Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 165. évfordulója alkalmából tervezett ünnepségsorozat szabadtéri programjait országszerte, így városunkban is átírta, módosította a rendkívüli idõjárás. Délután elmarad a Kossuth térre, a Köztemetõbe tervezett esemény, valamint az esti fáklyás felvonulás és a Boglya koncert.

A megemlékezés ünnepélyes zászlófelvonással vette kezdetét a Kanizsa Lovasklub Hagyományõrzõ Huszárjai, a Történelmi Vitézi Rend Nagykanizsai Hadnagysága és a Thúry Baranta Közösség közremûködésével a Deák téren. A havazás, a viharos erejû szél miatt a pártok, civil szervezetek egyénileg helyezték el koszorúikat a ’48-as gyalogezred emlékmûvénél, majd az együttes fõhajtás után a résztvevõk a HSMK-ba vonultak, az emlékmûsor helyszínére.

Köszöntõt Cseresnyés Péter polgármester, országgyûlési képviselõ mondott. Ünnepi gondolatait Széchenyi István szavaival kezdte: „A szabadság, az Istennek ezen legszebb ajándéka, mint gyémánt a bérczek keblében úgy van az emberek elõtt mélyen rejtve, s az, ami õket legbizonyosabban boldogítaná, elõttük úgyszólván ismeretlen jó.”
Széchenyi István szavai március 15-e nagy kérdésérõl szólnak – fejtette ki a polgármester. Vajon mi is a szabadság? – kérdezte. Figyelünk-e rá, fontosnak tartjuk-e egy olyan korban, amikor már – legalábbis fegyverrel – nekünk nem kell küzdeni érte.
Egy újság 1914. március 15-i számában ezt írta:
“Ezen a napon virradt fel a magyar szabadság napja. Ezen a napon rázta le a magyar nép az abszolutizmus jármát, ezen a napon törte ketté azokat a bilincseket, amelyek megkötve tartották a magyar nemzet akaratát.”
Ez nemzeti ünnepünk igazsága, ez a '48-as szabadság definíciója. Ezeknek a napoknak azonban évekre visszamenõ, nagy történésekkel teli elõzménye volt. Széchenyi István már abban a forradalom elõtti, csodákkal teli idõkben, amely magában foglalta a reformkor egészét, arra intett: a magyar földet a magyar emberek kezébe kell adni; az embereket hagyni kell dolgozni; akik nem dolgoznak, azokat is rá kell venni a tenni akarásra.
Tudta és hirdette azt is, a hitelt tudni kell kezelni, és óvott a felelõtlen eladósodástól.
Hite az volt, vallotta is, hogy Magyarországot át kell alakítani, a rossz beidegzõdésektõl meg kell szabadulni. Hitte, mindenkinek ereje szerint ki kell vennie a részét a közös terhekbõl.
Az õ hitébõl egy nemzet hite lett. Tízek, százak, aztán ezrek kezdtek
bízni egy ilyen Magyarországban. Hitték, ha változtatunk, Magyarország jobban teljesít.
Majd milliók hittek a bátor törvényekben, a reformokban, amelyek kinyitották a változás, a megújulás elõtt a kaput.
Nem egy tavaszi nap hirtelen buzgósága szülte tehát a forradalmat, elõtte közel 20 év érlelte meg a magyar emberek szívében a felismerést: ha mi nem állunk ki magunkért, ugyan, ki áll ki helyettünk? És elérve 1848 márciusát, nézzük, a reformkor nagy tettei után mi lett a magyar nemzet akarata?
Arról a legvilágosabban és egyben legtömörebben a 12 pont tanúskodik.
A magyar nemzet akarata, tisztelt hölgyeim és uraim az volt, hogy a saját sorsát a saját kezébe vegye. Saját kezébe vegye úgy, hogy se fegyverrel, se pénzzel ne tartsák kordában szándékát, akaratát, s ne kelljen érdekei ellen tennie. Ehhez az kellett, amit a leglelkesebb, legnyíltabb forradalmárok fogalmaztak meg elõször a már említett 12 pontban.
Az, hogy legyen saját országgyûlésünk. Saját országgyûlésünk, amit mi magyarok választunk, amely a magyar emberek érdekeit képviseli, és amelyrõl szintén mi magyarok mondunk ítéletet. Az, hogy legyen saját kormányunk. Saját kormányunk, amit mi magyarok választunk, és amelyrõl mi magyarok mondunk ítéletet.
