„Amennyiben a magyar kormány eltûri, sõt elõsegíti, hogy a német hadsereg Magyarországra bevonulva, azt katonai bázisnak használja Jugoszlávia ellen, Anglia részérõl diplomáciai viszonyunk megszakításával és annak összes következményeivel okvetlen számolni kell.

Ha azonban Magyarország e támadáshoz bármilyen indoklással (…) csatlakoznék, úgy Nagy-Britannia és szövetségesei hadüzenetével is számolni kell. Ezen esetben, az angolok végsõ gyõzelme esetén magatartásunk alapján, mint Anglia és Amerika nyílt ellensége leszünk megítélve.” (Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig 1940 – 1941. Akadémiai Kiadó, Budapest 1982. 991. o.)

Barcza György londoni magyar követtõl 1941. április 2-án Teleki Pál miniszterelnök diplomáciai sürgönyt kapott, amiben többek között az iménti idézet is megjelent…
És hogy hova vezetett az angol figyelmeztetés figyelmen kívül hagyása? A délvidéki bevonuláshoz, háborúba sodródásunkhoz, a Novi Sad -i (Újvidék) hideg napokhoz, ártatlan szerb gyerekek, asszonyok, öregek lemészárlásához. És bizony 1944 õszének partizánbosszújához, amely során Bácskában mintegy 20-30 ezer magyar embert mészároltak le – legtöbbjüket ártatlanul – a jugoszláv partizánok, elsõsorban a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztálya.
 

Mi vezetett a magyarok novi sadi mészárlásához? Bácskában, 1941 áprilisában, a magyar csapatok által történt bevonulás után, néhány erõszakos csetnik-ellenállási kísérlet erélyes letörésével sikerült a magyaroknak viszonylagos nyugalmi állapotot teremteni, ami azonban alig 6 hétig tartott. Innétõl Bácska a szerb partizánok beszivárgásának a célpontja lett, ami a vidéket állandó fegyveres akciók színterévé tette.
A hozzáférhetõ magyar adatok szerint a bevonulás néhány napja alatt statáriális úton mintegy 1435 embert végeztek ki Bácskában, nagyobbrészt szerbeket, de vagy 80 magyart is, akik kommunistának minõsültek. Ez esetben a statáriális szó nem minden esetben jelentett bírói eljárást. A jugoszláv összesítõ adatok szerint a honvédség bevonulásakor 2142 ember halt meg. A 3. magyar hadsereg parancsnoka, Gorondy-Novák Elemér altábornagy már 1941. április 14-én elrendelte a veszélyeztetett területek átfésülését. Különös figyelemre méltatta az 1918 óta Bácskába betelepített szerb lakosságot, a több tízezres lélekszámot kitevõ dobrovoljácokat.
A Délvidék 1941-es visszacsatolása után néhány hónappal egész Jugoszlávia területén megerõsödött a szervezett partizántevékenység. Elõször Szerbiában, majd Boszniában, Montenegróban, és Horvátországban. Késõbb pedig, központi parancsra a kommunista partizánok kezdtek beszivárogni Bácskába is. Csak érdekesség gyanánt közlöm, hogy a partizánakció jelent valamilyen ügy érdekében kifejtett egyéni kezdeményezést is, míg a partizán szó jelentése egyrészt: „fr, kat az ellenség által megszállt területen fegyveres ellenállást kifejtõ harcos”; másrészt: „ol > ném, tört alabárdra emlékeztetõ, széles, lándzsaszerû heggyel bíró szúrófegyver” (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest 1989. 631. o.)
 

1941 áprilisában, a magyarok által megszállt délvidéki területeken, a hónap közepén három csendõrkerületet állítottak föl, 33 szárnyparancsnoksággal, kb. 70 szakasszal, és mintegy félezer csendõrõrssel. Az újonnan felállított szervek a szegedi V. csendõrkerület részei lettek, elõbb Hertelendy Ignác (1938 - 1941. július), majd Sellyey Vilmos (1941. július - 1942. április), késõbb Liptay László (1942. április - 1944) csendõr ezredesek parancsnoksága alatt. A terület leginstabilabb pontja már ekkor is a dél-bácskai régió volt, ide április 13-án 400 csendõr vonult be, a terület hatékony ellenõrzése érdekében pedig Újvidéken felállították az V/I-es nyomozó osztályt. A Délvidék biztonsága érdekében hamarosan négyezer fõvel kellett kiegészíteni az itt állomásozó összkarhatalom létszámát.
A terület partizánharcra kedvezõ domborzati adottságai, az 1918 után betelepített dobrovoljácok (elsõsorban tehát szerb telepesek) magyarellenes érzelmei, a helyi kommunisták, a beszivárgó Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg partizánjai, és a nacionalista, királypárti csetnikek aktivitása komoly problémát okozott a magyar biztonsági erõknek, s emellett a magyar kommunisták is küldtek a térségbe agitátorokat. Különösen nagy feszültséget okozott az, hogy a magyar kormány a bevonulás után, még 1941-ben megpróbálta kitelepíteni az 1918 után Belgrád által a Délvidéken, természetesen etnikai szempontok miatt földhöz juttatott telepeseket. A fegyveres összetûzések már az áprilisi magyar bevonulás után nem sokkal állandósultak, az augusztus elsejéig mûködõ katonai igazgatás alatt pedig nagyarányú fegyveres fellépés történt a szerb nacionalisták és kommunisták ellen, ami sok száz szerb áldozattal járt.
1941. június végén, július elején különösen a bácskai Sajkás-vidéken (Újvidék-Titel-Csurog háromszög) és Újvidék körzetében jelentek meg partizán egységek. Egyre gyakrabban fordultak elõ szabotázs cselekmények. Behordott búzaasztagokat, kenderkazlakat gyújtottak fel, sõt egyre gyakrabban távíró és vasútvonalakat, villanyvezetékeket is megrongáltak, háziállatokat mérgeztek meg.
 

A honvédcsapatokkal bevonuló, katonai közigazgatáshoz beosztott csendõrnyomozó csoportok az elsõ naptól kezdve gyûjtötték a csetnik, kommunista, dobrovoljác elemekre az adatokat. Nekik a Szabadka határában 1941. június végén elkövetett nagyobb arányú tûzeset tetteseit szerb egyetemi hallgatók személyében sikerült felderíteni. Az elfogott tetteseket a szegedi polgári királyi törvényszék halálra ítélte, és a fiatalokat kivégezték.
Mivel a partizán tevékenységek egyre inkább a magyar csapatok, a rendfenntartó erõk ellen, és azok ellehetetlenítésére folytak, a további nyomozásokat, felderítéseket a Vezérkari Fõnökség Hírszerzési és Elhárító Osztálya (VKF 2.) vette át. A D alcsoportjából kivezényelt Németh Ferenc csendõr alezredes, majd Fóthy Ferenc csendõr alezredes közvetlen irányítása alá kerültek a felderítést végzõ csendõrnyomozó csoportok, Szabadkán, Zomboron, Topolyán, és Újvidéken. A partizánok tovább erõsödõ tevékenységét mutatta az is, hogy kora õsszel a szegedi csendõrkerület nyilvántartása szerint több csendõrt portyázás és házkutatás közben orvul, általában lesállásokból megtámadtak és meggyilkoltak, valamint több vonatrobbantás is történt. Állandóvá váltak ekkorra már a határvadászok és csendõrök elleni orvtámadások, ezért a járõrök sosem érezhették magukat biztonságban, állandó és feszült figyelemre volt szükség. A csendõrség szerbek elleni dühét fokozta az 1941 õszén történt eset, amikoris a kukoricásban megbúvó partizánok megleptek, lefegyvereztek és brutálisan megöltek egy csurogi csendõrjárõrt.
A Magyarországon általánosan jellemzõ 2-3 tagú járõrök helyett Bácskában, 1941 õszén a legtöbbször már legalább szakasznyian voltak kénytelenek járõrözni egyszerre, tartva a bármikor bekövetkezhetõ lesbõl, orvul támadástól. Ez természetesen a bácskai magyar csapatokat idegileg és fizikailag is kifárasztotta, felõrölte. A magyar hatóságok a térség helyzetének további romlását a csendõrség és a határvadász alakulatok megerõsítésével, illetve egy 1941. október végén felállított különbírósággal kívánták megállítani, amely november-december során többtucat halálos ítéletet is hozott, végképp a magyarok ellen hangolva az amúgy is ellenséges és elkeseredett szerb lakosságot.
1942. január 1. napjáig már több mint 100 esetben mondott ki halálos ítéletet ez a haditörvényszék a súlyos cselekményeket elkövetett partizánokra. A lefolytatott nyomozások eredményeképpen a honvéd vezérkar bírósága elé 1941. október 13-tól november hó 24-ig terjedõ idõben 116 egyén állíttatott hûtlenség bûntettével terhelten, a bíróság ügyüket rögtönítélõ úton tárgyalta. Az eljárások során 93 egyént kötél általi halálra ítéltek, 64 személyen az ítéletet végre is hajtották. A Vezérkari Fõnök Bírósága, mint rendes bíróság elé ez idõben 342 vádlott ügye került a közeli döntés végett, az elõnyomozás során több mint ötven személy került letartóztatásba. Mindezt ötvenhat esetben elkövetett szabotázs, gyújtogatás és hatósági személyek ellen elkövetett, többnyire halálos végû merényletek miatt.
 

Mindez azonban nem segített, sõt egy szerb foglyok kihallgatása során nyert információ alapján nyomozást végzõ csendõralakulatra, 1942. január 4-én egy Zsablyától keletre lévõ tanyacsoportnál partizánok támadtak rá, majd az egyszakasznyi szerb fegyveres kis híján lemészárolta a kirendelt rendvédelmi erõket.
Történt ugyanis, hogy-a nyomozó csoportok a Duna-Tisza közét 1942. január 1-ig a szerb partizán egységektõl nagyjából megtisztították. Csupán a Duna-Tisza szögletében, Óbecse-Zsablya-Csurog Sajkásvidéken voltak még felderítetlen területrészek. Az elfogott partizánok azt vallották, hogy a Duna-Tisza közérõl idehúzódtak még szabadon lévõ társaik. Továbbá, hogy Bánátból (ami német közigazgatás alatt állt) a Tisza nádasain keresztül erre a részre szivárogtak át fegyveres partizánszázadok. Céljuk az, hogy e terület harcos szerb lakosságát is bevonva, 1942. január 6-án (a szerb karácsony) egy Szent Bertalan-éjszakát rendezzenek, vagyis e terület magyarságát és németségét kiirtsák. Az újvidéki nyomozócsoport e hírek ellenõrzésére, a vallomásokban Zsablyától keletre megnevezett tanyákon állítólag tartózkodó partizánok felkutatására 6 csendõrnyomozót vezényelt ki. Ez a csoport a zsablyai csendõrõrs legénységével és határvadász járõrökkel megerõsítve, a kérdéses tanyákon január 4-én reggel akart rajta ütni. A vállalkozás azonban balul ütött ki, mivel kellõ elõzetes felderítés nélkül közelítették meg az elsõ tanyát. A tanyán tartózkodó szerb partizánok (kb. 1 szakasz) már messzirõl észrevették õket, majd egész közel engedték magukhoz a csoportot. Ezután tüzet nyitottak rájuk, és a magyar alakulatot szétugrasztották. Eközben néhány csendõr, köztük az õrsparancsnok, valamint a kísérõ határvadászok több katonája is elesett, vagy megsebesült.
A belügyminiszterhez intézett jelentés így szólt: „Folyó hó 4-én a zsablyai csendõrõrs parancsnoka jelentést kapott, hogy a falutól 8 km-re lévõ kis tanyán fegyveres kommunisták vannak. Kilenc csendõr és tizenegy határvadász a tanya megközelítése közben tüzet kapott, azt viszonozta, majd határvadász századtól érkezett húsz további honvéd segítségével Csurog község felé szorították a tanyából menekülni igyekvõ fegyvereseket. Azonban az újvidéki csendõrparancsnok vezetésével újabb csendõr és határvadász erõk nyomására a kommunisták harcolva dél felé vonultak vissza. Eddigi veszteségek a csendõrség részérõl 2 halott, 2 súlyos, 1 könnyebb sebesült, a határvadászok részérõl 4 halott, 6 sebesült. Nyolc kommunista halott került elõ, három személyt élve fogtak el.”
 

A szerb partizánalakulat a sajkás 1. Népfelszabadító Osztag volt, amely Bácskában a legtevékenyebb partizánalakulatként a szabotázsok és a politikai akciók egész sorát hajtotta végre, még december közepén alakult meg a Zsablyától északkeletre fekvõ Gavra Pustajics-tanyán. Itt csaptak le a mintegy 60 fõs osztagra a magyar alakulatok. Az egyenlõtlen harcban az osztag nagy része megsemmisült, elesett a vezetõjük, a zsablyai járási pártbizottság szervezõtitkára, Molnár Gyula is.
Az esetrõl azonnal jelentést tett a zsablyai csendõrõrs az újvidéki nyomozócsoportnak, az újvidéki csendõrosztálynak, és a szegedi csendõrkerületnek. Ez utóbbi pedig a szegedi V. hadtestnek, egységes karhatalmi vezetést javasolva. A rögtönzötten kivezényelt karhatalmi csoportok tervszerûtlenül nyomban átfésülték a környezõ terepet. Több helyütt is kisebb partizánerõkre bukkantak, a térségben úgy nagyjából egy századnyi partizán tartózkodott, Stevan Divnin vezetése alatt. A csendõrök a partizánokkal több helyütt is tûzharcba keveredtek, de a terepviszonyok, és a gyorsan mozgó, kis létszámú (általában szakasznyi) partizánokat nehéz volt bekeríteni vagy felszámolni. A tanyacsoportok és nádasok szabdalta, erdõkkel borított mezõségen a csendõrök, a helyi rendõrség és a határvadász alakulatok január 5-én is üldözték a partizánokat, több helyütt erõs tûzharcba bocsátkozva velük. Halálos áldozatok mindkét oldalon voltak.
Azokra a napokra a következõféleképpen emlékszik Kovács Jenõ csendõr százados, akit 1941 áprilisában neveztek ki Újvidék és környéke 18 csendõrõrsének szárnyparancsnokává: 1941 októberében a helyi partizánok igazoltató rendõrökre lõttek rá illetékességi területén, az esetet õ vizsgáltatta ki. Aztán 1942. január 4-én utasítást kapott, hogy vonuljon ki járõreivel Csurog és Zsablya térségébe, ahol a csendõr és rendõr erõk partizánokkal vívnak tûzharcot. Kovács Jenõ a csurogi nádasokat kutatta át embereivel, ahonnan többször rájuk lõttek, csendõrei közül többen elestek. Másnap, január 5-én feladata az volt, hogy tizenkét emberrel a Csurog – Zsablya vonaltól délre lévõ nádast fésülje át, de hamarosan tûzharcba keveredtek, ahol ismét többen elestek, mind a rendvédelem, mind a partizánok részérõl. Kovács Jenõnek és társainak a két nap alatt súlyos harcok árán sikerült megakadályozniuk a többi csendõr, rendõr és határvadász alakulattal együtt, hogy a partizánok észak felé menekülve hagyják el a térséget.
Kovács Jenõ 1945. február 9-én, Budapesten esett szovjet fogságba. A hadifogságból 1950 decemberében engedték haza az utolsó elõtti hadifogoly-szállítmánnyal, de Nyíregyházán az ÁVH emberei másokkal együtt leszállították a vonatról, és a kazincbarcikai munkatáborba vitték. Az újvidéki razziában közvetlenül nem vett részt, de a térségben betöltött szárnyparancsnoki beosztása, valamint a csendõrség zsidók ellen kifejtett tevékenysége okán, háborús és népellenes bûncselekmények elkövetése miatt, mint bûnsegédet a Budapesti Megyei Bíróság 1953. november 20. napján, a Rákosi-korszakra jellemzõ zárt tárgyaláson 10 év kényszermunkára ítélte, amelyet a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, kegyelembõl, 6 év 6 hónapra módosított.
 

A szerb lakosság a partizánokat tõle telhetõen támogatta, ezzel is elõsegítve menekülésüket. A magyar csapatok helyi vezetõi nem álltak a helyzet magaslatán. Sõt, a helyi magyarság, németség besúgásainak, információinak, amit vagy félelem, vagy bosszúvágy ösztönzött, és eltúlzott volt, valamint saját felderítésüknek (ami szintén pontatlan volt) hitelt adva, a feletteseiknek egy kibontakozófélben lévõ szerb népfelkelésrõl tettek jelentést. Ez természetesen nem volt igaz, a térségben maximum egy-két századnyi partizán volt csak, akiket azonban elsõsorban szimpátiával, élelemmel, rejtekhellyel támogattak a helyi szerbek.
A térségbe az elkövetkezõ napokban egymás után beérkezõ honvéd-csendõr alakulatok összekeveredtek. A keletkezett zavarban kiadott ellentétes intézkedések még jobban növelték a fejetlenséget, a feszültséget. A felsõ vezetést valótlan, a helyzetnek meg nem felelõ, felnagyolt, rémlátó, szóbeli, telefon- és írásbeli jelentésekkel félrevezették. Ezáltal elnyerték a felsõbbség jóváhagyását a megjelölt területek lerazziázásához. S miután ezek során ellenállásra nem találtak, mesterséges, valótlan helyzeteket teremtettek, amibõl indokolatlan vérengzések keletkeztek, és ami magától értetõdõen a szerbeket érintette elsõsorban.

