Volt egyszer egy különleges képcsarnok Nagykanizsán. Nívós, képzõmûvészeti tárgyakat lehetett ott vásárolni, melyek országosan ismert és elismert mûvészek keze nyomát viselték. A galériát Mándoki Anna létesítette és vezette, akit ösztönös tehetséggel, szép iránti érzékenységgel áldott meg az ég.

A nagykanizsai Képcsarnok Vállalat üzletének és az Egry József Galériának 1961-tõl 1972-ig volt a vezetõje Mándoki Anna. Hiteles képet városunk képcsarnokáról õ adhat, így megkértük, meséljen a mûcsarnok fénykoráról, sikerérõl, hiszen nélküle nem válhatott volna híressé és rangos kiállítóteremmé az Egry József Galéria.

– Nyugdíj elõtt, aktívan, szívvel-lélekkel tettem a dolgomat a galériában. Nem tanultam, hanem érdekelt, ösztönös érzékem volt a kereskedelemhez és a szép meglátásához. Ez a kettõ szerencsésen találkozott. Emlékszem, fiatal felnõttként drága jó anyámnak mindig leadtam a keresetemet, de néha egy kicsit csaltam, becsempésztem egy-két képet a szobámba – emlékezett vissza a mindig mosolygó 96 éves Anna néni.
Ahogy elmondta, a nyomdából 1961-ben ment a képcsarnokhoz dolgozni, de akkor még csak egy szûkös üzlet állt rendelkezésére az Ady úton. A nívós áruk nagy része méltatlan körülmények között a ház pincéjében voltak. De még ebben a kis helyiségben is olyan profitot tudott produkálni, hogy az feltûnt a vállalatnak. Ekkor keresték fel, hogy szeretne-e továbbra is ott dolgozni.
– Azt feleltem, igen szeretnék, de nem itt a pincében, hanem egy kiállítóteremben. Majd visszakérdeztek: „de magának mit szeretne”. Kanizsán születtem, ez az én városom, annak kérem ezt, nem magamnak, válaszoltam – mondta nevetve. Ekkor ígéretet kapott arra, hogy végre méltó helyre kerülhetnek az alkotások.
1963-ra el is készült a terem a Deák téren, a volt Temetkezési Vállalat irodája helyén, melyért cserébe az országos Képcsarnok Vállalat építtetett annak egy másikat a temetõnél. Egry József Galériának Anna néni nevezte el, és így vonult be a város történetébe is.
A belsõ tér kialakítását Fekete György végezte, de a vezetõ az építkezési munkálatokból is kivette a részét. Ha kellett keretezett, üvegezett, virágokat ültetett. – A belsõépítész egy sorban akarta kialakítani a fakkokat, ekkor szóltam rá, hogy álljon meg a menet, a képek nem egyformák, különbözõ méretûekre kell azokat készíteni – mondta.
A galériában, rövid fennállása alatt 16 kiállítást nyitottak meg. Neves, országosan is elismert nagy mûvészek mutatták be itt alkotásaikat. Bútorokat, festményeket, kerámia és üvegárut, selyem terítõket, sálakat és a legkülönbözõbb képzõmûvészeti tárgyakat lehetett megtekinteni és megvásárolni. A zsûrizett árukészlet és annak színvonala egy fõvárosi üzletével is felvehette volna a versenyt. A vevõk közt az Alsólendváról, Csáktornyáról jövõket éppúgy megtalálhattuk, mint neves mûvészeket.

Mándoki Anna mindegyik darab alkotójának életútját ismerte, dicsérte elõnyeit. Méltán híres és elismert, díjazott mûvészek hozták el a kisvárosba munkáikat, így többek között Gorka Géza és Lívia, Korga György, Hikády Erzsébet, Czene Béla (a kiállítás képünkön), Moldován István és Szász Endre.
Diósy Antal festõmûvészt is az egykori képcsarnok vezetõje hívta meg városunkba 1968 õszén, mely kiállításon Kállai Gyula miniszterelnök is tiszteletét tette. Ekkor indult az akvarellista és a város közti jó kapcsolat. A Munkácsy-díjas mûvész 1977-ben adományozta 180 darabból álló életmûvét Kanizsának, azért cserébe, hogy kiállítja azokat és elnevez róla egy fogadótermet. Azonban a vállalásnak csak az egyik fele teljesült, állandó tárlatot nem alakítottak ki. Emiatt az örökösök visszaperelték a 180 kép felét. Az itt maradt kilencven alkotás jó részét állították ki januárban a Thúry György Múzeumban, ezzel tisztelegve emléke elõtt a Magyar Kultúra Napján.
Szinte mindegyik mûvésszel személyes, jó kapcsolatot ápolt, melyet a még most is olvasható levelek igazolnak. Sok esetben a tanácsát, a véleményét is kikérték. Neki köszönhetõ, hogy a legrangosabb vidéki üzletek között tartották számon a galériát, ahol különleges tárgyakat lehetett vásárolni. Anna néni a nézelõdõket is szívesen látta, néha iskolás csoportokat invitált a terembe, hiszen ahogy mondja, nem lehet elég korán elkezdeni a szépre való nevelést.
– Van egy tündéri kis rokonom, õt már nevelgetem a mûvészet szeretetére. Nemrég kapott tõlem két miniatûrt. Nagyon örült. Ezeket korábban átvariáltam. Nem mutattak aranykeretben, így befestettem feketére, csak egy kis csíkot hagytam belül. Gyönyörû lett – mesélte.
Reméljük, a mese majd egyszer folytatódhat és újra lehet városunkban egy képcsarnok, melynek csodájára járhatnak az ország minden tájáról…
Varga Mónika