A Thúry György Múzeumban ezúttal Makovecz Imrével és a magyar organikus építészettel ismerkedhettek meg az érdeklõdõk Deák – Varga Dénes, városunk fõépítészének szemléletes elõadása jóvoltából.

– Az építészek a mûvészek körében háttérbe vannak szorítva a társadalomban és a médiában egyaránt. Nem szokványos, nagyon ritka, hogy valakit nemzetközi és hazai szinten is így elismernek, mint Makovecz Imrét – kezdte elõadását Száraz Csilla múzeumigazgató köszöntõje után Deák – Varga Dénes.
Ezt követõen szólt jelentõségérõl, szuggesztív személyiségérõl és elõadásairól, valamint életútjáról. Megtudtuk, különleges képességû tehetség volt, már fiatal korában kitûnt társai közül rajztehetségével és fantáziájával. A Kossuth-díjas építész Budapesten született, járt iskolába, dolgozott, de visszaemlékezéseiben gyakran említi a Zala megyei Nagykapornakot, mint gyermekkora nagyon kedvelt helyét, ahol megismerkedett a természettel.
Az oktatásban betöltött szerepe sem elhanyagolható, hiszen mindig fontosnak tartotta a fiatal építészekkel való foglalkozás különbözõ formáit. Óraadóként tevékenykedett a mûszaki egyetemen és nyári táborokat is szervezett, ahonnan jelentõs alkotók kerültek ki.
Pályája elején még az elõzõ rendszer merev struktúráját követte. A hatvanas években, az egyetem után a Városépítési Tervezési Intézet mûemléki irodájánál, majd a Szövtervben dolgozott. Ezt követõen, vállalt állást a Pilisi Állami Parkerdõgazdaságnál építész tervezõként. Itt néprajzosokkal együtt tevékenykedett és több faluházat is tervezett. Magánirodáját a nyolcvanas évek közepén hozta létre. A Corvin-lánccal kitüntetett építész a Magyar Mûvészeti Akadémia alapítója, késõbb elnöke lett és a Nemzetközi Építészeti Akadémia soraiban is munkálkodott.
Példaképei Kós Károly, Rudolf Steiner és Toroczkai Wigand Ede voltak, akikhez visszanyúlva alakította ki egyedi stílusát, az addig nem létezõ formanyelvet, mely a tengerentúlon is ismertté vált. A korábban tapasztaltaktól eltérõen antropomorf és növényekre is hasonlító épületeket tervezett betonból, illetve fából egyaránt.
A nyolcvanas években tisztult le, vált közérthetõbbé építészete, ekkor már hagyományos épületeket ötvözött saját építészeti elemeivel. Meglátása szerint az épületeknek, melyeknek sorsa van, úgy kell kinézniük, mintha az aljuk a földbõl nõtt volna ki, és a tetejük az égbõl esett volna le rájuk. Úgy gondolta, nem a tárgy a legjelentõsebb, hanem a folyamat, ahogy megépül, ugyanis az építés drámája rendkívül fontos. A részvevõ is fejlõdik az ellenállások leküzdése során.
A száznál több különbözõ funkciójú épülete közül, Zalában is számos helyen megtalálhatóak jelentõs alkotásai, melyek közül a laikusok is felismerhetik jellegzetes, egyedi stílusát.
Az elsõ, saját formanyelvét idézõ épülete a berhidai étterem, de a legismertebb az 1972-ben felhúzott sárospataki mûvelõdési ház, valamint a 87-ben létrehozott paksi katolikus templom. Közismert alkotásai közé tartozik a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1992-es sevillai világkiállítás magyar pavilon.
A halál 2011 szeptemberében érte, végsõ nyughelye a Farkasréti temetõben található. 2011 novemberében alakult meg a Magyar Mûvészeti Akadémia, melynek örökös tiszteleti elnökévé választották. Majd decemberben Makó képviselõ-testülete döntése értelmében a korábbi Marczibányi teret róla nevezték el. A döntésüket azzal indokolták, hogy a 2000-es évektõl a város új közintézményei Makovecz, vagy a hozzá szorosan kötõdõ tanítványai tervezték. Tavaly pedig a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található csengeri általános iskola vette fel nevét.
V.M.