„Egy kegyet kérek az olvasótól, bár attól tartok, nem fogom megkapni: ne futólagos olvasás alapján mondjon ítéletet… A mû egészét helyeselje vagy vesse el, ne pedig egyik vagy másik mondatát. Ha valaki a szerzõ szándékát akarja kutatni, nyilván nem fedezheti fel azt másutt, mint a mû szándékában.” (Montesquieu Charles de Sécondat: A Törvények Szellemérõl. I. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest 1962. Elõszó.)

E rövidke „kitekintéssel” szeretném bevezetni a Tisztelt Olvasót a nemzetközi jog világába, és röviden megismertetni az érdeklõdõvel azt, hogy hogyan, mi módon alakult ki a „háborús bûntett” nemzetközi fogalma.
 

„Az államok élete olyan, mint az embereké. Az embereknek joguk van arra, hogy önvédelembõl öljenek; az államoknak joguk van arra, hogy fennmaradásukért háborút viseljenek.” (Montesquieu Charles de Sécondat: i. m. 290. o.)

„Háborús”, azaz inkább a mai fogalmaink szerinti, „emberiesség elleni” bûncselekmények elkövetése miatt már a középkorból is hozhatunk példát „az emberi és isteni törvények” megsértõinek felelõsségre vonására. A Hagenbach-ügy (1474) tényállása szerint Peter von Hagenbach zsoldosai – a burgundiai BREISACH város kormányzójának katonái – a breisachi lakosság sérelmére valósítottak meg sorozatos emberöléseket és rablásokat, fosztogattak, valamint számos nõ sérelmére pedig nemi erõszakot követtek el. Amikor az osztrák, francia és svájci csapatok, illetve a Rajna menti városok alkotta együttes haderõ Burgundia ellen vonult és elfoglalta Breisach városát, a kormányzót foglyul ejtették, majd pedig egy 28 tagú – több nemzet képviselõibõl álló – törvényszék elé állították. Hagenbachot „az emberi és isteni törvények megsértésével” vádolták, és halálra ítélték. A volt kormányzó az elöljárója, a burgundiai herceg parancsára hivatkozott, amely szerint õ csak utasításokat teljesített, és nem volt választása, ugyanis köteles volt e parancsokat végrehajtani. A törvényszék a védekezését nem fogadta el, és Hagenbachot kivégezték. Bõvebben lásd ezt: Sántha Ferenc: Az emberiesség elleni bûncselekmények. Miskolci Jogi Szemle, 3. évfolyam (2008) 1. szám, 50. o.

1. A bûnös, támadó háború felelõsei feletti ítélkezés elsõ elvi elgondolásai
„A természeti alapösztönök között nincs olyan, amely ellentétes a háborúval, sõt inkább valamennyi kedvez annak. Mert a háború célja az életnek és a test tagjainak a megóvása, valamint az élet szempontjából hasznos dolgok megtartása, vagy megszerzése, ez pedig nagyon is összhangban van a szóban forgó természeti alapösztönökkel.” (Hugo Grotius: A háború és a béke jogáról. I. kötet. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest 1960. 191. o.)
„Az élet megvédése érdekében megengedett a háború… De a háború az élet megvédése érdekében csak az agresszor ellen megengedett… az élet megvédése érdekében a háború csak közvetlen és kétségtelen, nem pusztán feltételezett veszély esetén megengedett… nem védekezõ jellegû az olyan közháború, amely csupán a szomszéd hatalmának gyengítését célozza… nem védekezõ jellegû a közháború annak részérõl sem, aki a háborúra jogos okot szolgáltat.” (Hugo Grotius: A háború és a béke jogáról. II. kötet. Akadémiai Könyvkiadó, Budapest 1960. Második Könyv. Az idézet az elsõ fejezet egyes címei.)

Grotius, azaz Hugo de Groot (1583 – 1645) a nemzetközi jog atyja, híres jogász volt a középkor vége felé. Fõ mûve, az imént idézett De iure belli ac pacis egy jogi enciklopédia, mely bõségesen idéz a Bibliából, de az ókori szerzõktõl és a középkori keresztény irodalomból is. Világosan elválasztja egymástól a természetjogot (amely az emberi ész követelményeit tartalmazza, és olyan abszolút elveket jelent, melyeket az isten sem módosíthat), illetve az emberi akarat által létrehozott pozitív jogot (amelynek alapja a „pacta sunt servanda” – hûség a vállalt kötelezettségekhez – elve). Munkájának nagyobb része a háború jogával foglalkozik. Az igazságos háború tanának formalista értelmezést ad, ugyanakkor a megegyezés, a béke híve az ész mindenhatóságába vetett hit alapján. Kifejezetten nemzetközi jogi vonatkozásúnak tekinthetõ a tengerek szabadságára (mare liberum) vonatkozó természetjogi tétel megfogalmazása, a követek exterritorialitásának szabálya és a szerzõdésértelmezési technikái is. (Bruhács János: Nemzetközi jog I. Általános rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2008. 50. o.)

Hazánkban az 1919. évi XXIII. Néptörvényt „a háborúval kapcsolatban felelõs személyek elleni eljárás elõkészítésérõl” 1919. március 2. napján hirdették ki. A háborúval kapcsolatban felelõs személyek elleni eljárás említésre érdemes annál inkább is, minthogy visszaható erõt tulajdonított magának, illetve ezt az elvet értelemszerûen megfogalmazta, óhatatlanul is áttörve ezzel a nullum crimen sine lege – nulla poena sine lege elvét. („Nincsen bûncselekmény törvény nélkül – nincsen büntetés törvény nélkül.”)

Eddig a pontig ugyanis a Csemegi-kódex megfogalmazása egyértelmû volt: „Bûntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít. Bûntett vagy vétség miatt senki sem büntethetõ más büntetéssel, mint amelyet arra elkövetése elõtt a törvény megállapít.” (1878. évi V. törvénycikk 1. §. A kódexet és a kor büntetõjogát részletesen elemzi Király Tibor a „A büntetõjog a dualista és az ellenforradalmi korszakban. In: A magyarországi polgári államrendszerek. Szerkesztette: Pölöskei Ferenc és Ránki György. Budapest, 1981.” címû mûvében. Ugyancsak a korszak büntetõjogának módosításaival is foglalkozik Pölöskei Ferenc a „A magyar parlamentarizmus a századfordulón. História, MTA TTI. 2001.” címû kötetében.)

Az újfajta eljárás nem a bírósági szervezetben folyt volna, és a perbefogást is csak a Nemzeti Tanács Intézõ Bizottsága rendelhette volna el, vagyis itt egy olyan tervezett vádlói funkcióval találkozunk, amelynek intézését elvonták volna az ügyészi szervezettõl. A vizsgálatot ugyan egy kijelölt bíró végezte volna, de õ nem határozhatott a vizsgálat megszüntetésérõl vagy befejezésérõl. Minden fontos kérdésben – így például a vád alá helyezés feletti határozathozatalban is – pedig a Nemzetgyûlés döntött volna, és az ítélkezés joga is ezt a szervet illette. Viszont az egész Károlyi-korszak (1918 - 1919 fordulója) alatt nem alakult meg a Nemzetgyûlés, ezért a háborúval kapcsolatban felelõs személyek ellen sem indulhatott meg 1919-ben Magyarországon eljárás – az 1919. évi XXIII. Néptörvény megalkotása ellenére.
Az 1919:XXIII. Néptörvény deklarálta: „a nemzetgyûlés összeülése elõtt is meg kell tenni a felelõsségre vonás elõkészítése végett szükséges intézkedéseket azokkal szemben, akik ellen nyomatékos gyanú merül fel, hogy mint magyar vagy közös miniszterek a világháború elõidézésében vagy annak vétkesen könnyelmû továbbfolytatásában akár szándékos, akár gondatlan cselekményük vagy mulasztásuk által részesek voltak.”

Itt álljunk meg egy pár gondolat erejéig. E törvényt 1919. március 2. napján hirdették ki, a versaillesi békeszerzõdést – aminek 227., 228. és 231. cikkelyei elõször foglalkoztak a bûnös támadó háború, és a felelõsségrevonás gondolatával: „elõször jelent meg az agresszióért, vagyis a támadó háborúért viselt felelõsség jogi következményének a fogalma” (Gárdos Miklós: Nemzetvesztõk. Magyar háborús bûnösök a népbíróság elõtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 8. o.) – pedig 1919. június 28. napján írták alá, és csak 1920. január 10-én lépett hatályba. E tények miatt elgondolkodtató Lukács Tibor szerint az, hogy nem a versaillesi békeszerzõdés 228. cikkelye az elsõ kísérlet az emberiség történelmében a háborúért felelõs személyek elleni eljárás megindítására. Véleménye szerint a párizsi béketárgyalások és az azok elõkészítése során megfogalmazott elvek bizonyára hatottak az 1919:XXIII. Néptörvény létrejöttére, de szerinte: „kétségtelen tény tehát, hogy a mi törvényünk az elsõ tételes jogi megfogalmazása annak, hogy a háború elõidézése és vétkesen könnyelmû folytatása: bûncselekmény.” (Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok, 1945-1950. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979. 19. o.) Ez a megállapítás véleményem szerint is tényként kezelendõ. Mindenképpen érdekes és elgondolkodtató ez a megállapítás, ami tükrözi mind a korabeli, mind pedig az általánosságban értendõ magas magyar jogászi színvonalat, hagyományokat és haladást egyaránt. Másutt: „Sokkal nagyobb megbecsülést érdemelnének haladó jogi hagyományaink, a Magyar Népköztársaság XXIII. Néptörvénye pedig különösen! Abban népbírósági jogunk korai, halvány elõképét kell látnunk.” Beér János – Csizmadia Andor: Történelmünk a jogalkotás tükrében. Sarkalatos honi törvényeinkrõl 1001 – 1945. Gondolat Kiadó, Budapest 1966. 457 – 458. o.)

Az 1919. évi versaillesi békeszerzõdés egyértelmûen deklarálta Németország, valamint szövetségesei (a központi hatalmak) felelõsségét azokért a veszteségekért és károkért, amelyeket az általuk elkövetett, agresszióval kikényszerített háború során okoztak. A békeszerzõdés azonban nem állt meg ennél az általános megfogalmazásnál, hanem a történelem során elsõ ízben bevezette az agresszióért viselt személyes jogi felelõsség fogalmát is. A versaillesi békeszerzõdés 227. cikke nagy jelentõségû rendelkezést tartalmazott. Szabó Imre azt írta errõl: „(...) tételes jogi megfogalmazást adott a nemzetközi büntetõbíráskodás gondolatának.” (Szabó Imre: A Nürnbergi per és a nemzetközi büntetõjog. Officina, Budapest 1946. 8. o.)

Azonban már korábban, az elsõ világháború alatt is voltak bizonyos olyan törekvések (figyelemmel a háború kitörésének körülményeire), hogy egyes háborús cselekményekkel szemben a nemzetközi jogi szankciók szigorodjanak. Hugh Bellot londoni professzor már 1916-ban felvetette egy nemzetközi büntetõtörvényszék gondolatát. A törvényszék feladata annak megállapítása lett volna, hogy kit terhel a felelõsség a háborúért és a hadviselési szabályok megsértéséért. (Szabó Imre: i. m. 8. o.) Tulajdonképpen ezen az irányvonalon haladt a békeszerzõdés 228. cikkelye is, amely egyrészt a háború törvényeivel és szokásaival ellenkezõ cselekményeket nemzetközi deliktummá nyilvánította, másrészt pedig e cikkelyben Németország elismerte a szövetséges hatalmaknak azon jogát is, hogy katonai bíróságaik elé állíthatják az antant hatalmak mindazon személyeket, akik az I. világháború idején érvényben lévõ hadijogot vagy hadiszokásokat sértõ cselekményeket követtek el. Ezzel megjelent tehát a személyes felelõsség intézménye is. Ez alapján, a békeszerzõdés 229. cikkelyében II. Vilmos német császárt vád alá helyezettnek nyilvánították (bõvebben ír errõl Gárdos Miklós az idézett mûve 8. oldalán)
E cikkek voltak az elsõ kísérletek arra nézve, hogy a háborúért, a támadó háborúért, mint nemzetközi jogsértésért egyes felelõs beosztású személyeket tegyenek felelõssé. E rendelkezések alapján II. Vilmos német császár felett kellett volna elõször ítélkeznie egy öttagú, a szövetséges és társult hatalmak képviselõibõl álló nemzetközi törvényszéknek. Azonban a császár Hollandiába menekült, ahol pedig megtagadták a kiadását arra való hivatkozással, hogy holland területen a politikai bûncselekményeket elkövetõ politikai menekültek (így!) menedékjogot élveznek. Ezután a gyõztes hatalmak sorra eltekintettek a háború bûnöseinek megbüntetésétõl, felelõsségre vonásukat az erre a célra létrehozott lipcsei bíróságra bízták, ahol pedig mindössze 9 (!) elmarasztaló ítélet született. Gárdos a saját kutatásai alapján így ír errõl: „A hadijog ellen vétõ személyek nemzetközi jellegû felelõsségre vonása pedig azért maradt el, mert Németország 1919 decemberében belsõ törvényt hozott, és ebben a saját állampolgárai által elkövetett háborús bûncselekményeket a német birodalmi törvényszékek hatáskörébe vonta. Az ilyen jellegû 901 eljárásból azután 888 ügy felmentéssel vagy az eljárás megszüntetésével végzõdött, 13 esetben elmarasztaló ítéletet hoztak ugyan, de a végrehajtás mindannyiszor elmaradt.” (Gárdos Miklós: i. m. 9. o.)



A nemzetközi büntetõbíráskodás gondolata azonban a versaillesi szerzõdés sikertelen kísérletét követõen sem tûnt el. A Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) 1920. december 18. napi közgyûlése foglalkozott legközelebb az intézménnyel, de felállítását végül idõszerûtlennek ítélték meg. A kérdés újból csak Sándor jugoszláv király Franciaországban történt meggyilkolása után került elõ ismét. Genfben, 1937. november 16. napján egyezményt kötöttek a terrorcselekmények megelõzésére és megbüntetésére. Az aláíró 13 állam hozzájárult az Állandó Nemzetközi Bíróság szervezeti keretében létesítendõ nemzetközi büntetõbíróság felállításához. Az errõl szóló kiegészítõ megállapodást azonban egyetlen állam sem erõsítette meg, a megvalósulás a második világháború végéig váratott magára. Egyébként Sándor jugoszláv királyt és a szovjetbarát Louis Barthou francia külügyminisztert 1934. október 9. napján gyilkolták meg Marseilleben a fasiszta olasz kormány szolgálatában álló és a magyarországi Jankapusztán kiképzett horvát nacionalista (usztasa) fegyveresek (a Horvát Forradalmi Mozgalom, azaz az Usztasa tagjai ~ Ustaša – Hrvatski Revolucionarni Pokret) macedón terroristák közremûködésével. A tettest a helyszínen agyonverték. Ezen gyilkosság hatására került megkötésre tehát a genfi egyezmény, amely a szerzõdõ felek választására bízta, hogy a terrorcselekményeket saját bíróságaik útján, vagy a felállítani tervezett nemzetközi büntetõbíróság útján kívánják-e megbüntetni. A nemzetközi bíróságról szóló egyezmény hatálybalépése a terroregyezmény hatálybalépésétõl függött volna, de aztán erre sem került sor. (Dr. Lukács Tibor: i. m. 42. o.) Egyébiránt pedig, az usztasa legnagyobb akciója a két világháború között a dalmáciai, ún. Lika-felkelés volt.

A nemzetközi büntetõbíráskodás, az igazságos és igazságtalan háború, valamint az ezekért való felelõsség kérdése ebben a korszakban még egészen gyermekcipõben járt. Accioly például még 1942-ben is emígy vélekedett: „Nem feladata a nemzetközi jognak, hogy elbírálja, vajon valamely háború jogos-e vagy sem, csak a hadviselés módja és a háború visszahatásai képezhetik a jogi szabályozás tárgyát.” (Nemzetközi Jog. Egyetemi Tankönyv. Szerkesztette Hajdu Gyula. Tankönyvkiadó, Budapest 1954. 365. o.)
Ez a felfogás, mint azt Hajdu Gyula is megfogalmazta, erõvel helyettesítette a jogot. „Azt tartalmazza, hogy a számuk, vagy egyéb tényezõk folytán gyengébb népek szabad prédái a hatalmasabbaknak, amelyek háborúk útján uralmuk alá vonhatják, akaratuk végrehajtására szoríthatják, vagy akár megsemmisíthetik azokat.” (Nemzetközi Jog: i. m. 365. o.)

2. A háború, mint bûncselekmény
„Akiket egyazon vérségi kapcsolatok fûznek össze, azoknak egy hazában van a helye. A német nemzetnek mindaddig nincs erkölcsi joga gyarmatpolitikai harcot folytatni, amíg minden fiát egyetlen közös államban nem gyûjtheti egybe. Ha majd a birodalom határai az utolsó németet is befogadják és a birodalom nem biztosíthatja mindnyájuknak megélhetését, csupán akkor teremti meg saját nemzetünk nyomora az erkölcsi jogot idegen föld szerzésére.” (Adolf Hitler: Mein Kampf. Közli Hamsik Dusan: A középszerûség géniusza. Kozmosz Könyvek, Budapest 1968. 17. o.) „Az önfenntartás ösztönében épp úgy feloldódik az úgynevezett emberiesség, az ostobaság, gyávaság és felfuvalkodott tudálékosság minden megnyilvánulása, ahogy a tavaszi napsütésben a hó elolvad. Az emberiség örökös küzdelemben vált naggyá, az örök békében elsenyvedne… A világot a természeti erõk természetes rendjének törvényei határozzák meg, s benne a kíméletlen akarattal rendelkezõ nemzeteké a gyõzelem.” (Adolf Hitler: i. m. Közli Hamsik Dusan: i. m. 39. o.)
„… a Harmadik Birodalom megsemmisítésének nem bírósági per eredményeképpen, nem bírói ítélet alapján kell történnie. A hitlerista államot a békeszeretõ népek katonai hatalma fogja szétrombolni, a békéért, szabadságért és demokráciáért folytatott küzdelemben.” (A. N. Tranyin gondolatai 1944-bõl. Idézi dr. Lukács Tibor: i. m. 485. o.)

2. 1. Nemzetközi jogi alapfogalmak
A nemzetközi jog – Faluhelyi Ferenc régi tankönyvének a címe szerint az államközi jog – fogalma alapján megállapíthatjuk, hogy az olyan jogi normák összessége, rendszere, ami a nemzetközi közösség tagjainak, elsõsorban az államoknak egymással való, egymás közötti viszonyát, kapcsolatát rendezi, szabályozza. Ezt a jogot az államok és más alanyok hozták létre. Maga a „nemzetközi jog” kifejezés eredete a római jog ius gentium (népek joga) fogalmára vezethetõ vissza, mely a maga korában nem a római polgárok (peregrinusok) magánjogi viszonyait szabályozta, tehát nem Róma és más, a limesen (a római határvonalon) túli politikai közösségek kapcsolataira vonatkozott. A nemzetközi joghoz tartozó olyan intézmények, mint például a háborúindítás, a ius fetiale körébe tartozott. Egyébként a ius gentium, többek között a különbözõ népek jogaiból is vett át jogelveket, amit késõbb a posztglosszátorok ius inter gentes -ként (népek közötti jogként) értelmeztek.

A nemzetközi jog fogalmának meghatározása már utal a nemzetközi jog tárgyára is. Megállapíthatjuk, hogy a nemzetközi jog az államok, és a nemzetközi jog más alanyai közötti kapcsolatokat szabályozza, melyeket prima facie (egymással való, egymás közötti) nemzetközi kapcsolatoknak nevezhetünk. Ki kell emelni azonban, hogy a nemzetközi kapcsolatok nem ipso facto, azaz létezésük okán jelentik a nemzetközi jog tárgyát, hanem ipso iure, azaz azért, mert a nemzetközi jogalkotás a nemzetközi kapcsolatok különbözõ területeire vonatkozóan az államok, és a nemzetközi jog más alanyai számára magatartási szabályokat állapít meg, számukra nemzetközi jogokat biztosít, és nemzetközi kötelezettségeket határoz meg (tulajdonképpen a hozzárendelt jog okán).

A nemzetközi jog alanyai közül, vizsgálatunk szempontjából, most csak az államok fontosak, bár alanyok még a nemzetközi szervezetek (melyek nemzetközi jogalanyiságát fogalmi ismérvnek kell tekinteni, ugyanis a jogalanyiságukat kifejezetten deklaráló rendelkezés nélkül is nemzetközi jogalanynak minõsül az a nemzetközi szervezet, melynek alapító szerzõdése olyan jogokat és kötelezettségeket ad számára, melybõl nemzetközi jogalanyisága levezethetõ), a természetes személyek (az emberi jogok nemzetközi rendszerében és a delicta iuris gentium keretében, bár az eljárási jogok tekintetében jogalanyiságuk korlátozott és relatív), korlátozott és relatív nemzetközi jogalanyisággal a jogi személyek és a népek is.

A nemzetközi jog az államok közötti kapcsolatok szabályozására hivatott tehát, ebben állapítható meg az egyik legfontosabb funkciója. A nemzetközi jog funkciójának és alapjának tettenérésére egyébként nagyon alkalmasnak mutatkozik az Állandó Nemzetközi Bíróság Lotus ügyben tett megállapításai, dictuma is: „A nemzetközi jog a független államok közötti kapcsolatokat szabályozza. Az államokat kötelezõ jogszabályok tehát ezek – nemzetközi egyezményekben, vagy jogelveket megerõsítõ általánosan elfogadott szokásokban megnyilvánuló – szabad akaratából származnak (…) ezen független közösségek együttélése vagy közös célok megvalósítása érdekében” (emanate from their own free will/ procédent de la volonté de ceux-ci). A Lotus ügy néhány mondatban: Márvány-tengeren összeütközött a Lotus nevû francia hajó és egy török hajó, amelyek ezt követõen Isztambulban kötöttek ki. A Franciaország és Törökország közötti nemzetközi jogvita tárgya az volt, hogy a török hatóságok rendelkeznek-e büntetõ joghatósággal a hajók összeütközésében vétkes francia állampolgár felett? A Bíróság szerint – elnöki szavazattal hozott ítélettel – nincs a nemzetközi jognak olyan szabálya, mely a lobogó államának kizárólagos joghatóságát állapítaná meg, tehát Törökország – az állami szuverenitás vélelme alapján – gyakorolhat ilyen joghatóságot.