Az volt a magyar nemzet akarata, hogy önállóan dönthessünk pénzügyeinkrõl, legyen nemzeti bankunk, amely a magyarság nemzeti érdekeit képviseli és gazdasági gyarapodását szolgálja.
1848-ban azt akarta a magyar nemzet, hogy a nemzet minden része tartozzon össze, lépjen unióra saját magával. Ezek a kívánságok, akkor, egy hatalmas varázsütésre, egyik pillanatról a másikra megvalósultak, és óriási lehetõségek nyíltak meg az ország elõtt.
Vörösmarty Mihály az Elõszóban így írt azokról a napokról:
“Öröm- s reménytõl reszketett lég,/ Megszülni vágyván a szent szózatot,/ Melly által a világot mint egy új, egy / Dicsõbb teremtés hangján üdvözölje.”
A szabadságot azonban a kezdetektõl fogva veszély fenyegette. Rövidesen kiderült, hogy halálos veszély. A nemzet az akkori lelkes források szerint egy emberként állt talpra, és vállalta a harcot szabadságáért. A harcot, amely egyenlõtlen volt, és rengeteg áldozattal járt.
A márciusi ifjak nemzedékébõl nagyon sokan áldozták életüket a magyar szabadságért. Elég, ha a Segesvárnál eltûnt Petõfire és az Érchegységben elesett Vasvárira gondolunk. Vagy gróf Batthyány Lajosra, Magyarország elsõ mártír miniszterelnökére, aki mindvégig a béke útját járta. Vagy az aradi vértanúkra, a kitûnõ honvéd tábornokokra.
És gondolhatunk Segesvárra, Temesvárra, Komárom bedõlt várkapujára, az aradi várbörtönre, Haynau rémuralmára, a számûzöttek sanyarú sorsára. Ha erre gondolunk, azt mondhatjuk: a szabadságharc elbukott.
De valójában a szabadságharc eszmeisége, követelései nem buktak el! – hangsúlyozta a polgármester. – Vívmányai közül sokat már nem lehetett eltörölni. És nem bukott el azért sem, mert késõbb mindig hivatkozási alap lett, ha a magyar a szabadságáért szállt síkra. Akkor is, ha fegyverrel, mint 1956-ban, és akkor is, ha fegyver nélkül, mint 1989-ben és akár napjainkban.
1848 a zsinórmérték, amely a széthúzás idején is a szabadság gondolatával egyesítheti a nemzetet.
Mi volt a reformkor, és fõleg 1848 nagy kérdése? – tette fel a kérdést az ünnepi szónok, majd e szavakkal válaszolta meg: az, hogy mi irányítjuk-e a magunk életét, vagy kívülrõl, mások mondják meg, hogy mi legyen a sorsunk, milyen legyen a jövõnk.
Magyarország történelme azt példázza: ha hajbókolva elfogadjuk a külsõ akaratot, az mindig önfeladáshoz, a szabadság elvesztéséhez vezet, ha viszont a saját akaratunkból kezünkbe vesszük a sorsunkat, az Magyarország felemelkedéséhez vezet, még akkor is, ha ez áldozatokkal jár. Sõt azt kell mondani, hogy eredményt a nemzet felemelkedésében, saját sorsunk alakításában nekünk csak összefogással, munkával, és áldozatvállalással lehet elérnünk!
Ma is az a kérdés, hogy külsõ erõk – belsõ szövetségeseikkel karöltve – kiveszik, kivehetik-e a kezünkbõl az irányítást?
Ma is az a kérdés, engedjük-e, hogy mások döntsenek sorsunkról, életünkrõl, Magyarország jelenérõl és legfõképpen jövõjérõl.
Évszázadokon keresztül fegyverrel akarták elvenni a szabadságunkat. A módszer mára változott, mert most pénzzel, pontosabban pénzügyi nyomással, vagy politikai – nevezzük finoman - ráhatással! akarnak bennünket beszorítani. De a végcél nem módosult.
