Életünkben az évfordulók lehetõséget adnak arra - akár vidámak, akár szomorúak - hogy emlékezzünk. Mert annak ellenére, hogy millió inger, új élmény ér bennünket nap, mint nap, vannak olyan események, melyeket sohasem felejtünk el. Ami belénk ivódott a múltban, az a jelenünkben is él, legtöbbször az agyunk, szívünk mélyén elraktározva. Ha elõhívjuk, néha fájó sebeket is feltépünk magunkban, hiába, a jó mellé sokszor rosszat is csomagol az élet. Vagy a történelem, aminek, akarva-akaratlanul részeseivé válunk. Ahogy Kardos Pál is. A nagykanizsai 87 éves, egykoron a közigazgatásban dolgozó bácsi az emlékeinek él. Amiket a második világháború vésett kiirthatatlanul az elméjébe. S annak ellenére sem tud felejteni, hogy a közelmúltban stroke-on esett át. Mégis, néhai szakmájához méltóan hivatalnoki precizitással emlékszik mindenre. Mire is? A 70 évvel ezelõtt, éppen ezekben a hideg téli hónapokban történtekre. A Don-kanyar mészárszékére. A testvéreire, akik közül egy nem tért haza többé… Eltûnt, mert a vérét adta egy olyan háborúban, amelyet már az elején elvesztettünk…

Csend, félhomály és rengeteg dokumentumokba öntött emlék fogadott Kardos Pál otthonában. A csesztregi születésû nyugdíjas már sok éve egyedül éli mindennapjait, melyeket nem siránkozva, hanem - a maga módján – aktívan tölt. Emlékezik, s ahogy õ fogalmaz „emlékeztet” is: a 2. világháború 6 éves vérontásának majd’ minden pillanatára. De leginkább 1942 nyarától 1943 teléig… Gondolatban én is visszautaztam vele a múltba hét évtizedet, távol Magyarországtól, az orosz hadszíntérre. A közel 200 km-es Doni partszakaszhoz… Az orosz télbe… Ami álmokat, vágyakat is meggyilkolt… Sok ezer fiatal jövõjét… Az otthon maradottak reményeit… Méltó az újkori elnevezése a Don pokolban történt eseményeknek: „magyar honvédsereg Mohácsa”. Ahány élet, annyi sors – ezekbõl egy Kardoséké…

- Hatgyermekes család legfiatalabb sarjaként 1926-ban láttam meg a napvilágot. Három nõveremmel, két bátyjámmal, szüleimmel együtt ért bennünket 1939, amikor a világégés elkezdõdött. Hiába nem értettünk vele egyet, tudtuk, a részeseivé válunk – kezdte a lelki gyónást Kardos Pál. Jómagam 16 éves voltam, amikor két testvéremet, Ferencet és Jánost az orosz harctérre vezényelték, a magyar hadsereg kötelékében, igaz, akkor már állományban voltak hosszú ideje. Horthy Miklós kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök – aki még azt is megígérte, hogy: „minden katona szeptemberben haza fog jönni” – valójában a biztos halálba küldte a testvéreimet. Akik nem tudták, akkor, mi vár rájuk. Hiszen 1942 szeptemberében még bíztak a gyõzelemben a magyar katonák, az orosz tél akkor még nem mutatta ki foga fehérjét. Én a szüleimmel maradtam, mint családfenntartó, hiszen édesapám, édesanyám rossz egészségi állapotuk miatt nem tudtak munkát vállalni. Rám hárult a feladat, meg az is, hogy tartsam az itthon maradottakban a lelket. Amit testvéreim levelei, melyeket a mai napig õrzök, idõrõl idõre reménykedésre sarkalltak. Persze, ezeket cenzúrázták, de mi tudtunk a sorok között olvasni. A két testvérem nem együtt élte át Don poklát, ám a bunkerek mélyén – ahol a nappalok is olyanok voltak, mint az éjszakák – gondoltak egymásra. „ Talán az Isten kegyes lesz hozzám, és megengedi azt a boldog percet, hogy hazatérek azokhoz, akik a legdrágábbak… Isten hazavisz” – írta egyik levelében Jani. Feri már nem volt ennyire bizakodó, leginkább azért, mert testvérérõl nem tudott semmit: „érzem, hogy vesztünkbe megyünk.”

