Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a SZORAKÉSZ – a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete elõterjesztésére a valós magyar történelmi múlt feltárásában, a nemzet megmaradásának érdekében végzett példaértékû tevékenysége elismeréséül a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést adományozta Szabó Zsigmond úrnak, a SZORAKÉSZ tagjának. A kitüntetést március 14-én, Budapesten, a Belügyminisztériumban vette át Pintér Sándor belügyminisztertõl Szabó Zsigmond.

Gratulációnk után Zsiga bácsi ódzkodva mindjárt meg is jegyezte, nem szeret beszélni errõl a témáról, hiszen mindenki azt tette, amit kellett, amire rákényszeríttették. – Én azért hallgattam mindig errõl a témáról – magyarázta, mert egyesek szerint 40 ezren, mások szerint 100 ezren voltunk Szibériában, s hogyha csak a legalacsonyabb számot, a 40 ezret veszem, akkor is felvetõdik a kérdés: miért pont én kaptam ezt a magas elismerést? Mi van a többi 39.999 emberrel?

– Biztosan van valami oka! – vetem közbe a beszélgetésünkben.
– Különösebb okot nem tudok, tettem, amit kellett.
– Sorstársaidhoz hasonlóan, papírra vetetted az emlékeidet, az eseményeket? – kérdezem, miközben nézegettem a mostani mellett a korábbi évek köztársasági elnökeitõl kapott kitüntetéseit: Érdemes és eredményes munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést, az 1945 és 1956 között a haza szabadságának és függetlenségének védelmében szerzett érdemek elismerésére a Szabad Magyarországért Emléklapot, valamint a SZORAKÉSZ-tõl 1996-ban kapott emléklapot, melyet a Magyar Haza szent ügyében kifejtett helytállásáért – ennek megtorlásaként a szovjet bolsevizmustól elszenvedett súlyos meghurcolásért – adott a szervezet. Ugyancsak emléklapot és emlékérmet adományozott a szervezet a volt szovjet politikai rab, Szabó Zsigmond részére 2009-ben, a Hazahozataluk 55. évfordulója és a SZORAKÉSZ megalakulásának 20. évfordulója alkalmából. Az emlékérem egyik oldalán az alábbi felirat olvasható: Hittel áldjuk és hálásan köszöntjük az urat. 55 éve érkeztünk haza, 20 éve alakultunk meg, ’89-ben.
– A családi asztal körül milyen gyakran kerülnek szóba azok az évek? Egyáltalán írtál visszaemlékezést az utókor számára?
– Sosem kerül szóba a téma, elmúlt az az idõ. A történteket nem írtam le, feldolgoztam magamban. Nagyon sokan papírra vetették azokat a borzasztó dolgokat, ki-ki a saját mentalitása szerint.

– 1945 januárjától 1953. december végéig, 9 nap híján 9 évet töltöttél el Szibériában, 8000 kilométerre Magyarországtól. Ennyi idõ kitörölhetetlen egy ember életébõl…
– Kitörölhetetlen, de túl lehetett, túl kellett élni. Az a legnagyobb baj, hogy a legtöbb ember nem tudja magát túltenni ezeken az eseményeken. Képzeld el, ha te is még mindig a miatt siránkoznál, hogy 6 éves korodban elestél, megütötted a bokádat, és mennyire fájt. Miközben évtizedek teltek el az óta.
– Hogy miként sikerült túltennie magát Zsiga bácsinak azokon az éveken és számíthatott-e a családja óvó szeretetére, az alábbi sorokból kiderül:
– Árva gyerek voltam, három és fél éves koromban már egyik szülõm sem élt, csak a két nagyanyám és egy nagyapám. A pesti nagyanyám az I. világháborúból hazajött rokkant fiával volt elfoglalva. A kanizsai nagyapám vett magához, s a bátyámmal együtt õ nevelt. S amire a csurgói gimnáziumba kerültem, õ is meghalt. Bentlakóként ért a háború. 17 éves koruktól szedték össze a fiatalokat és vitték ki Németországba. Mivel én nem akartam elmenni, kivittek bennünket a Magyar utca végére tankcsapdát ásni. Talán harmincan lehettünk, de volt közöttünk 70 éves ember is. Közben odajött hozzánk egy kereskedelmi iskolai tanár, aki azt mondta, nem nektek való az árokásás, gyertek, én tudok egy jobb helyet nektek. Aztán elvitt bennünket egy olyan jobb helyre, hogy három héten belül a fronton találtuk magunkat. Január 9-én estünk fogságba, s mivel túl fiatalok voltunk, a KGB (Állambiztonsági Bizottság) kiemelt bennünket és elitéltek. Én tizenöt évet kaptam. Az ítéletet Sztálin halála után megsemmisítették, és hazahoztak bennünket.
– Milyen körülmények közé vetett a sors a Szibériában?
– Dolgoztam azon a bizonyos Bajkál–Amúr-Vasútvonalon, mezõgazdasági lágerben, bányában. Majdnem minden hónapban részt kellett vennünk egészségügyi vizsgálaton, ahol kondíció szerint osztályozták az embereket, és e szerint csoportosítottak munkára bennünket. Az I. osztályú besorolást elérteket nehezebb munkára vitték, míg az alacsonyabb besorolásúakat a könnyebb fizikai erõt igénylõ munkákra osztották be. Dolgoztam olyan csoportban, ahol egyedül voltam magyar, de volt orosz, japán, kínai, koreai, német, lengyel, sõt egy alkalommal angol hadifogolytársam is. Sokan nem tudják, de Szibériában a nyár rosszabb, mint a tél. Ha - 42 foknál hidegebb volt, akkor csak belsõ munkákat kellett végeznünk a táborban. A vasútvonal építés erdõirtással kezdõdött, csak utána kerülhetett sor a földmunkákra. Volt, amikor kutakat kellett ásni, melyekbe robbanóanyagokat raktak, hogy felrobbantsák a dombot. Aztán a földet eszkavátorokkal elhordták. Volt, amikor töltést kellett építeni a terepviszonyoktól függõen, mindegy hogy tél volt, vagy nyár. A vasútvonal építés még nem fejezõdött be, amikor hazajöhettünk. Az élelmezés, az orvosi ellátás köztudottan nagyon gyenge volt, nagyon sokan meghaltak közülünk. A megtorlásokra pontosan nem emlékeszem, ezt a témát jobb, ha nem érintjük. Rengeteg tábort alakítottak ki, és nagy volt a különbség közöttük. Sok minden függött attól is, hogy ki volt a tábor parancsnoka. Miután hazajöttünk, sokáig segédmunkásként dolgoztam, majd egy idõ után az Állatforgalmi és Húsipari Vállalathoz kerültem, onnan is mentem nyugdíjba.
Az elmúlt évtizedekben az erdõk, a patakok varázsa sokszor hívta kikapcsolódni családjával együtt Erdélybe. Az ott készült videofilmjeit gyakran láttuk a Városi Televízióban, ahol 80 éves koráig operatõrként dolgozott. Ma is aktív tagja a HSMK-ban mûködõ Kamera’67 Filmklubnak. Tartja a kapcsolatot az egyre fogyatkozó számú egykori fogolytársaival. Évente megemlékezéseket tartanak az ország több mint 11 településén megtalálható emléktáblánál, és a beszedett tagdíjakból segítik a nehéz körülmények között élõ társaikat.

Bakonyi Erzsébet