A Grassy József vezérkari ezredes által vezetett zombori 15. gyalogdandárt Zomborból Újvidékre, a 20. gyalogezred kiskunhalasi I. zászlóalját pedig Zsablyára helyezték. A 2. lovasdandár páncélgépkocsi századát karhatalmi célokra Deák László ezredesnek rendelték alá. Deák közvetlen felettese így tehát Grassy lett.
A rémhírek miatt január 5-én a helyzet további romlásától tartva Deák László ezredes (szegedi V. hadtest) vette át a parancsnokságot a terület fölött, és három honvéd zászlóaljjal kezdte meg a térség (a Sajkásság) megtisztítását a partizánoktól. Már itt, tucatjával fordultak elõ törvénytelenségek, a fentebb is említettek szerint, elsõsorban a szerbek ellen.
Az 1942. január 6. napi hivatalos jelentés szerint Csurogon zendülés támadt, melynek elfojtására egy golyószórós honvédszakaszt rendeltek ki. A január 8. napi jelentés már több száz csetnik halottról számol be. A január 10-ei MTI-helyzetjelentés szerint a saját veszteség 11 halott, a csetnik bandák közül mintegy 1100-at intéztek el eddig. Kétezer fogoly csetnik ügyét még ezután intézik. „A tisztogatási mûveletekben részt vettek a temerini frontharcosok felfegyverzett csoportjai is. A temerini csoport parancsnokával közölték, hogy az ellenállókat verjék agyon. Amikor este Újvidékrõl érdeklõdtek Temerinben, hogy mi újság, a csoport parancsnoka kijelentette, senki sem adta meg magát. Zsablya és Csurog teljesen le van zárva, a vasútról nem szabad leszállni, és a környékben a tisztogatási munka még folyamatban van.”
 

Egy budapesti detektív január 17. -én a következõket jelentette a belügyminiszterhez eljuttatott beszámolójában: „…a törvényes intézkedésektõl eltérõen felelõtlen visszaélések következtek, amelyek még ma is tartanak. A községek magyar és német ajkú lakosságából ún. nemzetõrséget szerveztek, amelyekhez elsõsorban büntetett elõéletû, közönséges bûncselekményekre hajlamos egyének csatlakoztak, akik az anyagi haszonlesést tartották elsõsorban szem elõtt. Ezek a kétes értékûnek tekinthetõ, ún. hazafiak beférkõztek a kirendelt hatósági személyek, illetve közegek bizalmába, és azóta minden úgy történik, ahogy azok jónak látják. …az érdekelt községek, Zsablya, Csurog, Sajkásgyöngye, Boldogasszonyfalva szerb ajkú intelligenciáját, a tekintélyesebb gazdákat, kereskedõket és minden értelmesebb elemet állítólag… kivétel nélkül kiirtottak és a kb. 12 km-re levõ Tisza jege alá süllyesztettek. Így Zsablya községben kb. 1000 lakost… Az úgynevezett fõ utca, ma Horthy Miklós út, teljesen néptelen lett… Tény, hogy az elhurcolt személyekrõl senki sem tud semmit… A Zsablyán megkezdett takarítás átterjedt a járáshoz tartozó többi községre… Erre vezethetõ vissza, hogy az utolsó napokban a bácskai lakosság tömegesen menekül a fõváros és egyéb anyaországi vidéki városok irányába. A községekben általános rémület lett úrrá, senki sem mer kimenni az utcára, és maga a magyar ajkú lakosság is fél a további történtektõl és esetleges következményektõl.”

Így, ilyen elõzmények után következtek el a novi sadi „hideg napok”.

71 évvel ezelõtt, 1942. január 21-én reggel, 19 pontos ultimátumot tartalmazó falragaszok lepték el Újvidéket, amelyek a helyi vezetést – dr. Fernbach Péter fõispánt és dr. Nagy Miklós polgármestert – is meglepték, arról tudósítva, hogy razziát és kijárási tilalmat rendeltek el Novi Sadon este 6 és reggel 8 között. A rendkívüli eseteket leszámítva, senki vasúton vagy más módon el nem hagyhatta a várost, senki a városba be nem léphetett. Statárium lépett érvénybe, tilos volt minden közlekedés, tilos volt rádiót hallgatni, minden templomot, imaházat zárva kellett tartani, tilos volt a klubok látogatása vagy magánszemélyeknél tartott összejöveteleken való részvétel, az ablakoknak csukva és elfüggönyözve kellett lennie, tilos volt még a harangozás is.
 

Minden intézmény bezárt, kivéve az élelmiszerboltokat és éttermeket, amelyek reggel 8-tól este 6-ig tarthattak nyitva. Továbbá a rádióhallgatás és a telefonálás is tilos volt. Gyakorlatilag rendkívüli állapot lépett életbe. A távíróvezetékeket és a telefonvonalakat elvágták, míg a Duna partját a folyamõrség õrnaszádjai biztosították. Újvidék tehát teljesen el lett szigetelve. Azaz mégsem teljesen, ugyanis a beérkezõ vonatokat továbbra is beengedték, és ez a katonai szarvashiba már a kezdetektõl fogva jelentõs problémát okozott a vasútállomáson (viszont egyesek szerint Grassy direkt rendelkezett így, hogy „kifelé semmi riasztás” ne legyen, viszont Grassy minden egyes Novi Sadra érkezõ szerb utasban partizánt látott, akit „le kell úsztatni a Dunán”). Ugyanis a tömeg egyre nõtt, az igazoltatások akadoztak, illetve azt részben hozzá nem értõ folyamõrök végezték. A vasútállomás parancsnokságával és az ott helyben való igazoltatásokkal megbízott folyamõr tiszt, Tarpataki fõhajónagy pedig nem értett a rábízott feladathoz, olyat addig még ugyanis sohasem végzett. Hogy a tömeget csökkentse, például engedélyt adott a palánkai vonat elindítására is, pedig erre nem volt konkrét parancsa. Az állomáson várakózók felözönlöttek a Palánkára induló vonatra, és ez katonailag megint hibás lépés volt, hiszen így akár a keresett partizánok is megszökhettek a városból. És ez a hozzá nem értés, sietség, kapkodás, valamint káosz már itt rányomta mindenre a negatív bélyegét. Tucatjával vittek el a csendõrök igazoltatás nélkül is embereket a leventeotthonba felállított igazolóbizottságok elé, hogy kisebb legyen a tömeg. Akit pedig a novi sadi lakosokból összeállított igazolóbizottságok nem igazoltak – ami a vidékrõl bejött emberek esetén ugye elég gyakran elõfordult – annak a sorsa nem lehetett kétséges.

1942. január 21. napjától január 23-a, este 9 óráig a magyar csendõrség, a rendõrség és a katonaság felügyelte Újvidéket. Az így, a tervek szerint teljesen körülzárt városban ellenõrzõ-áteresztõ pontokat állítottak föl, és a razzia lefolytatására 240 járõrt rendeltek ki. Az elõzetes terv szerint a kutató járõrök feladata lett, hogy a lakosságot igazoltassák, lakóházakban razziázzanak, a kijelölt személyeket letartóztassák, és tulajdonképpen a város minden pontját átkutassák. A járõrparancsnok csendõrtisztek irányították és ellenõrizték az igazoltatásokat végzõ kutató járõregységeket, amik nagyjából egyenként félszakasznyi erõsségûek voltak. E kutató járõrök által õrizetbevett „partizángyanús elemeket” a kísérõ járõrök a kijelölt központokba, például a Levente Otthonba kísérték. Itt a gyûjtõ járõrök vették át õket, vigyáztak rájuk, és kísérték õket az igazoló bizottságok elé. Akit a helybeliekbõl összeállított igazoló bizottság nem tudott igazolni, tehát következésképp az adott személyt nem ismerték, mert nem helybeli volt, vagyis feltételezhetõen beszivárgott partizán, az rögtönítélõ bíróság elé került, s többségüket a Duna parton, a strandon kivégezték.
 

Ezt részint honvédek, részint Korompay Gusztáv fõhajónagy emberei végezték, aki pedig a parancsokat Grassytól kapta. Újvidék átfésülése 21-én, reggel 8 órakor kezdõdött meg, viszonylag nyugodt légkörben. A várost 8 körzetre osztották, ahol rövid idõ alatt több száz, „partizángyanús” egyént fogtak le és vittek be a fõparancsnokságra, vagy más ideiglenes gyûjtõhelyekre, ezután átszállították õket a Levente Otthonba, ahol újvidéki polgárokból álló igazoló bizottság mûködött. Itt kb. száz személyt tartottak a továbbiakban õrizetben, és közülük 45-50 embert a bizottság rövid kihallgatás után halálra ítélt és a helyszínen agyonlõtték õket, majd holttestüket a Dunába dobták. Az elsõ napon elítéltek és kivégzettek létszámával Feketehalmy-Czeydner Ferenc, illetve Grassy József vezérkari ezredes, a zombori 15. gyalogdandár parancsnoka is elégedetlen volt, és a megtorlás (!) fokozására buzdították a razziázó egységeket, vagyis a kutató-járõr osztagokat. Grassy József vezérõrnagy az 1942. január 22-én tartott eligazításon annak adott hangot, hogy Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy elégedetlen a január 21. napi razzia eredményével. Megparancsolta, hogy a járõrök erélyesebben járjanak el, és nyomatékosan kihangsúlyozta, amennyiben az ellenõrzõ-áteresztõ pontokon polgári egyének járnak át, akkor végig kell az utcákat golyószórózni, illetve le kell lõni azokat a személyeket, akik az ablakokból figyelik a történteket. Grassy például Zöldi Márton csendõr fõhadnagyot külön is felelõsségre vonta amiatt, hogy szerinte nem elég erélyesen intézkedik. Zöldy szerint a következõket mondta neki Grassy: ,,Mit kísérgeti ezeket? Ezeket ki kell végezni, és nem kísérgetni!” Ez után pedig a fõhadnagy szerint arra utasította, hogy géppuskázzák végig a várost, hiszen – ahogy Grassy fogalmazott – ,,itt nem igazoltatásról, hanem megtorlásról van szó!”
Zöldi Márton saját vallomása szerint ezt a parancsot nem hajtotta végre. De Grassy még a vasútállomást felügyelõ Tarpatakit is megpróbálta rávenni arra, hogy ne küldje be a Levente Otthonba a gyanús személyeket igazolás végett, hanem a folyamõrökkel a helyszínen végeztesse ki az igazolásra várakozókat. Miután ezt Tarpataki nem vállalta, Grassy azonnali hatállyal leváltotta. A második napon a tisztogatás irányítói úgy döntöttek, hogy a város tehetõsebb polgárai közül szednek túszokat, vagyis megkezdõdött a tehetõs zsidók összefogdosása. Nyilván itt már megfogalmazódott bennük a fosztogatási szándék is, ami a késõbbiek során be is következett. A partizánoknak adott segítségnyújtással vádolták a vagyonos zsidókat, szerbeket. A legtöbb gyilkosság azonban a Duna-parton, a strandnál történt, 1942. január 23. napján. Itt a Levente Otthonban fogva tartottakat, és az utcákról, házakból összeszedetteket is rögtön kivitték a folyópartra, léket vágtak a Duna jegén és a vízbe lõtték õket.
 

Senkit nem vittek ekkor már tehát sem az igazoló bizottságok, sem pedig a rögtönítélõ bíróság elé, hanem mindjárt a novi sadi strandra vittek minden elfogottat, illetve január 23. napján már a nyílt utcán és a Duna más szakaszain is folytak rögtönzött, tömeges kivégzések, mind a részeg csendõrök, mind pedig a honvédség részérõl is. Szemtanúk beszámolói szerint a meztelenre vetkõztetett foglyok közül nagyon sokan, fõleg gyerekek, rimánkodtak hóhéraiknak, hogy végezzenek velük minél elõbb, annyira kibírhatatlan volt a mínusz 20-30 fokos hideg. Az eseményeket átélõ Sztankovics György 1945-ben, Újvidéken kelt visszaemlékezése szerint a strand elõtt az emberek hosszú sorokban várták, mikor kerül rájuk a sor. Tolakodtak az elsõségért…
A mínusz 30 fokos hidegben levetkõztetett emberek követelték, hogy mielõbb végezzenek velük, mert a hideg kibírhatatlan volt. A Duna jegén egy nyílást ütöttek, amelyen egy szál deszkát vetettek keresztül és kis csoportokban lökdösték az embereket a lékig, ahol agyonlõtték és a vízbe dobták õket. A vérengzés délután 4 óráig tartott és a szemközt lévõ Péterváradról a kivégzéseket távcsövön végignézõ Malij Kristóf 1944 decemberében kelt visszaemlékezése szerint egy perc alatt 15 embert lõttek le. Csak õ, az emberi maradványokat négy gödörbe gyûjtötte össze és temette el a hó teljes elolvadása után. Egyes visszaemlékezõk szerint a Duna jegét éjjelente a honvédség ágyúzta, hogy a víz a több száz hullát elvigye. A kivégzéseket Grassy parancsára honvéd-, és folyamõr alakulatok végezték, a csendõrök elsõsorban a razziázásnál kaptak szerepet. A strandi kivégzõosztagnak Korompay Gusztáv, a Magyar Királyi Honvéd Folyamerõk fõhajónagya volt a parancsnoka. A razzia, azaz a város teljes átfésülése, a házkutatások, kihallgatások, a gyanúsnak vélt személyek összegyûjtése és eltüntetése, tehát három napon át tartott. 1942. január 23-án kora reggel, a még mindig razziázó járõrök között rumot osztottak, és az ittas katonák követték el az elsõ, teljes mértékben igazolhatatlan atrocitásokat, közönséges gyilkosságokat, fosztogatásokat, rablásokat. A korábbi (vagyis az elsõ napi) kivégzések ugyanis rögtönítélõ bíróságok ítéletein alapultak, ami háborús körülmények között, felfegyverzett, vagy fegyvertelen partizánoknak (és annak titulált személyeknek) a kivégzését jelentette, ami bizonyos körülmények között még megmagyarázható lett volna. Ezalatt azt kell érteni, hogy az elsõ órákban elõállítottak és kivégzettek nagyjából a keresett partizánszázad képét mutatták, akik szinte mind középkorú férfiak voltak, akik a kijárási tilalmat megsértve tartózkodtak az utcákon, és nem helybeliek voltak, vagy fel voltak fegyverezve. Vagyis alapos okkal lehetett õket partizánnak titulálni, akiket bizony a fennálló háborús körülmények között máshol, más hadseregek sem kíméltek volna. De a további gyilkosságokra, fosztogatásokra, a szerb emberek tömeges legyilkolására nincs – mert nem lehet – mentség.
 

A történtekrõl hû képet festenek a következõ mûvek: Cseres Tibor: Hideg napok. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest 2005. ~ Gárdos Miklós: Nemzetvesztõk. Magyar háborús bûnösök a népbíróság elõtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 79 – 94. o. ~ Györkei Jenõ: Idegen bírák elõtt. Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése. Zrínyi Kiadó, Budapest 2002. ~ Zvonimir Goluboviæ: Racija u Ju¾noj Baèkoj 1942. godine. Novi Sad, 1991. Illetve ajánlanám még az érdeklõdõ figyelmébe Kovács András Hideg napok címû, 1966-ban készült filmjét. E filmben a magyar színjátszás olyan nagyjai jelenítik meg Cseres mûvét a filmvásznon, mint Avar István, Bara Margit, Benkö Gyula, Bujtor István, Darvas Iván, Horváth Teri, Koltai János, Koncz Gábor, Latinovics Zoltán, Madaras József, Major Tamás, Psota Irén, Szemes Mari, Szilágyi Tibor, Szirtes Ádám, Vass Éva és Zách János.

Tehát a történtek fõ felelõseit néven nevezve, megállapíthatjuk: a szegedi V. hadtest parancsnoka, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy arra hivatkozva, hogy a szerb partizánok a Zsablya-Csurog-Titel térségbõl Újvidékre húzódtak fel, s ide szivárogtak ugyancsak a Bánátból érkezett fegyveres partizánszázadok is, a Minisztertanácstól felhatalmazást kért és kapott, hogy tervet dolgozzon ki az ottani ellenállók felkutatására és az egész, szerb népfelkeléssel fenyegetõ térség helyzetének megszilárdítására. Szombathelyi Ferenc vezérkari fõnök és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter hozzájárult a terv végrehajtásához. Feketehalmy-Czeydner Grassy József vezérkari ezredest bízta meg Újvidék ellenõrzésével, aki a helyi rendõrség és a csendõrség állományát is maga alá rendelte, Deák László ezredes pedig közvetlenül Grassy alá rendeltetett, mint a karhatalmi alakulatok felettese, végül dr. Zöldy Márton csendõr fõhadnagy – aki a kárpátaljai razziázások idején már fiatalon kétes hírnevet szerzett magának – csendõrjárõr-parancsnokként lett a Grassy-Deák vezetés segédje, de a történtek miatt 2011-ben perbefogott, majd elhunyt dr. Képíró Sándort is csendõrjárõrök vezetésével bízták meg. 1942. január 20-ára érkeztek Újvidékre a razziához szükséges katonai-csendõri alakulatok. Ezek között volt két csendõr tanszázad, az újvidéki és a makói, valamint a szekszárdi csendõrtiszti iskola egy szakasza is. A razzia tervét Tallián József, az újvidéki rendõrkapitány helyettese, és Gaál Lajos csendõr alezredes készítette el, amit aztán teljes precizitással hajtottak végre a magyarok.
Az elõzetesen elkészített terv szerint a várost teljesen körülzárják, és körzetekre osztják. A razzia lefolytatására 240 járõrt rendelnek ki. A kutató járõrök feladata az lesz, hogy a lakosságot igazoltassák. Akik nem tudják magukat kellõképpen igazolni, azokat a kísérõ járõröknek adják át, akik pedig hátrakísérik ezeket az embereket a gyûjtõ járõrökhöz, akik aztán az elfogottakat a gyûjtõhelyre, a novi sadi leventeotthonban felállított igazoló bizottság elé viszik. A tervek szerint a kutatás iránya a város külsõ kerületeibõl a belváros felé fog haladni. Akiket a helybeli lakosokból összeállított igazoló bizottság nem igazol, rögtönítélõ bíróság elé kerülnek, és halállal büntetendõk. Ez volt a terv, aminek a vége aztán közel 4 ezer szerb ember legyilkolása lett.
 