Elmondhatjuk tehát – márcsak a nemzetközi jog jogi jellege szempontjából is – hogy a nemzetközi jog azért létezik, mert az államok hisznek létezésében, és e szerint járnak el. Már csak ebbõl az aspektusból vizsgálva is fontos a pactum de contrahendo (tárgyalási kötelezettség) és a pacta sunt servanda (a paktumok tiszteletben tartandók) elve.

2. 2. A két világháború közötti korszak nemzetközi jogi értékelése
A Párizs környéki békeszerzõdések (1919 és 1920 között Németországgal Versaillesban, Ausztriával Saint-Germainben, Bulgáriával Neuillyben, Magyarországgal Trianonban, míg Törökországgal pedig Sévresben kötöttek békét az Antant-hatalmak) nem megegyezéses békék voltak, hanem a gyõztesek által diktált feltételeket, azok akaratát állapították, valósították meg. Az 1919. évi versaillesi békeszerzõdés súlyos feltételeket kényszerített a legyõzött Németországra. Érzékeny területi veszteségeket szenvedett, az 50 évvel azelõtt megszerzett Elzász-Lotharingiát vissza kellett adnia, Szilézia egy részét elcsatolták, Kelet-Poroszországot elválasztották tõle a danzigi korridorral, gyarmatait teljesen elvesztette. A Rajna-vidéket demilitarizálták, komoly katonai korlátozásokat és leszerelést írtak elõ a számára, súlyos jóvátételi kötelezettséget állapítottak meg neki, és egyértelmûen a háború felelõsévé tették. Magyarország, ha lehet, még nagyobb csapást, még érzékenyebb veszteséget volt kénytelen elviselni. Korábbi területeinek a 2/3 részét elcsatolták tõle, jelentõs magyar kisebbségek kerültek a szomszédos országok uralma alá, és persze a katonai leszerelés valamint a jóvátétel megfizetése sem maradhatott el. Nagy-Brittania és Franciaország, illetve Belgium és Japán a népszövetségi mandátumrendszer keretében megszerezte az afrikai és csendes-óceáni német gyarmatokat, valamint az egész Közel-Keletet (Irak, Szíria, Libanon, Transzjordánia, Palesztina). Ennek következtében a franciák és az angolok gyarmatbirodalma elérte legnagyobb kiterjedését.

A békeszerzõdések azt a látszatot keltették, hogy az angolok és a franciák az I. világháborúban teljes gyõzelmet arattak, valamint, hogy Európa a világpolitika centruma. A Párizs környéki békerendszer alappillérei azonban csak részlegesen tükrözték a valóságos nemzetközi erõviszonyokat. Ugyanis az antant csak az USA segítségével tudott gyõzni Németország felett. Az angolok, de különösen a franciák kimerültek a háborúban, és a legyõzötteket sújtó gazdasági válság pedig õket is elérte – sõt, még Amerikát is –, ennek negatív hatásai alól õk sem vonhatták ki magukat (Keynes). A kialakult helyzet ellenére mondhatni, hogy Németország nem roppant össze, geostratégiai helyzete még javult is, hiszen keleti határai mentén kis államok gyûrûje jött létre, amelyek önmagukban gyengék voltak, és melyeknek nemzeti érdekei különbözõsége miatt az újabb háborús konfliktus elõbb-utóbb borítékolható volt. Mussolini hatalomra jutásával kiesett Olaszország, mint lehetséges szövetséges, sõt, fenyegetõ, támadó, területszerzõ politikával jelentkezett. A szintén világhatalmi, de legalábbis Ázsia fölötti totális uralmi igényekkel fellépõ Japán Császárság szintén nem számított már szövetségesnek, sõt, egyenesen potenciális veszélyforrást jelentett a 30-as évek brit gyarmatbirodalmára. Szovjet-Oroszországot csak 1924-ben ismerték el, de nem tekintettek rá szövetségesként a veszélyes ideológiai különbségek miatt. Elszalasztották az angolok és a franciák a hatalomra jutó Hitler feltartóztatását az 1930-as évek közepén, mikor még módjuk lett volna rá. De a versaillesi rendszer legfõbb fogyatékossága mégiscsak az volt, hogy abban nem vett részt, illetve nem vehetett részt az USA és Szovjet-Oroszország.
Az USA, kevés veszteség árán sokat profitált az elsõ világháborúból. Meghatározó, többé meg nem kerülhetõ nagyhatalommá vált, méghozzá akár szövetségesei rovására is. Erre jó példa az 1922. évi washingtoni flottaegyezmény, mely megszüntette a brit flotta tengeri egyeduralmát. Az amerikai külpolitika – a választók akaratából – azonban visszatért a hagyományos izolacionizmushoz (elszigeteltséghez). Mivel az európai ügyek nem különösebben érdekelték, így a Párizs környéki békékkel létrehozott európai status quo fenntartásához sem politikai, még kevésbé nemzetközi jogi garanciát nem nyújtott. Az amerikai establishment (Roosevelt elnök) csak fokozatosan, az 1930-as évek második felére tudta az USA közvéleményét meggyõzni a világpolitikai szerepvállalás szükségességérõl.

 

 

 

A másik születõben lévõ nagyhatalommal, Szovjet-Oroszországgal szemben merõben más helyzet alakult ki. Igaz ugyan, hogy a Lenin és Trockij által várt világforradalom elmaradt, de a szovjetet sem tudta legyõzni sem a polgárháború, sem a külföldi intervenció. Miután a nyugati hatalmak 1924-ben elismerték Szovjet-Oroszországot, az több nemzetközi szerzõdést is kötött velük, ezekbõl pedig a „lavírozás” politikáját lehet kikövetkeztetni, fõleg, ha figyelembe vesszük, hogy Sztálin a 30-as években politikai tisztogatásba kezdett, hogy leszámoljon belsõ – valós vagy vélt – ellenségeivel. Miközben a bolsevik rendszer továbbra is a leendõ világforradalom epicentrumát jelentette (például a III. Internacionálén /Komintern/ keresztül szervezte és irányította a nyugati kommunista pártokat és az úgynevezett „társutasokat”), megkezdõdött a gyarmati rendszer aláásására irányuló tevékenysége is (lásd az 1920. évi bakui konferenciát és a Komintern határozatát), aminek fõ színtere a kínai polgárháború lett. Ezek mellett (és ellenére) számos nemzetközi szerzõdést kötöttek meg a nyugati imperialista hatalmakkal. 1922-ben Németországgal megkötötték a rapallói szerzõdést, 1926-ban pedig a meg nem támadási szerzõdést. Franciaországgal 1935-ben kötöttek kölcsönös segítségnyújtási szerzõdést. Fordulatot jelentett az 1939. augusztusi Molotov – Ribbentrop-paktum, ami nemcsak lehetõvé tette Hitler számára a II. világháború kirobbantását – és így azt /egyelõre/ az imperialisták közötti háborúvá tette – hanem döntött Közép-Kelet-Európa felosztásáról is. Talán a Hitler fejében érlelõdõ világméretû Harmadik Birodalom miatt nem sikerült már további alkuk megkötése (Molotov 1940. novemberi, berlini látogatásán, persze alapvetõ volt az ideológiai különbsége megléte is), de még a Szovjetunió megtámadása elõtt sikerült megkötni a japánokkal a meg nem támadási szerzõdést (1941. április), mely a japán támadást Dél-Kelet-Ázsiára irányította. Ez a momentum döntõ fontosságúnak bizonyult a II. világháború alatt. Minden készen állt tehát 1939-re az újabb világméretû összecsapásra…

2. 3. A két világháború közötti korszak jelentõs nemzetközi szervezetei és bírói fórumai, mint a nemzetközi viták békés rendezésének eszközei
A történelem folyamán számtalan sok nemzetközi vita intézõdött el békésen. A békés rendezés azonban nem nemzetközi jogi kötelezettség teljesítését jelentette, hanem célszerûségi, gyakorlati megfontolások eredménye volt. Az országok közti viták békés rendezésének nemzetközi jogi kötelezettségét létesítõ elv fokozatosan kristályosodott ki. E fejlõdési folyamatot, vagyis az elv kikristályosodását a XX. század elsõ felére tehetjük, és 4 fõ állomását különböztethetjük meg.

I. Hágában, az 1899. évi és az 1907. évi békekonferenciákon elfogadták a nemzetközi viszályok békés rendezésérõl, elintézésérõl szóló egyezményt. Ez még nem létesített nemzetközi jogi kötelezettséget a viták békés rendezésére, inkább csak egy óhajt, törekvést határozott meg, így mai terminológiával kifejezve soft law formulának minõsíthetõ inkább. A viták egyes rendezési elvei (módjai) mellett az egyezmény megállapította: „A szerzõdõ Hatalmak abból a célból, hogy az Államok közt az erõszak igénybevételének, amennyire lehetséges, elejét vegyék, abban egyeznek meg, hogy minden erejükkel törekedni fognak a nemzetközi vitás kérdések békés elintézésének biztosítására.” (1. cikk) „A nemzetközi vizsgálóbizottságoknál az állam becsülete és vitális érdekei nem érinthetõk.” (9. cikk) „... a választott bíráskodást a leghathatósabb és egyszersmind a legméltányosabb módnak ismerik el a diplomáciai úton meg nem oldott vitás ügyek elintézésére. Kívánatos volna tehát, hogy... a szerzõdõ Hatalmak... amennyiben a körülmények engedik, a választott bíráskodást vegyék igénybe.” (38. cikk)

II. A Nemzetek Szövetségének 1919-ben hatályosult Egyezségokmánya volt a következõ, második szint. A tagállamok megállapodtak abban, hogy „a közöttük esetleg felmerülõ vitás kérdéseket, amelyek szakadáshoz vezethetnek, vagy választottbírósági, vagy bírósági eljárás, avagy a Tanács vizsgálata alá bocsátják.” (12. cikk 1. pont) A Tanács és a Közgyûlés a vitás kérdés elintézésére törekszik. (15. cikk 3. pont és 10. pont) Az Egyezségokmány nem csupán egyértelmû nemzetközi jogi kötelezettséget létesített a viták békés rendezésére – különbséget téve jogi és politikai viták között –, hanem annak jogi következményét is megállapította: nem indítható háború olyan állam ellen, mely aláveti magát a Bíróság ítéletének (13. cikk 4. pont), illetve, amelyik elfogadja a Tanács egyhangú határozatát (15. cikk 6. pont), vagy a közgyûlésnek a Tanács tagjait magába foglaló többségi határozatát (15. cikk 10. pont). Az Egyezségokmányban található egy sohasem alkalmazott, Kína által egy alkalommal sikertelenül hivatkozott, de a magyar revíziós álmokat mégiscsak fenntartó soft law megoldás is: „A Közgyûlés idõnként felhívhatja a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerzõdéseknek és olyan nemzetközi álláspontoknak újabb megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztetné.” (19. cikk)

III. Az 1928. évi Briand – Kellogg-paktum, mint nemzetközi megállapodás F. B. Kellog amerikai és A. Briand francia külügyminiszter javaslatára jött létre. 1928. augusztus 27. napján 15 állam írta alá Párizsban, ezért Párizsi Paktumnak is nevezik. Késõbb még számos állam, így hazánk is csatlakozott a paktumhoz, amely már általánosnak és kategorikusnak tekinthetõ. „A Magas Szerzõdõ Felek elismerik, hogy a közöttük felmerülõ bármely természetû vagy eredetû vitáknak vagy nézeteltéréseknek megoldását, vagy elrendezését mindenkor csak békés úton szabad keresni.” (II. cikk)

IV. Az 1945-ben elfogadott ENSZ Alapokmány már nemzetközi jogi elvként írja elõ: „A Szervezet összes tagjai kötelesek nemzetközi viszonyaikat békés eszközökkel és oly módon rendezni, hogy a nemzetközi béke és biztonság, valamint az igazságosság ne kerüljön veszélybe.” (2. cikk 3. pont) Az igazságosság melletti rendezési szempont a nemzetközi jog elveinek tiszteletben tartása is. (1. cikk 1. pont) Egyértelmû rendelkezéseket találunk a viták elrendezésének békés eszközeire is: „A felek mindenekelõtt közvetlen tárgyalás, kivizsgálás, közvetítés, békéltetés, választottbírósági, vagy bírósági eljárás, regionális szervek vagy megállapodások igénybevétele, vagy általuk választott egyéb békés eszközök útján tartoznak megoldást keresni.” (33. cikk 1. pont)

De ezeken kívül, a nemzetközi vitáik békés rendezésére vállalt nemzetközi kötelezettségeket találunk regionális egyezményekben, valamint kétoldalú egyezményekben is. Mára már a viták békés rendezésének követelménye egyike a nemzetközi jog általános szabályainak, maga az erõszak tilalma pedig nemzetközi ius cogens.
A viták békés rendezésének eszközei két nagy csoportba oszthatók, tudniillik vannak egyrészt különbözõ diplomáciai eszközök, illetve létezik a bírói út. A nemzetközi viták diplomáciai elintézésének eszközei lehetnek a vitában álló felek közvetlen tárgyalása, a jószolgálat és közvetítés, a kivizsgálás, valamint az egyeztetés vagy békéltetés. A teljesség kedvéért a nemzetközi viták rendezésének diplomáciai eszközei között meg kell még említeni a viták elintézését nemzetközi szervezetek keretében. A nemzetközi viták békés rendezésének bírói útja jelenthet mindenekelõtt ad hoc (eseti) választott bíráskodást, azaz az adott vita eldöntését az érintett államok választott bíró döntésére bízták. Ilyen eseti választott bíró volt például VI. Sándor pápa, aki az 1493. évi Inter caetera bullával osztotta fel a felfedezett Újvilágot a portugálok és a spanyolok között (ezután külön is született megegyezés a felek között, méghozzá az 1494. évben, Tordesillasban). A választott bíráskodás újabb fejlõdése a klasszikus nemzetközi jog korszakában következett be, és az Alabama-ügynek volt köszönhetõ. Itt az eljáró választottbíróság 1872-ben meghozott ítélete megállapította Nagy-Brittania felelõsségét a semlegesség szabályainak megsértése miatt az amerikai polgárháború idején (e washingtoni szabályokat a választott bírói eljárásról szóló megállapodás kodifikálta), és 15,5 millió $ kártérítést ítélt meg az USA-nak a keletkezett közvetlen károk miatt. Az Alabama-ügy bebizonyította, hogy akár háborúval fenyegetõ viszályt is lehet ilyen módon rendezni. Az ezt követõen fellendült választott bíráskodás történetében az államok elsõsorban a külföldiek személyét és vagyonát érintõ károkkal kapcsolatban folyamodtak a választott bíráskodás módszeréhez. Az ad hoc választott bíráskodás természetesen tovább él, hiszen a jelen kor nemzetközi joga is lehetõséget ad arra, hogy az államok a köztük felmerült jogi vitát ilyen módon döntsék el. A nemzetközi jog fejlõdése e területhez egyébként azt tette hozzá, hogy egyrészt kialakította az állandó nemzetközi bíráskodás intézményeit, másrészt pedig törekedett a kötelezõ bíráskodás bevezetésére is, azaz arra, hogy az államok már esetenként elõre, az esetlegesen, a jövõben lehetségesen felmerülõ egyes vitáik rendezésére is vállalják azok kötelezõ döntéssel való rendezését, lezárását (megoldását).

A 20. század elején a nemzetközi bíráskodás intézményeinek alapvetõen az Állandó Választott Bíróság, az Állandó Nemzetközi Bíróság és a vegyes döntõbíróságok voltak tekinthetõk.

A nemzetközi bíráskodás jelenlegi struktúrája pedig a következõféleképpen néz ki: 1. Az ENSZ Alapokmánya 1945-ben létrehozta az ENSZ Nemzetközi Bíróságát, mely az Állandó Nemzetközi Bíróság jogutódja. 2. Az 1982. évi tengerjogi egyezmény alapján mûködik 1996-óta a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszék. 3. Az 1998. évi római egyezmény hatályba lépése után megalakult a Nemzetközi Büntetõbíróság. 4. Léteznek regionális jellegû emberi jogi bíróságok, mint az Emberi Jogok Európai Bírósága, az Emberi Jogok Amerikaközi Bírósága, valamint az Emberi Jogok Afrikai Bírósága. 5. Vannak félállandó bíróságok is (Cassese), ilyenek az adminisztratív bíróságok, a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (ICSID – CIRDI) és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO – OMC) vitarendezési fóruma. 6. És végül léteznek sui generis jellegû, azaz az ENSZ Biztonsági Tanácsa által ideiglenes (és eseti) jelleggel felállított büntetõ törvényszékek, egyrészt a volt Jugoszláviában, az 1990-es években elkövetett háborús bûncselekmények, másrészt a ruandai népirtás (hutu – tuszi ellentét) elkövetõinek a felelõsségre vonására, illetve e körbe tartozik a Sierra Leone speciális törvényszék is. Megemlítendõ még, hogy az állandó bíróságok együtt élnek a választott bíráskodással, ez utóbbi – az Állandó Választott Bíróság újjászületése mellett – ad hoc választott bírói ítéletek egész sorozatát hozta létre.
A Nemzetközi Bíróság, az Állandó Nemzetközi Választott Bíróság, a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémia és a világ legjelentõsebb Nemzetközi Jogi Könyvtárának a Békepalota (Vredespaleis) ad otthont, Den Haag városában, az Am Carnegieplein-on. Az épületkomplexumot – amely a nemzetközi jog egyik központi háza, és amelynek 80 méter magas harangtornya egyben Den Haag jelképe is – 1907 és 1913 között építtette vörös téglából és neoreneszánsz stílusban Andrew Carnegie amerikai mecénás.

2. 4. Röviden a „ius ad bellum” – ról
„Mikor hadba menendesz ellenségeid ellen, és látandod a lovakat, szekereket és náladnál nagyobb népet: ne félj tõlük, mert a te Urad Istened vagyon veled… (…) Csak a népeknek városaiban, melyeket a te Urad Istened ád örökségül, ne hagyj élni csak egy lelket is.” (Szent Biblia, azaz Istennek az Ó és az Új Testamentumában foglaltatott egész. Fordította Károli Gáspár. A Brit és Külföldi Biblia-Társulat Kiadása, Budapest 1926. 235. o. Mózes V. Könyv XX. rész, „a hadakról való törvények”.)
„És megrontá Josue Amálokot és az õ népét fegyver élivel. És mondá az Úr Mózesnek: Írd meg ezt emlékezetre könyvben és mondd meg ezt Josuenak, hogy mindenestõl eltörlöm Amálok emlékezetét is az ég alól.” (Szent Biblia… i. m. 86. o.)

A vizsgált probléma komoly gondot okozott a magyar politikai döntéshozók számára, ugyanis a II. világháború kezdetén nem volt casus belli (tehát egy ok a háborúhoz) a magyarok számára a háború megindítására, ezért kreálni kellett azt. Dr. Bárdossy László miniszterelnök háborús bûnössége például – elsõsorban – ezen a területen keresendõ, ugyanis nemcsak a nemzetközi jogot, de még az akkori magyar alkotmány sorait is megsértette Magyarország háborúba való vitelével.
A háború az államok egymással való kapcsolatának egyik legrégebbi intézménye, sõt, a XX. századig a háború indításának joga, a ius ad bellum sem politikailag, sem pedig jogilag nem is volt vitás. A Római Birodalom kettészakadásának idején a háborúindítás jogát az igazságos háború eszméje próbálta korlátozni, melyet Szent Ágoston fogalmazott meg a IV. században.
Ezt Hugo Grotius még a XVII. században is elfogadta. E felfogás szerint egy háború akkor igazságos, ha azt az Isten parancsának végrehajtására vagy önvédelem és jogsértés megtorlására indítottak. Az igazságos háború tana azonban nem is érdemel ennél több figyelmet, ugyanis, beláthatjuk, hogy erõsen kétséges a hatékonysága, és ezmellet a háború okának megállapítása eleve szubjektív is.
A „ius ad bellum” -ot, azaz a jogot a háborúhoz meg kell különböztetni a „ius in bello” -tól, vagyis a háborúban alkalmazandó jogtól, amelyet ma hágai (háborús hadviselés szabályai) és genfi (háborúban a polgári lakossággal való bánásmód szabályai) jognak, másképp humanitárius nemzetközi jognak nevezünk. Ennek szabályai részben írott jogforrások, részben pedig a nemzetközi szokásjog útján alakultak ki. Legfontosabb elemei ennek (és a megsértésének): 1. az 1949. augusztus 12. napján kötött genfi egyezményekben meghatározott súlyos jogsértések; 2. a háború jogának és szokásainak megsértése, úgy, ahogy az 1907. évi hágai egyezmény szabályait a Nürnbergi Nemzetközi Törvényszék értelmezte és alkalmazta; 3. a népirtás megelõzésérõl és büntetésérõl szóló 1948. évi egyezmény szerint büntetendõ magatartások, akár háború, akár béke idején követék el õket; 4. és az emberiség elleni bûncselekmények, méghozzá a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék Alapokmánya és ítéletei által elismert formában, akár nemzetközi, akár belsõ fegyveres konfliktusban is követték el õket a civil lakosság ellen. A béke elleni bûncselekmények a békét, a népek szabadságát, a nemzeti, népi, faji vagy vallási csoportok létét és az elnyomástól mentes élethez való jogát veszélyeztetik, míg a háborús bûncselekmények pedig a nemzetközi hadijogot sértik. Tulajdonképpen mindkétfajta bûncselekmény tényállásaiban alapvetõen nemzetközi szerzõdések tilalmai érvényesülnek tehát.
Az emberiség elleni bûncselekmények fõ jellemzõit büntetõjogi szempontból pedig a következõképpen lehetne összefoglalni: I. alapvetõen nemzetközi egyezményeken nyugszanak; II. üldözésükben az állami önvédelmi elv érvényesül; III. elévülésükre speciális szabályok vonatkoznak. (Bõvebben lásd ezt: Balogh Ágnes – Hornyák Szabolcs: Büntetõjog. Különös rész. Pécs, 2005. 12. o. valamint Erdõsy Emil – Földvári József – Tóth Mihály: Magyar Büntetõjog. Különös Rész. Osiris Kiadó, Budapest 2007. 56. o.)

