Borszéki Ildikó mûvésztanár emlékére

Megint szegényebbek lettünk. Megint elment valaki, aki „kimondhatóvá tette a szóval kimondhatatlant, láthatóvá a képzeletben láthatót, kézzel foghatóvá a megfoghatatlant, érthetõvé az érthetetlent, és emberi közelbe hozta számunkra és tanítványaink számára a megközelíthetetlent.” Megint elment sorainkból valaki, aki mûvész volt, de nem tekintette magát annak, csak embernek, aki adni szeretne valamit másoknak is .
Elment Borszéki Ildikó, a tanár, a mûvész., aki magába fogadta a világot, és odabent úgy formálta át, amilyennek látni szerette volna. Eltüntette belõle, ami bántó, és széppé tette azt, ami érték. Olyan ember volt, aki magának alkotott, de képeivel másoknak szerzett örömöt. Olyan ember, aki megfestett kincseit szétszórta közöttünk, és mégsem vált pazarlóvá, mert érezte, jó megosztani másokkal azt, amink van, mert ettõl válunk mi is gazdagabbá. Azt hintette szét köztünk, amit szeretett, és ezért mi is megszerettük adományait. Ez az adománya leggyakrabban a természet, a környezet megörökített szépsége volt. Ezt szerette mélyen és olthatatlanul. A tavaszt, a nyarat, az õszt, a telet, a virágokat, a fákat, a madarakat, a havat, az újjászületést és az elmúlást, tehát az örök megújulást. E témában érezte otthon magát, ezt tudta legõszintébben elénk tárni a gyûrt textil anyagában végigfutó sugárhasadású vonalaival.

Amikor úgy érezte, adni kell, grafikával, pasztellel, akvarellel vagy batikolással álmodta újra a világot. Volt egy idõszak, amikor nem fogott rajzeszközöket a kezébe, de ez csak olyan volt, mint a vulkánok alvása. Aztán úgy hozta a sorsa - a betegsége -, hogy valamibe meg kellett kapaszkodnia, és meg kellett mutatni a világnak, benne még óriási tûz lakik. Ekkor kezdett újra rajzolni, festeni, kiállítani.

Hat éve visszaköltözött szülõvárosába, Nagykanizsára. Mint, ki a mérleg jegyében született, egy ideig csendes szemlélõje lett az életnek, de pedagógusi és mûvészi vénáját ekkor sem tudta megtagadni. Az Aranymetszés Mûvészeti Iskolában kezdett tanítani, és közben, ami környezetébõl magával ragadta, azt megörökítette. Mintha tanítványai gyermeki érdeklõdését követné, mindig a kézzel fogható valóság volt a kiindulópontja. És szeretett városa, Nagykanizsa. Utcái, öreg házai, templomai, nevezetességei. A csak rá jellemzõ érzékeny tollrajzaival ezekbõl készített egy nagy csokorra valót, hogy talán városi naptár születhet belõle. Boldogsággal töltötte el, amikor a kiállításait látogató emberek örömüket lelték képeiben. Ezt utoljára a Medgyaszay Házban élhette át, amikor a városról készült szép munkáit mutathatta be.

Aztán jött a nyár csöndje, és a Zalai Hírlapban a megdöbbentõ hír, nincs többé. Elment. Örökre elszállt textilbe álmodott hattyúival oda, ahol már az idõk végezetéig álmodozhat a festményeivel széppé varázsolt világról.

Lengyák István