A razziák külpolitikai következményeit követségeink visszajelzései alapján súlyosan kellett éreznie, érzékelnie az államvezetésnek. De az ellenzék képviselõi, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Peyer Károly és Rassay Károly is szigorú vizsgálatot követeltek. Bajcsy-Zsilinszky révén rávették még Bethlen Istvánt is, hogy hasson oda a kormánynál a razzia bûnöseinek felelõsségre vonására. Szombathelyi a Magyarországra eljutott hírek miatt már 1942. február 4-én elrendelte a vizsgálatot, amelyet azonban Feketehalmy-Czeydner vezetett, így nemhogy felelõsségre vonás nem történt, de Deák László ezredest még ki is tüntették a Magyar Érdemrend Középkeresztjével, hadiszalagon, kardokkal.
A vezérkari fõnök Szombathelyi 1942 áprilisában aztán dr. Babos József hadbíró ezredes vezetésével különleges bizottságot hozott létre az „események” tárgyilagos kivizsgálására. Babos ezredes júniusban több száz oldalas, vádiratszerû jelentésben összegezte a nyomozás eredményét, megállapítva, hogy Újvidéken tömeges gyilkosságok történtek. 1942. július 15-én Kállay Miklós miniszterelnök a parlamentben referált az újvidéki eseményekrõl. Szombathelyi vezérezredes, vezérkari fõnök idõközben elrendelte az ügyészi nyomozó eljárást, ám Horthy Miklós a hadsereg vélt becsületének védelmében augusztus 13. napján a törzstisztek és tábornokok (idõközben Grassy vezérõrnagy lett) ügyében az eljárást beszüntette, így csak a csendõrtisztek ellen folyt tovább a vizsgálat. Horthy késõbbi visszaemlékezése szerint az eljárás azért volt sikertelen, mert a gyanúsítottaknak „sikerült a tényállást elhomályosítaniok”. A magyar politikai ellenzék azonban az elkövetkezendõ hónapok alatt sem hagyta annyiban a sajkáskerület és Újvidék bûnöseinek ügyét.
A számonkérés elakadása miatt Bajcsy-Zsilinszky Endre a több mint fél éve megkezdett, a példás büntetés érdekében folytatott tevékenységét felújította. Ugyanis Bajcsy-Zsilinszky már 1942. január 22-én informálta Bárdossy Lászlót a bácskai eseményekrõl, majd január 29-én a parlament külügyi bizottságában hívta fel a figyelmet az atrocitásokra, de sem Bárdossy, sem pedig a jobboldali képviselõk nagy része nem vette azt komolyan. Bajcsy-Zsilinszky 1942. január 30. napján tárgyalt gróf Sigray Antallal egy, a vérengzés ügyében a Kormányzóhoz intézendõ memorandumról is, amely február 4-én el is készült. Február 16-án személyesen is beszélt errõl Horthyval, majd tíz nap múlva Bethlennel. Majd a számonkérés elakadását követõen 1942. december másodikán interpellált Bajcsy-Zsilinszky a parlamentben Újvidék ügyében, de beszéde kétharmadát a nyilas, imrédysta és behívott német, illetve szlovák képviselõk obstrukciója miatt nem tudta elmondani. Majd 1943. január végén emlékiratot állított össze számos ellenzéki képviselõ aláírásával Horthy számára, de az végül nem jutott el a Kormányzóhoz.

Nem sokkal az olasz fegyverszünet megkötése után, 1943. október 11-én Horthy Miklós azonban váratlanul megváltoztatta elõbbi, múlt évi döntését, és újra elrendelte Feketehalmy-Czeydnerék vád alá helyezését: „Minthogy vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferenc nyugállományú altábornagynak, vitéz Grassy József vezérõrnagynak és vitéz Deák László nyugállományú ezredesnek a Délvidéken lefolyt tisztogatási mûveletek alatt tanúsított magatartása az idõközben felmerült újabb adatok szerint lényegesen súlyosabb megítélés alá esik, mint amely a bûnvádi eljárás megindításának, illetve folytatása mellõzése tárgyában az 1942. augusztus hó 13. napján Gödöllõn kelt elhatározásom alapjául szolgált, elrendelem, hogy az illetékes parancsnok a nevezettek elleni bûnvádi eljárás megindítása, illetve folytatása iránt – további elhatározásomra tekintet nélkül – haladéktalanul intézkedjék. Kelt Gödöllõn 1943. évi október 11. napján. Horthy Miklós.”
Véleményem szerint, Horthy ekkor már tisztában volt azzal, hogy a háború elveszett, és a várható felelõsségre vonások miatti félelmében indítatta újra az ügy kivizsgálását, hogy magáról a felelõsséget ezzel elhárítsa. Ezen kívül, a nyugati hatalmak már 1943 májusában üzentek a háború befejezésének a lehetõségét keresõ magyar politikai köröknek és a magyar kormánynak, hogy minden külpolitikai közeledés elõfeltétele a megfelelõ jóvátétel a bácskai vérengzések miatt. Szombathelyi így kommentálta a kormányzó döntését: „Nem tartom nagyon szerencsés dolognak, mert ez csak föl fogja bátorítani a szerbeket, s azt a hitet fogja bennük kelteni, hogy mi meg vagyunk ijedve. …ez a megtorlás nem fogja a kívánt hatást elérni. De természetesen, ha a kormányzó úr így parancsolja, nekem nincs szavam ellene.”
 

Még a háború alatt elítélte tehát a „Vezérkari Fõnök Bírósága” az ott történt atrocitások, gyilkosságok miatt a felelõsök egy részét. A vádlottakat a Vkf. bírósága az 1930. évi III. törvény 59. § 1. bekezdésének 1. pontjába ütközõ, hûtlenség bûntette címén helyezte vád alá.
A vádlottak a hûtlenséget azáltal követték el, hogy a vezetésükre bízott karhatalmi erõket – „a magyar honvédség és csendõrség hagyományos jó hírének csorbításával” – törvényes rendeltetésüktõl elvonták. Sõt a magyar állam céljaival ellenkezõ módon használták fel. A keletkezett jogsérelmeket nem vizsgálták ki. A tettesek felelõsségre vonását szándékosan elmulasztották. A Délvidéken foganatosított karhatalmi mûveletek alatt szolgálati kötelességüket megszegték. Alárendeltjeiket bûncselekmények elkövetésére buzdították. Ezáltal okozói lettek annak, hogy a karhatalmi tisztogatás vérengzéssé, kegyetlenkedéssé és fosztogatássá fajult. Ezzel a magyar állam fegyveres erejének szándékosan súlyos hátrányt okoztak.

Nézzünk meg néhány jellemzõ részt a „a legnagyobb mértékben sajnálatos és megbocsáthatatlan hatalmi túlkapás” peranyagából:
„ - Vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferenc ny. áll. altbgy. I. rendû terhelt, a kirendelt karhatalmi erõk együttes parancsnoka, a karhatalomnak a m. kir. honv. Vkf-tõl kapott utasításától lényegében eltérõ ellentétes rendelkezéseket adott ki. A neki alárendelt karhatalmakat és parancsnokokat ellenõrizni elmulasztotta. Az elkövetett súlyos visszaélésekrõl és kilengésekrõl felsõbb helyre a valóságnak meg nem felelõ jelentést tett. A megtörtént eseményeket letagadta. Felsõbbségét megtévesztette. A való helyzetrõl huzamos idõn keresztül felsõbbségét tévedésben tartotta. Midõn egyik alparancsnoka, Zöldy csõ. szds. feladatáról utasítást kért, azt válaszolta neki: ’Célom a megtorlás.’ Zöldy csõ. szds. azon további kérdésére, hogy ’mit csináljon, ha hullákat fog látni’, azt válaszolta: ’Ezt akarom.’ Midõn 1942. 01. 22. -én este a m. kir. honvéd Vkf-tõl azt a távmondati rendeletet vette, hogy
minden vérengzést azonnal akadályozzon meg, eltûrte, hogy másnap (01. 23.) Újvidéken még 53 gyermeket, 650 felnõttet és több mint 100 aggastyánt lõjenek agyon.
- Vitéz Grassy József vezérõrnagy II. rendû terhelt, mint a külön területi hatállyal mûködõ karhatalmi csoportok parancsnoka, az általa kirendelt egységeket és járõröket nem ellenõrizte. Saját személyes vezetése alatt jogtalanul vésztörvényszéket alakított, s annak keretében jogszerû bírói ítélet nélkül döntéseket hozott, kivégzendõket jelölve ki. Azonban, midõn 1942. 01. 22. -én Korompay fõhadnagytól azt a jelentést vette, hogy az újvidéki strandon a Duna jegére elhelyezett pallókon az újvidéki utcáról és házakból összeszedetteket válogatás nélkül kivégzik, ezt beszüntette, és csak a vésztörvényszék által halálra ítélteket engedte a vesztõhelyre vinni.
- Vitéz Deák László ny. áll. ezredes III. rendû terhelt, mint a helyszínre elsõnek érkezõ magasabb honvéd karhatalmi parancsnok a beérkezõ hírek kötelességszerû ellenõrzésének elmulasztásával és helytelen magatartásával nagyban elõmozdította a sajnálatos pszichózis kialakulását. Midõn Csurogról Stepán csõ. szds. jelentette neki, hogy a hombárban õrzött foglyok kitörtek, és azok ellen az õrök fegyvert használtak, de a foglyok között sok a sebesült, azt parancsolta, hogy azokat is le kell lõni. Majd Stepán csõ. szds. ama kérdésére, hogy az iskolában és az istállóban õrzött foglyokkal mitévõ legyen, azok kiirtását is elrendelte. Elõzetesen azonban elmulasztotta ellenõrizni, hogy a foglyok valóban megtámadták-e az õröket.
- Vitéz Báthory Géza ny. áll. csõ. alezr. IV. rendû terhelt, mint a Zsablyán és környékén, valamint az Újvidéken közremûködõ csendõralakulatok területi parancsnoka, vezetõi és ellenõrzõ kötelmeit nem teljesítette. Felmerült nevezett ellen a gyávaság gyanúja is. Ugyanis Újvidéken, 1942. január 22. -én, kihívatván, azt válaszolta, hogy amíg odakint tûzharc folyik, nem megy ki.
- Vitéz Gaál Lajos csõ. alezr. V. rendû terhelt, mint az Újvidéken alkalmazott csendõrökbõl és honvédegyénekbõl alakított kutató-gyûjtõ, valamint kísérõ járõröket és ezen csoportokat irányító csõ. tiszteket ellenõrizni hivatott parancsnok, e kötelmeit nem teljesítette. Sõt, alárendeltjei elõtt lázító és buzdító beszédeket tartott. 1942. 01. 23. -án 3 csendõrt kötésekkel láttatott el, noha nem voltak sebesültek, majd bajtársai elõtt rájuk mutatva, megtorlásra hívta fel alárendeltjeit.
- Fóthy Ferenc ny. áll. csõ. alezr. VI. rendû terhelt, mint a Vkf. 2./d. alcsoporttól a délvidéki kommunista mozgalom elleni harc irányítására kivezényelt parancsnok valótlan jelentéseivel, a m. kir. honv. Vkf. nevében illetéktelenül nyilvánított kijelentéseivel a zavart növelte. A lelõtt polgári egyének kezébe pisztolyt tétetett. Zsebeikbe kézigránátot helyeztetett. Ezáltal azok ellenállását mímelte. Horkay csõ. alezredessel együtt még az a gyanú is terheli, hogy a kivégzettektõl Budapestre szállíttatott 8 db nõi perzsabundát, hogy azokat piacra dobja.
- Horkay József csõ. alezr. VII. rendû terhelt, mint a központi csõ. nyom. Parancsnokságtól Újvidékre, Zsablyára és ezek környékére kivezényelt csõ. nyomozó parancsnoka,
- Stepán László csõ. szds. VIII. rendû terhelt,
- dr. Kun Imre csõ. szds. IX. rendû terhelt,
- dr. Csáky József csõ. szds. X. rendû terhelt,
- Budur Károly csõ. szds. XI. rendû terhelt,
- dr. Kaskovics Balázs csõ. szds. XII. rendû terhelt,
- dr. Képíró Sándor csõ. szds. XIII. rendû terhelt,
- dr. Zöldy Márton csõ. szds. XIV. rendû terhelt és
- Gerencsér Mihály csõ. fhdgy. XV. rendû terhelt, mint a már említett vegyes csõ. és honvéd kutató járõröket csoportonként irányítani és ellenõrizni hivatott parancsnokok súlyos kötelességmulasztást követtek el azáltal, hogy elõírt kötelességüket megszegték.
Ezenfelül Stepán László csõ. szds. Csurogon, 1942. 01. 07. napján 500 fõt végeztetett ki vitéz Deák ezredes parancsára. Annak valótlan indokául azt jelentette, hogy a foglyok megtámadták az õrséget, s emiatt voltak kényszerülve fegyverhasználatra.
Dr. Zöldy Márton csõ. szds. beismerte, hogy 1942. 01. 21. és 23. napok között 659 újvidéki polgári egyén kivégzése történt az õ tudtával. Újvidéken, január 22. -én este színleges összeütközést mímelt 3 elfogott polg. egyén és csõ. járõrök között. Az ellene irányuló hadbírói vizsgálat alatt pedig, a tilalom ellenére elhagyta kijelölt tartózkodási helyét. Midõn fõtárgyaláskor jelentkezett, elöljáró csendõrfelügyelõje letartóztatta. A fõtárgyalás befejezése 1943. évi 12. 23. napjára várható. Fenti tényállás és a vád a fõtárgyaláson kialakuló vallomások alapján, még módosulhat.”
 

A hadbíróság 1944. január 12-én befejezte a bizonyító eljárást, majd dr. Babos József hadbíró ezredes közel egyórás vádbeszédet mondott. A vádbeszéd szerint a délvidéki partizánmozgalom 1942. január 4-én végleg meg lett semmisítve, illetve már az igazoltatások is törvénytelenek voltak, és ellentétesek a magyar „mentalitással”. A vádbeszéd tárgyilagos volt, mely akarva, vagy akaratlanul, de Bajcsy-Zsilinszky „szellemét” és véleményét tükrözte, sõt, olykor szó szerint is az õ beadványát idézte a vádlottak bûneinek felsorolásában. Az ügyész valamennyi vádlottra a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérte. Az ítélethozatalra néhány nap múlva került volna sor, de a vádlott tisztek 1944. január 15. napján Németországba szöktek, Albrecht fõherceg Ausztriába nyúló birtokán keresztül.

Szombathelyi Ferenc 1945-ös emlékiratában utalt rá, hogy a maga részérõl az elkövetõk ellen a legsúlyosabb ítélet meghozatalát javasolta, és ezt mutatta a hadbíróság összetétele is. A bíróság 24 napos eljárása után végül 3 honvédtisztet (Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák) és egy csendõrtisztet (Zöldy) ítélt halálbüntetésre, 11 további csendõrtisztet pedig 12-14 évig tartó fegyházbüntetésre. A bíróság ítélete egyébként minden esetben a hûtlenség bûntettének elkövetését állapította meg. Így amikor a bûnösségüket tagadó Feketehalmy-Czeydner, Deák és Grassy, valamint Zöldy 1944. január 15. napjának hajnalán – Habsburg Albrecht fõherceg határon átnyúló birtokain keresztül – a Német Birodalomba szöktek még az ítélethirdetés elõtt, akkor tulajdonképpen a saját bûnösségüket ismerték be ezzel.
1944 októberében, a nyilas-puccsot követõen a négy újvidéki fõbûnös visszatért Magyarországra, és a Waffen SS tisztjeiként, illetve vezérkari tisztként tevékenykedtek tovább. De már Magyarország 1944. márciusi német megszállása után visszahelyezték õket a magyar honvédség kötelékébe, a 11 elítélt csendõrt pedig amnesztiában részesítették.

Képírót a háború után a Népbíróság is elítélte távollétében, de mivel megszökött, semelyik jogerõs ítéletet sem lehetett végrehajtani rajta, és így a szerbeknek sem sikerült kiadni, mindössze az aktáját tudták megküldeni a jugoszláv hatóságoknak. Csak a rendszerváltás után, 1996-ban tért haza. Képíró a maga védelmében a következõket vetette papírra a novi sadi „hideg” napokról: „A razzia 1942. január 21-én kezdõdött, és az elsõ két napon nem történt semmi túlkapás. Január 23-án délelõtt – Feketehalmy altábornagy és Grassy József vezérõrnagy parancsa alapján –, honvéd-alakulatok gépkocsin a Levente Otthonban lévõ foglyokat kivitték a Duna-partra, léket vágtak a Duna jegén és a kivégzetteket elúsztatták. A kivégzéseket kizárólag honvéd-alakulatok hajtották végre, és azon egyetlen csendõr sem volt jelen. A részemre kiosztott területen nem volt egyetlen fegyverhasználat sem, miszerint egész újvidéki tartózkodásom alatt egy hullát sem láttam.”
A Jugoszláviának kiadott háborús bûnösök aktáit a Budapesti Népbíróság 1947. február 25.-én zárta le, és ekkor adták ki a belgrádi, illetve az újvidéki hatóságoknak a dr. Képíró Sándor csendõr-századosra vonatkozó nyomozati anyagokat – azokban részletesen felsorolva az újvidéki tisztogatások során a közremûködésével statáriális úton kivégzett személyek neveit és egyéb adatait. A „Novosadskaja Racija” és a „Rejon pod komandom doktora Sandora Kepira” címekkel ellátott dossziékat 1947. június 19. napi dátummal helyezték el a belgrádi Szerb Archívumban, ahol jelenleg is „Arhivu Srbije u fondu broj 11, fascikla broj 121. J. o 595-597” jegyzet (fond) alatt hozzáférhetõ.
A dokumentum tanúsága szerint 1942. január 21. és 22., valamint 23. napjaiban a dr. Képíró Sándor csendõr fõhadnagy körzetéhez tartozó újvidéki utcákból (Futoskoj ulica és Jevreskoj ulica) és házakból az alábbi személyeket állították elõ, majd adták át a kivégzéseket végzõ Dunai Folyamõrség egységeinek: Bauman Elza – Grin Aronova – Grin Aronov – Dac Eugenova – Dac Eugen – Bek Eugen (41 éves) – Bek Erika – Klara Jelena (34) – Bek Mira (13) – Bek Andrija (8) – Fiker Edvard – Fiker Edvardova – Hadzija Kosta – Hajos Edita (22) – Hajos Julije-Dula (59) – Hajos Ruza (55) – Hajos Nandor (38) – Hajos Ernest (37) – Handler Rozika (40) – Handler Josif (16) – Handler Teodor (15) – Handler Valter (13 éves, tanuló) – Dr. Handler Sigismund – Hirt Jakob (47) – Hirt Blanka (39) – Hirt Hermina (18) – Hirt (utóneve ismeretlen, 16 éves) – Hirt Alisa (15) – Ljudevit Denes (57) – Mendelson Ernest (43) – Mendelson Vilhelmina (41) – Mendelson Marijana (14) – Pintar Anton (38) – Pintar Aranka (31) – Pintar Dorotea (13) – Sors Hugo (36) – Sors Sarolta (34) – Stojanovic Zlata (30) – Stojanovic Arankina (12) – Vermes Ede (51) – Vermes Janka (40) – Dr. Vermes Mirko Imre (58) – Vermes Ervin (55) – Vermes Janka nõvére (adatai ismeretlenek) – Zemanek Dezider Dr. (39) – Zemanek Margita (31) – Zemanek Bela Baruh (36) – Zemanek Piroska (26) – Zemanek Aranka (41) – Zemanek Jelena (71). Ezen adatok fényében Képíró bûnösségéhez véleményem szerint nem férhet kétség.
 