Az 1907. évi harmadik hágai egyezmény a háború indítás jogáról, a ius ad bellum-ról csak alaki feltételt szabva rendelkezik egyenlõre, ugyanis megállapítja, hogy a háború megindítását hadüzenetnek vagy ultimátumnak kell megelõznie. De a második egyezmény ennél többet is mond. Ugyanis ez a Drago – Porter-egyezmény megtiltotta az államközi tartozások fegyveres behajtását, mely addig több ízben is elõfordult például latin-amerikai országok esetében, ilyen volt például az 1861 és 1865 között lezajlott mexikói intervenció, vagy a Venezuela elleni, 1902 – 1903. évi katonai akció is. Az ilyen, és ehhez hasonló katonai akciók elleni tiltakozást Drago argentin külügyminiszter fogalmazta meg és Porter amerikai delegátus terjesztette a hágai konferencia elé. Bár, ezekben az esetekben a nagyhatalmak erõszakosan léptek fel, az akkori nemzetközi jogi felfogás – fõleg a háborús szándék (animus belligerandi) hiányában – az ilyen akciókat nem tekintette háborúnak, az érintett államok között nem jött létre hadiállapot, illetve harmadik államok vonatkozásában háborús semlegesség. Hasonló módon a béke jogának uralma alatt állónak tartották például a fegyveres represszáliát (más állam nemzetközi jogsértésére adott szintén jogsértõ válasz), vagy a humanitárius intervenciót (katonai beavatkozás valamely humanitárius ok miatt) is.

A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya (1919) volt az elsõ fontos lépés (illetve kísérlet) a ius ad bellum korlátozására. E szerzõdés szerint a tagállamok egyes esetekben kötelezettséget vállalnak a háború elkerülésére (preambulum), melynek konkrét szabályait a 10 – 17. cikkek tartalmazták. E rendelkezések szerint a tagállamok kötelesek kísérletet tenni a vita békés rendezésére annak a Tanács (esetleg a Közgyûlés) elé terjesztésével, vagy választottbírósági, avagy bírói eljárás segítségével. Nem volt szabad háborút indítani azon fél ellen, mely végrehajtotta a Tanács egyhangú határozatát, illetve a bírói ítéletet. Háború csak a Tanács határozata vagy a bírói ítélet meghozatala után 3 hónappal volt indítható, akkor, ha a fél nem hajtotta végre a bíróság ítéletét, illetve nem tett eleget a Tanács határozatának, vagy nem volt a Tanács által egyhangúan elfogadott megoldás, avagy a Tanács egyáltalán nem hozott érdemi határozatot a vitás ügyben. A háború korlátozásának korolláriuma a kollektív biztonság elve, ugyanis, ha valamely tagállam az Egyezségokmány rendelkezéseinek megsértésével a döntést háború útján keresi, ezt a tagot ipso facto kell olyannak tekinteni, mintha háborús cselekményt követett volna el a Szövetség valamennyi tagja ellen. A tagállamok kötelezték magukat arra, hogy a szerzõdésszegõ állammal és annak állampolgáraival minden kapcsolatot megszakítanak, továbbá a Tanács, ajánlást tett a katonai intézkedésekben való részvételre is.

Az 1928. évi Briand – Kellogg-paktum mondta ki elõször konkrétan a háború tilalmát. A locarnoi egyezményben (1925) a szerzõdõ felek egymás közt lemondtak a háborúról, amit Briand, a francia külügyminiszter extrapolálni akart az amerikai – francia kapcsolatokra is (itt azonban háborútól senki sem tartott). Valójában, ez utóbbi esetben inkább arról volt szó, hogy tényleges „amerikai garanciát” szeretett volna kapni Franciaország. E helyett az az általános megoldás jött létre, hogy az 1928. évi Briand – Kellogg-paktumban a Föld akkori 63 államából 58 lemondott a háborúról, mint a nemzetközi politika, valamint problémamegoldás eszközérõl, és egyidejûleg elismerte, hogy a felmerülõ bármely természetû vitának vagy nézeteltérésnek megoldását vagy elrendezését mindenkor csak békés úton szabad keresni. Ez a paktum azonban nem volt alkalmas arra, hogy megakadályozza az 1930-as évek háborúit (Kínának Japán általi lerohanását, Abesszínia Mussolini általi meghódítását, vagy, a végül is internacionalizált spanyol polgárháborút), sem pedig a II. világháborút. Nemzetközi jogi jelentõségét mégis abban lehet meghatározni, hogy a háború tilalmára építve határozták meg a béke elleni bûntett fogalmát (1945. évi londoni megállapodás), ami aztán majd a nürnbergi perben kapott jelentõséget.

2. 4. 1. Az Állandó Választott Bíróság
Az 1899/1907. évi hágai egyezmény (mára már több mint 100 állam a tagja, Magyarország is) az Állandó Választott Bírósággal (ÁVB) kívánta stabilizálni és általánossá tenni a választott bíráskodást, mint a nemzetközi viták rendezésének békés eszközét. Már korábban is, de a középkorban különösen elterjedt volt a viták választott bírói elintézése. Például 1147 és 1475 között 162 darab választott bírói ítélet született. Késõbb is gyakran alkalmazott konfliktusmegoldó eszköznek számított, a spanyolok és portugálok vitáit gyakran a pápa, mint választott bíró döntötte el. Aztán Nagy-Britannia és az USA között 1794-ben megkötött, ún. Jay – szerzõdés a viták egész sorát választottbíróságnak tekinthetõ vegyes bizottságok elé utalta, és ezek mûködésének sikere keltette fel aztán az érdeklõdést a nemzetközi jog ezen intézménye iránt is. 1815 és 1914 között az Európai Koncert keretében a nagyhatalmak a nemzetközi konfliktusok egész sorát rendezték így. Napjainkban is fontos konfliktusmegoldó eszköz, és tulajdonképpen tartósabb állapotot eredményezõnek tekinthetõ, mint például az erõszakos vitamegoldás.
Az ÁVB maga nem bíróság, csak a választott bírák jegyzékét jelenti, mely mellett mûködik segédhivatalként a holland külügyminiszter elnökletével a szerzõdõ államok Hágában akkreditált diplomáciai képviselõibõl álló Igazgató Tanács által felügyelt Nemzetközi Iroda. A hágai egyezményben részes államok mindegyike 4 személyt jelölhet a bírói jegyzékbe. Az ÁVB keretében megalakított ítélõszék tagjait az e jegyzékbe felvett bírákból kell kiválasztani. Mindegyik peres fél két-két személyt jelölhet a bírák jegyzékébõl, akik együttesen választják meg a bíróság ötödik tagját, a superarbitert. Maga az ÁVB eljárása 2 szakaszra oszlik, az írásbeli elõkészítésre és a tárgyalásra, a feleket ügyvivõk és jogtanácsosok képviselik, az ítélõszék határozatai szótöbbséggel születnek, mely az adott ügyben az adott felek között végleges, tehát nincs fellebbezési lehetõség, ennek ellenére a kompromisszumban fenntartható a felülbírálás joga. Az ÁVB tevékenységének virágkora az I. világháború elõtti idõre esett, az ítélõszékek 20 kisebb ügyben hoztak ítéletet. Az Állandó Nemzetközi Bíróság 1921-es megalakulásával az ÁVB háttérbe szorult, az utolsó ítéletét az ÁVB kiválasztott ítélõszéke az 1930-as években hozta meg. Majd csak az 1990-es években indul újra választottbíráskodási tevékenysége.

2. 4. 2. Az Állandó Nemzetközi Bíróság és a vegyes döntõbíróságok
Tulajdonképpen a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányába foglalt pactum de contrahendo végrehajtását jelentette 1921-ben az Állandó Nemzetközi Bíróság (ÁNB) Statútumának megszületése, melyet egy jogászbizottság dolgozott ki. A Népszövetség mellett mûködõ Állandó Nemzetközi Bíróság ténylegesen 1922 és 1940 között mûködött, formálisan azonban csak 1946-ban szûnt meg. Az utolsóként nyilvántartásba vett ügye egy Magyarország és Liechtenstein közötti jogvita volt, amelyben azonban már semmilyen intézkedésre nem került sor. Jogutódjának a Nemzetközi Bíróság tekinthetõ, melynek Magyarország elõször 1992-ben, az 56/1992. (X. 2.) OGY határozatával ismerte el a kötelezõ joghatóságát. Mûködése alatt 29 ítéletet és 27 tanácsadó véleményt hozott. A bírákat nemzetközi szervezet valamennyi tagállamot képviselõ szerve választotta, ami az ÁNB esetében a Nemzetek Szövetségének Közgyûlése volt. A peres felek ad hoc bírót jelölhettek, a bíróság eljárását a statútum és az ügyrend szabályozta. Az ÁNB gyakorlata tulajdonképpen az esetjog volt. A konkrét döntések (ítéletek) meghozatala mellett lehetséges volt véleményezõ eljárás (tanácsadó vélemény) lefolytatása is.
Fogyatékossága a nemzetközi jogviták kötelezõ döntéssel történõ bírói rendezése rendszerének az volt, hogy igénybevétele nem jelentett kötelezettséget, az abban való részvétel a felek döntésétõl függött. Vagyis az esetleges peres fél hozzájárulása a bírói út igénybevételének conditio sine qua non-ja (elengedhetetlen feltétele) volt. Hazánk csak kivételesen vállalt a viták kötelezõ bírói rendezésére vonatkozó kötelezettséget (például az 1927. évi magyar-olasz barátsági szerzõdésben, vagy az 1930-as, a magyar jóvátételt rendezõ párizsi egyezményben). Kivételt jelentett az 1920. évi trianoni békeszerzõdés (250. cikkelye) alapján indított bírói eljárások. A békeszerzõdés vegyes döntõbíróságokat hozott létre minden egyes szövetséges és társult hatalom, valamint Magyarország, mint legyõzött ország között. A döntõbíróság egy-egy tagját a felek jelölték ki, és a két fél együttesen választotta meg a bíróság elnökét. Megegyezés hiányában az elnök személyérõl a Nemzetek Szövetségének Tanácsa döntött. A vegyes döntõbíróságok sajátos jellegét adta, hogy egyrészt hatáskörük a háborús cselekményekkel összefüggõ vagyoni kérdésekre, illetve a békeszerzõdések vagyoni tárgyú rendelkezéseire vonatkozott, másrészt az államok mellett magánszemélyek számára is biztosítottak perlési jogot, végül pedig az érintett állam az Állandó Nemzetközi Bírósághoz fordulhatott jogorvoslatért. Az ilyen vegyes döntõbíróságok több száz ügyben hoztak ítéletet. Így például a Pázmány Péter Tudományegyetem ügyben, amikoris a magyar-csehszlovák vegyes döntõbíróság megállapította, hogy az egyetem vagyonának Csehszlovákia általi elvétele ellentétes a trianoni békeszerzõdéssel, mely ítélettel kapcsolatos csehszlovák jogorvoslati kérelmet az Állandó Nemzetközi Bíróság elutasította. A Csáky-, Esterházy- és Pajzs-ügyekben viszont a magyar-jugoszláv (a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságból 1929-ben lett Jugoszlávia) vegyes döntõbíróság úgy találta, hogy a magyar tulajdonosok ingatlanainak földreform címén megvalósított kisajátítása Jugoszláviában nem ütközik a trianoni békeszerzõdésbe, és az ezt megtámadó magyar jogorvoslati kérelmet az Állandó Nemzetközi Bíróság nem fogadta el. A magyar – román optáns ügyben (a magyar állampolgárságot választó erdélyi földbirtokosok tulajdonának román államosítása földreform címén) pedig nem kerülhetett sor vegyes döntõbírósági eljárásra, ugyanis Románia megtagadta a döntõbíróság román tagjának kijelölését.
Ugyanakkor vitatottnak tekinthetõ az 1938. évi és az 1940. évi bécsi döntések választottbíráskodássá való minõsítése. Az elsõ esetben Magyarország, a másodikban Románia kért német-olasz döntõbíráskodást. A Ribbentrop és Ciano külügyminiszterek által vezette német-olasz bizottság, mint döntõbíróság, a bécsi Belvedere-palotában döntött a többségükben magyarok által lakott Felvidék déli sávhatára, illetve Észak-Erdély és a Székelyföld Magyarországhoz való visszacsatolása kérdésében. Az igen rövid idõ alatt és indokolás nélkül hozott bécsi döntések nehezen felelnek meg egy választott bírói ítélet követelményeinek, nyilvánvaló a döntés elsõsorban politikai jellege. A bécsi döntéseket mind az 1945. január 20. napi magyar fegyverszüneti egyezmény, mind pedig az 1947. évi párizsi békeszerzõdés semmisnek és érvénytelennek (így! – P. A.) nyilvánította.

2. 4. 3. A Nemzetek Szövetsége, azaz a Népszövetség
Az I. világháború végén Wilson amerikai elnök javasolta – tekintettel persze az USA érdekeire is – az egész nemzetközi rendszer új alapokra való helyezését, és ennek korolláriumaként a Nemzetek Szövetsége, ismertebb, de nem egészen szabatos nevén a Népszövetség megalapítását.
Wilson törekvése több feltételezésre épült. Feltételezte, hogy az államok világában a harmónia a természetes állapot, ennek következtében tehát az ellentétek tárgyalásokkal, vagy más módon rendezhetõk. Szerinte a béke megszegése vagy veszélyeztetése egyfajta rendellenesség, kivételes jelenség. Ebbõl következik, hogy miután az államok a béke megóvását a legfontosabb közös érdeknek – értéknek tekintik, készek közös fellépésre a békebontóval szemben, és ebben számíthatnak a világ közvéleményének támogatására is. Így az esetleges békebontót az együttes fellépés lehetõsége elriasztja az agressziótól, vagy legalábbis meghátrálásra kényszeríti. Végkövetkeztetésül Wilson megállapította, hogy éppen ezek okán a kollektív biztonság megvalósulásának elengedhetetlen feltétele egy világszervezet megalapítása és hatékony mûködése.
Ez utóbbi feltételezés elvezet a nemzetközi szervezetek világához, viszont ez a – kollektív biztonság rendszerét megalapozó – komplett feltételezés, elgondolás több szempontból is megkérdõjelezhetõ. Ennek részletes kifejtése helyett álljon itt csak egy olyan megállapítás példának, hogy az államok hajlamosak céljaik megvalósítása, érdekeik védelme érdekében erõszakhoz folyamodni, feltéve, ha ezt az erõviszonyok, és az adott helyzet lehetõvé teszi. A kollektív biztonság Achilles-sarka az a feltételezés, hogy az államok, elsõsorban a nagyhatalmak a különbözõ helyzeteket, a kétértelmû kihívásokat azonos módon ítélik meg, és meg tudnak egyezni az egységes fellépésben, az ellenállás módjában. Ez már csak annál inkább is megállapítható, hogy tudniillik ez még a jelenkorban sincs így.

Nemzetközi szervezetrõl akkor beszélhetünk, ha az adott szervezet a nemzetközi jog alanya, azaz önállóan lehetnek nemzetközi jogai és kötelezettségei, ha nemzetközi szerzõdés hozza létre, aztán ha a tagjai az államok és ezen kívül rendelkezik még az állandóságot biztosító szervezeti kerettel is. E négy ismérv esetén (jogalanyiság, szerzõdés, államok tagsága és állandó szervezeti keret) a nemzetközi szervezetet kormányközi szervezetnek nevezhetjük. A diplomáciai gyakorlat – a nemzetközi jogi meghatározástól eltérõen – szélesebben értelmezi a nemzetközi szervezet fogalmát, másképpen: rugalmasan kezeli az egyes feltételeket.
A Nemzetek Szövetsége, mint nemzetközi szervezet, az elsõ világháború után alakult meg, feladatköre alapvetõen már a nemzetközi kapcsolatok lényegi elemeihez, a kollektív biztonság megvalósításához és az államok közötti politikai együttmûködéshez kötõdött. Egyébként ugyanekkor jött létre az egyik legfontosabb szociális kérdéssel, a munka világával foglalkozó Nemzetközi Munkaügyi Szervezet is. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányát (Covenant/Pacte) a Központi Hatalmakkal kötött békeszerzõdések mindegyike, így a trianoni békeszerzõdés is – annak I. fejezete – tartalmazza. Fénykorában 55 tagja volt, univerzális jelleget mégsem sikerült elérnie. Az USA szenátusa ugyanis nem adta meg a felhatalmazást Wilson elnöknek az Egyezségokmány ratifikációjára, a legyõzött államok felvétele pedig idõben igencsak eltolódott. Magyarországot 1922-ben, míg Németországot például csak 1926-ban vették fel. A Szovjetunió csak 1934-ben lépett be, de addigra már meg is kezdõdtek a kilépések, elõrevetítve egy újabb világméretû konfliktus baljós árnyait. Németország és Japán 1933-ban, Olaszország 1937-ben, Magyarország pedig 1939-ben hagyta el a szervezetet, a szovjeteket pedig ugyanebben az évben zárták ki, mégpedig Finnország megtámadása miatt.

A Népszövetség elsõdleges célja a nemzetközi közösség politikai megszervezése volt, ennek érdekében kötelezõvé tette a viták békés rendezését és korlátozta a háborúindítás jogát. E feladatának végül is nem tudott megfelelni, az I. világháborút követõen kialakított status quo nem bizonyult fenntarthatónak a nemzetközi erõviszonyok megváltozása miatt. Az Egyezségokmány sikertelen kísérletet tett a különbözõ technikai feladatokat ellátó nemzetközi szervezetek irányításának megszervezésére. E törekvés csak a Nemzetközi Munkaügyi Szervezettel és néhány kisebb jelentõségû szervezettel kapcsolatban valósult meg (például a Dunai Állandó Vízügyi Mûszaki Bizottság – CRED esetében). Jogi okokból az Állandó Nemzetközi Bíróság is a Népszövetség keretein kívül alakult meg. Viszont a Népszövetség pozitív irányú eredményei közé tartozik a képviseleti szervek megkettõzésének bevezetése, mely szerint az évente egyszer összeülõ Közgyûlésen valamennyi tagállam képviselõje részt vesz, az évente 4 ülésszakot tartó szûkebb körû Tanács pedig a korlátlan érdekkörû hatalmakból, azaz a nagyhatalmakból és a Közgyûlés által választott tagokból állt. A Tanács legnagyobb létszáma 15 volt és létrejött a félállandó tagság is. E szervezeti megoldással biztosították, az államok jogi egyenlõsége és a tényleges egyenlõtlenség közötti különbség áthidalását. E megoldás – az adminisztratív feladatokat ellátó Titkársággal együtt – az univerzális nemzetközi szervezetek háromrészes felépítési modelljévé vált.
A Népszövetség eredményei közé sorolható még a mandátumrendszer kialakítása, mely a gyarmati rendszer felszámolásához vezetõ elsõ lépésként értékelhetõ, és Wilson elgondolásához köthetõ. Miután az annexió már nem volt lehetséges, a Népszövetség Tanácsa által adott mandátum birtokában szállhatták meg az európai nagyhatalmak és Japán a volt német gyarmatokat és az Oszmán Birodalom arabok által lakott területeit. 3 fajtája létezett. Voltak önkormányzattal rendelkezõ A mandátumok (Irak, Szíria, Libanon, Transzjordánia, Palesztina), B mandátumok (Tanganyika, Ruanda és Urundi, Kamerun, Togó), melyek a mandatárius igazgatása alatt álltak, de a Népszövetség tagállamai meghatározott jogokat élveztek velük kapcsolatban (ez volt a „nyitott kapu” elve), végül C mandátumok, melyeket a mandatárius területének integráns részeként igazgatott (Délnyugat-Afrika és a Csendes-óceán egyes szigetei). A mandatárius állam kötelezettsége volt elõmozdítani a terület és a lakosság gazdasági és szociális fejlõdését, valamint az õslakosságot megvédeni a visszaélésektõl. A mandátumok a Nemzetek Szövetségének ellenõrzése alatt álltak, és ezért a mandatárius köteles volt jelentéseket küldeni a Tanácsnak. A mandátumrendszer a II. világháború után ért véget. A közel-keleti mandátumokból önálló államok jöttek létre, a többit pedig az ENSZ Alapokmányával létrehozott gyámsági rendszer alá helyezték. Egy kivétel volt, méghozzá Délnyugat-Afrika, mint dél-afrikai mandátum.
Eredménynek tekinthetõ még a Népszövetség égisze alatt létrejött nagyszámú technikai szerzõdés – mint például a leánykereskedelemrõl, az ópium fogalmáról vagy a nemzetközi kommunikáció különbözõ területeirõl – és a nemzetközi jog kodifikációjának megkezdése is.

2. 5. A Magyarország szempontjából fontos nemzetközi szerzõdések és a humanitárius jog a vizsgált korszak és témakör tükrében
A humanitárius nemzetközi jog kialakulása történelmileg jóval megelõzte az emberi jogok nemzetközi rendszerének létrejöttét és fejlõdésük is eltérõ pályát követett. A humanitárius nemzetközi jog államok (hadviselõ felek és semlegesek) viszonyára vonatkozik, szabályainak elismerésében és mûködtetésében meghatározó szerepe van a viszonosságnak. A humanitárius nemzetközi jogban bennrejlik a „gyilkolás joga”, feltéve, hogy betartják a hadviselés szabályait. Általánosságban csak a nemzetközi kapcsolatok kritikus idõszakában, az államok közötti háború, illetve a nemzetközi fegyveres összeütközések idején alkalmazandó. Összehasonlítási alapul, az emberi jogok ezzel szemben az állam és a területén élõ, tartózkodó természetes személyek kapcsolatáról szólnak, ezzel átvéve a belsõ jog funkcióját /Herczegh Géza/ és e rendszerben a viszonosság lényegében nincs jelen. Rendszerének alapköve az emberi élet feltétlen tisztelete. Ezen kívül az emberi jogok tiszteletben tartása nemcsak a béke korszakának követelménye, hanem az államok „normális” mûködését, az államon belüli harmónia meglétét is kifejezésre juttatja. Miért fontos ezt vizsgálódásunk szempontjából megemlíteni? Azért, mert a nemzetközi jog fejlõdése idõvel közelebb hozta egymáshoz a nemzetközi jog e két területét, sõt, megvalósította a humanitárius nemzetközi jog és az emberi jogok rendszerének részleges integrációját is, ami tulajdonképpen a nemzetközi bírói gyakorlat mûve.
Hugo Grotius (De iure belli ac pacis – A háború és a béke jogáról Párizs 1625.) óta tesznek különbséget a nemzetközi jogon belül a béke joga és a háború joga között. A háború indítására vonatkozó szabályoktól (ius ad bellum) eltérõen a háború joga a hadviselés szabályait jelentette (ius in bello).
A ius in bello kérdése – vagyis az inter arma silent leges, a fegyverek között a törvények hallgatnak maxima elvetése – elõször a krími háborút (1853-1856) lezáró 1856. évi párizsi kongresszuson merült fel, amikor néhány szabályt – így például a kalózlevelek betiltása, tengerzár és tengeri blokád érvényességi feltételei – határoztak meg a tengeri háború számára. H. Dunant, miután a solferinói csatatér szörnyûségeivel szembesült 1859-ben, a humanitás eszméjét nagyban erõsítve és elõmozdítva alapította meg 1864-ben a Vöröskeresztet. Az elsõ genfi egyezmény, 1864-ben a háború áldozatainak védelmérõl szólt, az ezután következõ szentpétervári deklaráció pedig betiltotta a 400 grammnál kisebb súlyú robbanólövedékek használatát.

