvasását, ami meg is történt: „Egy rövid ideig a kémelhárítók a hadsereg-parancsnoksággal közös fogdát használtak. Ide tömegesen vittek be a kémelhárítókhoz beosztottak orosz polgári foglyokat, akiket rövid úton kivégeztek… Egy ízben 14 foglyot hoztak be a… fogdába, ahonnan az egyik fogoly megszökött. Erre mind a 13 embert… kivitték és kivégezték.” Viszont errõl az alapvetõen fontos bizonyítékról a Legfelsõbb Bíróság mintha nem vett volna tudomást (megfeledkezett volna?) 1993-ban, hanem megállapította, hogy a törvénytelen kivégzések vádja „nélkülözi a jogi relevanciát”. Az indoklás szerint, „a bûnösség megállapításához elengedhetetlen a tettesi magatartás”, s az 1947-es ítéletbõl hiányzik a „hely, idõ, sértett szerinti konkrét magatartás”. Azt sem vizsgálta a Legfelsõbb Bíróság, hogy a népügyész által beterjesztett tárgyi bizonyítékok közül idõközben eltûnt az a fénykép, amely a legyilkolt orosz polgári lakosokról készült. A Legfelsõbb Bíróság még megállapította azt is, hogy a „cselekmény Jány Gusztáv terhére történt megállapítása azért sértett anyagi jogszabályt, mert egyik esetben sem volt megállapítható, hogy volt-e olyan természetes személy, akit a törvényhely által rendelt sérelem ért”.

A népbíróság elõtt elhangzott még egy fontos vallomás, méghozzá dr. Babos József hadbíró ezredes tanúvallomása, mely szerint a 2. magyar hadseregnél „kettõs bíráskodást vezettek be Jány parancsára, mely állott abból, hogy egyes partizánokat, musz-okat bírói elítélés nélkül a hadbírák kiadták a tábori csendõrségnek kivégzésre”. Babos egy konkrét eset kapcsán „precedenst akarván tenni és megakadályozni ezt az áramlatot”, az adott ügyet kivizsgálta.