A százados, aki egyébként elismerte, hogy alegységparancsnok volt a razzia idején, érthetõ módon akarta hárítani a felelõsséget másra, másokra, de még Grassy rangját (hiszen õ csak 1942. április elsejétõl vezérõrnagy) is hibásan adja meg. Azt állította, hogy õ nem húzott meg ravaszt, „csak” elvitte a „gyanúsakat” a Leventeotthonba (az ifjúsági házba), ahol igazoló bizottság döntött a sorsukról. Aki nem tudta igazolni magát, rögtönítélõ bíróság elé került, majd onnan a strandra. Az azonban elismerte, hogy attól a bizottságtól, amely elé õ szállította az embereket, sokan kerültek a rögtönítélõ bírák elé, majd onnan a Duna partra.
De rosszul emlékszik arra (is), hogy az õ körletében nem történt fegyverhasználat, hiszen az õ körletébe tartozó egyik járõr követett el emberölést, amikor egy asszonyt meggyilkolt, aki a férje letartóztatása ellen tiltakozott, és az igazoltatásnak ellenállt. Képíró egyik alárendeltje az 1943-as perben elmondta, hogy járõrük megölt egy idõs zsidó házaspárt. Képíró emberei lelõtték a férjet, mire az asszony õrjöngve rátámadt egy csendõrre, és mivel „hozzá mert nyúlni” egy csendõrszuronyhoz, ezért õt is lelõtték (más vallomások szerint leszúrták).
Késõbb Képíró már azt vallotta: „Az elsõ eligazítás alkalmával Gaál azt mondta, hogy tisztogatás van, és minden szemetet le kell úsztatni. Én ezt írásban kértem, mire Gaál kijelentette, hogy a felsõbbség nem adja (…) Nálam egy fegyverhasználat volt, a harmadik napon, és pedig oly módon, hogy valaki megfogta egy csendõr szuronyát, mire azt keresztülszúrta. Atrocitásról nincs tudomásom. Az én embereim kb. 150-200 embert tartóztattak le. Az udvaron a honvédtisztek mondták, hogy le kell lõni minden kommunistát és zsidót, és õk már hoztak is erre alkalmas legénységet.”
Gaál, Képíró közvetlen felettese viszont a következõkrõl tett vallomást: „Tíz órakor jelentette Zöldi, hogy a laktanya elõtt hatvan-nyolcvan embert agyonlõttek, mert kézigránátot dobtak. Délután Grassy üzent értem, hogy Báthoryval menjünk ki a Duna-partra, mert ott állítólag atrocitások történtek (…) A második napon, jan. 22-én azt hiszem Képíró szds. jelentette, hogy kérem, itt tulajdonképpen nem errõl van szó. Én a Képíróra való tekintettel, ki azt mondta, hogy miért nem adtak írásbeli parancsot, ragaszkodtam az írásbeli utasításhoz. (…) Valótlan, hogy Képíró elõtt olyan kijelentéseket tettem volna, hogy nem rendes razzia, hanem kivégzés, megtorlás lesz.”
 

Utóbb két zászlóalj-parancsnok is azt vallotta, hogy Képíró körletében nem volt fegyverhasználat. Azonban egy csendõrtársa, Szentpáli-Gavallér András csendõr-fõhadnagy, aki a razzia harmadik napján Képíró mellé volt beosztva, említ egy fegyverhasználatot: „Egy zsidó házaspárt akart igazoltatni a csendõrjárõr, az asszony azonban az igazolást megtagadta, és a járõrt a lakásból kiutasította, sõt megragadta a csendõr puskáját, mire a csendõr a fegyverét használta. Nagy, erõs asszony volt az illetõ, ki akarta csavarni a fegyvert a csendõr kezébõl. A szobában volt a férje is, ki szintén ellenállt, mire õt is lelõtték. Én Képírónak azt jelentettem, olyan értelemben, hogy a fegyverhasználat jogos volt. Nem emlékezem arra, hogy Képíró Gaáltól valamilyen parancsot írásban kért volna.”
Sajti Enikõ említ egy további, Képírót érintõ esetet is. „Egy késõbbi, 1945-ös per kihallgatásán egy Nagy János nevû gyanúsított azt vallotta, hogy a razzia harmadik napján délelõtt 11 óra körül Képíró fõhadnaggyal a Rákóczi úton egy csapat foglyot kísértek. Összetalálkoztak egy fogolyszállító teherautóval, amely a városi strand felé szállította a foglyokat. Nagy vallomása szerint megállították a teherautót, majd Képíró megkérdezte a sofõrt, hogy tenne-e még egy kört a strandig. Képírónak sikerült rábeszélnie a sofõrt, hogy tegyen még egy kört, vigye az õ foglyait is a strandra.” Miután a vezetõ elvállalta, Nagy és Képíró körülbelül ötven embert felhajtott az autó platójára.
Képíró csendõr fõhadnagynak járõrparancsnokként azt is tudnia kellett, hogy mi történik az egybegyûjtöttekkel, bár végig azt vallotta, hogy ezt „kérdezzék meg azoktól, akik ott voltak, mert én nem voltam ott”. Miután, már öreg emberként visszatért Magyarországra, egy tévés stáb állította meg a lakása elõtt, és a „hideg napokról” kérdezték. Magam is tanúja voltam annak, hogy Képíró azt mondta a kamerába, hogy akit az igazolóbizottság nem igazolt, azt kivitték a strandra. A riporter kérdésére, hogy mit csináltak ott ezekkel az emberekkel, felelte aztán azt Képíró, hogy ezt kérdezzék meg attól, aki ott volt, mert õ nem volt ott, és nem tudja. A régi nagy római jogászok egyik nagy erényére, a józan paraszti észre építve, ugyan már, mégis ki hiszi ezt el neki? Hogyan lehetne hihetõ az, hogy egy jogász végzettségû járõrparancsnok ne tudta volna, hogy miért viszik ki január végén a nem igazolt szerencsétleneket a strandra? Mert ugye biztos nem fürdeni…

Az igaz, hogy a leginkább beavatottak Feketehalmy, Grassy, Zöldi és társaik voltak, de annak, hogy itt a megtorlás a cél, legkésõbb a razzia 2. napjától egyértelmûnek kellett (volna) lennie a többi résztvevõk számára is.
Mentségére adja elõ továbbá a Rex Szállóban történteket Képíró, amikoris egy honvéd-járõr el akarta hurcolni a hotel tulajdonosát, és annak négytagú családját, hogy a Duna-parton kivégezzék õket. Képíró szerint õ azonnal a védelmükre kelt. A honvéd járõr tagjai a szerencsétlen családot ki is akarták fosztani. Vezetõjüket, Pozdor zászlóst Képíró rögtön kérdõre vonta, amire Pozdor válasza ez volt: ,,Viszem ki õket a Duna-partra!” Képíró százados elmondása szerint erre elzavarta a fosztogatni és gyilkolni készülõ csoportot, arra hivatkozva, hogy a Tanursich (Tanurd¾iæ) család ellen nincs semmi vád. A csendõr százados a veszélybõl megmenekült családot megnyugtatta, hogy késõbb sem esik majd bántódásuk, és az esetet jelentette Gaál õrnagynak. Képíró Sándor Pozdor zászlóssal egyébként nem állt semmiféle szolgálati viszonyban, hiszen Pozdorék nem csendõrök voltak. Viszont a késõbbiek során az általa tanúként meghallgatni kért család semmiféleképpen nem akart Képíró mellett tanúskodni, és az állításait igazolni. Ez minimum elgondolkodtató.
 

Még idéznék az eseményekkel kapcsolatban két vallomást. Az újvidéki rendõrkapitány a m. kir. honvéd állomásparancsnokhoz intézett átiratában a maga és a novi sadi rendõrség büntetlenségét hangoztatta: „A katonai razziák a város kül- és belterületén a katonailag elõzõleg kidolgozott tervek szerint történtek. A hatóság közigazgatási területe a razziák háromnapos tartamának figyelembevételével ún. razziazónákra volt beosztva. Úgy a razziák tartama, mint azok éjszakai szüneteltetése alkalmával több gyûrûben szigorú katonai kordon alkalmaztatott. …a razzia alá vont területen házról házra, tereprõl terepre járva katonai, csendõri és rendõrségi közegekkel hol párhuzamosan, hol lépcsõzetesen végezték a célul kitûzött átfésülési és tisztogatási feladatokat. A razziák során katonai részrõl a helyszínen vagy annak közelében halálos kimenetelû szolgálati fegyverhasználati igény jelentékeny esetben fordult elõ. Azonban a razziázó kutató járõr kötelékébe vont rendõrközegek részérõl szúró- és lõfegyver vagy szolgálati ismétlõpisztoly használatára egyszer sem került sor. Hatósági jogcím a katonai razziák tartama alatt a személyi és vagyonbiztonság tekintetében szünetelt… Õrszem szolgálatban volt rendõrközegeimtõl több jelentés érkezett arról, hogy a város különbözõ pontjain, nyílt terein, utcákon, lakóházak udvarán ismeretlen lõtt sérüléstõl származó emberhullák hevernek. Magam is személyesen meggyõzõdtem arról, hogy a hullák eltávolításáról felsõbb katonai intézkedésre maga a katonaság gondoskodott. A razziák befejezése után feltalált hullák eltemetése Újvidék szabad királyi, törvényhatósági joggal felruházott város polgármesterére maradt… A razziák megkezdése elõtt a város polgári foglalkozású lakossága látszat szerint békességes, zavartalan, külsõ megnyilvánulásaiban rendes életét élte. A katonai razziák tartama alatt a város lakossága közül sok személy eltûnt. Egyes lakóházak, épületek elnéptelenedtek. Családok hollétérõl szomszédok, lakótársak csak annyi tájékoztatást tudnak szolgálni, hogy a családokat katonai közegek otthonaikból elvitték, készpénz, drágaságokat képezõ ingóságok a katonai razziák során foganatosított házkutatások során eltûntek, elkallódtak. A felügyelet nélkül hagyott lakások felügyeletérõl a katonai hatóság részérõl nem történt meg a köteles gondoskodás… a város összlakosságát nyomasztó cselekményekbõl származó felocsúdás után a rendõrség közbiztonsági feladatainak ugrásszerû felnövekedése várható.”
 

Grassy József a Magyar Államrendõrség Politikai Rendészeti Osztályán 1945. október 31-én a következõ vallomást tette: „Feketehalmy 1942. január 19. –én Szenttamáson magához rendelte Deák László szegedi ezredparancsnokot, a zsablyai karhatalom parancsnokát, valamint engem, aki mint az újvidéki karhatalom és fegyveres tisztogató csoport jövendõbeli parancsnoka kerültem szóba, és írásban valamint szóban is kiadta a parancsot az újvidéki fegyveres tisztogatásra. Feketehalmy felhívta a figyelmet a feltétlen titoktartásra és az erélyes kézzel végrehajtandó tisztogató akcióra. Feketehalmy a belügyminiszterrel való budapesti megbeszéléseire hivatkozott. A parancs megtiltotta a fegyveres tisztogatás megindulása idõpontjának közlését a közigazgatási hatóságokkal, nevezetesen a fõispánnal és a polgármesterrel, holott a fõispánnal való együttmûködésre a belügyminisztertõl volt utasítás. Feketehalmy parancsa következtében 1942. január 21., 22. és 23. –án megindult a fegyveres tisztogatás a csendõrség, a rendõrség és a honvédség közremûködésével, melynek során a közismert vérengzések történtek a harmadik napon, amikor is teherautókkal a Duna-parti strandra szállították az embereket, akiket ott kivégeztek. Ezen kívül Újvidék egyes lakásaiban és a Kossuth Lajos utcában is történtek vérengzések. Megjegyezni kívánom, hogy Feketehalmy, amidõn részünkre a fegyveres tisztogatási parancsot kiadta, nem tett említést egy szóval sem, a már elõzõleg Zsablyán és a Csajkás-háromszögben történt vérengzésekrõl, holott errõl úgy neki, mint a kormányzatnak is tudomással kellett bírnia. Az újvidéki tisztogatás után a csoport Szenttamáson január 25. –én folytatta a fegyveres tisztogatást. Az újvidéki események második napján este Feketehalmy Szombathelyi Ferenc vezérkari fõnöktõl táviratot kapott, melyben arról volt szó, hogy tudomásukra jutott, miszerint Újvidéken gyermekeket és asszonyokat öltek meg a tisztogatás második napja folyamán. Emlékezetem szerint a nagyobb arányú vérengzések csak a harmadik nap folyamán történtek, a távirat vétele után. Szombathelyi táviratát személyesen is olvastam és igen különösnek találtam azt, hogy a vezérkar fõnöke a következõ kitételt alkalmazta: ’Kirívó igazságtalanságok kerülendõk.’ Ez a mondat úgy hangzott, mintha a felsõbb tényezõk intenciója az lenne, hogy a nem kirívó igazságtalanságok megengedhetõk. Az újvidéki vérengzés utáni ötödik-hatodik napon Feketehalmy saját szerveivel, nevezetesen az V. hadtest vezetõ katonai ügyészével, vizsgálatot folytatott a délvidéki fegyveres tisztogatással kapcsolatban, emlékezetem szerint a vezérkar fõnökének utasítására. Természetesen, miután Feketehalmy saját beosztottjával és nem közvetlenül a vezérkar fõnökének kiküldöttjével folytatta le a vizsgálatot, az újvidéki vérengzéseket elkendõzte, s így az eredménytelen maradt. Azonban az újvidéki rendõrség akkori vezetõje, Zombory István rendõrkapitány, a fõispánnal egyetértõleg külön vizsgálatot folytatott és pontosan megállapította a vérengzés tényét, és ezt a belügyminiszternek jelentette. Perünk fõtárgyalásán szereztem tudomást arról, hogy a belügyminiszter az újvidéki atrocitásokról jelentést tett az akkori miniszterelnöknek, Bárdossy Lászlónak. Az újvidéki rendõrkapitány jelentést tett a belügyminiszternek, melynek következtében Szombathelyi Ferenc a különbíróság vezetõjét küldte ki kivizsgálás végett Újvidékre és környékére. A vezérkar fõnökének kiküldöttje Babos akkori hadbíró alezredes volt. Ez a vizsgálat azonban csak az újvidéki események után három hónap múlva indult meg, és április közepétõl június közepéig tartott. Babos alezredes kétségtelenül megállapította az újvidéki atrocitásokat és nyolcvanoldalas jelentésben foglalta össze a vizsgálat eredményét mind Zsablyára, mind Újvidékre vonatkozólag. A kormányzó a vezérkar fõnökének elõterjesztésére ennek ellenére 1942. augusztus 10. körüli dátummal pertörlést rendelt el az ügyben szereplõ honvédségi személyek részére.”
 

Az újvidéki razzia során a késõbbi hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendõrök 3309, más források szerint 3340, zömében szerb polgári lakost gyilkoltak le, köztük 792 nõt, 299 idõs embert és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 740 zsidó származású személy is. Az áldozatok megoszlása településekre lebontva a magyar adatok szerint a következõ volt: Boldogasszonyfa - 74 fõ; Csurog - 887 fõ; Dunagárdony - 32 fõ; Mozsor - 195 fõ; Óbecse - 168 fõ; Sajkásgyörgye - 210 fõ; Sajkásszentiván - 26 fõ; Szenttamás - 2 fõ; Temerin - 47 fõ; Titel - 51 fõ; Újvidék - 879 fõ; Zsablya - 653 fõ; egyéb településeken - 116 fõ. Mai szerb történészek adatai alapján a vérengzésnek összesen 3 808 áldozata volt, ezek közül 2 578 szerb, 1 068 zsidó, 64 roma, 31 ruszin, 21 magyar és 15 orosz nemzetiségû személy volt.
Itt arra hívnám fel a Tisztelt Olvasó figyelmét, hogy nem nevezhetõ meglepõnek a szerb partizánok bosszúvágya, ha megnézzük, hogy csak Csurog és Zsablya településeken majdnem annyi szerbet gyilkoltak meg a magyarok, mint Újvidéken, Bácska központjában…

A Bácskában a II. világháború alatt történteket – ha némely esetben elfogultan vagy egyoldalúan is – jól összegzik a következõ mûvek: Dr. Aleksandar Kasaš: Maðari u Vojvodini 1941–1946. (Magyarok a Vajdaságban 1941–1946.) Novi Sad, 1996. ~ A. Sajti Enikõ: Délvidék, 1941 – 1944. Kossuth, Budapest 1987. ~ Beljanski, Milanko: Hronika o narodnooslobodilaèkom ratu u Somboru i okolini 1941 - 1944. (A népfelszabadító háború krónikája Zomborban és környékén 1941–1944.) Zombor, 1969. ~ Cseres Tibor: Hideg napok. Magvetõ Könyvkiadó, 2005. ~ Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Magvetõ Kiadó, 1991. ~ Csorba Béla: Források a Délvidék történetéhez. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest 1997. ~ Dombrády Lóránd: Szombathelyi Ferenc a népbíróság elõtt. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Line Design, 2007. ~ Györkei Jenõ: Idegen bírák elõtt – Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése. Zrínyi Kiadó, Budapest 2002. ~ Horthy – Magyarország részvétele Jugoszlávia megtámadásában és megszállásában 1941 – 1945. Zrínyi, Budapest 1986. ~ Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A délvidéki hadmûvelet. 1941. április. Puedlo Kiadó, Budapest. ~ Illés Sándor: Sirató. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1977. ~ Karapand¾iæ Borivoje: Jugoslovensko krvavo proleæe 1945. Titovi Katini i Gulagi. Mladost, Beograd 1990. ~ Zaduzbina Miloša Crnjanskog: Serbia ikomentari 1900/1991. Beograd, 1991. ~ Zvonimir Goluboviæ: Racija u Ju¾noj Baèkoj 1942. godine. Novi Sad, 1991.