- Van egy régi katonadal: „Nem látlak én téged többé, többé soha sem, Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem. Nevemet hiába mondod, könnyedet hiába ontod, harcok mezején, valahol te tõled távol, ott ahol senki sem gyászol, ott halok meg én.” Eljött az orosz tél… Ami nem szabadságot, hanem a pusztulást hozta a magyarokra.

- A Vörös hadsereggel majd’ végig tehetetlenek voltak a mieink, a 2. magyar hadsereg. Hitler ugyan bevethette volna a Cramer-hadtestet, akik voltaképpen a magyaroktól elvett páncélosok voltak, ám egyszerûbb volt neki – Horthyval együtt végignézni - ahogy porrá zúzzák az amúgy is legyengült, elfáradt honfitársainkat. Ezt különösen a január 12-i áttörésre értem, aminek az elõestéje még pezsgõzéssel, „jó hangulatban” telt – írta a testvérem, ahogy azt is: „azért harcolunk, hogy egy boldog, szebb kor következzen erre a világra.” A feketeleves csak eztán következett. A sokszoros túlerõ gyilkos gépezete felõrölte a magyarokat. Az utolsó pillanatban cramerek-et is – mentsvárként-„bedobta”a németek Führere, de akkor már mindegy volt. Valósággal aratott a halál az ostrom végnapjaiban, de akkor még mind két testvérem élt. Jány Gusztáv vezérezredes azért tett arról, hogy - szó szerint- pusztuljon az is, aki (valamennyire) még „létezik”. Mindössze január 17-én, amikor összeomlott a front az orosz offenzíva elõtt, döntött (német engedélyre) a visszavonásról, bár akkor már mindegy volt. Ott pusztult, vagy lett testi-lelki nyomorék sok ezer magyar fiatal.

- Mindeközben a Kardos fiúk még éltek, vagy szerettek volna: „úgy élni, minden halandóval beszélni, énekszóval összejönni, az esti csillagoknak köszönni… Testvéri csókkal hazatérni?!”

- Elmondások szerint Feri a harcokban megsérült. A legdrágább kanizsai tüzérem a kórházba ment a sebét- mely nem volt halálos- bekötöztetni. Ám, kifelé jövet egy gránát széthasította, kivégezte a testvéremet. Annyi szenvedés után a véletlen, a rossz hely, a rossz idõ gyilkolta meg. Errõl minket csak késõbb tájékoztattak, s a mai napig az eltûntek közt tartják nyilván.

- „Nem lesz egy tenyérnyi föld sem, puszta síromon, elesett katonák teste lesz a vánkosom. Ahová le fognak tenni, síromra nem borul senki, senki, aki él, tavasz sem fakaszt rám zöldet, Elhordja rólam a földet, majd az õszi szél.” Kardos Ferenc tüzérrel együtt még hány ember tûnt el, halt meg Donnál?

- Pontos adatok nincsenek. 125-130 ezer volt az ember veszteség, ebbõl 50 ezer a halott, körülbelül ugyanennyi a sebesült és mintegy 27 ezren estek hadifogságba.

- Kardos János végül hazatért?

- Õ hastífuszt kapott. Annyira legyengült, hogy a hullák részlegébe „dobták”, ám a Gondviselés végül kimentette. Azt maga sem tudta, hogyan jutott haza magyar földre. De a pillanatot sosem felejtem el, amikor megláttuk, átöleltük, és „visszahoztuk” az életbe. Ám rá várt még egy próba: a nyilasok 1944-ben elvitték munkaszolgálatosnak, majd megsebesült, és végül – ám ezt is túlélve- amerikai fogságból, 1946 újévében hazatért. Megnõsült, családot alapított. A borzalmakról pedig csak a ma már 100 éves nõvéremnek, és nekem beszélt mindössze.

- Lehet- e csak a szépre emlékezni a szörnyûségek mellett?

- Nem lehet, hanem kell is. Csak úgy lehet túlélni minden rosszat az életben, hogy éltet minket a jó, a remény és a hit. Ez a hosszú élet titka, meg az is, hogy megtegyünk mindent azért, hogy ne ismétlõdjön meg újra „világ-halál”, ami sem vérrel, sem áldozattal nem hoz szabadságot, boldogságot. Csak pusztulást.

„Szeretnék ajkadon égni, szeretnék te véled lenni,
Csak egy éjszakát,
Azután akármi érhet, boldogan halok meg érted,
Hitvesem, Hazám.”

Szabó Zsófia