A legfontosabb lépés a nemzetközi jogi szabályozás e területén az 1899. évi (július 29.) valamint az 1907. évi (októberi) hágai békekonferenciák eredményei. Az elfogadott 13 hágai egyezményben alapvetõ és lényeges elvek kerültek rögzítésre és elfogadásra. A legfontosabbnak a szárazföldi háború törvényeirõl és szokásairól szóló IV. egyezmény (54 cikkbõl áll) mondható, mely a kombattáns és nem-kombattáns közötti megkülönböztetést alkalmazva – többek között – rendelkezik a hadifoglyokról, az ellenségnek ártó eszközökrõl, a katonai megszállásról. Az 1899. évi egyezmények továbbfejlesztése valósult meg a semleges hatalmakat és személyeket a szárazföldi háborúban megilletõ jogokról szóló V. egyezményben, és az olyan új egyezményekben, melyek a tengeri háborúról rendelkeznek: a tenger alatti önmûködõ ütközõ aknák elhelyezésének tilalma, a nem védett kikötõk és városok bombázásának tilalma, a zsákmányjog, valamint tengeri háborúban a semleges hatalmak jogairól és kötelezettségeirõl szóló XII. egyezmény. Magyarország az e hágai békekonferenciákon elfogadott egyezményeket az 1913:XLIII. törvénycikkben iktatta a belsõ jogrendbe, és tette ez által kötelezõ érvényû jogi normává, nemcsak az elsõ, de a második világháború idejére is.

A hágai egyezmények kiegészítésének tekinthetõk a háború áldozatainak – sebesültek, betegek, majd késõbb a hadifoglyok – védelmérõl szóló 1906. évi és az 1929. évi genfi egyezmények. A korábbit az 1911:XX. törvénycikkel, míg az utóbbit az 1936. évi XXX. törvénnyel tették a magyar jog szerves részévé. A ius in bello fejlõdésének következõ, meghatározó tényezõje lett aztán az, hogy az ENSZ Alapokmánya kimondta az erõszak tilalmát. 1941 augusztusában Roosevelt, az USA elnöke és Churchill, brit miniszterelnök elfogadta az Atlanti Chartát (népek önrendelkezési joga, erõszakról való lemondás, világkereskedelmi együttmûködés, gazdasági és szociális haladás). 1942. január 1. napján bocsátják ki az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát. 1943 novemberében, az amerikai, brit és szovjet külügyminiszterek moszkvai konferenciáján döntöttek egy világszervezet létrehozásáról. Itt elismerték egy olyan nemzetközi szervezet szükségességét, „amely a nemzetközi béke és biztonság érdekében valamennyi békeszeretõ államnak – legyen az kicsiny vagy nagy – tagul való csatlakozásra nyitva áll.” 1943 decemberében, a teheráni csúcstalálkozón hagyták jóvá a szövetséges nagyhatalmak vezetõi a moszkvai deklarációt, és ezt követõen kezdõdtek meg az új világszervezet felállításának elõkészületei. 1944 õszén Dumbarton Oaksban tartott amerikai-brit-szovjet, illetve amerikai-brit-kínai konferenciákon dolgozták ki a leendõ Alapokmány tervezetét. A nyitva hagyott, vagy politikai döntést igénylõ kérdésekben Churchill, Roosevelt és Sztálin állapodott meg 1945 februárjában, a jaltai konferencián. 1945. április 25. és június 26. között San Franciscoban, 51 állam részvételével (bár a lengyelek nem jelentek meg) elfogadták az Egyesült Nemzetek Alapokmányát, mely a szükséges számú ratifikáció után, 1945. október 24. napján lépett hatályba. A preambulum szerint: „Mi, az Egyesült Nemzetek népei elhatározván azt, hogy megmentjük a jövõ nemzedéket a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre… egyesítjük erõinket a nemzetközi béke és biztonság fenntartására…” Ezután Londonban ült össze az így megalapított ENSZ Közgyûlésének elsõ ülésszaka, itt döntöttek az ENSZ New Yorkban felállítandó székhelyérõl, és megválasztották az elsõ fõtitkárt, a norvég Trygve Lie-t. Alapvetõ és legfontosabb eredmény az volt tehát, hogy eltörölték az államok háborúindításának jogát (ius ad bellum), a háború felidézése, kirobbantása nemzetközi deliktummá vált, nemzetközi bûncselekménynek minõsült most már. A támadó, agresszív állam nemzetközi bûncselekményt követett el, míg a védekezõ a jogos védelem állapotába került. Így megjelent a támadó és a védekezõ háború gondolata is, valamint az agresszióé, amely erõszakos, támadó cselekményt jelölt, és mint ilyen, nemzetközi bûncselekményé (deliktum) vált. Az agresszió pontos meghatározásának kérdése 1950 óta több ENSZ Közgyûlésen is felmerült. A Közgyûlés 1974. december 15. napján hozott határozatával hagyta jóvá a különbizottság által kidolgozott meghatározást és felhívta a Biztonsági Tanácsot, hogy ezt a definíciót tekintse most már irányadónak. Eszerint az agresszió: fegyveres erõ alkalmazása valamely állam részérõl más állam szuverenitása, területi épsége vagy politikai függetlensége ellen, vagy az ENSZ alapokmányával összeegyeztethetetlen bármilyen más módon. Tekintet nélkül arra, hogy történt-e hadüzenet, vagy sem, agresszió, ha egy állam fegyveres erõi inváziót vagy támadást (bármilyet) hajtanak végre más állam területe ellen. Agresszió mindenfajta katonai megszállás vagy blokád is, bármilyen ideiglenes legyen is az. Semmilyen megfontolás nem szolgálhatott többé az agresszió igazolására.
Megemlítendõ még a vegyi hadviselés területén a fojtógázokról szóló 1899. évi hágai nyilatkozat és az 1907. évi 4. hágai egyezmény, de különösen a fojtó-, mérgezõ és más gázok, valamint a hadviselés bakteriológiai eszközeinek tilalmáról szóló 1925. évi genfi jegyzõkönyv is. Azonban ezt a jegyzõkönyvet Magyarország csak az 1955. évi 20. törvényerejû rendelettel hirdette ki, és tette a belsõ, nemzeti jogunk részévé.

Pár mondatban ismertetném a tengeri csatornák kérdését, mert e vízi utakra vonatkozó szabályozás némileg sajátságos képet mutat. A tengeri csatornák olyan szabad tengereket összekötõ mesterséges víziutak, amelyek nemzetközi szerzõdés alapján nyitva állnak a nemzetközi hajózás számára. Nincsenek a tengeri csatornákra vonatkozó nemzetközi szokásjogi szabályok, nemzetközi rezsimjük kizárólagosan nemzetközi szerzõdésen alapul. A vizsgált XX. század elsõ felében 3 nemzetközi tengeri csatorna létezett, és – bár ez meglepõ lehet – ez a szám azóta sem változott. A három csatorna a Szuezi-, a Panama- és a Kieli-csatorna.

 

A Földközi-tengert és a Vörös-tengert összekötõ Szuezi-csatornát F. Lesseps tervei alapján építették meg, és 1869-ben nyílt meg a hajózás számára. A kilenc hatalom által megkötött 1888. évi konstantinápolyi szerzõdés pedig internacionalizálta, amely Magyarországon az 1889:XX. törvénycikkel lett kihirdetve és a nemzeti jogunk részévé téve. A szerzõdés értelmében a csatorna mind békében, mind háborúban minden állam kereskedelmi és hadihajói számára nyitva áll, az ellenséges hadihajók áthaladása között azonban bizonyos idõnek és távolságnak kell eltelnie. A csatornában és a bejáratok elõtti 3 mérföldes körzetben tilosak a harci cselekmények. A hatalmak megállapodtak abban, hogy a csatorna Egyiptom szuverenitása alatt áll, az egyiptomi jog uralma alá tartozik, fenntartása és felügyelete a parti állam feladata. Aztán a csatorna igazgatását az egyiptomi kormány 99 évre átengedte az egyiptomi székhelyû, de a francia jog hatálya alá tarozó Nemzetközi Csatornatársaságnak (másképpen Nemzetközi Csatorna Társaság), melynek részvénytöbbsége aztán az angol kormány kezébe került. A Társaságot 1956-ban Egyiptom államosította, és ezzel kezébe vette a Szuezi-csatorna igazgatását, ami azonban a csatorna jogi helyzetét nem változtatta meg (lásd az 1957. évi egyiptomi nyilatkozatot).

1956 õszén, Nasszer egyiptomi elnök lépése után Nagy-Brittania, Franciaország és Izrael megtámadta Egyiptomot, és kezdetét vette a szuezi válság. A franciák az algériai felkelõk egyiptomi támogatása miatt, az izraeliek pedig a palesztin gerillák további támadásainak megelõzése érdekében értettek egyet a közös fellépéssel. Az izraeli hadsereg viharos gyorsasággal elõrenyomult a Szuezi-csatornáig, a britek és a franciák pedig ultimátumban szólították fel a hadviselõ feleket a csatorna státusának tiszteletben tartására. Az ultimátum elutasítása után a brit-francia haderõ kísérletet tett a csatornaövezet elfoglalására. Ekkor szervezõdött meg az ENSZ elsõ békefenntartó missziója, amikoris az ENSZ Rendkívüli Erõi (UNEF) az egyiptomi-izraeli határ egyiptomi oldalán és az Akabai-öböl bejáratánál (Sharm-el-Sheikh) foglalták el állásaikat és 1967 májusának végéig maradtak ott. Ekkor az egyiptomi kormány felkérte az ENSZ Fõtitkárát (U Thant) a kéksisakosok visszavonására, amelynek aztán a Fõtitkár eleget is tett. Ezután, 1967. június 5. napján tört ki a „hatnapos” háború. Az egymást követõ arab-izraeli háborúk alatt a csatorna többször is használhatatlanná vált.

A Panama-csatornát, ami az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán között biztosít vízi átjárót, 1914-ben nyitották meg, átvágva a 81 km széles közép-amerikai földszorost. Az USA e stratégiai jelentõségû térséget kizárólagos ellenõrzése alá helyezte, így egyrészt távol tartotta az európai hatalmakat, másrészt a Kolumbiától elszakított Panamával kétoldalú – tudniillik nagyon elõnyös, az USA igényeinek mindenben megfelelõ – szerzõdést köthetett. Az 1977. évi új csatornaszerzõdéssel Panama visszaszerezte a csatornaövezet feletti szuverenitását, de egészen 1999 végéig fennmaradtak az USA jogai a csatorna igazgatására és védelmére. A csatorna semlegességérõl szóló második egyezmény kimondja, hogy a csatornát minden nemzet kereskedelmi és hadihajói mind békében, mind pedig háborúban, szabadon és megkülönböztetés nélkül használhatják. Ez utóbbi egyezményhez kapcsolódó jegyzõkönyvvel lett biztosítva a nemzetközi közösség részvétele a csatorna rezsimjére vonatkozó nemzetközi szabályozásban.

Az 1896-ban megnyitott Kieli-csatornát, ami az Északi-tenger és a Balti-tenger között biztosított mesterséges, gyorsabb és biztonságosabb átjutási lehetõséget, az 1919. évi versaillesi békeszerzõdés nyilvánította nemzetközi csatornává, addig ugyanis a németek kizárólagos jogi és tényleges uralma alatt állt.

A hágai jognak, vagyis a „háború törvényeit és szokásait” meghatározó 1899. és 1907. hágai egyezményeknek a mai napig vannak idõtálló megoldásai. Igaz ugyan, hogy a háborúk átalakulása, a haditechnika fejlõdése számos megoldásukat túlhaladottá tette, mint például a hadüzenetrõl szóló egyezmény, mely ellentétes az erõszak nemzetközi jogi tilalmával, vagy a „si omnes” klauzula. Ez utóbbi, „ha mindenki” klauzula mit is jelentett? Az 1907. évi IV. hágai egyezmény mondta ki, hogy a nemzetközi fegyveres összeütközések során alkalmazandó nemzetközi jogszabályokat csak a szerzõdõ feleknek kell figyelembe venni, és csak akkor kell alkalmazni, ha a fegyveres összeütközésben résztvevõ minden hadviselõ fél részese az egyezménynek. Ezt a klauzulát csak az 1949. évi genfi egyezmények törölték el.
Az idõtálló megoldásai között említhetjük viszont a semlegességrõl szóló rendelkezést, vagy a tengeri háború szabályait, és különösen azoknak az elveknek a kimondását, melyek szerint nincs korlátlan jog az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában (IV. egyezmény 22. cikk), vagy a Martens-klauzula (amely kérdéseket egy nemzetközi szerzõdés rendelkezései kifejezetten nem szabályoznak, azon kérdések tekintetében a nemzetközi szokásjog szabályai továbbra is irányadóak), ami megerõsíti azt, hogy a nemzetközi szokásjog, a humanitás törvényei és a lelkiismeret követelményei továbbra is irányadók.
A Martens-klauzula már az 1899. évi II. hágai egyezmény bevezetõjében szerepelt, majd pedig megjelent az 1907. évi IV. hágai egyezmény preambulumában is: „Addig is tehát, míg a háború törvényeirõl kimerítõbb Törvénykönyv lesz alkotható, a magas szerzõdõ Felek helyénvalónak tartják megállapítani, hogy azokban az esetekben, amelyekrõl az ezúttal elfogadott Szabályzat nem rendelkezik, a lakosság és a hadviselõk azoknak a nemzetközi jogi elveknek oltalma és uralma alatt maradnak, amelyek a civilizált nemzetek között megállapított szokásokból, a humanitás törvényeibõl és a közlelkiismeret követelményeibõl folynak.”

Nézzük meg, hogy mi a nemzetközi jog szerint a különbség a hadviselõ felek és a semlegesek között. A hadviselõ felek a nemzetközi fegyveres összeütközésben résztvevõ államok, és önrendelkezési jogukat fegyverrel érvényesítõ népek. Azok az államok tekinthetõk semlegesnek, melyek nem vesznek részt a nemzetközi fegyveres összeütközésben. Ebbéli szándékukat a háború kitörésekor egyoldalú nyilatkozatban hozzák a hadviselõ felek tudomására (Magyarország például a II. világháború kitörésekor még nem hadviselõ félnek nyilvánította magát). A semleges államok jogait és kötelezettségeit, mind a szárazföldi, mind a tengeri háborúban az 1907. évi hágai egyezmények szabályozzák. Ettõl az ad hoc semlegességtõl meg kell különböztetni az úgynevezett állandó semlegességet. Az állandó semlegesség forrása nemzetközi szerzõdés, szemben az ad hoc semlegesség egyoldalúságával. Például Svájc állandó semlegességérõl az 1815. évi bécsi kongresszus döntött, Ausztria állandó semlegességét pedig az 1955. évi államszerzõdés mondja ki. Az állandó semleges országokra béke idején is vonatkoznak bizonyos nemzetközi jogi korlátozások (nem lehet katonai szövetség tagja, nem engedélyezheti a területén külföldi katonai támaszpontok létesítését), a semlegességét nem mondhatja föl egyoldalúan. Az állandó semleges országok fokozott védelemben részesülnek semleges státusuk megõrzésére, így semlegességük megsértése (például a megtámadásuk) súlyos nemzetközi jogsértés (Ausztria állandó semlegességét például négyhatalmi – USA, Franciaország, Nagy-Brittania, Oroszország – garancia biztosítja mind a mai napig). Az ad hoc semlegességet bármikor fel lehet mondani, sõt, azt a hadviselõ felek sem kötelesek tiszteletben tartani.

Fontos lehet még, és például a magyar népbírósági tárgyalásokon is elõkerült, hogy a nemzetközi jog szempontjából kit kell kombattánsnak tekinteni. A fegyveres összeütközésekben közvetlenül résztvevõ, harcoló személyeket nevezzük kombattánsoknak, vagyis harcosoknak. E személyeknek joguk van a fegyveres harcban részt venni, az ellenséget megölni, megsebesíteni vagy elfogni. Dolgokat, tereptárgyakat megsemmisíthet, vagy megrongálhat, és zsákmányolhat is. A kombattánsi minõségbõl következõen viszont speciális tilalmakkal megerõsített kímélet és védelem illeti meg, ha fogságba esik. Vizsgálódásunk szempontjából az 1907. évi hágai egyezmény a fontos, mert e szerint kombattáns a hadsereg katonája, illetve meghatározott feltételek mellett a milíciák tagjai és a népfelkelõk is. Nagyon fontos kérdés ez, ugyanis, ha egy nem-kombattáns öl meg például egy reguláris katonát, vagy rombol szét egy fontos hadászati tereptárgyat, és elfogják, akkor õt nem hadifogolynak fogják tekinteni, hanem közönséges gyilkosnak, terroristának vagy merénylõnek, ami pedig, fõként háború idején, rögtönítélõ bíróság elé való kerülést jelentett, ami után pedig a halálos ítélet több mint valószínûsíthetõ volt. A kombattánst, mivel védi a nemzetközi jog, nem lehetett bíróság elé állítani akkor sem, ha például felrobbantott egy vonatot, ami harci cselekményének több tucat halálos áldozata volt. Ugyanis õ (nemzetközi jogi szempontból is) jogszerûen harcolt, „tette a dolgát”, azt, amiért besorozták, kiképezték, és amire utasították. Persze, „csak” a nemzetközi jog szerint nem szabad bántani az elfogása után, hanem hadifogolyként kell kezelni, más kérdés, hogy valójában mi történik vele…
Mint látható, ez a probléma hangsúlyozottan csak a II. világháború fokozott partizántevékenysége idején került elõ, de meghatározó volt például, akár már a háború alatti, de fõként a háború utáni felelõsségre vonások tekintetében.

Majd csak az 1949. évi genfi egyezmény rendezi a gerilla (partizán) kombattánsi státusát. Annak tekinti ugyanis, feltéve, ha fegyvereit nyíltan viseli, megkülönbözteti magát a polgári lakosságtól, felelõs parancsnokság alatt áll és tiszteletben tartja a háború törvényeit és szokásait. Aztán a nemzetközi fegyveres konfliktusok áldozatainak védelmérõl szóló 1977. évi I. kiegészítõ jegyzõkönyv e feltételeken enyhít. Ugyanis ekkortól kezdve, a fegyverek nyílt viselése már csak a katonai összecsapás, illetve az azt megelõzõ felfejlõdés során – azaz az ellenség észlelésének kitéve – kötelezõ. Itt történik említés a polgári lakosságról, valamint annak védelmérõl is, ugyanis mindenekelõtt megállapítja a jegyzõkönyv, hogy aki nem kombattáns, akkor az polgári személy. Részletezésre kerül továbbá a jegyzõkönyvben a védett személyek köre is. A védett személyek köre jóval szélesebb a polgári lakosságnál, felöleli a sebesülteket, a betegeket, a hajótörötteket és a hadifoglyokat is. De mint megállapítottuk, ezek a szabályozások a második világháborúra még nem voltak érvényesek, ott elsõsorban az akkor hatályos hágai és a genfi egyezmények domináltak, és a háború utáni felelõsségre vonások alapját is ezek képezték.

Magyarország a két világháború között 9 nemzetközi szerzõdést kötött, azonban a korszak Magyarország számára legfontosabb nemzetközi szerzõdése – úgy is, mint békeszerzõdés – a trianoni békeszerzõdés volt, ami mindenképpen igazságtalannak nevezhetõ majd 100 év távlatából is. Nem tartom valószínûnek, hogy Magyarország valaha is, egynémely tõle elszakított területeit vissza tudná szerezni, de ennek a firtatása hazánk számára ismét csak oda vezethet, mint vezetett a revizionista törekvés 1945-ben. Kevesen tudják, hogy a II. világháborút lezáró, 1947. február 10. napján aláírt párizsi békeszerzõdéssel Magyarország – a tetemes jóvátételen és a háború óriási anyagi veszteségén túl – három tiszta magyar ajkú községet, Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsúnt is elvesztette, ugyanis Csehszlovákia javára határkiigazítás történt, és e magyar falvakat is örökre elcsatolták tõlünk…

Ismertetném a trianoni, Magyarországot megcsonkító, törvénnyé lett békeszerzõdés – ami visszavonhatatlanul vált a belsõ jogunk részévé, és alapvetõen határozta meg az ország helyzetét (jelenlegit is) – paragrafusait:

1921. évi XXXIII. törvénycikk

Az Északamerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nikaraguával, Panamával, Lengyelországgal, Portugáliával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, Sziámmal és Cseh-Szlovákországgal 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerzõdés becikkelyezésérõl

• 1. § Tekintettel a kényszerhelyzetre, mely Magyarországra nézve a világháború szerencsétlen kimenetele folytán elõállott és amely annak idején a m. kir. kormánynak a békeszerzõdés aláírására vonatkozó elhatározásánál is döntõ súllyal bírt: az Északamerikai Egyesült-Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nikaraguával, Panamával, Lengyelországgal, Portugáliával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén Állammal, Sziámmal és Cseh-Szlovákországgal 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerzõdés a hozzátartozó térképpel és a békeszerzõdés egyes rendelkezéseinek függelékeivel, valamint a békeszerzõdés kiegészítéséül ugyancsak 1920. évi június hó 1. napján kelt jegyzõkönyvvel és nyilatkozattal együtt a magyar állam törvényei közé iktattatik.
• 2. § Az 1. § szerint törvénybe iktatott okmányokban foglalt kikötéseket a minisztérium hajtja végre, de amennyiben az evégbõl szükséges rendelkezések a törvényhozás tárgyaira vonatkoznak, a nemzetgyûlés elõzetes hozzájárulását kell kieszközölnie.
• 3. § A békeszerzõdésnek és függelékeinek, melyeknek helyes értelmezéséhez az 1920. május 6-án kelt kísérõlevél és válaszirat is hozzájárulnak, francia eredeti szövege és hivatalos magyar fordítása a következõ:

Békeszerzõdés
Az Északamerikai Egyesült-Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán,
amely Hatalmakat a jelen Szerzõdés Szövetséges és Társult Fõhatalmaknak nevez,
Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nikaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam, Sziám és Cseh-Szlovákország,
amelyek a fentebb megnevezett fõhatalmakkal együtt a Szövetséges és Társult Hatalmakat alkotják,
egyrészrõl;
és Magyarország
másrészrõl;
tekintettel arra, hogy Békeszerzõdés köthetése céljából Ausztria-Magyarország volt császári és királyi Kormányának kérelmére a Szövetséges és Társult Fõhatalmak 1918. évi november hó 3-án Ausztria-Magyarországnak fegyverszünetet engedélyeztek és ezt Magyarországra vonatkozólag az 1918. évi november hó 13-án kötött katonai egyezménnyel kiegészítették,
tekintettel arra, hogy a Szövetséges és Társult Hatalmak szintén óhajtják, hogy szilárd, igazságos és tartós béke lépjen annak a háborúnak helyébe, amely háborúba, közvetlenül vagy közvetve, Ausztria-Magyarország ellen, többen közülök egymásután sodródtak bele, s amely háború Ausztria-Magyarország volt császári és királyi Kormányának 1914. évi július hó 28-án Szerbiához intézett hadüzenetével és az Ausztria-Magyarországgal szövetséges Németországnak ellenségeskedéseivel kezdõdött,
tekintettel arra, hogy a volt Osztrák-Magyar Monarchia ma már nem áll fenn és helyébe Magyarországon magyar nemzeti Kormány lépett;
evégbõl a Magas Szerzõdõ Felek meghatalmazottaikká kijelölték, még pedig:
(következik a meghatalmazottak megnevezése),
akik jó és kellõ alakban talált meghatalmazásaik kicserélése után a következõ rendelkezésekben állapodtak meg:
A jelen Szerzõdés életbelépésével a hadiállapot megszûnik.
Ettõl az idõtõl kezdve s a jelen Szerzõdés rendelkezéseinek fenntartásával, a Szövetséges és Társult Hatalmak Magyarországgal hivatalos érintkezésbe lépnek.