A háború után meginduló népbírósági eljárásoknak is egyik sarkalatos pontja lett az újvidéki mészárlás, fõleg azért, mert a jugoszlávok tántoríthatatlanul követelték a felelõsök kiadatását, hogy jugoszláv népbíróság ítélkezzen felettük. Egy jugoszláv küldöttség, melynek jogász tagja dr. Vladimir Gavrilovics újvidéki ügyvéd volt, erõs politikai nyomást alkalmazva, a közeli béketárgyalásokra hivatkozva követelte Szombathelyi Ferencnek és az újvidéki razziák ügyében már elítélt fõbûnösöknek a kiadatását. Ez a Vladimir Gavrilovics a dúsgazdag bácskai szerb földbirtokos-nagyiparos, Dungyerszky György jogtanácsosa volt még a magyar megszállás alatt Újvidéken. Õ volt az, aki munkaadója családját 1942. január 20. napján telefonutasításra Újvidékrõl Budapestre mentette, megfeledkezvén – minthogy a veszélyre nem figyelmeztették külön – saját családjáról, s emiatt egész rokonsága, idõs édesapja kivételével, a véres razzia áldozata lett. Ugyanis, az újvidéki razzia második napjának délutánján került sor arra a háztömbre, ahol a Gavrilovicsok laktak. Vladimirnak, Dungyerszkyék jogtanácsosának több testvére, kiterjedt rokonsága élt ott, többek közt az öreg családfõ is, az ügyvéd édesapja. A csendõrök, katonák minden szerbet és nem magyar nemzetiségû lakót a kapu elé parancsoltak irataikkal együtt, „igazoltatás” végett. A folyosókon õrök álltak, hogy senki se bújhasson ki az igazoltatás alól. A Gavrilovics-lakás elé is jutott egy õr, egy idõsebb magyar póttartalékos, akit csupán az efféle „vigyázkodásra” tartottak alkalmasnak. Az öreg Gavrilovics a januári hidegre nemigen ügyelve, a sürgetõ nógatásokra kiskabátban lépett ki a lakás ajtaján, sietve, nehogy rossz néven vegyék késlekedését. Magyar házvezetõnõje futott utána, várjon egy kicsit, vegye fel legalább a télikabátját, mit legénykedik, ne féljen, úgyis megvárják a katonák az igazoltatással. Az öreg magyar puskás katona csak nézte az idõs szerb tüsténkedését, mögötte a perlekedõ magyar cselédet, aggodalmaskodó gondoskodásával. Elébe állt az éppen a nagykabátjával bajlódó embernek, és visszafordította: „A bácsi ne menjen sehová, a bácsinak nem kell igazolkodnia odakint azoknak.” Így maradt meg az öreg Gavrilovics és a kimenekített Dungyerszky család kíséretében egyetlenként a népes famíliából Vladimir, a neves ügyvéd, aki azokban az években csak, mint jogtanácsos élt képzettsége lehetõségeivel.
 

A magyar hatóságok a jugoszláv küldöttség követelésének eleget tenni hajlandónak mutatkoztak. 1946 õszén egy rövid újsághír jelentette, hogy a magyar kormány kiadta Jugoszláviának, mint háborús bûnösöket Szombathelyi Ferenc tábornokot, Grassyt, Feketehalmyt, Zöldy Mártont és Nagyot, a volt újvidéki polgármestert. 1946 õszén az újságokban, rádióban értesítették a lakosságot Jugoszláviában, hogy Újvidéken a Dom Kultura, vagyis a volt leventeotthon színháztermében fogják megrendezni a magyar demokratikus kormány által Jugoszláviának kiadott háborús bûnösök büntetõperét, nyilvános tárgyaláson, ahol mindenkinek szabad részvételi joga lesz.

Képíró megúszta, mert sikerült megszöknie. Saját visszaemlékezéseiben és önéletrajzában Képíró így ír a Miskolctól Argentínáig való menekülésérõl: „1944. december 2. -án járõreim jelentették, hogy a németek szedik le a távbeszélõ vonalakat. Beszéltem egy német katonával, aki mondta, hogy õk már mennek, és hogy az oroszok már elfoglalták Diósgyõrt, az orosz páncélosok a Sajó völgyén felszaladtak egészen Sajószentpéterig. Így tehát bekerítettek bennünket. Bevontam járõreimet és december 2. -án éjjel a Szent Anna Kápolna melletti földúton még kijutottunk Miskolcról. A továbbiakban a Dunától északra kijutottunk Ausztriába, Hollabrun városába, ahol értesültünk május 8. -án, hogy vége a háborúnak, és aki nem éri el a Linz-Kaplitzi útvonalat, az orosz fogságba kerül. Sikerült elérni ezt az útvonalat, és május végén az amerikaiak átadták az egész 3. magyar hadsereget az oroszoknak. Mondtam az embereimnek, hogy mindenki menjen, ahová tud, és ne kerüljön orosz fogságba. Eljutottam Linztõl északra, ahol egy helybeli gazdához beálltam mezõgazdasági munkásnak élelemért. Késõbb Linzben a tolató-pályaudvaron vasutat építettem, itt egy magyar vasútépítõ egységhez kerültem. Innen átmentem Tirolba, ahol feliratkoztam az Argentin Katolikus Egyház listájára és 1948. augusztus 1. -én megérkeztem Buenos Airesbe.”
A Népbíróság 14 év fegyházra ítélte távollétében. Anyagát kiadták a szerbeknek, akik minden bizonnyal halálra ítélték volna. A rendszerváltás után, 1996-ban hazajött és Budapesten telepedett le. Ügyvédje is megerõsítette, hogy hazatelepülése elõtt kint megtudakolta, mire számíthat idehaza, na, nem azért, mintha bûnösnek érezte volna magát, csak rutinból, szerinte ezt mindenki megtette, akinek valamilyen okból el kellett hagynia az országot… Állítása szerint a buenos airesi magyar diplomatáktól azt a választ kapta, hogy jöhet nyugodtan, nincs ellene folyamatban semmilyen eljárás. 2006-ban a háborús bûnösök után kutató Simon Wiesenthal központ – amelynek listáján Képíró a harmadik helyen állt – tudomást szerzett tartózkodási helyérõl és a magyar kormánynál megpróbálta elérni, hogy vád alá helyezzék, vagy adják ki a szerbeknek, mint háborús bûnöst. Ezen kívül megpróbálták a Képíró által le nem töltött, az újvidéki razziáért a Vezérkari Fõnök Bírósága által kiszabott 10 év fegyházbüntetést is végrehajtatni rajta (nem beszélve a szintén jogerõs 14 év fegyházbüntetésérõl, amit a Népbíróság szabott ki, bár ez esetben jogi problémák – a Népbíróság vonatkozásában – kétségkívül felmerültek). Ennek érdekében 2007-ben, még a központ vezetõje, Efraim Zuroff is Budapestre utazott, Képíró lakásánál még sajtótájékoztatót is tartottak, de nem jártak sikerrel.
A Fõvárosi Bíróság 2007. évi február hó 19. napján meghozott végzésében pedig a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Fõnökének Bírósága, mint ítélõbíróság által az 1944. február 18. napján jogerõre emelkedett Br.448/1943/118. számú ítéletével Képíró Sándorra kiszabott 10 évi fegyházbüntetést végrehajthatatlannak nyilvánította.
 

„Így telt el a felszabadulás utáni második hivatali évünk. A háborús fõbûnösök kiadása az év közepén befejezõdött, a kikértek közül azonban igen sokan távol voltak. A volt kormányzó kiadatását a magyar kormány nem kérte, a jugoszlávoknak pedig nem adták ki, s háborús bûnösként a Szövetségesek sem vonták felelõsségre. A nürnbergi nagy per után Truman ugyan felajánlotta Sztálinnak Horthy kiadását, de a generalisszimusz nem kért belõle. Bölcsen tette, Rákosi pedig a legjobb tanítványként tisztelve mesterét nem tehetett mást.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Sajtó alá rendezte és az elõszót írta: Zinner Tibor. Minerva, Budapest 1988. 304. o.)

Szerencséje volt Horthy Miklósnak, hogy hiányzott a magyar háborús fõbûnösök tárgyalásáról, de még nagyobb szerencséjére hiányzott egy másik népbírósági tárgyalásról is.
Ez Jugoszláviában, Újvidéken zajlott, 1946. október 22. és 28. között. A tárgyalás nyilvános volt. A péterváradi kultúrház mozitermében 1946. október 30. napján, délután 4 órakkor hirdettek ítéletet az 1942. januári, bácskai mészárlások fõ bûnösei felett. Ezek név szerint a következõk voltak: Szombathelyi Ferenc vezérezredes, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérõrnagy, Gaál Lajos csendõr alezredes, dr. Zöldy Márton csendõr százados, dr. Bajsay Bauer Ernõ, Bács-Bodrog vármegye alispánja, dr. Nagy Miklós, Újvidék polgármestere, Bajor Bauer Ferenc vezérõrnagy és Perepatiæ Pál, újvidéki kereskedõ. Nem volt ott mindegyik fõbûnös, hiszen a razziában, ezredesi rangban résztvevõ Deák László még a fronton, 1945 áprilisában öngyilkos lett, dr. Képíró Sándor csendõr százados Argentínába szökött, dr. Fernbach Péter, Bács-Bodrog vármegye fõispánja a partizánok kezébe került és eltûnt, valószínûleg agyonverték stb.
Érdekes, hogy minden érintett tagadott. Grassy például, mielõtt a Budapesti Népbíróság büntetõtanácsa elé került volna, már 1945-ben is az ártatlanságát hangoztatta, de úgy, hogy közben Feketehalmy-Czeydnert okolta mindenért. Az elõzetes fogvatartása alkalmával beszélgetett Szirmai Rezsõ újságíróval a börtönben: „ÚJSÁGÍRÓ: Mivel vádolják Önt? GRASSY (hosszú szünet után válaszol, közben jobbra, balra fordul): Az újvidéki dologgal… Nekem fogalmam sem volt, mi történik Újvidéken. Feketehalmy-Czeydner engem tökéletesen becsapott. Engem beültetett egy irodába, rámbízott adminisztrációs dolgokat, közben lezajlottak az események. (…) ÚJSÁGÍRÓ: Tudott arról, mi történik? GRASSY: Nem tudtam. (…) GRASSY: Nekem a razzia harmadik napján azt jelentették, hogy megtámadták a csendõröket. Ezt a „cirkuszt” egy Zöldy Márton nevû csendõrszázados rendezte. Kész színház volt! Agyonlövetett két-három szerbet, melléjük rakatott egy csomó kézigránátot, hogy azt a látszatot keltse: partizánokat öltek meg. (…) Közben bejött az irodába, ahol adminisztrációs munkát végeztem, Feketehalmy-Czeydner, azt mondta nekem: szerb- és zsidólázadás tört ki, te csak maradj itt bent, csináld a dolgodat, majd én megállapítom, mi a helyzet. Csak az események lezajlása után tudtam meg, mi történt voltaképpen. Uraim, ami ott történt, most is betege vagyok… (Sokáig hallgat.) Ami ott történt, az nem emberi… öregeket, csecsemõket, nõket lemészárolni… ez a legaljasabb, legembertelenebb dolog… még most is a betege vagyok… Én semmirõl sem tehetek… Ha névleg én voltam is a parancsnok, valójában Czeydner intézkedett, parancsnokolt, õ volt a feljebbvalóm… Czeydner a razzia elõtt a nyakamra ült, mert nem bízott bennem… kizárólag õ a felelõs! ÚJSÁGÍRÓ: Tudja, hogy kirabolták az áldozatokat? Tehát közönséges hullarablás történt! GRASSY: Tudom. A csendõrök csinálták Zöldy százados vezényletével. (…) ÚJSÁGÍRÓ: Mi a véleménye Zöldyrõl? GRASSY: Moral insanity… nem normális… egy szörnyeteg! Elõbb Kárpátalján csinált szörnyû disznóságokat, aztán jött le Újvidékre.” (Gárdos Miklós: i. m. 81 – 84. o.)
 

Zöldy persze szintúgy tagadott: „ÚJSÁGÍRÓ: Mi volt Újvidéken? ZÖLDY (percekig hallgat): (…) Engem Szekszárdról vezényeltek ki az embereimmel. A razziát megelõzõen Feketehalmy-Czeydner tiszti értekezletet tartott. Kijelentette, hogy a nemzet becsületérõl van szó, eszerint végezzük kérlelhetetlen szigorral az elrendelt akciót. Aznap nem történt semmi. A parancsnokok látták, hogy a karhatalom nem lõ agyon senkit. Akkor kijött a parancs: erélyesebben kell fellépni… Másnap sem történt semmi. Harmadnap Grassy József azt mondta: ez így nem mehet tovább! Eredmény kell! ÚJSÁGÍRÓ: Grassy azt mondta, Ön volt a kivégzések oka! ZÖLDY: Van valaki Magyarországon, aki ezt elhiszi? Én akkor hadnagy voltam. Van valaki, aki elhiszi, hogy egy hadnagy intézkedhet ott, ahol ezredesek, tábornokok vannak? Szóval Grassy kijelentette a harmadik napon, hogy a megtorlást a legkomolyabban kell venni. És hogy a legénység a megtorlásra kedvet kapjon, megígértette nekik a tisztek útján, hogy mindegyikük meg fogja kapni a délvidéki emlékérmet és rumos teát osztatott ki közöttük. Én Grassynak már a razzia elsõ napján megtagadtam a fegyverhasználatot, amikor négyszáz embert akart velem agyonlövettetni. Bekísérésre összegyûjtöttünk négyszáz embert, Grassy gépkocsiján a gyülekezõhelyre jött és rámkiáltott: Mit kísérgeti ezeket! Ezeket ki kell végezni és nem kísérgetni! Mire én megjegyeztem, hogy ilyen parancsot nekem az ezredes úr nem adhat, én nem lövetek agyon senkit. A harmadik napon a rengeteg katonasághoz, hogy még nagyobb legyen a zavar, amibe a felelõsök takarózhatnak, Péterváradról átjött egy SS-alakulat. Ekkor már tudtam, hogy baj lesz. Én beültem a 16. határvadász-laktanya étkezdéjébe, csak hogy ne kelljen semmit sem csinálnom. (…) ÚJSÁGÍRÓ: Ön szerint ki felelõs Újvidékért? ZÖLDY: Elsõsorban a vezérkari fõnök, Szombathelyi, aztán Feketehalmy-Czeydner és Grassy…” (Gárdos Miklós: i. m. 84 – 86. o.)
Még egy adalék ide: vitéz Bayor tábornok, újvidék városparancsnoka mintegy öt és fél millió pengõnyi értéket szedett össze a város gazdag szerb és zsidó lakóitól, amelybõl 4 milliót befizettek a Horthy Miklós Repülõalap postatakarékpénztári csekkszámlájára, de a többi összeg nyomtalanul eltûnt… (Errõl részletesen lásd: Gárdos Miklós: i. m. 93 – 94. o.)
 

A jugoszlávok Horthyt is szerették volna bíróság elé állítani, de ezen erõfeszítéseik végül is nem jártak sikerrel. A Vajdasági Legfelsõbb Bíróság ítélete alapján Grassyt és Zöldyt Novi Sadon akasztották fel a Kiszácsi út végén, nagy tömeg elõtt. Feketehalmynak Zsablyán lett ugyanez a sorsa. A többieket a péterváradi erõd falánál lõtték agyon.
A bíróság elnöke a Vajdasági Legfelsõbb Bíróság elnöke, dr. Varga Péter volt. Szavazóbírák voltak dr. Kovács Kálmán és dr. Stevan Krd¾alic. A vádat dr. Gyetvai Károly vajdasági fõügyészhelyettes és dr. ®arko Matijaševiæ újvidéki kerületi ügyész képviselte. Tolmács dr. Petar Aranicki, a novi sadi Kerületi Népbíróság bírói beosztású tagja, a jegyzõkönyv vezetõje pedig Sofija Neduèin volt. A vajdasági fõügyész ekkor – 1945 áprilisától 1947 júniusáig – dr. Slavko Kuzminoviæ, a bácskai és szerémségi partizán felszabadító harcok egyik fontos szervezõje volt. Ügyvédek dr. Svetozar Stakiæ (Szombathelyi és Perepatiæ), dr. Jefta Noviæ (Feketehalmy és Bajor), dr. Milan Ivanoviæ (Grassy), dr. Mihajlo Ramaè (Bajsay és Nagy), és dr. Katarina Marinkoviæ (Zöldy és Gaál) voltak.
Periratok erre: Vajdaság Autonóm Tartomány Ügyészsége /Novi Sad/ 749/46 – 18.X. 1946. év. Vajdasági Legfelsõbb Bíróság /Novi Sad/ VK. 16/1946 (Archív gyûjtemény, leltári száma: 8546).