A magyar történelem arra tanít bennünket, hogy nem szabad olyanok kezébe adni a hatalmat, akik külsõ érdekeket szolgálnak, vagy akiket a magyar szabadságra törõ érdekkörök pénzelnek. Ehelyett meg kell találni azokat az elkötelezett embereket, akik a nemzet érdekeit képviselik – fejtette ki a polgármester. – Mert a kiválasztás kérdésében rosszul döntünk, akkor évtizedekre megpecsételjük Magyarország sorsát. És errõl, sajnos, már van szomorú tapasztalata a magyar embereknek.
Illyés Gyula Fáklyaláng címû drámája pontosan ír arról, hogy '48-ban is voltak olyanok, akik nem mentek el a toborzók hívó szavára, voltak olyanok, akiknek csak szavakban volt fontos a nemzet szabadsága, akik a közös érdekkel szemben csak a saját érdeküket tartották szem elõtt.
Illyés Gyula 1954 õszén, egy elõadásában – a Fáklyaláng kapcsán – azt mondta:
“A nemzet akkor egészséges, ha minél több anyagi és szellemi szabadsággal rendelkezik. Szabadság nélkül ugyanis nincs nemzet. Nem hiábavaló az a mondás, hogy semmiféle szabadság nem képzelhetõ el nemzeti szabadság nélkül.” Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, erõsítsük meg a gondolatot: A nemzet akkor egészséges, ha minél több anyagi és szellemi szabadsággal rendelkezik. S ha ezt a gondolatsort tovább folytatjuk, akár mai példákat hozva, akkor bátran kijelenthetjük: a nemzet akkor egészséges, ha polgárai vállát nem nyomja a devizahitel elviselhetetlen súlya, ha Magyarország polgárainak nem kell jövedelmük tekintélyes részét rezsire költeni, és ha külsõ diktátumok alapján nem kell vért izzadva teljesíteni irreális elvárásokat. Ennek kapcsán kifejtette: a nemzeti szabadság letéteményese csak az lehet, aki mindebben az emberek mellé áll, aki vállalva a harcot, a konfliktust, csakis a nemzeti érdekeket képviseli, szemben akár a multinacionális bankokkal, energiaszolgáltatókkal. Aki állja a sarat a gazdasági érdeksérelmek miatt érkezõ külföldi és belföldi politikai támadásokkal szemben.
Petõfiék harcát ma már nem fegyverrel kell megvívni, mert a külsõ érdekek és belsõ szövetségeseik érdekei nem fegyverrel törnek ránk, de a magyar szabadságért vállalni kell a küzdelmet. Mindenkinek, akinek a nemzet érdeke is fontos, és azt legalább a saját érdeke mellé tudja tenni. Aki ezt vállalja, az az emberek oldalán, Magyarország jövõje oldalán, tehát a szabadság oldalán áll. Aki viszont behódol, az az önfeladást, a függetlenség és így a szabadság elvesztését támogatja, és idegen érdekeket szolgál.
A márciusi ifjak küzdelme, hõsiessége és áldozata a zsinórmérték. Azt a szellemet, azt a célt kell követnünk, az akkoriak elszántságával és kitartásával, hogy Magyarország szabad lehessen, s hogy mi magunk dönthessünk saját sorsunkról, saját jövõnkrõl!
Mert azóta tudjuk, a valódi forradalom nem egy délutánból áll, hanem a haza fáradhatatlan szolgálatából – fogalmazott a polgármester.
Azóta tudjuk, a szabadság és a függetlenség önmagukban csak jelszavak. Az igazi változásért ezekre a felelõs kormányzást és a nemzet érdekeit képviselõ alkotmányos rendszert kell építeni, mert csak így veheti a magyar nép kezébe saját sorsát. Így tettek 1848-ban hõs elõdeink, még ha ez nem is tetszett akkor sem – és megjegyzem, máskor sem hasonló helyzetben – azoknak, akik addig a kezükben tartva a magyarokat, szorongattak, vagy éppen napjainkban szorongatnak bennünket. S mi az, amit ’48 hõseinek szellemiségébõl örökségül meg kell tartanunk?
Vezetõ gondolatként, Kölcsey Ferenc világos üzenetet hagyott minden magyarra feladatunkról Emléklapra címû versében: Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak/ Hagyd örökûl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELÕTT.

Az ünnepség a Piarista Általános Iskola, Gimnázium, Diákotthon és Boldog Donáti Celesztina Óvoda diákjainak mûsorával zárult. A mûsort Göde Edit pedagógus szerkesztette és rendezte.
B.E.

További képek a galériában.