I. RÉSZ

(következik a békeszerzõdés)

XIV. RÉSZ

Függelék

• 364. Cikk. A jelen Szerzõdésnek ez a kifejezése: "a volt Magyar Királyság" magában foglalja Bosznia-Hercegovinát is, hacsak a szöveg mást nem mond. Ez a rendelkezés nem érinti Ausztriának erre a két területre vonatkozó jogait és kötelezettségeit.

A jelen Szerzõdés, amely francia, angol és olasz nyelven készült, meg fog erõsíttetni; eltérés esetében a francia szöveg lesz irányadó, kivéve az I. részt (A Nemzetek Szövetségének Egyességokmánya) és a XIII. részt (Munka), amelyekre nézve a francia és az angol szövegek ereje azonos lesz.
A megerõsítõ okiratok letétele, mihelyt lehetséges, Párísban fog végbemenni.
Azok a Hatalmak, melyek Kormányának Európán kívül van székhelye, arra szorítkozhatnak, hogy párisi diplomáciai képviselõjük útján tudatják a Francia Kormánnyal a saját megerõsítésük megtörténtét és ebben az esetben mielõbb át kell szolgáltatniok a vonatkozó okiratot.
Az elsõ jegyzõkönyvet a megerõsítõ okiratok letételérõl fel kell venni, mihelyt a Szerzõdést egyrészrõl Magyarország, másrészrõl a Szövetséges és Társult Fõhatalmak közül három megerõsítette.
Az elsõ jegyzõkönyv keltének idõpontjában a Szerzõdés életbelép azok között a Magas Szerzõdõ Felek között, amelyek azt ekként megerõsítették.
A jelen Szerzõdésben kitûzött összes határidõk számításánál ez a kelet lesz az életbelépés idõpontja.
Minden más tekintetben a Szerzõdés minden egyes Hatalomra nézve a saját megerõsítõ okirata letételének idõpontjában lép életbe.
A Francia Kormány minden aláíró Hatalommal közli a megerõsítõ okiratok letételérõl felvett jegyzõkönyveknek megfelelõen hitelesített egy-egy másolatát.
Ennek hiteléül a fentnevezett meghatalmazottak a jelen Szerzõdést aláírták.
Kelt a Trianonban, az egyezerkilencszázhuszadik évi június hó 4. napján, egyetlen példányban, amely a Francia Köztársaság Kormányának levéltárában marad elhelyezve és amelynek hiteles másolatát minden egyes aláíró Hatalom részére meg kell küldeni.
(Következnek az aláírások.)

• 4. § A békeszerzõdés I. részének (A Nemzetek Szövetségének Egyességokmánya) és XIII. részének (Munka), valamint e részek függelékeinek a francia eredeti szöveggel azonos erejû angol eredeti szövege a következõ:

(Következik az angol eredeti szöveg.)

• 5. § A békeszerzõdést kiegészítõ jegyzõkönyv francia eredeti szövege és hivatalos magyar fordítása a következõ:

Jegyzõkönyv
Azoknak a feltételeknek szabatos meghatározása végett, amelyeknek szem elõtt tartásával kell a mai napon aláírt Szerzõdés némely rendelkezését végrehajtani, a Magas Szerzõdõ Felek között egyetértés áll fenn arra nézve, hogy:

• 1. Azoknak a személyeknek a névsorát, akiket Magyarország a 157. Cikk második bekezdéséhez képest a Szövetséges és Társult Hatalmaknak kiszolgáltatni köteles, a Szerzõdés életbelépését követõ hó folyamán fogják a Magyar Kormánnyal közölni.
• 2. A 170. Cikkben és a IV. Függelék 2., 3. és 4. szakaszaiban említett Jóvátételi Bizottság, valamint a 163. Cikkben megjelölt Külön Osztály a gyártási titkoknak vagy más bizalmas természetû adatoknak közlését nem követelhetik.
• 3. A Szerzõdés aláírásának idõpontjától kezdve s az ezt követõ négy hónap alatt Magyarország számára fennáll a lehetõség arra nézve, hogy a jóvátételre vonatkozó munkálatok gyorsítása, az eljárás megrövidítése és a határozathozatal siettetése céljából a Szövetséges és Társult Hatalmaknak megvizsgálás végett okiratokat és javaslatokat terjeszthessen elõ.
• 4. Azok ellen, akik a magyar javak felszámolásánál büntetendõ cselekményt követnek el, eljárást kell indítani, s a Szövetséges és Társult Hatalmak átveszik mindazokat az adatokat és bizonyítékokat, amelyeket a Magyar Kormány ebben a tekintetben rendelkezésükre bocsát.

Kiállíttatott francia, angol és olasz nyelven azzal, hogy eltérés esetében a francia szöveg az irányadó, a Trianonban, az egyezerkilencszázhuszadik évi június hó 4. napján.

• 6. § A békeszerzõdést kiegészítõ nyilatkozat francia eredeti szövege és hivatalos magyar fordítása a következõ:

Nyilatkozat
Abból a célból, hogy a háború alatt történt hajó- és hajórakománysülyesztés folytán keletkezett veszteségeket a legkisebb mértékre szorítsa és hogy a megmenthetõ hajóknak és hajórakományoknak visszaszerzését, valamint a magánosok részérõl erre vonatkozólag emelhetõ kártérítési igények rendezését megkönnyítse, a Magyar Kormány kötelezi magát, hogy közölni fogja mindazokat a birtokában levõ adatokat, amelyek a magyar tengeri haderõ részérõl az ellenségeskedések idõtartama alatt elsülyesztett vagy megrongált hajókra vonatkoznak és amelyeket a Szövetséges és Társult Hatalmak állampolgárai felhasználhatnak.
A jelen Nyilatkozat francia, angol és olasz nyelven állíttatott ki azzal, hogy eltérés esetében a francia szöveg az irányadó, a Trianonban, az egyezerkilencszázhuszadik évi június hó 4. napján.

• 7. § A békeszerzõdéshez tartozó térkép a jelen törvényhez van csatolva, mint annak kiegészítõ része.
• 8. § A jelen törvény kihirdetése napján lép életbe, még pedig a békeszerzõdés életbelépésének napjától kezdõdõ hatállyal. A békeszerzõdés életbelépésének napjától kezdõdõ hatállyal. A békeszerzõdés életbelépésének napját a minisztérium rendelettel közzéteszi.

2. 6. Nevesebb nemzetközi jogi jogászaink a vizsgált korszakban
Az I. világháború után kezdett a magyar jogtudomány a nemzetközi joggal behatóbban foglalkozni, a magyar állam újbóli, teljes függetlenségét követõen. Megjelentek magyar tankönyvek is a viszonylag új témakörben. Meg kell említeni Thegze Gyula, Faluhelyi Ferenc, Buza László, Irk Albert és Gajzágó László nevét. A nemzetközi joggal foglalkozó magyar jogászok kutatásának középpontjába a 364 cikkelyes trianoni békeszerzõdés, különösen annak a nemzeti kisebbségekre vonatkozó rendelkezései kerültek, megemlítendõ e témakörben Balogh Artúr, Buza László, Faluhelyi Ferenc és Flachbart Ernõ jogászok neve.

2. 7. A háború, mint bûncselekmény…
„(…) a politika – az osztályok viszonya…” (Lenin Mûvei. Szikra, Budapest 1953. 32. kötet, 238. o.)
„A háború a politika folytatása más eszközökkel. Minden háború elválaszthatatlanul azzal a politikai renddel függ össze, amelybõl fakad. Azt a politikát, amelyet egy bizonyos hatalom s ezen a hatalmon belül egy bizonyos osztály a háború elõtt hosszú idõn át folytatott, ugyanazon osztály elkerülhetetlenül és egészen biztosan tovább folytatja a háború alatt is, csak éppen a tevékenység formáját változtatja meg.” (Lenin Mûvei. Szikra, Budapest 1952. 24. kötet, 415. o.) Eredetileg Karl von Clausewitz (1780 – 1831) porosz tábornok és hadtudós megállapítása volt az a gondolat, hogy „a háború a politika folytatása más eszközökkel.” A tábornok fõ mûvében, „A háborúról” (I – II. kötet, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1962.) címû könyvében írt errõl.

Ha egy pár mondatban kellene összefoglalni – a véleményem szerint létezõ – a társadalmi osztályok és a háború kapcsolatát, akkor mindenekelõtt azt fogalmazhatjuk meg, hogy az osztálykülönbségek – amelyek kimondva vagy kimondatlanul, de minden társadalomban a mai napig jelen vannak – végsõ soron a termelési módban gyökereznek, amely meghatározza aztán az egyes osztályok érdekeit, jellegüket és történelmi sorsukat, ezzel együtt tehát az egyes osztálypolitikákat és az osztályok közötti politikai viszonyokat, valamint magát a „nagypolitikát” is. Tulajdonképpen a politika tehát a gazdaság általánosítása és betetõzése, éppen ezért jutnak a társadalmi erõk összeütközésében – így a háborúban is – a politika, illetve a politikai viszonyok döntõ szerephez.
Clausewitz a politikán a külpolitikát értette, Lukács szerint viszont a háború mindenekelõtt a társadalom osztályszerkezetét közvetlenül kifejezõ belpolitika folytatása, a társadalmi viszonyok egész rendszerével összefüggõ politikai tevékenységnek egy sajátos formája, olyan különleges helyzet, amelyben az osztályok politikájukat fegyveres küzdelemben valósítják meg. (Dr. Lukács Tibor: i. m. 31. o.) Lukács megjegyzi továbbá, hogy a külpolitikának a belpolitikától való függése nem abszolút. Szerinte az adott társadalom berendezkedése és osztályszerkezete határozza meg a politikát, tehát annak egészét, de a bel- vagy a külpolitika jelentõsége konkrét történelmi körülmények között változhat. A háborút megelõzõ években, különösen pedig a háború idején a külpolitika rendszerint döntõ hatással van a belpolitikára. (Dr. Lukács Tibor: i. m. 32. o.) Véleményem szerint azonban ez pont fordítva igaz inkább, hiszen a mindenkori belpolitika határozza meg alapvetõen a külpolitikát (is). A Lukács-féle fejtegetésrõl lásd még: Marx – Engels Mûvei. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1967. 21. kötet, 352. o.

Lenin szerint: „…a háború jellege és sikere leginkább a háborút viselõ ország belsõ rendjétõl függ (…) a háború az ország háború elõtti belpolitikájának tükrözõdése.” (Lenin Mûvei. Szikra, Budapest 1953. 30. kötet, 139. o.) „Tudjuk, hogy a legtöbb háború egyes dinasztiák érdekeiért folyt és ezeket dinasztikus háborúknak nevezték. Spartacus a leigázott osztály védelmére indított háborút a rabszolgaság korában. Ugyanilyen háborúk folytak a gyarmati elnyomás korszakában, amely még ma sem szûnt meg. Ezek a háborúk igazságos háborúk voltak, ezek a háborúk nem ítélhetõk el.” (Vlagyimir Iljics Lenin: A háborúról, a hadseregrõl és a haditudományról. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1961. 436. o.) Lenin az elsõ világháborút ekképp értékelte: „… a jelenlegi imperialista háború két nagyhatalmi csoport imperialista politikájának folytatása, ezt a politikát pedig az imperialista korszak viszonyainak összessége hozta létre és táplálja.” (Vlagyimir Iljics Lenin: Válogatott Mûvek. Szikra, Budapest, I. 1030. o.)

A marxista – leninista világfelfogásban egyébként a háborúk különböztek egymástól, mert tudniillik különbözõek voltak az azokat kiváltó történelmi feltételek, és így sajátosak voltak az azokat közvetlenül kiváltó okok, de sajátosak voltak azok a célok is, amelyek érdekében a háborúkat viselték, eltérõek voltak ezért tehát az eredményeik is. Ezért nem vezethetnek el e világfelfogás szerint a háborúk lényegéhez a formális meghatározások. Az igaz ugyan, hogy a fegyveres összeütközés a háborúk legfõbb ismertetõ jegye, azonban: „A háború lényege, vagyis az a döntõ vonása, amely a társadalom békés állapotától minõségileg megkülönbözteti, nem más, mint meghatározott osztályok, államok (koalíciók) politikájának erõszakos eszközökkel, fegyveres küzdelemmel való folytatása.” (A marxizmus – leninizmus a háborúról és a hadseregrõl. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1972. 18. o. A mû eredetileg 1968-ban került kiadásra Moszkvában.)

Egészen a felvilágosodásig a háború egy természetes dolognak számított, sõt, volt olyan nemzetközi jogász, aki úgy gondolta, hogy a háború a természetes állapot, amit hosszabb – rövidebb békés idõszakok szakítanak meg. Aztán a francia polgári forradalom 1790. évi május 22. napi dekrétumában jelentette ki elõször egy nemzet, hogy (Franciaország) lemond mindennemû hódító háború vitelérõl és hatalmát sohasem fogja más népek elnyomására felhasználni. A megfogalmazott elvet aztán Napóleon ugyan nem tartotta be, de fontos volt ez a momentum mégiscsak azért, mert valami újat, valami haladó szellemût mondott ki. Addig ugyanis a teoretikusok többsége a háborút a kezdetektõl fogva létezõ, elkerülhetetlen, sõt szükséges jelenségként fogta föl és magyarázta. A háborút ezért nem is emberi cselekvésként, magatartásként tekintették, hanem inkább egy elkerülhetetlen állapotként. Viszont az imént említett dekrétum lemondásra tett ígéretet, vagyis megjelent ezzel valami, ami konkrét cselekvésre, tehát valami emberire, és nem pedig egy állapotra utalt. Megállapíthatjuk tehát, hogy elõször kapott hangot az, hogy a háborútól tartózkodni is lehet (kell), mert az egy tevékenység, egy emberi magatartás, éppen ezért irányítható. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, elsõsorban megerõsödésének és túlélésének okán, de ideológiai szempontok miatt is, már sokkal mélyebben foglalkozott a háború, és a béke kérdésével. 1917. október 26. napján (november 8-án a mi naptárunk szerint), az esti órákban tartotta a II. szovjetkongresszus második, és egyben utolsó ülését, amelyen Lenin beszélt a háborúról, a békérõl és a földrõl: „A béke kérdése égetõ kérdés, napjaink fájó kérdése.” „A kormány az emberiség elleni legnagyobb gonosztettnek tartja ennek a háborúnak a folytatását, amely azért folyik, hogy osszák fel az erõs és gazdag nemzetek között az általuk meghódított gyenge népeket…” (Világtörténet. VIII. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965. 36 – 37. o.) Leninnek a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek második összoroszországi kongresszusán tartott beszéde megtalálható a Lenin Mûvei sorozat 26. kötetének 247. oldalán is (Szikra, Budapest 1952.), amelyet közöl dr. Lukács Tibor idézett mûve is a kötet 36. oldalán.
Tehát végeredményben a francia dekrétum még csak egyoldalú lemondást fogalmazott meg, de már kifejezte azt, hogy a háború egy állami, és éppen ezért emberi cselekvés. A szovjet dekrétum viszont már arról beszélt tulajdonképpen, hogy a gyengébb népek meghódításáért (leigázásáért) indított támadó háború bûncselekmény, méghozzá az emberiség elleni legnagyobb gonosztett.

A nagyhatalmak a hágai békekonferenciákon (1899 – 1907) még csak a háború viselésének módjáról, és nem pedig annak eltiltásáról, vagy a támadó háború jogellenességérõl, az erõszakról való lemondásról tanácskoztak, és kötöttek sokszor megszegett megállapodásokat. Ennek ellenére a békekonferenciák komoly elõrelépést jelentettek mind a nemzetközi jog területén, mind pedig az egyes államok külpolitikai viszonyaiban is.
Az erõszakról való lemondás – konkrétan kimondva – elõször a már említett Drago–Porter Egyezményben jelent meg, 1907-ben. Ezután az 1919. évi párizsi békekonferenciák tekinthetõk a következõ jelentõs lépcsõfoknak, hiszen a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) Egyezségokmánya 1. cikkében került deklarálásra, hogy „a Magas Szerzõdõ Felek egyes esetekben kötelezettséget vállalnak a háború elkerülésére.” Látható azonban, hogy itt még nem egy általános tilalomban állapodtak meg, hanem csak egyes esetekrõl volt szó. A 10. cikk viszont már kimondta, hogy tilos olyan háború indítása, amely a szövetség valamely tagjának területi épségét, vagy politikai függetlenségét célozza támadni vagy megsemmisíteni. Konkrétan a bûnös támadó háború fogalma – mint azt korábban már láthattuk – az elsõ világháborút lezáró versailles-i békeszerzõdés 227. és 231. cikkeiben jelent meg. Ily módon – a háborúindítás korábbi, korlátlan jogával szemben – megszületett az elsõ nagy kísérlet a háború, méghozzá a bûnös, támadó háború jogellenessé tételére. Ezután következett a már említett Párizsi Paktum, amit aztán 60 állam írt alá. Itt a „Magas Szerzõdõ Felek” ünnepélyesen kijelentették, hogy elítélik a vitás nemzetközi kérdések elintézésére háború indítását, és ezért lemondanak a fegyveres összeütközésrõl, lemondanak a háborúról, mint a nemzetközi politika végsõ eszközérõl. Itt már kötelezték magukat arra, hogy bármilyen természetû és eredetû ellentéteiket kizárólag békés eszközök alkalmazásával fogják tisztázni. Az USA külügyminisztere hivatalosan kijelentette azonban azt is, hogy a védelmi háború továbbra is jogos háború. A Szovjetuniót az elõkészítõ tárgyalásokra nem hívták meg, ennek ellenére 1928. szeptember 6. napján hivatalosan is csatlakozott a Paktumhoz. A szovjet indokolás szerint: „A közvélemény elõtt objektíve bizonyos kötelezettséget ró a hatalmakra és új lehetõségeket nyújt a szovjet kormánynak ahhoz, hogy a Paktum valamennyi résztvevõje elõtt felvesse a béke ügyének legfontosabb kérdéseit – a leszerelést –, amelynek megoldása a háború elhárításának egyetlen biztosítéka.” (Lásd dr. Lukács Tibor: i. m. 40. o. A szovjetek korszakbeli szerepérõl és az 1928. évi csatlakozásáról lásd: Világtörténet. IX. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1966. 143 – 145. o.) A Szovjetunió azonban már korábban is terjesztett elõ javaslatot a leszerelésrõl, mint a háború elkerülésének egyetlen lehetséges eszközérõl. 1922-ben, a génuai konferencián javaslatot terjesztett elõ a leszerelésrõl. Miután a kérdés tárgyalását elutasították, 1922. december 2. napján leszerelési konferencia kezdõdött Moszkvában, ami azonban eredménytelenül végzõdött. Errõl bõvebben lásd: Világtörténet. VIII. kötet. i. m. 506 – 508. o.

3. A nürnbergi per
„Az élet örökös harc, az erõsebb felfalja a gyengébbet, aki bírja marja, az él igazán, aki veszedelmesen él. – ezt Nietzsche az én számomra írta… A tömeg olyan, mint az állat, amely ösztöneinek engedelmeskedik. Nem az eszével gondolkodik. Annak a ténynek, hogy sikerült lendületbe hoznom minden idõk legnagyobb népmozgalmát, ez az egyetlen magyarázata: sohasem tettem semmi olyat, ami ellenkezett volna az élet törvényeivel és a tömegek érzéseivel. Ezek az érzések alacsony fokon állnak ugyan, ám szívósan és kiszakíthatatlanul a természeti sajátosságokban gyökereznek. A tömeg élénken átérzi tapasztalatait, nem felejti el például a kenyérjegy és az infláció korát, mert amit átélt, örökké a vérében kering. A tömeg gondolat- és érzésvilága egyszerû rendben épül fel. Amit nem lehet megértetni vele, attól idegenkedik. Kizárólag azért uralkodhattam fölötte, mert figyelembe veszem életének törvényeit.” „Ha Európában területeket akarunk szerezni, nincs egyéb hátra, minthogy Oroszország rovására terjeszkedjünk. Ott, a hajdani német lovagrendek hódító harcainak útján kell a birodalomnak menetelnie, hogy a német fegyverek segítségével német ekék új rögöket szánthassanak és a német nemzet kenyeret kapjon.” (Adolf Hitler: i. m. Közli Hamsik Dusan: i. m. 38, 49. és 71. o.)