Egyébként a jugoszláv népbíróságok ítéleteiket „A nép nevében” hozták, és a „Halál a fasizmusra – Szabadságot a népnek! ~ Smri fašizmu – Sloboda narodu!” mondattal zárták. Mind a vádolás, mind az elítélések a jugoszláv Nép és államellenes bûntettekrõl szóló 2. számú törvény alapján történtek. Csak egy jól jellemzõ részletet idézek a perbõl: „Az újvidéki vérengzés három napig tartott. A házunkból, a Mileticeva utcában minden lakót meggyilkoltak a magyarok, és mindezt a ház elõtt tették. Csupán két kisbaba menekült meg: Kerényi Sanyika és Goldstein Gyurika. A szolgálók párnába rejtették õket, és így menekültek meg… A vérengzés három napjában Újvidéken tilos volt bármiféle gyülekezés akár nyilvános helyen, akár a házakban. Minden bolt bezárt, a városban nem volt forgalom, a telefonvonalakat elvágták és tilos volt rádiót hallgatni. Az elsõ két napon körülbelül húsz embert öltek meg. Sajnos, az áldozatok száma nem volt elég magas a magyar hatóságoknak, úgyhogy új megközelítést rendeltek el. Így az utolsó napon a vérengzés a Mileticeva utcából indult, abból az utcából, ahol laktunk. Az egész családomat meggyilkolták a magyarok a ház elõtt, ahol laktunk, éppúgy, ahogy az utca minden egyes lakóját. Miután az embereket megölték az utcán, a magyar katonák fogták a holttesteket, és a Dunába dobták õket. Azon a napon mínusz 30 Celsius fok volt Újvidéken, és a Duna be volt fagyva. Az emberek nagy részét elvitték otthonaikból, és a dunai strandon gyilkolták meg. Négyesével kellett felsorakozniuk: férfiaknak, nõknek, gyermekeknek. Megparancsolták nekik, hogy vetkõzzenek le, és aztán arra kényszerítették õket, hogy a nagy lékhez menjenek, amit a magyar katonák vágtak a jégbe. Aztán lelõtték õket, és holttestüket a jég alá dobták. Ezeket szemtanúktól tudom. Ma 828 zsidó áldozatról tudunk, akik az újvidéki vérengzésben haltak meg…” (Részlet Schosberger Pál vallomásából) Magyarországon a MOL XIX-E-1-i. szám alatt találhatunk Szombathelyire és társaira vonatkozó iratokat.
 

A bácskai rémtettek azonban kétirányúak voltak. Egyrészt 1942 januárjában 3809 szerbet, zsidót, cigányt, ruszint, magyart és oroszt öltek meg a tisztogató horthysta karhatalmi alakulatok, köztük 1844 gyermeket, nõt és öreget. Másrészt egyenes és nyilvánvaló okozói voltak az 1944 õszén lezajlott szerb megtorlásnak, amelyben mintegy 20-25 ezer ártatlan magyar áldozatot szedtek a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg partizánjai és az OZNA emberei. Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály, ami késõbb – 1946-ban – UDB néven vált hírhedtté, mint Uprava Drzsavne Bezdbednoszti, azaz Államvédelmi Igazgatóság. Az elsõ ilyen politikai rendvédelmi alakulatokat már 1944 májusában létrehozták a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács (AVNOJ) döntése értelmében. Megszervezték az ún. OZNA hadtestet is, amelynek hét hadosztálya és számos brigádja mûködött. Ennek feladata elsõsorban a náci és a horthysta magyar megszállókkal kollaboráló „népellenségek” likvidálása volt. Az OZNA a belügyminiszter Aleksandar Rankovicstól kapta a közvetlen parancsokat. A nép ellensége tulajdonképpen bárki lehetett, aki nem volt aktív partizán, aki nem harcolt vagy nem segítette a harcot a megszállók ellen. A korabeli törvények alapján Jugoszláviában – nem úgy, mint Magyarországon – pusztán szóbeli feljelentés alapján is bárkit háborús bûnössé, a nép ellenségévé lehetett nyilvánítani. Ez fõként a háború utolsó hónapjaiban, az 1944 õszi-téli idõszakban volt rendkívül veszélyes a feljelentettek számára, hisz ekkor a felszabadított terültekre bevonuló partizánok a feljelentetekkel nem sokat teketóriáztak.
A háború befejezõdésével azonban már a helyzet konszolidálódott, sokat javult. Ekkor már valódi nyomozások és vizsgálatok történtek arról, hogy a feljelentett valóban kollaboráns volt-e. A Háborús Bûnöket Kivizsgáló Állami Bizottság szerveihez 938 825 feljelentés érkezett. Ezek alapján országosan 66 420 fõt nyilvánítottak háborús bûnösnek. A megszállók kiûzésével párhuzamosan az OZNA hadtest elsõsorban a csetnikekkel, az usztasákkal és a balistákkal szemben vezettek bosszúhadjáratot, de sajnos nem kerülhették el a bosszút sem a helyben maradt, ártatlan magyarok, sem pedig az ugyancsak ártatlanságuk biztos tudatában nem menekülõ német lakosság sem. Elsõsorban az OZNA közremûködésével 1945 májusára sikerült felszámolni a szervezett csetnik haderõt, habár egy-egy kisebb csoport még az ötvenes évek elejéig (!) folytatta a gerillaharcot. A csetnikvezér Mihajlovicsot és több társát elfogták, bíróság elé állították és kivégezték. A kollaboráns Nedics pedig – a hivatalos iratok szerint – öngyilkos lett a fogságban. Mintegy 100 ezer usztasa és antikommunista horvát menekült családjával együtt Ausztriába, ahol a nyugati szövetségeseknek adták meg magukat. Azonban a britek, mint hadifoglyokat átadták õket a partizánoknak és az OZNA embereinek, akik azután – mint kollaboránsokat – több tízezret kivégeztek közülük. A poglavnik és kormányának több tagja Dél-Amerikába, az USA-ban vagy Spanyolországba menekült, de az UDB még évtizedekig vadászott rájuk külföldön, és több volt usztasa vezetõ – köztük Pavelics – ellen is merényletet hajtottak végre.
 

Sajnos, részletesebben nem szólhatok a Délvidéken történt szomorú eseményekrõl, hiszen tanulmányomnak nem ez a közvetlen témája, de azért elmondanék egy rövid, szomorú bezdani történetet. Бездан (Bezdan) egy kis község Szerbiában, a Vajdaságban, a Nyugat-bácskai körzetben, Zombor járásban. Zombortól 17 km-re északnyugatra, a Duna bal partján fekszik. Neve a szláv bezdan (feneketlen mélység, örvény) fõnévbõl származik. Közigazgatásilag Zomborhoz tartozik. Itt torkollik az 1793 és 1802 között épült Ferenc-csatorna a Dunába. Körös-körül vizek veszik körül, a környék és a település jellegének egyik meghatározója ezen kívül még a sok lombhullató erdõ, ami közigazgatási területének több mint 10%-át lefedi. Bezdan és a horvátországi Batina (Kiskõszeg) falu között pedig egy (határ)híd is található, amely összeköti a két országot.
Apai nagyanyám (Papp Miklósné, született: Kurel Erzsébet 1922. Bezdan, apja szerb származású, kormányos volt a Dunán, anyja, Pavosevity Júlia szintén szerb származású volt, Bezdan 1354. házszám alatt lakott) révén szerb vér is csörgedezik az ereimben. A szerbeknek a magyarokkal Bezdanban soha, semmiféle gondjuk sem volt. 1942 januárjának „hideg napjaiban” sem történt a településen semmiféle atrocitás.
A II. világháború vége felé, 1944. október 17-i keltezéssel hozták nyilvánosságra Josip Broz Tito, a Jugoszláv Kommunista Párt fõtitkárának, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg fõparancsnokának, a hadsereg marsalljának rendeletét a katonai közigazgatás bevezetésérõl Bácskában, Bánátban és Baranyában, ami 103 napig tartott, és ami megannyi szenvedést hozott az ártatlan magyarokra. A katonai közigazgatás bevezetését elsõsorban azzal indokolták, hogy e térségben nagyszámú ellenséges érzelmû nemzeti kisebbség él, továbbá, hogy maximálisan mozgósíthassák e terület gazdasági forrásait háborús célokra.
A Bácska, a Bánát és Baranya katonai közigazgatásának legfelsõbb katonai parancsnoksága Újvidéken székelt. A parancsnokságnak különbözõ osztályai voltak, amelyek élén az osztályvezetõk álltak. A közigazgatás területileg két katonai körzetre oszlott: a bácska–baranyai Újvidék (Novi Sad), a bánáti Petrovgrad (Zrenjanin) székhellyel. E körzetek ügyosztályokkal rendelkeztek. A bácska–baranyai körzetnek öt térségparancsnoksága volt: az újvidéki, a szabadkai, az óbecsei, a zombori és a baranyai. A zombori térségparancsnoksághoz a zombori, az apatini és a hódsági járás tartozott. Minden járásnak volt helyõrség-parancsnoksága. A bezdáni Katonai Állomás a zombori Helyõrség-parancsnoksághoz tartozott. A Zombori Térségparancsnokság bírósági tanácsa Zomborban, a Kroniæ-palotában mûködött. A katonai állomások a végrehajtó és az igazságszolgáltató hatalmat is gyakorolták. A helyi népfelszabadító bizottságoknak, mint hatósági szerveknek csak tanácsadó szerepük volt.
 

1944. október 19-én haladt át Bezdanon az utolsó visszavonuló honvéd alakulat, a katonák többsége kerékpáron közlekedett. Az Alsó-temetõ bejárata elõtti téren az összes felszerelésüket rakásba dobálták, leöntötték benzinnel, majd felgyújtották. Ezután gyalogosan hagyták el a községet. 1944. október 21-én a szovjet Vörös Hadsereg egységei bevonultak Zomborba. Aznap reggelig minden csendõr és községi hivatalnok Magyarországra távozott.
1944. október 22-én Bezdanban megalakult a Helyi Népfelszabadító Bizottság (Mesni narodnooslobodilaèki odbor Bezdan), elnöke Kosta Kovaèiæ gépész lett. Megalakult a bezdani partizánõrség (tulajdonképpen egy ideiglenes rendfenntartó szerv volt, egy helyi lakosokból szervezett népõrség) is, mintegy 20 fõvel. Ezek között voltak magyarok – például Kanizsai Ferenc, illetve egy Sipos nevû népõr – is. Október 23-án, a közeli Kozara erdõben tartózkodó csetnikek (vagyis délszláv királypárti fegyveresek) lovas fogatokon bevonultak Bezdanba, és szálláshelyüket a községháza épületében rendezték be. Október 25-én délelõtt érkezett meg a 17 km-re lévõ Zomborból az elsõ, 14-15 fõs partizáncsoport teherautóval Bezdanba. A Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg tagjai benyomultak a községháza udvarára, ahol mintegy 20 csetnik tartózkodott. A csetnikeket lefegyverezték, többségük az elsõ felszólításra átállt a partizánok oldalára, aki nem, azt lefogták és Zomborba vitték. A községben maradt partizánok, a katonai közigazgatás bevezetésérõl szóló rendelet értelmében megalakították a helyi Katonai Állomást. Parancsnoka a sztapári Milorad Milostra¾iæ lett.
1944. november 2. napján érkezett meg a településre a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztály XII. Udarna brigádja, melynek parancsnoka Dušan Doronjski, politikai biztosa Milan Basta, pártszervezetének titkára pedig Nikola Kmeziæ (a Vajdasági Végrehajtó Tanács egykori elnöke) volt, így a tulajdonképpeni vezetõnek Nikola Kmeziæ volt tekinthetõ. A beérkezõ elsõ egységek a községet Monostorszeggel összekötõ töltésút bal (keleti) oldalán táboroztak le. A Brigád fõhadiszállását a községtõl 1 km-re, délre fekvõ téglagyárban rendezték be. Másnapra a XII. Udarna Brigádnak már csaknem valamennyi egysége megérkezett. November 4-én a Brigád fõ részei átvonultak Bezdánon, és a Korlátos-töltés mentén, a község és a Duna között kezdték el kiépíteni hadállásaikat. Eközben a Duna túlsó, jobb partján, a batinai dombokon a német katonai alakulatok építették védelmi vonalaikat. Bezdan délkeleti határában, a községtõl kb. 2 km-re feküdt a mintegy harminc lakóházból álló Isterbác település. A partizánok 1944. november 3. napjának reggelén kezdték el összeszedni a magyarokat és a németeket a kis településen és környékén. Azt mondták nekik, hogy munkára viszik õket. Az összegyûjtött férfiakat mesterségük és nemzetiségük szerint osztották csoportokra. Az összegyûjtött, mintegy 130-140 ember közül a kubikusokat, akik úgy 30-an lehettek, hazaengedték. Ezen kívül elengedtek még néhány magyart, de a németeket mind ott fogták. Fél kettõ tájékában kezdték el az embereket 10-12 fõs csoportokban az erdõ alá, a legelõre kísérni. Agyonlõtték valamennyit.
Eközben, kora délelõtt Bezdanban, ahonnan szintén vittek ki az utcáról összefogdosott embereket Isterbácra, kidobolta a kisbíró minden utcasarkon, hogy mindenkinek a focipályára kell mennie délután egy órára. Kivételt csak az öregek, a betegek, és a kisgyerekes anyák képeztek. A mamáéknál csak a gyerekek, és a dédi volt otthon, aki ugye szerb volt. Mivel az ebéd nem készült el idõben és még a tûzhelyen fõtt, a mamáék nem mentek ki a focipályára, meg a felszólítás amúgy sem érintette a kisgyermekes anyákat. A dédimama nem félt a partizánoktól, valószínû azért, mert szerb volt, de hogy esetleg más is állt-e a háttérben – például, hogy a dédi papa csempészett-e a magyar megszállás alatt a partizánoknak fegyvereket és lõszert a Dunán, mint ahogy ezt néhányan a községben tudni vélték – már sosem fogjuk megtudni. A házakat idõközben átkutató partizánok az otthonmaradt szerbeket tényleg nem bántották, így a mamáékat sem. Mire aztán a mamáék elindultak a többi ember után, azok már jöttek visszafelé. A férfiak nagy részét elvitték Zomborba. Közülük sokan beálltak a Börszt Henrik által szervezett Petõfi-zászlóaljba. Az önkénteseket néhány napra hazaengedték Bezdánba, majd újra jelentkezniük kellett Zomborban. A zászlóalj gyalog vonult Siklósig. 1945 elején részt vettek a németek elleni dél-magyarországi harcokban, és csodával határos módon a bezdániak közül senki sem esett el.
 

A mamáéknak azt mesélték a magyarok, hogy a focipályán összegyûlt több ezer embert körbevették a partizánok, több géppuskát is felállítottak, és ha nem érkezik arra egy orosz távírász tiszt a katonáival, mindenkit megöltek volna. A szovjet tiszt a népsokaságot látva rosszat sejtett, és leküldte az altisztjét a pályára. Az adjutánsa ordítozni kezdett a jugoszláv partizánokkal, hogy ha bántódása esik az embereknek, minden partizánt felakasztanak. Így menekült meg a bezdaniak többsége.
A partizánok egész novemberben a községben tartózkodtak, ugyanis súlyos harcok folytak a batinai hídfõben. A hídfõállásban a német csapatok 1944. november 11. és 18. között harcoltak, aztán visszavonultak, s a dombokat pedig a Dunán átkelõ Vörös Hadsereg és a jugoszláv erõk foglalták el. Az ütközetben mindkét félnek nagy veszteségei voltak. Hivatalos adatok szerint az 51. Vajdasági Hadosztály katonái közül 210 elesett, 243 eltûnt és 971 megsebesült. A veszteség valószínûleg ennél nagyobb volt, mert azok az eltûntek és elesettek, akik tíz nappal elõbb kerültek a brigádhoz (például a bezdani átállt csetnikek), nem lettek nyilvántartásba véve. A harcok idején a lakosságot kiparancsolták a faluból, így a bezdaniak nagy része a község környéki szállásokon (tanyákon) húzódott meg. Egyes lakóházak kertjében, pincéiben tartott kivégzésekrõl, eltûnt emberekrõl egész decemberig hallani lehetet.
A legtöbb férfit a Zombori úti villanymotoros malomban, valamint a fõutcai Nikolaus Stein és más házakban lõttek agyon.
Például november 27-én, kora reggel mintegy 60 német férfit szedtek össze Koluton, és gyalog Zombor felé indultak velük a partizánok. Bezdanba érve, az Új utcán bekísérték õket Philipp Stein lakóházába. Ott egy részüket agyonlõtték, vagy leszúrták, míg másokkal úgy végeztek, hogy levetkõztették, dróttal megkötözték, majd kötelekkel agyonverték õket. Egyeseket a trágyadombba, másokat pedig egy nagyobb gödörbe temettek el. E brutális cselekedetnek szemtanúja volt a koluti születésû Katharina Stein, aki Bezdanba ment férjhez. Az áldozatok között volt Johann Keller, Katharina apja is. A szerb partizánok (de néhány helybeli is) az üresen maradt házak többségét mind kifosztották.
 

Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa (Antifašistièko veæe narodnog osloboðenja Jugoslavije; AVNOJ) Elnökségének 1944. november 21. napi határozata értelmében elkobozták Németországnak és állampolgárainak jugoszláv területen lévõ, valamint az itt élõ német nemzetiségû polgároknak minden vagyonát, kivéve azokét, akik aktívan részt vettek a népfelszabadító háborúban. Ugyancsak állami tulajdonba került a háborús bûnösök és a megszállók támogatóinak összes vagyona, továbbá azoké a polgároké is, akiket a katonai vagy a polgári bíróság vagyonelkobzásra ítélt. Ez Vajdaságban, de különösen Bácskában jelentõs változásokat hozott a tulajdonviszonyokban. Vajdaság mûvelt területébõl az állami földalapot 1945 elején a föld 35 %-a alkotta (ez tette lehetõvé a késõbbi földreform végrehajtását). Az elnökségi határozattal a németajkú lakosság kollektívan elvesztette állampolgársági jogait és minden vagyonát. 1944. november végén megkezdõdött a németek lágerekbe (gyûjtõtáborokba) hurcolása. A vegyes nemzetiségû családok ez alól mentesültek.
A Bezdan közelében lévõ gákovai lágert már 1944. december 25-én dokumentum említi. A környékbeli német nemzetiségû embereket vitték oda. A láger parancsnoka Marko Raðenoviæ volt.
A Bácska, a Bánát és Baranya magyarsága további sorsára nem kevés befolyással volt Ivan Rukavina vezérõrnagy (bácska–baranyai és a bánáti katonai körzetek közigazgatási-katonai parancsnoka) 1944. december 1-jén kiadott 69. számú parancsa. Ennek bevezetõjében megállapítja, hogy a magyarok és a németek elleni eljárásban sok helyütt „szabálytalanságok” történtek. Ezek „szégyent hoztak a katonai hatóságokra, ártottak népeink és országunk érdekeinek”: „Az AVNOJ második ülésén hozott határozatok értelmében a kisebbségeket Jugoszlávia egyenrangú polgárainak kell tekinteni, akikre ugyanolyan jogok és kötelességek hárulnak, mint az ország többi lakóira. Ez azokra a magyarokra nem vonatkozik, akik háborús bûnösként közvetlenül részt vettek azokban a bûntettekben, amelyeket a magyar fasiszták a lakosság ellen elkövettek. Õket át kell adni a katonai bíróságoknak, amelyek majd, a fennálló elõírások alapján, eljárást indítanak ellenük. A fentiekbõl következik, hogy: a) azonnal fel kell oszlatni a magyarok részére felállított táborokat, csak azokat kell visszatartani, akik ellen bûnvádi eljárás folyik, vagy akiket a bíróság jogerõsen elítélt (…)”
Ezzel hárult el a veszélye annak, hogy a jugoszláviai magyarságot, a kollektív felelõsség elve alapján, a második világháború alatt történtekért kitelepítsék az országból.
 

A helyzet a I. Bolgár Néphadsereg megérkezésével, és a partizánok Magyarországra átvonulásával rendezõdött csak, 1945 januárjában. Ekkor jöhettek haza a férfiak is Zomborból. Tito marsall rendelete értelmében, 1945. február 15-i hatállyal szûnt meg a katonai közigazgatás a Vajdaságban: „A katonai közigazgatás, amelyet Bánát, Bácska és Baranya területén tavalyi, október 17-iki rendeletemmel vezettem be, elvégezte a rábízott feladatokat. Elrendelem, hogy a polgári közigazgatás – amelyet Bánát, Bácska és Baranya területén eddig a katonai hatóság gyakorolt – a jövõben a Vajdasági Népfelszabadító Fõbizottság, illetõleg a néphatóság alsó fokú, területileg illetékes szervei intézzék.”
1945. március 3-án a Helyi Népfelszabadító Bizottság azzal a kérelemmel fordult a Zombori Katonai Helyõrség-parancsnoksághoz, hogy engedélyezze a Bezdánban ideiglenesen elhantolt civil áldozatok holttesteinek áthelyezését a temetõbe. Ezt március 6-án elutasították ugyan, de ennek ellenére a lakosság bízott abban, hogy a háború befejezõdésével az illetékes hatóság mégis csak jóvá fogja hagyni a kérelmet. Aztán váratlan fordulat állt be, ugyanis 1945. március 27-én a Zombori Katonai Helyõrség-parancsnokság mégiscsak engedélyezte a Bezdan területén ideiglenesen eltemetett civil áldozatok holttesteinek áthelyezését a temetõbe. Március 28-án a tetemeket exhumálták, és az Alsó-temetõben helyezték õket örök nyugalomra.
Az 1919-es születésû Nikola Kmeziæ, az 51. Vajdasági Hadosztály XII. Udarna brigádvezetõje, késõbb pedig a Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány kormányának az elnöke, egy 1996-ban megjelent írásában kifejtette azon véleményét, hogy a katonai közigazgatást Bácskában, Bánátban és Baranyában a jugoszláv népfelszabadító mozgalom legfelsõbb parancsnokságának és a Jugoszláv Kommunista Párt központi vezetõségének döntése alapján vezették be. Véleménye szerint a döntés meghozatalában fõszerepet játszó politikusok és katonatisztek nem ismerték eléggé a bácskai, bánáti és baranyai politikai és katonai helyzetet. Például: 1. a megszállók hazai segítõtársaikkal együtt elhagyták az országot és nem volt semmi esélyük a megszállási rendszer visszaállítására; 2. nem volt szükség a katonaköteles férfiak mozgósítására, ugyanis még az önkénteseket sem tudták elhelyezni a vajdasági brigádokban, hanem más egységekbe irányították õket; 3. a lakosság önként adott élelmet, ruhanemûje és lábbelije is elegendõ volt a szükségletek kielégítésére. Nikola Kmeziæ értékelése szerint, az elsõ naptól kezdve látható volt, hogy nincs semmi szükség a katonai közigazgatásra. Ezért is tartott az csak 103 napig. Fenntartása nemcsak igen költséges volt, hanem következményekkel is járt, különösen a nemzeti kisebbségekre nézve. Kmeziæ szerint a katonai közigazgatás a Vajdaság feletti gyámkodási szándék megnyilvánulása volt.
 

Isa Jovanoviæ, aki a történtek idején a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottságának szervezõtitkára volt, „A forradalom szolgálatában” (U slu¾bi revolucije) címû, 1987-ben megjelent könyvében úgy véli, hogy a katonai közigazgatás bevezetése Bácskában, Bánátban és Baranyában elhibázott lépés volt és a politikai helyzet téves felmérésén alapult. Elismeri, egyes helységekben megtörtént, hogy bosszút álltak a magyarokon, és ennek végrehajtásában a katonaság is részt vett. Megjegyzi, hogy sok ártatlan ember is áldozatul eshetett, de hangsúlyozza, hogy a katonai közigazgatásnak a megtorló eseményekrõl, amikor azokat elkövették, még nem volt tudomása. Véleménye szerint, a megtorlásokat egyes parancsnokok engedélyezték, sok esetben a helybeli személyek kérésére.
Milenko Beljanski zombori helytörténész és újságíró a Magyar Szó 1992. augusztus 2. napi számában már kissé konkrétabban fogalmazott: „Ismeretes elõttem, hogy voltak megtorló intézkedések, leszámolások, sõt a magyar nemzetiségû polgárokat gyilkolták. Ezt, egyének követték el, a jugoszláv népfelszabadító hadsereg egységi, valamint a titkos partizánegység, az OZNA (Népvédelmi Osztály) részlege.”
Mészáros Sándor újvidéki történész a „Holttá nyilvánítva” címû könyvében közzétette az általa felkutatott, magyarellenes megtorlásokra vonatkozó írásos dokumentumokat, elsõsorban a halotti anyakönyvek és a holttá nyilvánítási végzések adatait. A tragikus események okairól, azok fõfelelõseirõl és végrehajtóiról a következõket írja: „(…) Nem volt szó bíróságok létrehozásáról, a nyomozások lefolytatásáról, a bûnösségi vád kivizsgálásáról. Mindez az OZNA hatáskörébe tartozott, amely (…) a valós (de legtöbb esetben vélt) ellenséggel minden külön eljárás nélkül leszámolhatott. (…) a helyi pártszervezetekre hárult a feladat, hogy az OZNA munkáját a legsokoldalúbban támogassák. (…) A megtorlásoknak Vajdaságban kétségkívül nemzeti jellege volt, és az áldozatok túlnyomó többségükben németek, magyarok és horvátok voltak. Ugyanígy volt azonban ideológiai jellege is, amelyeknek szerb áldozatai is voltak. Kutatásaink során ezt a tényt kétségtelenül megállapíthattuk. (…) A vérengzések részben azokon a településeken mentek végbe, ahol 1941-ben és 1942-ben is megtorlások történtek. Kivételek azonban jócskán akadnak, amelyek ékesszólóan bizonyítják, hogy kezdettõl fogva a féktelen bosszúvágy kerekedett felül, párosulva céltudatossággal, amely nem csak a bûnösök megbüntetésére törekedett. Ennek igazolására a bezdáni tragédiát említenénk meg, ahol a háborús bûnöket kivizsgáló vajdasági bizottság egyetlen bûnüst sem talált. (…) A vajdasági vérengzésekrõl, de a más területeken is lejátszódó tragikus eseményekrõl a legfelsõbb polgári és katonai vezetésnek kétségtelenül tudomása volt, mert mindezekrõl a népvédelmi osztály részletesen tájékoztatta Josip Broz Titót. (…)”
Dr. Aleksandar Kasaš újvidéki történész, 1996-ban tudományos igénnyel írt könyvet jelentetett meg: Dr. Aleksandar Kasaš: Maðari u Vojvodini 1941–1946. (Magyarok a Vajdaságban 1941–1946.) Novi Sad, 1996. Ebben leírta, hogy a katonai közigazgatás elsõ szakaszában a teljes magyar nemzeti kisebbséget kollaboránsnak minõsítették, s emiatt úgy vélték, hogy meg kell õket büntetni. Alkalmazták a magyarok ellen a gyûjtõtáborba kényszerítést, a likvidálást, sõt még arra is gondoltak, hogy a jugoszláv területrõl a teljes magyar lakosságot – a németekkel együtt – kollektívan kiûzik. A likvidáláskor és a magyarság meglakoltatása idején sajnos, személyi bosszúra is sor került, és meglakolt bizonyos számú ártatlan lakos is. A történész arról is szól, hogy a dunai átkelés elõkészítése során a Vörös Hadsereg és a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg „radikális tereptisztogatást folytatott a leendõ front közvetlen közelében”. Bezdan magyar ajkú lakosságát nemcsak gyûjtõtáborba vitték, fizikai és más munkát végeztettek velük, hanem nagyszámú lakost is agyonlõttek 1944. november 3-án. Erre azért került sor, mert e falu lakosságáról olyan vélemény alakult ki, hogy potenciálisan veszélyeztetheti a batinai hídfõért folytatandó katonai hadmûveletek sikerességét.
 

Bezdan 1944-es történetét – véleményem szerint – a legalaposabban és a leghitelesebben a Balla-fivérek dolgozták fel. Errõl lásd Dr. Balla Ferenc – Dr. Balla István: Bezdan története. 3. kötet, 2001. illetve Dr. Balla Ferenc – Dr. Balla István: A bezdáni vérfürdõ, 1944. Honismeret, 2001/3. XXIX. A Balla-fivérek, eddigi kutatásaik alapján 116 Bezdanban kivégzett és azonosított áldozatot vettek lajstromba, az azonosítatlan áldozatok száma pedig – kutatásaik szerint – 39.

Miért írtam le ezt, ezeket a történeteket? Vörös Jánosné (1925) november 3-án a Kígyós-patak melletti Balla-szálláson (tanyán) volt. Délután 2 és 3 óra között arra lovagolt egy partizán szürke lovon. „Végük van az Isterbáciaknak!” – kiáltotta úgy, hogy a szálláson mindenki meghallja. Vörös Jánosné és Csapó András mindjárt Isterbácra indultak. Az asszony a férjéért, a férfi pedig a vejéért aggódott. Az isterbáci legelõ lapályos részéhez érve megdöbbentõ látvány tárult eléjük. Mindenütt férfi holttestek feküdtek. Láttak köztük egy kistermetû magyar katonát is. Az egyik áldozat még élt, erõsen hörgött. Kérte Vörös Jánosnét és Csapó Andrást, hogy segítsenek rajta. Az ott õrt álló partizán csak azt engedélyezte nekik, hogy a haldokló férfit kihúzzák a víztócsából. „Menjenek haza, majd holnap kijönnek” – mondta a fegyveres. Látva az asszony állandó zokogását, megjegyezte: „Maga még sír? Miért nem sírt akkor, amikor apámat Csúrogon kocsi lõccsel agyonverték!” (Vörös Jánosné Zárol Katalin (1905) szóbeli közlése, 1980-ban, lejegyezte dr. Balla Ferenc és dr. Balla István) Ugyanis Csurogon, 1942 januárjában közel 900 szerbet, vagy szerb származásút öltek meg a magyarok. Sajnos, a csendõrökön és a honvédeken kívül tevékenyen részt vettek a vérengzésben egyes magyar falu- és környékbeliek (azaz helybeli, csurogi magyarok) is, akik a legkegyetlenebb módokon ölték a szerbséget, gyakran egyszerûen agyonverve az embereket. Ha nincs Horthy, és a bandája, az a fiú, és a partizánok sem lettek volna ott a mama szülõfalujában 44’ õszén, bosszúvágytól fûtve… „Sve do kolevke” – „a bölcsõig mind kiirtani” és „na vesab snijma” – „akasztófára velük”, ez volt azon a véres õszön a bosszúszomjas szerb partizánok jelszava. Nem õk kezdték…
Temerin, Zsablya, Csurog, Titel, Sajkásgyörgy, Szentivány, Újvidék. Örökre fájó pont marad ez a magyar és szerb nép kapcsolatában, akár 1942 januárját, akár 1944 õszét említi is majd meg, mondjuk 50, vagy 100 év múlva a – akár szerb, akár magyar, mindegy, mert mindegyik népnek ezerszámra vannak siratni való halottai… – krónikás…
 

Érdemes egy picit visszakanyarodni még a Kormányzóhoz, ugyanis figyelemreméltó, hogy nemcsak Györkei Jenõ, de maga Szombathelyi és még Szálasi is Horthy tudomását és felelõsségét említi.
Györkei – aki több, hiteles, igényes és nagyon részletes hadtörténeti munka szerzõje és társszerzõje, úgymint a „Magyarország Hadtörténete II.” vagy az „Idegen bírák elõtt. Szombathelyi Ferenc újvidéki pere és kivégzése.” – részletesen kutatta a novi sadi népbírósági pert, és a következõ megállapításokra jutott. Szerinte a szembesítési jegyzõkönyvekbõl megállapítható, hogy Feketehalmy igyekezett a felelõsséget Szombathelyire hárítani. Így rángatta magával a kivégzõosztag elé és lökte maga elõtt a tömegsírba. Ugyanis Györkei szerint Szombathelyi ügyét külön kell megítélni Feketehalmy, Grassy, Zöldy, avagy a többi vádlott ügyétõl. Szerinte õk valóban bûnösök és felelõsök voltak mindazért, ami 1942 januárjában, Bácskában történt, de Szombathelyi nem.
Én személy szerint más megállapításra jutottam a jugoszláv népbírósági periratokat olvasgatva, a népbíróság részletes indokolása teljes, pontos és figyelemre méltó. Szombathelyit – ha hihetünk a saját szavainak –, úgy is, mint katonát, sõt, elsõsorban, mint katonát, minimum gondatlanság terheli a sok ezer ártatlan ember haláláért. Neki, mint a honvéd vezérkar fõnökének, azonnal a helyszínre kellett volna mennie, tájékozódni, intézkedni, vezényelni, parancsnokolni. Fõként azért, mert egy kibontakozófélben lévõ, nagyszabású partizán hadmozdulatról érkezett hozzá mind több (igaz, hogy hamis – de éppen ezért is, hogy meggyõzõdjön) jelentés, amit viszont rögtön követtek a mészárlásról szóló elsõ hírek is, mégsem tett semmit.
 

Még Györkei is a következõképpen fogalmaz a bûnösség kérdésérõl: „Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek, ha volt is bûne, akkor elsõsorban az, hogy nem tartóztatta le Feketehalmy-Czeydnert, Grassyt, Zöldyt és Deák Lászlót a délvidéki tömegmészárlásokért, hagyta õket szabadlábon védekezni. A háborúból való kiút keresésekor csak a nyugati szövetségeseknél tapogatózott, bár ebben nemcsak õ volt a hibás, hanem az egész államvezetés, Horthy kormányzóval, Kállay miniszterelnökkel együtt. A félelem igazgatta õket, a Szovjetuniótól való félelem. Szombathelyi bûne semmi esetre sem volt akkora, hogy azért halállal kellett bûnhõdnie, akkor, amikor Horthy Miklós kormányzót, ’a Legfõbb Hadurat’ futni hagyták.” (Györkei Jenõ: i. m. 71 – 72. o.)
Györkei kijelenti, hogy az újvidéki razzia ügyében elsõsorban Bárdossy László miniszterelnök, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Bartha Károly honvédelmi miniszter és nem utolsósorban maga Horthy Miklós kormányzó a felelõs. (Györkei Jenõ: i. m. 75 – 76. o.)
Horthy tudomását igazolja még Szombathelyinek a jugoszláv népbíróság elõtt tett vallomása is. A tanácsvezetõ kérdésére, miszerint bûnösnek érzi-e magát, azt felelte, hogy nem érzi magát bûnösnek, mert az õ lelkiismerete tiszta, õt tulajdonképpen az alárendeltjei megvezették. A jugoszláv népbíróság azon kérdésére, hogy Horthynak jelentette-e a történteket, Szombathelyi a következõket válaszolta: „A rendes havi jelentésekben értesítettem. Egyébként minden Horthy tudtával és hozzájárulásával történt.” Az ügyész, dr. Gyetvai Károly is tett fel Szombathelyinek egynéhány lényeges kérdést, amire válaszolva – többek között – saját magára is terhelõ vallomást tett:
- „Ha a sajkásvidéki eseményeket azonnal kivizsgálta volna, megállíthatta volna a késõbbi események bekövetkezését?”
- „Igen. Novi Sad akkor nem került volna bele.”
- „E tekintetben nem követett-e el valami mulasztást?”
- „Félrevezettek. Azért vagyok a bíróság elõtt, hogy feleljek érte.”
- „Horthy tudott-e a sajkásvidéki öldöklésrõl?”
- „Fõhadsegédének jelentettem és magam is minden héten jelentést tettem neki.” (Györkei Jenõ: i. m. 62 – 63. o.)
 