A kérdéses ügy a 104/5. és a 104/6. munkás, ún. „ikerszázadok”-nál történt, amelyek történetérõl részleteket láss egyrészt a Baranya Megyei Levéltárnak a pécsi népbírósági irataiban XXV.8 467/1946. (Politikatörténeti Intézet, Ságvári Gyûjtemény, 37. fond), másrészt az ikerszázadok történetét részletesen, levéltári források alapján Rákos Imre szerkesztette meg. Részletesebben a zsidó munkaszolgálatosokról és a munkaszolgálat intézményérõl majd a következõ tanulmányomban közlök további adatokat.
1942 nyarán Kurucz János tizedes, kerettag, mint utóbb kiderült, a munkaszolgálatos század parancsnokának, Szalai István fõhadnagynak a rendelkezésére, emberölési szándékkal rálõtt egy munkaszolgálatosra. A fejbelõtt dr. Gáspár József a helyszínen meghalt, viszont egy másik munkaszolgálatost – aki dr. Gáspár mellett állt, és az eset szemtanúja volt – is eltalált a lövedék. Õ súlyosan sebesülve, ájultan esett össze, Kurucz róla is azt hitte, hogy meghalt. A sebesült viszont, hosszú, viszontagságos körülmények között eljutott a keleti frontról a szegedi hadikórházba, és feljelentést tett a hadseregnél.
Részletesebben az történt, hogy 1942. július 25-én, Puhovonál, dr. Gáspár Józsefet Kurucz János agyonlõtte Szalai parancsára, hogy ne kelljen hazaengedni, mert Gáspárnak megjött a leszerelési parancsa. A jelentésbe szökési kísérlet került. Az eset tehát azért volt fontos, mert volt egy szerencsés túlélõje, aki a késõbbi vizsgálatok során koronatanúként szerepelt. Ugyanis amikor Kurucz, munka ürügyén magához szólította Gáspárt, és megindult vele hátrafelé, egy Breuer Sándor nevû munkaszolgálatos is velük együtt indult el visszafelé. Közben nagy zivatar támadt, és a két munkaszolgálatos egy nagy fa alá húzódott. Ekkor Kurucz a sátorlapja alól elõvette a fegyverét és 3-4 lépésrõl fejbe lõtte Gáspárt. De Gáspáron kívül Breuer is eldõlt. Kurucz azt hitte, hogy mind a ketten meghaltak, és jelentést tett Szalainak. Az megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, minden felelõsség az övé, bárcsak ezek lettek volna az utolsó zsidók. De Szalaitól távozóban Hóman keretlegény megjegyezte Kurucznak: „Meglátod Jancsi, ebbõl baj lesz. Ez a gúnár piszkos egy alak. Most veri a mellét, hogy övé a felelõsség, de ha baj lesz, cserbenhagy, nem akar majd tudni semmirõl.” Hómannak késõbb igaza lett. Ugyanis a halottnak hitt Breuer csak megsérült, és elájult. Késõbb, mikor magához tért, egy német alakulat talált rá, akik tábori kórházba vitték, majd pedig Breuer kalandos úton haza tudott menni Magyarországra. Így lett az esetnek szemtanúja.
Az esetet Babos vizsgálta ki, aki a vezérkar fõnöke útján nyomban intézkedett, hogy Kurucz János tizedest tartóztassák le, és kísérjék Budapestre, ahol adják át. Ez egy kötelezõ érvényû, hadbírói parancs volt, csakhogy ezt nem akarta senki teljesíteni a 2. hadseregnél. Babos azt vallotta, hogy „a 2. hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv (vezér – P. A.) ezredes nem volt hajlandó ennek a megkeresésnek eleget tenni, ezért a vezérkar fõnöke és a kormányzó külön rendeleteit kellett kikérnem és intéztetni Jányhoz, hogy a gyilkost adja ki”. Jány ismét megtagadta a parancs végrehajtását, s végül „négy hónapi iratváltás” után Kuruczot menetlevéllel – vagyis tábori csendõri kíséret és letartóztatás nélkül – Budapestre irányította.
Babos tehát közvetlen tudomása alapján tett vallomást arról, hogy Jány népellenes parancsait végrehajtották, s õ maga a vezérkar fõnökét, majd a kormányzót – a parancsaikat huzamosabb ideig megtagadva – akadályozta abban, hogy a törvénysértést kivizsgáltassák. Ez a vallomás pedig kétséget kizáróan bizonyította Jány bûnösségét. De mint kiderült, csak a Népbíróság elõtt. Ugyanis a Legfelsõbb Bíróság szerint a Budapesti Népbíróság Pálosi-féle tanácsa eljárási szabályt sértett, így Babos tanúvallomását nem lehetet volna bizonyítékként figyelembe venni.
Mi is történt? „A terhelt a felolvasott vallomásban foglaltakat tagadta”, a népbíróság viszont e vallomásnak bizonyító erõt tulajdonított. Nem jelölte meg azonban, hogy a büntetõ perrendtartás mely rendelkezésének alapján látott lehetõséget a tanúvallomás felolvasására és figyelembe vételére, és ezzel sértett eljárási szabályt a Legfelsõbb Bíróság szerint. Ugyanis Babos, mivel idõközben õt is eljárás alá vonták, szökésben volt, így a népbíróság elõtt természetesen nem jelent meg. Az inkriminált napon, az 1947. október 4. napi folytatólagos tárgyalás megnyitásakor a tanácsvezetõ bíró azt állapította meg, hogy az aznapra idézett tanúk megjelentek. Ebbõl következik, legalábbis szerintem, hogy a szóban forgó tanú – Babos – megidézésére nem került sor, hiszen idézése esetén a tanácsvezetõ nem tudta volna megállapítani, hogy az idézett tanúk megjelentek. És ebbe a momentumba kapaszkodott bele a Legfelsõbb Bíróság. Megállapította ugyanis, hogy miután 1947. október 4-én a népbíróság által megidézett valamennyi tanú megjelent, s ráadásul a népbíróság rendelkezésére is állt Babos József lakcíme, tehát megidézhetõ lett volna, így éppen ezért sértette a vizsgálati vallomásának felolvasása a büntetõ perrendtartást, azt a népbíróság felolvasás alapján bizonyítékként nem fogadhatta volna el, csak akkor, ha maga a tanú ismételte volna el az általa már korábban elmondottakat. Viszont a Legfelsõbb Bíróság eljáró tanácsa nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a népbíróság nem október 4-ére, hanem már szeptember 26. napjára megidézte Babost, amikoris megállapította, hogy a tanú a szabályszerû idézés ellenére nem jelent meg. A következõ tárgyalási napon, szeptember 29-én a népügyész viszont bejelentette, hogy „Babos József szökésben van”. Így tehát, a szökés tényénél fogva, lakcímére tovább a tanú nem volt idézhetõ, hiszen az a szökés miatt nem vezetett volna eredményre. Vagyis ezért – véleményem szerint – helyesen járt el a Budapesti Népbíróság, amikor a szökésben lévõ Dr. Babos József tanú nyomozati szakban tett vallomását felolvastatta, és azt bizonyítékként fogadta el. Viszont a Legfelsõbb Bíróság ezt nem így látta.