A második világháború agresszív, támadó háborúként kezdõdött el 1939. szeptember 1. napján, hajnali 4 óra 45 perckor, amikor Hitler csapatai átlépték Lengyelország határát, és rátámadtak a lengyel népre. Az elkövetkezõ 6 év mérhetetlen szenvedést és tízmilliók halálát, pusztítást, rombolást hozott majd az egész világ számára. Battaglia így értékelte röviden a háborúhoz vezetõ okokat: „A háború gyökerei nyilván jóval messzebbre nyúlnak vissza: egyrészt felismerhetõk magának a náci rendszernek a belsõ logikájában, másrészt a nyugati kormányok elutasító magatartásában, amellyel meghiúsították az agresszor megfékezésére irányuló ’békefront’ megalkotását; ennek vágya pedig ott élt Európa minden emberének szívében.” (Battaglia, Roberto: A második világháború. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1963. 57. o.) Azt mindenképpen el kell ismerni, hogy Franciaország és Anglia felelõs volt azért, hogy Hitler 1939. szeptember 1. napjáig eljuthatott…

Egy Pethõ Tibor által idézett szerzõ szerint az emberiségnek a 20. század közepéig ismert történelme folyamán 14 513 háború zajlott le, és ezekben mintegy 3640 millió ember vesztette életét. (Pethõ Tibor: A háborúk ára – ötezer év tizenötezer háborúja a fáraók korától az atomrakéta korszakig. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966. 13. o.) Az adatok helyességét Pethõ vitatja, de ez érthetõ, hiszen még csak megközelítõ adatokat adni is szinte lehetetlen vállalkozás a megfelelõ források hiányában. A második világháborúról viszont meglehetõsen pontos adatok állnak rendelkezésünkre. A fegyveres erõkhöz behívottak száma 110 millió volt, a halottaké pedig 32 millió, szemben az elsõ világháború 70 millió behívottjával, illetve 10 millió halottjával. Megsebesült 35 millió ember. (Lásd: A második világháború története. Zrínyi Könyvkiadó, Budapest 1963. 538 – 539. o.) Ezek az adatok a fegyveres erõk tagjaira vonatkoznak, mert egyéb adatok, például az Amerikai Egyesült Államok kongresszusi könyvtárának K. Heining által 1957-ben, Frankfurt am Main-ban közétett adatai szerint összesen mintegy 55 millió halottról lehet beszélni. A Világtörténet mintegy 50 millió ember halálát említi. (X. kötet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1966. 582. o. Lásd: „A második világháború mérlege”) Az mindenképpen tényként kezelendõ, hogy a Szovjetunió hozta a legnagyobb áldozatot a fasizmus elleni harcban. Több mint 20 millió szovjet ember halt meg, ennek nagyjából a fele a polgári lakosság körébõl került ki. A német és egyéb megszálló csapatok 1710 várost és falut romboltak le, Kijev, Sztálingrád vagy Leningrád például teljesen romba dõlt. Mintegy 32 ezer üzem, valamint 65 ezer kilométernyi vasútvonal pusztult el. A szovjetek anyagi kára megközelítõleg 679 milliárd rubel (128 milliárd dollár) volt. De a háború végére persze Németország is romokban hevert. Ezek az adatok a Világtörténet. X. kötet (i. m.) 586. oldalán találhatóak.

Tekintsük át elõször a hitleri Németország által megszegett vagy megsértett nemzetközi egyezményeket, megállapodásokat. A németek megsértették:

- az 1899. július 29. napi hágai egyezményt a nemzetközi viták békés úton történõ megoldásáról, a szárazföldi hadviselés törvényeirõl és szokásairól, valamint a betegekre és sebesültekre vonatkozó genfi egyezmény kiterjesztésérõl a tengeri hadviselésre;

- az 1907. október 18. napi hágai egyezményt a nemzetközi viták békés úton történõ megoldásáról, az erõszaktól való tartózkodásról az államközi tartozások behajtására, a szárazföldi háborús cselekményrõl, a tengeri hadviselés törvényeirõl és szokásairól stb.;

- az 1919. június 28. napi versailles-i békeszerzõdést;

- az 1925. október 16. napi locarnói szerzõdést;

- az 1926. május 20. napi német – holland egyezményt;

- az 1926. június 2. napi német – dán egyezményt;

- az 1928. augusztus 27. napi Párizsi (Kellog – Briand) Paktumot;

- az 1929. szeptember 11. napi német – luxemburgi szerzõdést;

- az 1934. január 26. napi német – lengyel meg nem támadási deklarációt;

- az 1935. május 21. napi függetlenségi szavatosságot Ausztria részére;

- az 1936. július 11. napi osztrák – német megállapodást;

- az 1936. szeptember 26. napi, Csehszlovákiának nyújtott szavatosságot;

- az 1937. január 30. napi, Hollandiának nyújtott szavatosságot;

- az 1938. szeptember 29. napi Müncheni Egyezményt – Ausztria bekebelezése után Hitler Csehszlovákia egy jó részét is meg akarta szerezni. A már-már háborúval fenyegetõ válságot a Münchenben összeült német, olasz, angol és francia politikusok úgy oldották meg, hogy Hitlernek engedve, Németország megkapta a Szudéta-vidéket. Ezt a megállapodást nevezzük Müncheni Egyezménynek;

- az 1939. május 31. napi meg nem támadási egyezményt Dániával;

- az 1939. augusztus 23. napi meg nem támadási egyezményt a Szovjetunióval – Az elsõ világháború utáni elszigeteltségébõl kiutat keresõ Németország 1926. április 26. napján írta alá a Szovjetunióval a berlini barátsági és semlegességi szerzõdést. A 13 évvel késõbbi egyezményt már nem az elszigeteltségbõl való kitörés, hanem a lengyelek elleni háború nyitányaként, közvetlen elõzményeként és mintegy biztosíték gyanánt írta alá Ribbentropp német és Molotov szovjet külügyminiszter. Az egyezmény deklarálta: „A két szerzõdõ fél kötelezi magát, hogy tartózkodik minden egymás elleni támadástól – mind egyedül, mind más hatalmakkal közösen.”
;
- az 1939. szeptember 30. napi ünnepélyes nyilatkozatot Norvégia és Luxemburg részére;

- valamint, az 1939. október 6. napi, Jugoszláviának nyújtott szavatosságot.
 

Jugoszlávia mindinkább közeledett a hitleri Németországhoz, és 1941 elején csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez is, amivel a fiatal balkáni állam a Berlin – Róma tengely csatlósává vált. Mivel sem a szláv néptömegek, sem pedig a hadsereg nem támogatta ezt az irányvonalat, ezért államcsínnyel megbuktatták a fasisztabarát kormányt, az új jugoszláv vezetés pedig egyértelmûen nyitott a szovjetek felé. A németeknek ez a legrosszabbkor jött, ugyanis nem hagyhattak a hátukban egy szovjetbarát országot a küszöbönálló orosz hadjárat elõestéjén. Így a Szovjetunió elleni támadást elhalasztva, Hitler az egész Balkán elfoglalására, és a britek Görögországból való kiûzésére adott parancsot. 1941. március 27. napján már készen állt a haditerv, amiben hazánknak dicstelen szerep jutott. Annak ellenére, hogy 1940. december 12. napján állandó békérõl és örök barátságról szóló szerzõdést írtunk alá déli szomszédunkkal, Horthy utasítást adott a délvidéki bevonulásra. Így 1941. április 3. napján Teleki Pál megírta búcsúlevelét, majd öngyilkos lett, a magyar csapatok pedig néhány nap múlva megindultak a németek oldalán a szláv állam ellen. A miniszterelnök búcsúlevelében így fogalmazott: „Fõméltóságú Úr! Szószegõk lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerzõdéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bûnös vagyok. Teleki Pál” „Fõméltóságú Úr! Ha cselekedetem nem is sikerülne teljesen, és még élnék, ezennel lemondok. Mély tisztelettel Teleki Pál” (Forrás: Horthy – Magyarország részvétele Jugoszlávia megtámadásában és megszállásában 1941 – 1945. Zrínyi, Budapest 1986. Idézi: Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A Délvidéki hadmûvelet 1941. április. Puedlo Kiadó. 34. o.) De a levél megtalálható a Magyarország és a második világháború. (Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1959. Titkos diplomáciai okmányok... 329. o.) címû mûben is. Teleki 1941. április 3. napjára virradó éjjel lõtte fõbe magát.

„Hadparancs! Honvédek! A kötelesség ismét arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk. Mindig bevált katonai erényeitekre és fegyelmetekre építve bízom benne, hogy ezt az új feladatot is tökéletesen fogjátok megoldani. A magyarok Istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Elõre az 1000 éves déli határokra. Budapest, 1941. évi április hó 10. napján. HORTHY s. k. (Rendelet száma 24.317/Elnöki osztály 1941. április 11-én) vitéz BARTHA s. k.” A hadparancsot lásd Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: i. m. 71. o.

Molotov 1942 januárjában nyilatkozatot tett közzé, miszerint a második világháború az emberiség történetének rendkívüli háborúja, ugyanis a békeszeretõ népek kiirtását célozza, és oly mértékben tapad a náci, fasiszta rendszerhez, hogy annak megbüntetését és a háborús bûnösök felelõsségre vonását az egész józanul gondolkodó világ helyesli és kívánja. Hasonló, nyomatékos hangvételû nyilatkozatokban figyelmeztették a náci vezetõket és katonákat a háború utáni felelõsségre vonásukra Roosevelt és Churchill, valamint De Gaulle is. (Lásd: Gárdos Miklós: i. m. 9. o.) Az ebbe az irányba tett elsõ fontos, közös elhatározású, nemzetközi lépés az 1942. december 17. napján kiadott közös proklamáció volt, amelyben a szövetségesek 12 állam támogatásával kiadott közös nyilatkozatban ünnepélyes keretek között erõsítették meg abbéli elhatározásukat, miszerint megbüntetik az „emberirtásért” felelõs személyeket. Majd a következõ fontos, mérföldkõnek számító deklaráció az amerikai-angol-kínai-szovjet négyhatalmi konferencián megfogalmazott moszkvai nyilatkozat – ismertebb nevén az 1943. október 30. napi Moszkvai Deklaráció – volt, 1943 októberében. A szovjet kormány javaslatára hívták össze az angol, amerikai és szovjet külügyminiszterek értekezletét Moszkvába, 1943. október 19. és október 30. között. Elsõsorban a háború megrövidítésének lehetõségeivel foglalkoztak, így azzal a fõkérdéssel is, hogy mikor nyílhat meg a második front. A külügyminiszterek azonban egy deklarációt is elfogadtak, melyben említést tettek Hitler és csatlósai kegyetlenkedéseirõl, és figyelmeztették a náci párttagokat, tiszteket, katonákat, SS egységeket, miszerint, akit a megszállt területeken elkövetett rablásokban, fosztogatásokban és gyilkosságokban felelõsség terhel, azt bûncselekményei elkövetésének színhelyén bíróság elé fogják állítani, és az illetõ ország törvényei szerint fogják megbüntetni. Deklarálta a nyilatkozat, hogy össze kell állítani a földrajzi helytõl független háborús bûnösök listáját is. A külügyminiszterek az Egyesült Nemzetek 32 állama nevében jártak el, a konferencia utolsó napján pedig külön nyilatkozatot fogadtak el az egyetemes biztonságról is, amelyhez immár Kína is csatlakozott.
Az 1943. november 28. és december 1. között zajló teheráni konferencián is szó esett a háborús bûnösök megbüntetésérõl, éppúgy, mint az 1945. február 4. és február 11. között zajló jaltai, valamint az 1945. július 17. és augusztus 2. között megrendezésre került potsdami konferenciákon is. (Errõl lásd: Teherán – Jalta – Potsdam. Dokumentumgyûjtemény. Második kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1972.)

A moszkvai nyilatkozatban kifejtett elvek végrehajtásáról a londoni egyezmény keretében döntöttek a szövetséges hatalmak, amit 1945. augusztus 8. napján írtak alá, „A tengely európai háborús fõbûnöseinek üldözése és megbüntetése tárgyában.” A tengely európai államai Németország és Olaszország voltak, akik 1936-ban kötötték meg a Berlin-Róma tengely fasiszta szövetséget, innen származik a tengelyhatalmak elnevezés is. Tehát míg az elsõ világháborúban a központi-hatalmak háborúztak az antant-hatalmakkal, addig a második világégés során a tengelyhatalmak a Szövetségesekkel. A tengelyhez 1940-ben csatlakozott Japán, ezután nevezték ezt a szövetséget Berlin-Róma-Tokió háromszögnek. A japán fegyverletétel után a londoni egyezményhez hasonló megállapodás jött létre a japán háborús bûnösök felelõsségre vonására is.
A Londonban, az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió által megkötött egyezmény, amelyhez további 19 állam csatlakozott, az európai tengelyhatalmak háborús fõbûnöseinek felelõsségre vonásáról és megbüntetésérõl szólt. A 7 cikkbõl álló egyezmény fenntartotta azt az elvet, hogy minden háborús bûnöst abban az országban kell felelõsségre vonni, ahol a cselekményét elkövette, illetve a felelõsségre vonás az adott ország törvényei szerint kell, hogy történjen. Azoknak a háborús fõbûnösöknek pedig, akiknek cselekményeit nem lehet földrajzi helyhez kötni – mert bûnös magatartásuk több országra, globálisan is kihatott –, nemzetközi katonai törvényszék elõtt kell felelniük tetteikért. Az egyezmény aláírásával egyidejûleg elfogadták a felállítandó nemzetközi büntetõtörvényszék szabályzatát is (Charter).
A Charter 6. cikke állapította meg, hogy mely bûncselekmények elkövetõi felett ítélkezik a nemzetközi bíróság. Alapvetõen három, nemzetközi, a háborúval vagy fegyveres összeütközésekkel összefüggõ bûncselekményt állapított meg: a) Béke elleni bûncselekmény. Ilyen az agresszív, a nemzetközi egyezmények megsértésével kezdeményezett, támadó háború megszervezése, elõkészítése, kirobbantása vagy viselése, továbbá ilyennek számít az olyan tervben vagy összeesküvésben való részvétel is, amely béke elleni bûncselekmény elkövetésére irányul. b) Háborús bûncselekmény. Ezt a deliktumot az követi el, aki a háborúnak nemzetközi egyezményekben rögzített törvényeit és szokásait megsérti. Ide sorolható a megszállt területek polgári lakosságának legyilkolása, elhurcolása vagy kínzása, hadifoglyok megölése vagy kínzása, túszok meggyilkolása, a társadalmi (állami) vagy magántulajdon elrablása, fosztogatás, városok és falvak céltalan rombolása, és ide tartoznak a katonai szempontból indokolatlan és szükségtelen, egyéb rombolások és pusztítások is. c) Emberiség (azaz pontosabban megfogalmazva emberiesség, hiszen nem az egész emberiség ellen irányuló cselekményekrõl van itt szó, hanem sokkal inkább – a nemzetközi jogban elfogadott elnevezés szerint – a humanitárius jogot sértõ deliktumokról) elleni bûncselekmény. Ide pedig a háború kitörése elõtt vagy alatt, a polgári lakosság sérelmére elkövetett gyilkosságok tartoznak, illetve a polgári lakosság kiirtása, rabságba vitele vagy túszként felhasználása, valamint a lakosság üldözése politikai, faji vagy vallási okokból.

Ehhez képest különleges volt Adolf Eichmann pere, hiszen õ bûncselekményeit a zsidóság ellen, de nem Izraelben követte el, mégis ott vonták tetteiért felelõsségre. Eichmann volt a fõ felelõs az európai „zsidótlanítás”, pontosabban a zsidódeportálások zavartalan lebonyolításáért, tehát õ felelt, de õ is intézte a zsidók országonkénti, „szakszerû” deportálásának zavartalan lebonyolítását. Csak egy jellemzõ részletet közölnék: 1944 kora nyarán, a budapesti német követségen Wilhelm Höttl tanácsos, Heinrich Himmler SS-vezér magyarországi megbízottja, azt kérdezte Eichmanntól: „Adolf, igazában mennyi a legyilkolt zsidók száma?” A válasz: 4 millió a megsemmisítõ táborokban, és még további 2 millió más módon. Az 1945-ös nürnbergi perben Höttl részletesen beszámolt az 1944. évi, kora nyári budapesti beszélgetésrõl, amit a magyarországi zsidódeportálás fõ szervezõjével, Eichmann-nal folytatott. Eichmann már e beszélgetés elhangzásakor tudta, hogy õt háborús fõbûnösként fogják kezelni, azt azonban nem gondolhatta, hogy mégsem nemzetközi bíróságon, hanem egy zsidó bíróság elõtt fog majd felelni tetteiért. Pedig a „halál logisztikusának” felelõsségre vonása sokat váratott magára. Eichmann – aki hamis nevet használva, a Waffen-SS hadnagyának adta ki magát, és így esett amerikai fogságba – 1946. február 5. napján megszökött a hadifogolytáborból. Hamis papírokat Joseph Urban, a GESTAPO korábbi magyarügyi szakértõje segítségével szerzett, majd egy észak-németországi kis faluba került, ahol erdõmunkásként és tyúktenyésztõként dolgozott. Argentínába a katolikus egyház segítségével jutott ki. A Vatikáni Segélybizottság részérõl Alois Hudal bíboros foglalkozott Eichmann kivándorlási ügyével, a fõpapról köztudott volt, hogy szimpatizált a nácikkal. Õ vállalt érte felelõsséget a Nemzetközi Vöröskeresztnél, ugyanis ez volt az úti okmány kiadásának feltétele. Eichmann pedig hithû katolikusnak vallotta magát, így aztán Ricardo Klement – ezt a nevet vette fel – zöld utat kapott. A gyors beutazást a genovai argentin konzulátuson a szülõhazájába a háború után visszatért Horst Carlos Fuldner segítette a tengerentúlról, aki Himmler stábjának tagja volt, és 1945 után gazdag Buenos Aires-i vállalkozó lett belõle, aki rengeteg náci Dél-Amerikába menekülését segítette. Eichmann elõször Észak-Argentínába, majd pedig a fõvárosba költözött, és szerényen fizetõ állásokban dolgozott, egyébként pedig élénk társadalmi életet élt a német náci menekültek és bevándorlók között. A Gehlen tábornok vezette német kémszolgálat meglehetõsen pontos információkkal rendelkezett róla, már 1952. június 24. napján befutott a jelentés Pullachba a „35/a forrás”-tól, Klement fellelhetõségének a megjelölésével. A pullachi kémszolgálati csoport nem adta tovább az információt, de egy, az ügy részleteibe betekintéssel rendelkezõ német ügyész értesítette a MOSZAD-ot. Az izraeli titkosszolgálat elindította a hajtóvadászatot, majd 1960. május 21. napján az ügynökök kézre is kerítették Eichmannt. Pár nap múlva egy „eszméletlenségig részeg utaskísérõt” támogattak fel a „kollegái” egy Izraelbe induló repülõgépre. Az Eichmann-perrõl, annak 50 éves évfordulóján részletes elõadást tartott Budapesten Gabriel Bach, az Izraeli Legfõbb Bíróság nyugalmazott bírája, aki a per helyettes fõügyésze volt. „Eichmann teljesen azonosult bûntetteivel, személyes háborújának tekintette a zsidó nép kiirtását, tetteit soha nem bánta meg” – mondta el az üggyel 2 évig foglalkozó Bach. „Kilenc hónapig egy teljesen kiürített börtönben dolgoztunk a tárgyalás elõtt, több százezer dokumentumot vizsgáltunk, Eichmannal szinte együtt laktunk. Ragaszkodtam ahhoz, hogy minden országból legyenek tanúk, az írásos dokumentumok és egyéb bizonyítékok mellett. Magyarországról érkezett a legtöbb tanú.” A per 1961. április 11. napján kezdõdött Jeruzsálemben. Bach felidézte, hogy a tárgyalás során Eichmann mindig öltönyben jelent meg, nyugodt volt és semmit sem bánt meg, kivéve azt, hogy nem volt még kegyetlenebb. A vád felmutatta a Rudolf Höss auschwitzi lágerparancsnoktól származó dokumentumot, amely Eichmannt szállítási, parancsnoki és nyilvántartó hatóságként nevezte meg, egyértelmûen feltárva, hogy Eichmann irányította zsidók millióinak a szervezett deportálását a haláltáborokba. Az izraeli bíróság bûnösnek találta a zsidó nép és az emberiség elleni háborús bûnökben, ezért 1961. december 15. napján, másodfokon is halálra ítélték. Ramlában akasztották fel 1962. május 31. napján, a hamvait pedig a Földközi- tengerbe szórták. Gabriel Bach elõadásáról a Vasárnapi Hírek címû hetilap 28. évfolyamának 16. száma (2011. április 17., 9. oldal) közöl egy cikket.

