Magyarország mégis talpra fog állni – ’56 mának szóló üzenete és az elõrehozott választások

A virágokkal elborított Kopjafánál lapunk zártájával egy idõben emlékeztek a forradalom és szabadságharc mártírjaira. Kóré Péter bevezetõben a kortárst, Szabó Zoltánt idézte: „1956 emléke engem egy életre optimistává tett. Ezekben a napokban láthattam, hogy milyen nemes tettekre képes az átlagember, ha úgy érzi, rajta múlik gyermekeinek és népének sorsa, jövõje.” Az a célunk – folytatta a Nagykanizsai Polgári Egyesület elnöke -, hogy megkeressük, mi tette képessé ezeket az átlagembereket, hozzánk hasonló hús-vér embereket a helytállásra.

Ezután a nagykanizsai Református Gyülekezet megrendítõ és felemelõ megemlékezése következett azokról az erdélyi és partiumi lelkészekrõl, teológusokról, akik 1958-ban lettek a magyargyûlölettel összefonódott kommunista terror áldozatai. Szükséges-e magyarázni, miért voltak szolidárisak az erdélyi magyarok ’56 õszén? „Jól tudták a román hatalom birtokosai, hogy Erdély magyar szellemét és lelkét kell a félelemmel megtörniük, hogy a testét helótasorba kényszeríthessék. A lelkek pásztorain kezdték tehát bosszúmûvüket: lelkészeket, teológusokat ítéltek koholt vádakkal bitóra, kegyelembõl életfogytig, 15 –20 évig tartó rabságra. Velük nem kellett elszámolni senkinek, nem tartotta õket számon senki –egyedül csak az Isten.”- hallottuk. Szamosújvár, Zsilava börtöne, a sírokat sem õrzõ Duna-delta: néma tanúi azoknak a bátor férfiaknak, akik egyszerre váltak református hitük és a magyar szabadság hõseivé.
Mi adott erõt nekik a hûséghez? Válaszul a 393. ének szólt a református férfiak ajkán: „Ne csüggedj el, kicsiny sereg, /Ha rád zúdul vad ellened, /Hogy végképp összetörjön; /Bár elpusztításodra tör, Gond, kételkedés mit gyötör?/ Nem lesz ez így örökkön! /Bízzál: ügyed az Istené, /Népét Õ el nem ejtené:/Õ áll majd bosszút érted; / Õ állít Gedeont melléd,/ Általa harcodban megvéd, /Szent Igéjét, és téged.”
Cseresnyés Péter országgyûlési képviselõ, alpolgármester ünnepi beszédében végig vette a forradalom utáni megtorlás iszonyatos számait. Idézte Nagy Gáspár 1984-ben megjelent és azonmód betiltott versét: „és nekünk nem szabad feledNI. a gyilkosokat néven nevezNI!” Köszönetet mondott annak a soknemzedéknyi magyar reformátusnak, akiknek nemzetünk megmaradásában, a mindenkori – kényszerû – újrakezdésben, a történelmi viharaink utáni felegyenesedésben hatalmas szerepe volt. Szavait a következõkkel zárta:
„Az ’56 utáni megtorlás áldozatainak erõt adó ünnepén ezt az üzenetet vigyük haza: Magyarország mégis talpra fog állni, ha merítünk azoknak a férfiaknak a példájából, akik küzdöttek, ha nem is volt reményük; dolgoztak, bénító tûnõdés helyett. Mert – hogy befejezésül Orániai Vilmos szilárd bizalommal mondott szavait idézzem: Ahol akarat van, ott út is van.” – utalt a szónok félreérthetetlenül az elõrehozott választásokra.