Szerintem vitára adhat okot a kiszabott halálbüntetés, vitára adhat okot az a tény, hogy a Budapesti Népbíróság egyes esetekben harcászati kérdésekbe avatkozott, abban állást foglalt, ami pedig hadbíróság elé tartozott volna. Ezért érdemelt volna több figyelmet az eset után majd 50 évvel Pálosi népbíró briliáns meglátása, amit az általa készített elõterjesztésben tökéletesen ki is fejtett (elõterjesztés: „Ha a vezetõ bíró meggyõzõdése szerint a népbírák határozatukat a törvények, illetve a jelen rendelet lényeges intézkedéseinek megsértésével hozták és a határozat ellen fellebbezésnek helye nincs, - a vezetõ bíró borítékba zárt, indokolt elõterjesztéssel fordulhat a Népbíróságok Országos Tanácsához a vádlott javára. A vezetõ bírónak ezt az elhatározását kinyilvánítania nem szabad s az elõterjesztésnek halasztó hatálya nincs.” – 1945. évi VII. törvény I. számú mellékletében található 81/1945. ME számú rendelet 50. §.). E szerint „tévedtek a népbírák a büntetés mértékének megállapításánál”, ugyanis a népbíróság katonai bíróság hatáskörébe tartozó kérdéseket is mérlegelt, ezek nélkül viszont a halálos ítélet kiszabása nem volt indokolt. Szerinte a népbíróság hatáskörébe tartozó bûncselekmények 15 év fegyházzal „kellõképp megtorlást nyertek” volna, majd ezt követõen az iratokat „a további cselekvõség elbírálása végett” hadbírósághoz kellett volna áttenni.

Egy dolog azonban nem adhat okot a vitára, ez pedig Jány bûnösségének a kérdése. Ugyanis bûnös volt.

Jány népbírósági perének ismertetésébe Varga László: „Forradalmi törvényesség.” Jogszolgáltatás 1945 után Magyarországon. (Beszélõ, 1999. november) címû értekezésének egy része bele lett dolgozva. Lásd ide még a Népszava, 1947. október 8. napi számának 5. oldalán közölt „Epilógus a Jány-perhez” címû cikket. Gárdos Miklós is leírta gondolatait a témakörrõl a már idézett mûvében, „Tiszturak” címszó alatt, ezt lásd: Gárdos Miklós: i. m. 193 – 212. o. Major is írt a perrõl, lásd: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Sajtó alá rendezte és az elõszót írta: Zinner Tibor. Minerva, Budapest 1988. 360 – 363. o. Ugyanitt – a 362. oldal lábjegyzetelésében – Zinner Tibor is felhívja a figyelmet arra, hogy Jány (egyébként dr. Major érvelése szerint is, lásd uo.) nemcsak háborús, de – egyébiránt halállal büntetendõ – szolgálati bûntettben is bûnös volt. Hogy igazságos volt-e a halálos ítélet? Véleményem szerint IGEN.

A tanulmányomban a történtek rekonstruálásához források voltak még a korábban idézetteken kívül a következõ mûvek (valamint azok térképvázlatai is felhasználásra kerültek):
1. Dombrády Lóránd – Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség 1919 – 1945. Budapest, 1987.
2. Földi Pál: A Magyar Királyi Honvédség a Második Világháborúban. Anno Kiadó, 2006.
3. Gosztonyi Péter: A Magyar Honvédség a Második Világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest 1992.
4. Horváth Miklós: A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál. Zrínyi Kiadó, Budapest 1958.
5. Kelenváry János: Emlékek a 2. hadsereg pusztulásáról. Új Tükör 1983. 2. szám
6. Kornis Pál: A Voronyezsi Front támadó hadmûveletének elõkészítése a német B hadseregcsoport déli szárnyának szétzúzására (1943. január). Hadtörténelmi Közlemények 1982. 3. szám
7. Kornis Pál: A Voronyezsi Front osztrogozsszk – rosszosi támadó hadmûvelete a 2. magyar hadsereg IV. és VII. hadtestének megsemmisítésére (1943. január 13 – 17.). Hadtörténelmi Közlemények 1982. 4. szám
8. Szabó Péter: A 2. magyar hadsereg felszerelése és fegyverzete a frontra kivonulás idején, 1942. április – május. Hadtörténelmi Közlemények 1985. 3. szám
9. Szabó Péter: A 2. magyar hadsereg kiszállítása Ukrajnába és elõnyomulása a Donhoz (1942. április – augusztus). Hadtörténelmi Közlemények 1986. 3. szám
10. Zsigmond László: Magyarország és a második világháború. Kossuth Könyvkiadó, 1966.

Tisztelettel a figyelemért:

Dr. Papp Attila