A Londoni Egyezmény azért volt óriási jelentõségû, mert ugyan nem elõször fordult elõ, hogy nemzetközi bíróság felállítására született egyezmény, de elõször fordult elõ az, hogy bûnös, támadó háború okozói felett egy bíróság, a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék ítélkezett. 1945. november 20-án ült össze elõször, elnöke Robert H. Jackson bíró lett. (A témakörrel foglalkozik Schmidt Mária a „Politikai igazságszolgáltatás a háború utáni Európában. In.: Diktatúrák ördögszekerén. Magvetõ, 1998.” címû munkájában is.)
Az egyezményt megkötõ hatalmak (Szovjetunió, USA, Nagy-Britannia és Franciaország) kormányai egy-egy közvádlót jelöltek ki a vizsgálatok lefolytatására, és a vádiratok elkészítésére. Az ítélõbíróságba is szintén egy-egy személyt, mint bírót, illetve szintén egy-egy szakembert, mint helyettes bírót delegáltak e hatalmak. A perrõl részletesen lásd: G. M. Gilbert: Nürnbergi Napló. Magvetõ Kiadó, Budapest 1967. illetve A. Poltorak: Nürnbergi Epilógus. Magvetõ Kiadó, Budapest 1967. Az amerikai fõügyész az a dr. Kempner lett, aki egykor a weimari Németország egyik vezetõ jogásza volt, majd emigrációba kényszerült Hitler uralma idején. Õ tette azt a megállapítást az 1960-as évek végén, miszerint „valószínûnek látszik: legkevesebb 27 000, de talán 100 000 eddig még felelõsségre nem vont náci bûntettes él az NSZK területén.” (Gárdos Miklós: i. m. 11. o.)
Ehhez a megállapításhoz kapcsolódó, magyar vonatkozású adat, hogy például 1969-ben kezdõdött el Frankfurt am Main-ban két volt SS tiszt pere, akik aktív résztvevõi voltak a magyarországi deportálásoknak és gyilkosságoknak. Õk Hermann Krumey SS-Obersturmbannführer és Otto Hunsche SS-Hauptsturmführer voltak. (Gárdos Miklós: i. m. 13. o.) A magyarországi zsidó deportálásokat intézõ, ún. Sondereinsatzkommando két vezetõjét bûnösnek találták és elítélték – megközelítõleg, mert pontos számadat a mai napig nem áll rendelkezésre – 443 351 zsidó származású magyar állampolgár náci megsemmisítõ táborokba való elhurcolásáért és jó részük azonnali meggyilkolásában – bûntársként, azaz bûnrészesként – való részvételéért. Az NSZK vádhatósága nevében dr. Schoreit fõügyész 1969. augusztus 19. napján nyújtotta be a végleges vádindítványt, de a per még 1969 õszén is folytatódott. Krumey életfogytiglani, míg Hunsche 15 évnyi fegyházat kapott. Lásd ezt bõvebben: Gárdos Miklós: i. m. 151. o. Olcsón megúszták…

A moszkvai nyilatkozat, illetve a londoni egyezmény alapján, a Charter szervezésében és eljárási szabályai szerint a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék 1945. november 20. és 1946. október 1. között ülésezett (1946. augusztus 31. napjáig 403 nyilvános tárgyalás volt az ügyben). Adolf Hitler és propagandaminisztere, Joseph Paul Goebbels a felelõsségrevonás elõl még 1945 áprilisának utolsó napjaiban az öngyilkosságba menekült. (A náci diktátor utolsó napjairól részletesen lásd: L. A. Bezimenszkij: Hitler halála. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1971.) A bíróság Hermann Göring, Joachim von Ribbentrop, Rudolf Hess, Wilhelm Keitel, Ernst Kaltenbrunner, Alfred Rosenberg, Hans Frank, Hjalmar Schacht, Karl Dönitz, Erich Raeder, Baldur von Schirach, Fritz Sauckel, Alfred Jodl, Frank von Papen, Artur Seyss-Inquart, Albert Speer, Konstantin Neurach és Hans Fritzsche felett ítélkezett. Az elsõ napon, az elnök nyitó beszédében a következõk hangzottak el: „A per, amely most kezdõdik, a maga nemében egyedülálló az igazságszolgáltatás történetében és rendkívül nagy a társadalmi jelentõsége milliók számára az egész földgolyón. Éppen ezért mindenkire, aki bármilyen formában részt vesz ebben a perben, óriási felelõsség hárul és elvárjuk tõle, hogy kötelezettségét becsületesen és lelkiismeretesen teljesítse, mindennemû részrehajlás nélkül és az igazságosság szent elveivel összhangban.” (A. Poltorak: i. m. 14. o.)

A nürnbergi pert élénk érdeklõdés kísérte hazánkban is. Errõl lásd elsõsorban: Szabó Imre: A Nürnbergi per és a nemzetközi büntetõjog. Officina, Budapest 1946. valamint Szabó Imre: A nürnbergi per jelentõsége. Társadalmi Szemle, I. évfolyam, 10. szám, 1946. október. A történelmi per jelentõs hatást gyakorolt a magyar népbíróságokra is. Az egykori hivatalos lap, a Népbírósági Közlöny sokszor visszatért a nürnbergi perre, annak tanulságaira, történéseire. Csánk Béla többször is publikált a témában. Az 1946. február 23. napján megjelent számban „Nürnberg és az új nemzetközi jog” címmel, aztán az 1946. március 16. napján megjelent számban „A nürnbergi nemzetközi bíróság és az angol parlament” címmel, illetve az 1946. augusztus 18. napi számban „A háborús bûnösök és az új nemzetközi jog” címmel írt tanulmányt. De Szabó Imre és Beér János is sokat írt, dolgozott, publikált a témában.

A vádirat indítványozta a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszéknek, hogy ne csak személyek, de egyes szervezetek bûnösségét is állapítsa meg. Az indítvány javasolta kimondani a GESTAPO (Geheime Staatspolizei), az SS (Schutzstaffel), az SA (Sturmabteilung) és az SD (Sicherheitsdienst), illetve az egész nemzetiszocialista rendszer és fasizmus bûnösségét is. Az SS (Védõ Csapat, Véderõ) és a GESTAPO tevékenységérõl részletesen lásd Jacques Delarue: A Gestapo története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1965.
A nürnbergi per során 218 ülést tartottak, a jegyzõkönyv pedig mintegy 16 ezer oldal terjedelmû volt. Csak a vádlók 2630 dokumentumot és iratot nyújtottak be. Összesen 240 tanút hallgattak ki, és 300 ezer, eskü alatt tett írásbeli vallomást tanulmányoztak át a bírák. Számos filmet tekintettek meg a per alatt, magáról a tárgyalásról pedig 27 kilométernyi hangos filmszalag készült.
Az ítélethirdetés után – amikoris a vádlottak egy része kötél általi halálbüntetést, néhányan pedig hosszú fegyházbüntetést kaptak – Göring megmérgezte magát, még mielõtt felköthették volna…

A japán kapituláció után felállított távol-keleti, Tokiói Nemzetközi Katonai Törvényszék szintén a londoni egyezmény alapján ítélkezett, itt 23 (25) japán háborús fõbûnös felett, akik közül 7 embert ítéltek halálra (köztük két miniszterelnököt, ugyanis Hideki Tojo 1941 és 1944 között, míg Kuniaki Koiso 1944 júliusa és 1945 áprilisa között volt a Japán Császárság miniszterelnöke.) De a Távol-Keletre is érvényes volt az az alapelv, hogy a háborús bûnöst ott kell felelõsségre vonni, ahol a bûncselekményeit elkövette. Így került sor például a habarovszki perre is, ahol azon japánok felett ítélkeztek, akik a baktériumfegyverek használatával figyelmen kívül hagyták a nemzetközi jog elõírásait.

Szerte Európában, így a Magyarországgal szomszédos államokban is mûködtek a háborús bûnösöket felelõsségre vonó népbíróságok. Romániában Antonescu marsallt 1946. június 1-én végezték ki, a jugoszlávok a szökésben lévõ horvát „nemzetvezetõt”, Ante Pavelicet csak távollétében tudták halálra ítélni, Csehszlovákiában Josef Tiso szlovák miniszterelnök, késõbbi köztársasági elnök 1947. április 18. napján került hóhérkézre, míg Vojtech Tuka-t, Szlovákia 1939 és 1944 közötti miniszterelnökét 1946. augusztus 20. napján végezték ki. Emil Hácha, a Cseh-Morva Protektorátus elnöke a börtönben halt meg, 1945. június 1-én. (Errõl lásd: Ceskoslovensti politici 1918 – 1991. Praha, 1991. 32. o.)
A nemzetközi büntetõbíróságokról szólva Szabó Imre emígy értékelt: „Mindnyájan tudatában vagyunk annak, hogy a nemzetközi jog és a nemzetközi büntetõbíráskodás gyenge fegyver a béke megvédésére és a háború megakadályozására. Gyenge fegyver, mert csak bizonyos keretek között érvényes; ha az indulatok egyszer elszabadulnak, a nemzetközi jog, vagy a nemzetközi büntetõbíróság képtelen gátat vetni az áradatnak. De egyrészt olyan szegények vagyunk az emberi együttélést biztosító eszközökben, hogy minden lehetõséget meg kell ragadnunk a népek közötti béke tartósítására; másrészt viszont a nemzetközi büntetõbíráskodásnak legfõbb jelentõsége talán nem is abban van, hogy megtorol bizonyos, a béke ellen elkövetett bûnöket, hanem abban, hogy kiemeli, az emberiség elé tárja ezeket a bûnös cselekedeteket.” (Szabó Imre: A Nürnbergi per… i. m. 48 – 49. o.)

Kétségtelenül, volt igazság több mint 6 évtizeddel ezelõtt megfogalmazott gondolataiban, úgy is, hogy akár a közelmúlt, akár a jelenkor háborúit vagy fegyveres összeütközéseit helyezzük a vizsgálódásunk középpontjába. Viszont – véleményem szerint – azt is kijelenthetjük, hogy a Föld népei végeredményben (alapvetõen) a támadó háború jogellenességét és a béke jogát és szeretetét vallják (és kívánják). Ebbe az irányba mutatott az Egyesült Nemzetek Szervezetének a létrehozása is.

4. Hágai bíróságok
A nemzetközi büntetõbíróságok létrejöttéig a népirtás, a háborús bûntettek vagy az emberiség elleni bûntettek miatti felelõsségre vonás a nemzeti bíróságokra hárult.
Hollandia politikai központjában három, a nemzetközi jog szempontjából fontos bíróság mûködik:

A Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice, ICJ) az ENSZ egyik fõszerve, 1945-ben alapították. Államok fordulhatnak hozzá vitás ügyeikkel, például Magyarország és Szlovákia vitáját a bõs-nagymarosi vízerõmûrõl is az ICJ rendezte el. Az ENSZ egyéb intézményei kérhetik a bíróság tanácsadó véleményét jogi kérdésekrõl, néhány éve például a Közgyûlés kérésére adott ki a bíróság állásfoglalást Koszovó elszakadásáról.

A Volt-Jugoszlávia Nemzetközi Büntetõtörvényszéket (International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, ICTY) az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1993-as határozata állította fel, az egykori Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett háborús és emberiségellenes bûncselekményeket vizsgálja. Korábbi fõügyésze, Carla del Ponte a balkáni országok EU-integrációját az ICTY-nak való együttmûködéstõl tette függõvé. (A legnagyobb bûnösök közül csak Goran Hadzicot, a horvátországi szerbek vezetõjét keresték még az új évezred második évtizedének az elején, aztán 2011 júliusának közepén õt is elfogták).

Két ad hoc nemzetközi büntetõtörvényszéket a Biztonsági Tanács az 1990-es évek közepén állított fel. A Jugoszláv Nemzetközi Törvényszéket (ICTY), ami tehát „a volt Jugoszlávia területén elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértõ cselekmények megbüntetésére létrehozott Nemzetközi Törvényszék”, az ENSZ Biztonsági Tanácsa a 827. (1993) számú határozatával hozta létre, míg a Ruandai Nemzetközi Törvényszéket (ICTR) pedig, ami „az 1994. január 1. és 1994. december 31. között Ruanda területén elkövetett népirtásért és a nemzetközi humanitárius jog egyéb súlyos megsértéséért felelõs személyek, valamint a szomszédos államok területén elkövetett népirtásért és egyéb hasonló jogsértésekért felelõs ruandai állampolgárok megbüntetésére létrejött Nemzetközi Büntetõtörvényszék”, a Biztonsági Tanács a 955. (1994) számú határozatával állította föl.

A Nemzetközi Büntetõbíróság (International Criminal Court, ICC) 2002-ben kezdte meg mûködését, célja, hogy az egész világon elkövetett a háborús és emberiségellenes bûnök ellen lépjen fel. Fõügyésze már körözést adott ki Omár al-Bashir szudáni elnök ellen a dárfúri és dél-szudáni polgárháborúban elkövetett bûnök miatt. Legutóbb pedig kérvényezte például a Kadhafi elleni elfogatóparancsot, de nehezítette a helyzetét, hogy Líbia nem részese a bíróságot felállító Római Statútumnak – ahogy az Egyesült Államok vagy Kína –, ezért a területén vagy állampolgárai ellen elkövetett bûnök sem esnek az ICC joghatósága alá.
Nézzünk meg ide egy jól érthetõ példát: „Líbiából elmenekült tanúk vallomásán alapulnak a Nemzetközi Büntetõbíróság (ICC) ügyésze szerint azok a vádak, amelyek megalapozzák Moammer Kadhafi líbiai vezetõ és társai felelõsségét az emberiesség ellen elkövetett bûnökért. "Fegyvertelen polgárok meggyilkolására adtak parancsot, például arra, hogy a katonák lõjenek a mecsetbe menekült emberekre" - mondta Luis Moreno-Ocampo kedden Brüsszelben az MTI-nek adott nyilatkozatában. Hangsúlyozta, hogy amennyiben olyan bizonyítékok kerülnének a kezébe, amelyek a felkelõk által elkövetett bûnöket támasztanák alá, ellenük is javasolná elfogató parancs kiadását, miként tette azt e hónap 16-án Kadhafi, valamint a líbiai vezetõ egyik fia és a hírszerzés fõnöke ellen. Elmondta, hogy a Kadhafiék elleni vádirat összeállítása során gondoskodnia kellett a megfelelõ tanúvédelemrõl is, ami Líbiában, a helyszínen nem lett volna lehetséges, ezért a bizonyítékokat az észak-afrikai országból elmenekült személyek tanúvallomására alapozza. Egyelõre nem tudni, hogy a hágai székhelyû ICC vizsgálóbírói tanácsa mikor foglalt állást a Moreno-Ocampo által kezdeményezett elfogató parancs ügyében. Az ügyész hangsúlyozta, hogy az ICC az ENSZ Biztonsági Tanácsának különleges felhatalmazása alapján járhat el líbiai ügyben. E felhatalmazás hiányában ezt nem tehetné, hiszen Líbia nem részese a Nemzetközi Büntetõbíróságot megalapozó római statútumnak. Ezzel kapcsolatban igyekezett eloszlatni azt a félreértést, amely az elmúlt napokban több politikusi, illetve sajtóvélekedésben hangot kapott, miszerint Szíria vonatkozásában - ahol szintén sok halálos polgári áldozata van a hadsereg és a biztonsági erõk brutális fellépésének - ugyancsak lehet számítani az ICC fellépésére. "Szíriával kapcsolatban nem tehetek semmit, hiszen az ország aláírta ugyan, de nem ratifikálta a római statútumot, és e tekintetben BT-felhatalmazás sincs" - mondta. Arra a felvetésre, hogy az Egyesült Államok felszólította Kadhafit, vonuljon számûzetésbe, és hogy ez felfogható-e a büntetõjogi felelõsségre vonás elkerülésének ajánlataként is, Luis Moreno-Ocampo leszögezte: õ soha nem alkudozik a politikusokkal. "Az én dolgom az, hogy szolgáljam az igazságszolgáltatást. Tény, hogy az államok nem mindig teljesítik kötelezettségeiket" - jegyezte meg. Az ICC ügyésze abból az alkalomból tartózkodott Brüsszelben, hogy az Európai Parlament székházában levetítették a róla és tevékenységérõl készült dokumentumfilmet. Az Emberi Jogok Határok Nélkül (HRWF) nevû nem kormányzati intézmény által szervezett vetítés elõtt Tõkés László, az Európai Parlament alelnöke mondott bevezetõt, és méltatta Moreno-Ocampo elvszerû fellépését. Az ICC ügyésze, aki számos afrikai népirtási ügyben vállalta a vád képviseletét, a nyolcvanas években Argentínában az egykori diktatúra vezetõi ellen járt el ügyészként.” (Jogi Fórum, Hírek rovat, 2011. május 25. Lásd „Az ICC ügyésze Líbiából elmenekült tanúkra alapozza Kadhafiék elleni vádjait” címû cikket. További érdekes adatok találhatóak a témában a Vasárnapi Hírek címû hetilap 28. évfolyam 22. számának – 2011. május 29. – 4. oldalán. Lásd Avar Jánosnak a „Belgrádi beáldozás”, valamint Szûcs Ágnesnek a „Hajsza a Mladicsot rejtegetõk ellen” címû írásait.)

Befejezve az ez irányú nemzetközi jogi vizsgálódást, megállapíthatjuk, hogy a legsúlyosabb delicta iuris gentium természetû ügyekben a nemzeti bíróságok joghatóságát a territorialitás és a perszonalitás elvei hozzák létre. Az elõbbi az állam büntetõhatalmának gyakorlását jelenti a területén elkövetett bûncselekmények fölött, az utóbbi pedig az állampolgárai által elkövetett bûncselekményekre vonatkozik. Ezenkívül, egyes belsõ jogok alkalmazzák az univerzális joghatóságot is. Az univerzális joghatóság pedig kettõs jelentésû lehet. 1. Az állam joghatóságot gyakorol az õrizetében lévõ személy felett (ez az úgynevezett forum deprehensionis), függetlenül a bûncselekmény elkövetési helyétõl és az elkövetõ állampolgárságától. 2. Lato sensu (szélesebben) értelmezett egyetemes joghatóságról van szó abban az esetben, amikor az állam olyan személyre terjeszti ki joghatóságát, aki nincs az állam hatalmában, nem állampolgára és a bûncselekményt is külföldön követte el.

Végkövetkeztetésként azt hiszem, egyértelmûen megállapíthatjuk, hogy a delicta iuris gentium eseteiben a nemzetközi büntetõ bíráskodás a legmegfelelõbb megoldás.

5. Delicta iuris gentium
„Ha tehát Isten valakinek megölését vagy tulajdonának elvételét írja elõ, az emberölés vagy a lopás, amely elnevezés már bûnt foglal magában, nem válik megengedetté; de a szóban forgó cselekvés mégsem emberölés vagy lopás, mert az élet és a vagyon legfõbb urának parancsára történt.” (Hugo Grotius: i. m. 177. o.)

A delicta iuris gentium tulajdonképpen az alapvetõ emberi jogok súlyos megsértéseit, a nemzetközi közösség alapvetõ érdekeit és/vagy értékeit védõ normák emberek általi súlyos megsértéseit szankcionálja. A nemzetközi jogban való megjelenése lényegében a II. világháború háborús bûnösei felelõsségre vonásáról és a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék létrehozásáról szóló 1945. évi londoni megállapodással vette kezdetét. A 4 gyõztes nagyhatalom (USA, Szovjetunió, Nagy-Brittania, Franciaország – természetesen ezek mellett még számos nép katonái harcoltak a gyõztes Szövetségesek oldalán, mint például a kanadaiak, a lengyel emigráns katonák, vagy az indiai gurkhák, Ázsiában a kínaiak, vagy az ausztrálok) által kötött megállapodáshoz aztán további 16 állam csatlakozott. A nürnbergi ítéletek után (1946) az ENSZ Közgyûlés egyhangú határozata alapján nyertek megerõsítést a Nemzetközi Katonai Törvényszék statútumában és gyakorlatában kinyilvánított jogelvek, vagyis a nürnbergi elvek. E közgyûlési határozat tükrözi az opinio iuris sive necessitatis meglétét, hiszen a nemzetközi közösség elfogadta az egyszeri és a múltra vonatkozó, ugyanakkor szerzõdéses megoldás általános érvényességét (vagyis a nürnbergi elveket megerõsítõ 1946-os közgyûlési határozat éppen az opinio iuris sive necessitatis bizonyítéka).
A delicta iuris gentium intézménye komoly következményekkel, hatásokkal járt a nemzetközi jogban, hiszen megerõsítette például a természetes személy nemzetközi jogalanyiságának elfogadását, vagy a nemzetközi jog államközi jellegének megszûnését, mely e pont vonatkozásában az államok büntetõhatalmának monopóliumát számolta fel.
Az elmúlt 60 év fejlõdése és átalakulása során mára, a vizsgált nemzetközi jogi jogterület, a delicta iuris gentium tárgyi hatályát – az 1998. római egyezmény, vagyis a Nemzetközi Büntetõbíróság Statútuma alapján – 4 törvényi tényállásban lehetne összefoglalni:

1. a népirtás (genocídium),

2. az emberiség (emberiesség) elleni bûncselekmények (crimes against humanity/crimes contre l’humanité),

3. háborús bûntettek,

4. agresszió.

5. 1. Az emberiség elleni bûncselekmények
Míg a háborús bûncselekmények tulajdonképpen a hadviselés törvényeinek és szokásainak a megsértését jelentik, addig az emberiség – vagy az általában használt megfogalmazásban: emberiesség – elleni bûncselekmények pedig a humanitás, az emberi élet és méltóság eltiprását valósítják meg: „Az ICTY gyakorlata szerint az emberiesség elleni bûncselekmények olyan súlyos, erõszakos cselekmények, amelyek az által okoznak sérelmet az emberi lényeknek, hogy azt támadják, ami számukra a legfontosabb: az életüket, a szabadságukat, a fizikai jólétüket, az egészségüket és méltóságukat. Olyan deliktumok, amelyek az egész nemzetközi közösséget és az emberiséget támadják /Erdemovic-ügy (Trial Chamber I. ICTY-96-22) 28./. Az ICTR értelmezésében pedig ’jellegüket és természetüket illetõen embertelen cselekmények, amelyek a sértettnek nagyfokú szenvedést, illetve súlyos testi vagy lelki sérelmet okoznak.’ /Akayesu-ügy (Trial Chamber ICTR-96-4). 578./” (Sántha Ferenc: i. m. 52. o.) Az emberiesség elleni bûncselekmények – írott, kodifikált formában – elõször a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék Alapokmányában jelentek meg. Mint azt már korábban megemlítettem, az USA, a Szovjetunió és Anglia – elõször Franciaország bevonásával, majd aztán pedig további 19 ország csatlakozásával – 1945. augusztus 8. napján írta alá a törvényszéket létrehozó Londoni Egyezményt. Az Egyezményhez csatolt jegyzõkönyv tartalmazta a törvényszék Statútumát (vagyis az alapszabályát), amely teljeskörûen szabályozta egyrészt a bíróság joghatóságát, másrészt pedig a mûködésére vonatkozó eljárási szabályokat is. (Kovács Tamás: A nemzetközi büntetõbíráskodás fejlõdése a XX. század elsõ felében. In: Miskolci Doktoranduszok Jogtudományi Tanulmányai. 2/1. Bíbor Kiadó, Miskolc 2002. 383 – 384. o.)