1944. január 21. napján Szombathelyi Ferenc – akkor még, mint a honvéd vezérkar fõnöke – tiszti gyûlést hívott össze az Országos Tiszti Kaszinóba és felolvasta a Feketehalmy és vádlott társai Németországba szökésével kapcsolatban kiadott tiszti parancsát, amelyben éreztette, hogy a magyar karhatalmi erõk valóban végzetes tettet követtek el két évvel korábban, aminek messzemenõ következményei lehetnek: „(…) Ami 1942 januárjában Bácskában, nevezetesen Újvidéken történt, az példátlan a magyar honvédség történetében is, és alkalmas arra, hogy a szomszédos szerb nép és közénk évszázadokra a gyûlölség és a bosszú magvát hintse el. Az egész eseményt összefoglalóan csak ezekkel a végzetesen tragikus szavakkal tudom kifejezni, hogy nemzeti szerencsétlenség. (…)” (Hadtörténelmi Levéltár. VKF. hdm. 1944-4-51.)

Egyébként a „szökés” is egy érdekes momentum, hiszen Zöldy már korábban, Feketehalmy, Grassy és Deák László pedig 1944. január 15. napján szökött meg a felelõsségrevonás elõl, a náci Németországba. Ugyanis Horthy, mint azt korábban már láthattuk, az általa korábban, e fõbûnösök ellen beszüntetett vizsgálatot újraindítatta 1943. október 11-én. Elsõsorban a folyamatosan romló hadi helyzet miatti egyre nagyobb félelmében, és az esetleges saját, háború utáni felelõsségrevonását elkerülendõ, mondván, hogy lám, õ mindent megtett. A vkf. bírósága 1943. december hó 14. napján, reggel 9 órakor kezdte meg Budapesten, a II. kerület Margit krt. 85/87. szám alatt a fõtárgyalást, 12 csendõrtiszt és 3 honvédtiszt ült a vádlottak padján. A fõtárgyalás elnöke Náday István m. kir. altábornagy, tagjai pedig vitéz Németh József és a nyilasok által 1 évvel késõbb kivégzett mártírunk, vitéz Kiss János m. kir. altábornagyok voltak. A tárgyalásvezetõ bíró dr. Gazda Imre hadbíró százados, az ügyész pedig dr. Babos József hadbíró ezredes volt. Babos korábbi vizsgálati anyagára volt alapítva a vád, egyébként Gazda és Babos a vkf. bíróságának tagjai voltak. A tárgyalás a nyilvánosság kizárásával folyt, de azon a katonai bûnvádi eljárás perrendtartásának szabályai szerint két bizalmi vett részt, Faragó Ödön altábornagy és Pinczés Zoltán vezérõrnagy, csendõrségi felügyelõ. Szombathelyi a fõbûnösök letartóztatását annak ellenére nem rendelte el, hogy Babos azt nagy nyomatékkal indítványozta. A szökés jól elõ volt készítve, Feketehalmyékat német tisztek várták. A menekülõk Habsburg Albrecht fõherceg féltoronyi birtokán mentek át a német (osztrák) területre. A fõherceg személyesen is közremûködött a szöktetésben, de felelõsségrevonni nem lehetett, mivel csak az 1918. november 26-ai kormányrendelettel kettéosztott Fõudvarnagyi Bíróság Területenkívüliek Bírósága ítélkezhetett volna felette, ami viszont nem mûködött. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter levelet írt a fõhercegnek, és kérdõre vonta, mire Albrecht így válaszolt: „Nagyméltóságod által hozzám intézett kérdésekre rövid idõn belül egy nagyhatalom fogja Önnek a választ megadni. Tisztelettel Albrecht fõherceg.” A válasz 1944. március 19. napján megérkezett…
 

Baljóslatú következményekrõl egyébként már 1943-ban is lehetet hallani. A „csipkerózsika” álmából ébredezõ, és a német tengelybõl kifelé tekintgetõ magyar diplomácia az elsõk között szembesült ezzel. 1943. február 11. napján a lisszaboni magyar követ kapta kézhez Winston Churchill brit miniszterelnök rövidke üzenetét, azaz inkább ígéretét. Ez röviden arról szólt, hogy az újvidéki események mély csorbát ejtettek a magyar nemzet becsületén, ami miatt a szerbekkel valószínûleg még sok „nehézségük” lesz a magyaroknak. (Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Magvetõ Kiadó, 1991. 9. o.)
Churchillnek igaza volt, ugyanis következmények pedig lettek. Elsõsorban a vajdasági ártatlan magyarság érezte ezeket, de aztán utolérték a következmények a fõbûnösöket is. A szerbek nem felejtettek, és véleményem szerint még egy-két generációnak biztosan fel kell nõnie és meg kell öregednie ahhoz, hogy a két nép kapcsolatát 1942 januárja (és 1944 õsze) ne terhelje semmilyen formában sem. Tito sosem tudott megbocsátani a magyaroknak, de a németeknek sem. Az 1959-es, híres megszólalásában nem említette meg, de még utalást sem tett se a magyar, se a német kisebbségekre: „Nekem… hét bonyolult problémám van. Van EGY államom, amely KÉT ábécét használ, a latint és a cirillt, és HÁROM nyelvet beszél, szerbet, horvátot és a szlovént, van NÉGY vallásunk, az iszlám, a görögkeleti, a római katolikus és a zsidó, ÖT nemzetiségünk, szlovének, horvátok, szerbek, montenegróiak és macedónok, HAT köztársaságunk, azután HÉT szomszédunk.” (Az idézet forrása: Univ Pécs /Universitas Quinqueecclesiensis/. A Pécsi Tudományegyetem Hírlapja. XI. évfolyam 8. szám – 2010. szeptember 6. Lásd az 5. oldalon a „Japán – balkán – magyar” címû cikket.)

Szálasi a vizsgálati fogságában naplót vezetett. Kivégzésének napján, a délelõtt történt eseményeket még bejegyezte a naplójába: „III. 12. Délelõtt Alföldi alez kérte, hogy adjam írásban, amit arról a levélrõl tudok, amit Feketehalmy-Czeydner kapott Horthy Miklóstól, és amirõl említést tettem tegnap Péter Gábor võrgynak. Kérését nem teljesítettem, indokoltam, hogy csak közvetve tudok róla, így írást adni nem akarok. Máskülönben Czeydnernél van, mire kijelentette, hogy lehet az is, hogy az amerikaiak birtokában van. Megmondtam Alföldinek, hogy jótudomásom szerint abban a levélben megdicsérte Horthy Miklós Czeydnert, hogy a rendet kíméletlenül és erõs kézzel helyreállította a Délvidéken. Meggyõzõdésem, hogy Horthy Miklós tudott arról, hogy hogyan történt a rendcsinálás. Máskülönben is Grassy József fõtárgyalása alkalmával erre nézve tett tanúvallomásomat fenntartom.” (Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi per. Reform Lap- és Könyvkiadó RT. 1988. 718. o.)
Hogy Szálasinak tudomása lehetett egy ilyen levélrõl, azt alátámaszthatja az a tény is, hogy miután Feketehalmy hazatért Németországból a nyilas puccsot követõen – ahol addig Normandiában, mint a II. SS páncélos hadtest hadmûveleti fõnöke harcolt –, Beregfy Károly honvédelmi miniszter helyettesének nevezte ki Szálasi, méghozzá vezérezredesi rangban, tehát a köztük lévõ viszony hihetõvé teszi Szálasi állítását (tudomását). (Földi Pál: Horthy tábornokai 1938 – 1945. Anno Kiadó, 2007. 60. o.)
 

Itt vagyok kénytelen más, véleményem szerint nacionalistának nevezhetõ sajtótermékeknek e témáról szóló cikkezését is bemutatni, ugyanis ezzel is jelezni szeretném, hogy egyrészt vizsgálataim során nem egyoldalúan kutattam, hanem minden féle és fajta forrásanyagot tanulmányoztam, másrészt pedig a nyilvánvaló igazságot meghamisítani igyekvõ, hungarista sajtóorgánumok még a jelenünkben is mennyi veszélyt jelentenek a magyar-szerb barátság kiteljesedésére.
- „1941. április 2-án német csapatok vonultak keresztül Magyarországon Jugoszlávia megtámadására. A magyar hadsereg pedig április 11-én lépte át a szétesett jugoszláv határt, abban a reményben, hogy a németek által visszakapjuk Trianonban elvett Vajdaságot. A bevonuló magyar seregeket délvidéki testvéreink örömmel fogadták s vágyuk teljesült, hogy újra Magyarország polgárai lehetnek. Bácskából a magyar szervek kitelepítették az elsõ világháború után odatelepített szerbeket, helyükbe bánáti székelyeket költöztettek. Ezt nem fogadták jó szívvel a szerbek, és partizán alakulatokat szerveztek ellenünk. A kommunista térhódítás nyugtalanította a német oldalon harcoló magyarokat. A kommunista partizánok nagyon komoly károkat okoztak. Felégették a terményt, lemészárolták az állatokat, hidakat robbantottak fel, merényleteket hajtottak végre, magyar vezetõk ellen. Jelentõs szervezkedés folyt a délvidéki magyar hatalom megszüntetésére. Ennek lett a következménye a partizánok elleni 1942 januárjában elrendelt újvidéki razzia, mely 3300 szerb partizán halálát okozta. A razzia során túlkapások is elõfordultak, ezért a magyar hadbíróság halálos ítéletet is foganatosított. A háború végén a szerb partizánok véres, kegyetlen bosszút álltak a délvidéki magyar lakosságon: becslések szerint 30-50 ezer lehet az áldozatok száma. A tömeggyilkosságokat évtizedeken át elhallgatták az egykori Jugoszláviában.” (Hadak Útján. Bajtársi Híradó. A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tájékoztatója. LXI. évfolyam, 527. szám (2010. január – február – március), 13. o. Lásd a „Délvidék” címû cikket.)

Persze az idézett sajtótermék nem csak a „hideg napok”-ról jelentetett meg sajátos felfogásban megíródott, történelemhamisító cikkeket, hanem a magyar história egyéb korszakáról is.
Csalódottan, már majdnem a sarokba hajítottam e lapokat, amikor – mintegy végszóra – találkoztam pár sorral, ami tényleg tetszett, és amit tényleg értékesnek találtam, mert azt gondolom, hogy az abban megfogalmazottakkal tényleg elõbbre lehetne jutni a magyar-szerb megbékélés lezáratlan kérdésében: „Csak elakarom mondani, odaakarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozatok mellé, hogy az évfordulókon õk is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temetõ árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintér gödörbe, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be õket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg, róluk, hogy õk is áldozatok. S amikor mind ez megtörtént, akkor ne azt hirdessük, hogy most ismét rajtunk a sor, hogy mind ezt visszaadjuk, kamatostul, mint szokás, hanem mondjuk, hogy ennek örökre vége.” (Hadak Útján. i. m. 13. o. Lásd Matuska Márton „MNO” címû írását.)
Nemcsak hogy tökéletesen egyet tudok érteni az elmondottakkal, hanem magam is megpróbáltam pár sorral, pár gondolattal hozzájárulni a megbékéléshez, egy másfajta út kereséséhez. Kutakodtam a magyarok és a szerbek történelmében, és felfedeztem, hogy bizony mennyi-mennyi hasonlóság van a két nép között, sõt, tulajdonképpen elmondható, hogy az elmúlt 1000 évben a sorsunk majdhogynem közös volt. (Papp Attila: Jogi ikonográfiai tanulmány a jogi kultúrtörténet körébõl, avagy a SAS, mint hatalmi szimbólum. E-tudomány, 2011/2. szám, 225 – 234. o. Lásd a „Szerbek és a magyarok közös évezrede” címû fejezetet.)
 

A végére megállapíthatjuk, hogy legalább a jugoszlávok felelõsségre vonták volna Horthyt, az egészen biztos. Meg is érdemelte volna. Ehelyett hosszú és békés öregkor jutott neki osztályrészül, a szóbeszéd szerint Sztálin „jó szíve” jóvoltából. Ugyanis a Horthy sorsáról való döntéskor azon az állásponton volt, hogy „hagyjuk szegény öreget” (Györkei Jenõ: i. m. 58. o.) így aztán végül nem lett kiadva sem a magyaroknak, sem a szerbeknek. De mostanság mégis egyre több a Horthyval kapcsolatos megemlékezés, vagy szoborállítási kezdeményezés, illetve szoborállítás, úgyszintén a már-már hõssé avanzsálás. Például a fõvárosban, vagy Szegeden, vagy a lakóhelyemen, Nagykanizsán is, a helyi Magyar Gárdások hivatalosan is kérelmezték az általuk készítetett fa Horthy-szobor felállításának engedélyezését közterületre, 2008 végén. Szerencsére ez azóta sem történt meg.
A témáról újságcikk is jelent meg, ebben a korszakot kutató szakember, dr. Vonyó József, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docense is úgy látta, hogy Horthy Miklós munkásságát kettõség jellemzi, ami bárhol aggályokat vetne fel egy õt ábrázoló szobor elhelyezésével kapcsolatban: „Horthy személyét a két világháború között, s a második háború éveiben jelentõs kultusz övezte, mely jócskán tartalmazott szerepét és személyiségének értékeit erõsen eltúlzó elemeket - hangsúlyozta a történész. - A ma felbukkanó hasonló jelenségek részben ellenreakciók az 1945 utáni ellenkezõ elõjelû, s szintén túlzásokba bocsátkozó értékelésekre. Horthy Miklós politikájának kétségtelenül voltak elismerhetõ és elítélhetõ elemei egyaránt. Utóbbiak nem éppen pozitívan, sõt, egyes esetekben kimondottan károsan befolyásolták az ország további sorsát. Ennek illusztrálására csupán néhány kiragadott példát említek a teljesség igénye nélkül. Lehet jogosnak tekinteni a Tanácsköztársasággal szembeni fellépést, ám nem lehet elhallgatni, hogy Horthy, ha nem is vezényelte, de hónapokig eltûrte az általa vezérelt alakulatok durva atrocitásait. Munkásságának pozitív oldalához tartozik, hogy 1920 után támogatta Teleki, majd Bethlen törekvéseit, melyek a gazdasági stabilizációt és a politikai konszolidációt szolgálták és eredményezték. Konzervatív alapállásából fakadóan szemben állt minden szélsõséggel, a nyilasokkal is. De ugyanakkor a rendszer demokratizálását is akadályozta. 1944 júliusáig egyetlen lépést sem tett a zsidó vallású magyar állampolgárokat ért állami korlátozások, törvények ellen, s 1944 áprilisát követõen szó nélkül tûrte gettókba zárásukat, majd a vidékiek koncentrációs táborokba szállítását. Csak az embertelen akció Budapestre történõ kiterjesztése ellen lépett fel. Abban pedig, hogy Magyarország hadba lépett a Szovjetunió ellen, vezetõ szerepe van Horthynak. Politikai mozgástere kétségtelenül beszûkült, mégis felelõsség terheli azért, hogy senki, õ maga sem tanúsított ellenállást az ország német megszállásával szemben. 1944-ben pedig, amikor megpróbálkozott a háborúból való kiugrással, azt annyira rosszul készítette elõ, hogy eleve kudarcra volt ítélve. Aligha vitatható, hogy jót akart tenni az országgal. Egy politikus megítélése esetében azonban nagyobb súllyal esnek latba a tettek, s azok következményei, mint a szándékok. Mindezek miatt, ha engem kérdeznek, én biztosan nem javasolnám, hogy Horthynak szobrot emeljenek.” (Zalai Hírlap. 64. évfolyam, 2008. december 16. napi szám. Lásd a „Horthy-szobor közterületen?” címû cikket.)

Nekem egy gyermekkori, meghatározó élményem kötõdik közvetlen Horthy tetteihez, és ezzel fejezném be a „hideg napok” okait és történéseit kutató tanulmányomat. Úgy 12 éves forma lehettem, a rendszerváltás környékén történt az eset. Az anyai nagymamámmal utaztunk a rokonokhoz, Nagykanizsáról Sátoraljaújhelyre. Éppen a vonat folyosójának ablakából nézelõdtem kifelé, amikor Budapest elõtt, Kelenföld környékén a vonat folyosójának végében megláttam egy furcsa öregembert, akit gyerekként még nem tudtam hova tenni. Mind a két lába tõbõl volt leamputálva, és egy kis, gördeszkához hasonló alkalmatosságon húzta magát elõre, meg-meg állva a vonatfülkék ajtajában. Mikor a mi kupénkhoz ért, benyitott, és mondta, hogy ha pár forinttal tudnának neki segíteni, hadirokkant, a háborúban vesztette el a lábát. De még végig sem tudta mondani, már el is sírta magát a szerencsétlen. Már be akarta húzni az ajtót, amikor a mama rászólt, hogy várjon… Adott neki némi aprót, és megkérdezte, hol vesztette el a lábát. Azt felelte ez az öreg, szánalomra méltó, számomra akkor nagyon furcsa ember, hogy a Donnál, amikor még szinte kölyök volt. Az eset után sokat kérdezgettem a mamát, hogy mi az a Don, és lehet, hogy ez az eset is közrejátszott abban, hogy már fiatalon érdeklõdni kezdtem a történelem iránt. Sokszor eszembe jut ez a jelenet, persze a bácsika azóta már biztos csatlakozott a Donnál maradt magyarokhoz… Nem hinném, hogy önszántából és jókedvvel ment az oroszok földjére, a Don kanyarulatába – ahogy nagyon sokan nem önszántukból mentek a Délvidékre sem –, de azt biztosan tudom, hogy fiatalon tette tönkre egy olyan háború, amelyben nem a hazáját védte, hanem idegen érdekek és egy soha nem látott ember parancsa miatt támadt rá egy olyan népre, amelyik neki soha nem ártott. Mégis megnyomorították, mégis tönkretették már fiatalon az életét. A magyar fõbûnös pedig, még az öreg éveit is a portugál tengerpart nyugalmában tölthette…

Tisztelettel a kitartó figyelemért:

Dr. Papp Attila