Ezek a bûncselekmények az emberölésnek, a kiirtásnak, a rabszolgamunkára kényszerítésnek, a deportálásnak vagy az ehhez hasonló, más embertelen bánásmódoknak, illetve a politikai, faji vagy vallási alapon történõ üldözésnek a polgári lakosság ellen történõ elkövetését jelentette, akár a háború során, akár pedig már azt megelõzõen, tehát a deliktum elkövetésének nem volt feltétele a háborús, harci cselekmények között való elkövetési magatartás, sem pedig a harctéri helyszín. Azaz teljesen közömbös volt a bûncselekmény megvalósítása szempontjából az elkövetés helye és ideje. (Az Alapokmányt lásd: http://www.yale.edu/lawweb/avalon/imt/proc/imtconst.htm)
A japánok által a második világháború során elkövetett bûnöket vizsgáló tokiói, Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék alapokmányának bûncselekmény-definíciója teljesen megegyezik a nürnbergi bíróság fogalom meghatározásaival, mégis azzal az eltéréssel, hogy az alapcselekmények között a „vallási alapon történõ üldözés” nem szerepel. Késõbb a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság az emberiesség elleni bûncselekmények alapcselekményei között a kínzás mellett aztán már kifejezetten nevesítette a nemi erõszakot is, és a háború során vagy azt megelõzõen történõ elkövetés – ellentétben a nürnbergi bíróság alapokmányával – ekkor már nem volt feltétele a tényállásszerûségnek, azaz tehát a bûncselekmény békeidõben is elkövethetõvé vált.

Az emberiesség elleni bûncselekmények meghatározása azért volt alapvetõ fontosságú, mivel a népirtás tényállását csak 1948-ban rögzítették, és így a náci holocaust felelõseinek megbüntetése kizárólag az emberiesség elleni bûncselekmények kategóriájának segítségével valósulhatott meg.
Éppen ezért is, az emberiesség elleni bûncselekmények az Alapokmány szerint (is) ún. járulékos jellegû deliktumoknak voltak tekinthetõk, hiszen ezek elkövetésére a Nemzetközi Katonai Törvényszék joghatósága alá elsõsorban tartozó bûncselekmények – vagyis béke elleni-, vagy háborús bûncselekményekkel – megvalósításával összefüggésben kerülhetett sor. Az iménti „megvalósításával összefüggésben” kifejezésem arra vonatkozik, hogy a Törvényszék gyakorlatában az elkövetõ büntetõjogi felelõssége megállapításának a feltétele az volt, hogy a büntetendõ alapcselekményt egy adott csoport elleni, diszkriminációt hirdetõ állami politika részeként kövessék el, illetve az elkövetõ állami tisztséget betöltõ személy vagy ennek képviselõje legyen, aki éppen ennek a diszkriminációs politikának az elõsegítése érdekében kövesse el – vagy a háború során, vagy azt megelõzõen – a bûncselekményt. A nürnbergi bíróság 18 vádlottal szemben emelt vádat – más bûncselekmények mellett – emberiesség elleni bûntettek miatt, ebbõl két vádlottat (Hess és Fritzsche) e vádak alól felmentettek. Két vádlottat (Streicher és von Schirach) pedig kizárólag emberiesség elleni bûntettek miatt ítéltek el. (M. Cherif Bassiouni: Crimes againts Humanity in International Law. Dordrecht: Martinus Nijhoff Publishers, 1992. 248 – 262. o. Idézi Sántha Ferenc: i. m. 53. o.)

Az emberiesség elleni bûncselekmények sértettjei csak a polgári lakosság tagjai lehettek, hiszen az elõbb felsorolt magatartások kriminalizálásnak elsõsorban is az volt a célja, hogy a németországi és a csatlós államok területén elõ zsidósággal, illetve más etnikumokkal – akik értelemszerûen nem lehettek a háborús bûncselekmények sértettjei – szemben elkövetett cselekmények ne maradhassanak büntetlenül. Ide tartom célszerûnek megjegyezni, hogy e deliktumok esetén is különbséget kell tenni a sértett és a passzív alany között. A két fogalom közötti különbség levezetését magából a bûncselekmény fogalmából kell elvégezni. A bûncselekmény – legyen ez bármilyen büntetendõ deliktum – mindig az adott büntetõjog egyik alapfogalma, hiszen minden más büntetõjogi fogalom ehhez képest foglalja el a helyét a szóban forgó büntetõjog rendszerében. A jogalkotó – itt a büntetõ jogszabályok megalkotója – ebben a fogalomban foglalja össze és határozza meg a felelõsségre vonás alapvetõ feltételeit, ezért tehát ez a fogalom, nemcsak hogy alapvetõ, de garanciális jellegû is, és nincs ez másként a nemzetközi büntetõjog esetében sem. E büntetõjog is akkor rendel büntetni valamely magatartást, ha az tényállásszerû, azaz, ha az megfelel valamely, az adott büntetõtörvényben meghatározott, tiltott és éppen ezért büntetendõ tényállásnak, ami törvényi tényállás pedig nem más, mint az adott bûncselekménytípus törvényi ismérveinek, jellemzõinek az összessége. Ha tehát általában a törvényi tényállás fogalmát keressük, akkor azt mondhatjuk, hogy a törvényi tényállás egy bûncselekmény-típus törvényi ismérveinek az összessége. A jogalkotó ebben a tényállásban – a meghatározásból is következõen – soha nem az egyedi, konkrét cselekményeket szabályozza, hanem inkább az életben rendszerint elõforduló, tipikus magatartásokat veszi alapul, miként ezt a nemzetközi büntetõjog is teszi. A törvényi tényállás fajai különbözõ szempontok alapján csoportosíthatók, számunkra, a vizsgálatunk szemszögébõl most az általános és a különös törvényi tényállás közötti különbség a lényeges. A különös törvényi tényállásokban határozza meg a jogalkotó a büntethetõség speciális feltételeit, és e tényállások mindegyike tartalmaz bizonyos, folyton megjelenõ és mindig jelenlévõ elemeket. Ezek a jogtárgy, valamint a tárgyi elemek (tárgyi – objektív – oldal), illetve az alany és az alanyi elemek (alanyi – szubjektív – oldal). Ezek összessége alkotja az általános törvényi tényállást. És itt találhatjuk meg a választ a sértett és a passzív alany közötti különbségre. Az adott bûncselekmény tárgya mindig egy olyan védett – itt a nemzetközi, az egyetemes közösség által fontosnak és lényegesnek nyilvánított, és éppen ezért védett – életviszony lesz, amit az elkövetõ a cselekményével sért, vagy veszélyeztet. És itt, a jogtárgy fajtái között találjuk meg az elkövetési tárgyat, azaz azt a fizikai léttel bíró dolgot, amelyre a bûncselekmény elkövetõjének a (büntetendõ) cselekménye, magatartása irányul, és amelyen egyébként pedig a közösség által fontosnak ítélt, és éppen ezért védendõ érték megjelenik. Amennyiben ez a fizikai léttel bíró dolog élõ személy, akkor beszélünk passzív alanyról, ami tehát nem azonosítható a sértettel, tudniillik sértett mindig az, akinek a jogát vagy jogos érdekét az elkövetett bûncselekmény sértette vagy veszélyeztette.

A Nemzetközi Jogi Bizottság meghatározása szerint tehát az emberiesség elleni bûncselekményekkel összefüggésben – annak megállapítási feltételeként is –, az alapcselekmények tömeges méretekben vagy módszeresen történõ elkövetése akkor tényállásszerû, ha azokat valamely csoport, szervezet vagy kormány irányítása vagy felbujtása eredményeként követik el. A bûncselekmény sértettje bárki – vagyis nem csupán a polgári lakosság tagja – lehet, és nem szükséges a fegyveres összeütközés során történõ elkövetés sem.

Emberiesség elleni bûncselekményekrõl tehát akkor beszélhetünk, amikor az alapcselekményeket (emberölés, kiirtás, stb.) a polgári lakosság elleni széleskörû vagy módszeres támadás részeként, konkrétan ezzel a szándékkal követik el. A szándék megléte feltétlenül szükséges a felelõsségre vonáshoz, azaz tehát az elkövetõnek már az alapcselekményt is szándékosan kell elkövetnie. Ezen kívül tisztában kell lennie azzal is, hogy az elkövetett bûncselekmény egy szélesebb kontextusba illeszkedik, vagyis része valamely polgári lakosság elleni szervezett és módszeres támadásnak, és végül ebbõl következõen azt is tudnia kell, hogy a támadás széleskörû vagy módszeres jellegû. A most kifejtetteket az ICTY-nak a Blaskic-ügyben eljáró tanácsa az alábbiakkal egészítette ki: „Nem szükséges, hogy az elkövetõ támogassa vagy azonosuljon a bûncselekmények (a támadás) hátterében álló ideológiával vagy politikával, elegendõ, ha tudatosan vállalta annak kockázatát, hogy cselekményének a megvalósításával hozzájárul az ideológia vagy politika végrehajtásához.” Lásd: Blaskic-ügy (Trial Chamber IT-95-14). 257. (Idézi: Sántha Ferenc: i. m. 59. o.)
A támadás részeként történõ elkövetés arra az összefüggésre utal, amely az alapcselekmény és a támadás között fennáll. Ilyenkor tehát az elkövetõ cselekménye egyrészt objektíve része a támadásnak, másrészt errõl az elkövetõ is tudomással kell, hogy bírjon. Nem szükséges azonban, hogy az elkövetõ a támadás minden egyes részletérõl tudjon, és annak sincs jelentõsége, hogy az elkövetõ személyes motívumaitól vezérelve követte-e el ezeket a bûncselekményeket. (Jeney Petra: Szemelvények a Jugoszlávia területén elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértõ cselekmények megbüntetésére létrehozott Nemzetközi Törvényszék joggyakorlatából. In: Nemzetközi Jogi Olvasókönyv. Szerkesztette: Nagy Boldizsár – Jeney Petra. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 871. o.)
Amikor a cselekményt a polgári lakosság elleni támadás részeként követik el, akkor a támadás általában egy erõszakos jellegû magatartássorozat és nem pedig egy elkülönült, egyszeri cselekmény, de a gyakorlat szerint a támadás kivételesen erõszak nélkül is megvalósítható, erre jó példa az apartheid. Azonban hangsúlyozandó, hogy egyetlen, elszigetelt cselekménnyel nem lehet e bûncselekményt megvalósítani, ezért az ICC Statútuma konkrétan is utal arra, hogy támadás fogalmán az alapcselekmények többszöri elkövetését kell érteni (7. cikk, 2/a pont). A támadás fogalma pedig tágan értelmezendõ, tehát nem csupán a háborús cselekmények, a harci helyzetek során valósítható meg, hanem ilyennek minõsülhetnek például a harcokban részt nem vevõ felek, vagy akár a fogva tartott személyek elleni atrocitások is. A támadás tehát nem szükségszerûen része a fegyveres összeütközésnek, de történhet akár annak keretei között is. Szükséges feltétel viszont, hogy az elkövetõ az alapcselekményt a támadás keretei között kövesse el, vagyis a bûncselekmény a támadás részét kell, hogy képezze. A támadás elsõdleges célja általában a polgári lakosság, amelynek fogalmát szintén tágan kell értelmezni, hiszen nem csupán a nemzetközi humanitárius jog által védett személyek tartoznak ebbe a körbe, hanem az ilyen státuszt nem élvezõ személyek is. (Lásd: M. Nyitrai Péter: Nemzetközi és európai büntetõjog. Osiris Kiadó, Budapest 2006. 191. o.) A gyakorlat alkalmazza még a Genfi Egyezmények kommentárját is, amelynek értelmében a fegyveres erõk tagjain vagy más – törvényes – kombattánsokon kívül minden személy polgári személynek minõsül. A genfi jog szerint minden egyént mindaddig polgári személynek kell tekinteni, amíg a státusza kérdéses. Ezen túlmenõen a köznapi értelemben vett civileken túl a korábban az ellenállási mozgalom tagjaként kombattánsnak minõsülõ személyek is a bûncselekmény sértettjeivé válhatnak, amennyiben az ellenségeskedésekben már nem vesznek részt. (Lásd: Jeney Petra: i. m. 866. o.)

„A polgári lakosság nyilvánvalóan az emberek szélesebb körét jelenti, de semmiképpen sem szükséges, hogy a támadás az adott földrajzi terület teljes népessége ellen irányuljon.” (Lásd: Kunarac-ügy (Appeals Chamber IT-96-23&23/1). 90. Idézi: Sántha Ferenc: i. m. 58. o.) Az ún. politikai elem pedig a polgári lakosság elleni támadás fogalmának értelmezése kapcsán az ICC Statútumában is szerepel, e szerint tehát a támadásra valamely állam vagy szervezet által képviselt politika végrehajtása vagy elõmozdítása érdekében kell, hogy sor kerüljön. (7. cikk 2. a) pont)
De teljes mértékben tényállásszerû a bûncselekmény akkor is, ha a cselekmény az adott állam lakossága (azaz saját állampolgárai) ellen irányul. Sõt: „Annak a ténynek sincs jelentõsége, ha a célba vett csoport tagjai között a fenti értelemben vett civileken kívül ilyennek nem minõsülõ személyek is jelen vannak az elkövetéskor, vagyis a célpontként kijelölt lakosságnak többségében kell polgári személyekbõl állnia, azonban egyes nem polgári személyek jelenléte a lakosság polgári jellegét alapvetõen nem változtatja meg.” Lásd: Kordic and Cerkez-ügy (Trial Chamber IT-95-14/2). 180. (Idézi: Sántha Ferenc: i. m. 58. o.)
Ezen kívül továbbá, a polgári lakosság elleni támadásnak vagy széleskörûnek, vagy pedig módszeresnek kell lennie, tehát az elszigetelt vagy véletlenszerû erõszakos cselekmények – fõ szabály szerint – nem tényállásszerûek, azaz az ilyen jellegû magatartások nem vonhatóak az emberiség (emberiesség) elleni deliktum elkövetésének (vagyis e bûncselekménytípus megvalósításának) tényállási körébe.
Széleskörûnek általában csak az erõteljes, ismétlõdõ cselekményekben megnyilvánuló támadás tekinthetõ, amely tehát nagyobb számú sértett ellen irányul. A támadás széleskörûvé – jellemzõen – csak az elkövetett embertelen cselekmények összhatásának tekintetében, annak eredményeként válhat. A módszeresség fogalma pedig – mint olyan – elsõsorban a cselekmények szervezett, tervszerû jellegére utal, azaz a módszeresen elkövetett cselekmények nem véletlenszerûen ismétlõdnek. A támadás módszeres jellegének egyben feltételeznie kell a „politikai elem” meglétét is, vagyis azt, hogy a támadás hátterében egy korábban – közösen – kialakított politika, illetve terv húzódik meg. Nem feltétlenül a kormányzati politika részét kell képeznie a támadásnak, ugyanis bármely szervezet vagy csoportosulás által kidolgozott irányvonal keretei között megvalósított cselekménysor is tényállásszerû lehet. Lásd: Kayishema-ügy (Trial Chamber ICTR-95-1). 125-126. (Idézi: Sántha Ferenc: i. m. 58. o.)

Sántha e gondolatokhoz még a következõ megjegyzést fûzi: „A Tadic-ügyben a bíróság ezzel kapcsolatban leszögezte: az alapcselekmény emberiesség elleni bûncselekményként történõ minõsítéséhez az szükséges, hogy azt olyan politika keretében kövessék el, amely szándékosan a polgári lakosság ellen irányul. ’Az ilyen politikának azonban nem szükséges formalizáltnak lenni, abból is levezethetõ a politika léte, ahogyan a cselekmények elõfordulnak. Ha a cselekmények széles körben vagy szisztematikus jelleggel fordulnak elõ, az különösképpen arra utal, hogy a cselekmények elkövetése mögött politikai elképzelés húzódik meg, függetlenül attól, hogy azok formalizáltak-e vagy sem.’ A nürnbergi gyakorlat szerint ennek a politikának állami politikának kellett lennie. ’A jelenlegi nemzetközi gyakorlat szerint azonban egy adott területen de facto ellenõrzést gyakorló entitások, vagy formális nemzetközi jogi státusz nélküli államok, illetve terrorista vagy egyéb szervezetek politikája is keretet adhat az emberiesség elleni bûncselekmények megvalósításához.’ Tadic-ügy (Trial Chamber IT-94-1). 653-654., illetve Jeney: i. m. 868. Megjegyzést érdemel azonban, hogy ebben a tekintetben ellentétes döntések is találhatók az ICTY gyakorlatában. Így a Kunarac-ügyben eljáró Fellebbviteli Tanács szerint nem szükséges, hogy a széleskörû vagy módszeres támadásra valamely politika vagy terv eredményeként kerüljön sor, a politika vagy terv léte nem tényállási eleme a bûncselekménynek. Kunarac-ügy (Appeals Chamber IT-96-23&23/1). 98.” (Az idézetet lásd: Sántha Ferenc: i. m. 58. o.)

Mindez tehát azt is jelenti, illetve a most elhangzottakból az is levonható, hogy az emberiesség elleni bûncselekményeknek valamilyen formában mindenképpen (feltétlenül) kötõdnie kell vagy az adott államhoz, vagy pedig az adott területen a „de facto szuverén hatalom” gyakorlására feljogosított szervezethez. (Lásd bõvebben: M. Nyitrai Péter: i. m. 192. o.)

Néhány gondolatot még az apartheidrõl. A magyar büntetõjogban az emberiség elleni bûncselekmények csoportjában, a béke elleni bûncselekmények között találhatjuk meg a faji megkülönböztetés elleni fellépést szolgáló apartheid deliktumát. Az 1978. évi IV. törvény (Btk.) 157. §-ának (1) bekezdése szerint: „Aki az emberek valamely faji csoportja által az emberek egy másik faji csoportja feletti uralom megszerzése és fenntartása, illetõleg a másik faji csoport rendszeres elnyomása céljából a) valamely faji csoport vagy csoportok tagjait megöli, b) valamely faji csoportot vagy csoportokat olyan életkörülmények közé kényszerít, amelyekkel a csoport, illetõleg a csoportok teljes vagy részbeni fizikai megsemmisítésére törekszik, bûntettet követ el, és tíz évtõl tizenöt évig terjedõ, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendõ.” Annyit kell még ide megjegyezni, hogy szükséges volt az apartheid külön büntetõtörvényi szabályozása, ugyanis míg a népirtás 4 csoport (nemzeti, etnikai, faji vagy vallási) vonatkozásában, addig az apartheid kizárólag csak a faji csoport vonatkozásában követhetõ el. Továbbá, míg a népirtás célja a 4 csoport bármelyikének a kiirtása, addig az apartheid célja a faji csoport feletti uralom megszerzése és fenntartása, illetõleg rendszeres elnyomása. Az apartheid bûntette az ICC vonatkozó értelmezõ rendelkezése szerint: „az elsõ bekezdésben meghatározottakhoz hasonló embertelen cselekményeket jelent, amelyeket a módszeres elnyomás és egy faji csoport bármely más faji csoport vagy csoportok fölötti uralmának intézményesített rendszerében követnek el, a rendszer fenntartásának szándékával”. Az apartheid üldözése elsõ nemzetközi megjelenésének „az apartheid bûncselekmények leküzdésérõl és megbüntetésérõl” szóló, 1973. évi ENSZ Egyezmény tekinthetõ (az Egyezményt hazánkban az 1976. évi 27. tvr. hirdette ki). Sántha kifejti: „az Egyezmény szerint az apartheid bûncselekmény lényege meghatározott un. alapbûncselekmények elkövetése, amennyiben azokat az emberek valamely faji csoportja által egy másik faji csoport feletti uralom megszerzése és fenntartása, illetõleg a másik faji csoport rendszeres elnyomása céljából követnek el (célzatos bûncselekmény).” (Lásd Sántha Ferenc: i. m. 66. o.) Fontos tehát, hogy az ICC Statútuma az apartheidet nem önálló bûncselekményként, hanem az emberiesség elleni bûncselekmények alapcselekményei között szabályozza. A most említett szabályozáshoz Sántha a következõ gondolatokat fûzte: a.) „az apartheid bûncselekményének un. alapcselekményei egyrészt az emberiesség elleni bûncselekmény alapcselekményei (szándékos emberölés, kiirtás, rabszolgaságba taszítás stb. és ehhez hasonló embertelen cselekmények), másrészt ide sorolhatók az 1973. évi Egyezményben meghatározott – a faji csoport elnyomását, kirekesztését, kizsákmányolását célzó – alapcselekmények is, amennyiben azok a bíróság megítélése szerint embertelen cselekménynek minõsülnek (tekintettel arra, hogy a Statútum 21. Cikke szerint a Bíróság alkalmazza ’az ügyben alkalmazandó egyezményeket’ is)”; b.) „mivel az apartheid is emberiesség elleni bûncselekmény, ahhoz, hogy a fenti alapcselekmények az ICC joghatóságába tartozó bûncselekménynek minõsüljenek, szükséges, hogy azokat a polgári lakosság elleni széleskörû vagy módszeres támadás részeként, a támadásról tudva kövessék el”; c.) „amíg az 1973. évi Egyezmény szerint az alapcselekményeket célzatosan kell elkövetni, addig a Statútum szerint ezeket egy már létezõ (intézményesített) rendszerben követik el, amely rendszernek jellemzõje a módszeres elnyomás és egy faji csoport bármely más faji csoport vagy csoportok fölötti uralma, az elkövetõ szándéka pedig a rendszer fenntartása.” (…) „Mivel a faji megkülönböztetés intézményesített rendszere szinte kizárólagosan állami szinten képzelhetõ el, az ICC Statútuma alapján apartheidnek csak a kormányzati politika szintjére emelt apartheid minõsülhet. Így amennyiben pl. egy faji csoport tagjai a másik faji csoport feletti uralom megszerzése érdekében emberölési cselekményeket követnek el, e magatartás minõsülhet nemzetközi – akár emberiesség elleni – bûncselekménynek, de nem minõsül apartheidnek. Elmondható tehát, hogy az ICC Statútuma meglehetõsen szûkre szabja az apartheid bûntettének alkalmazási körét.” (Lásd Sántha Ferenc: i. m. 67. o.)

5. 2. Az emberiség elleni bûncselekmények alapcselekményei
Az alapcselekmények több jogforrásban is fel vannak sorolva, illetve ki vannak fejtve. Az 1996. évi XXXIX. törvény mellékletébõl megismerhetõ ICTY Statútum 5. cikke deklarálja: „A Nemzetközi Törvényszék jogosult arra, hogy eljárást folytasson olyan személyek ellen, akik felelõsek a következõ, nemzetközi vagy belsõ, fegyveres konfliktus során elkövetett, a polgári lakosság ellen irányuló bûncselekményekért: a) emberölés, b) kiirtás, c) leigázás, d) kitoloncolás, e) bebörtönzés, f) kínzás, g) nemi erõszak, h) politikai, faji, vallási alapon való üldözés, i) egyéb embertelen cselekmények.” Tehát az ICTY Statútuma szerinti alapcselekmények csak abban az esetben minõsülnek emberiség elleni bûncselekménynek, ha azt fegyveres összeütközés idején – akár nemzetközi, akár nem nemzetközi fegyveres összeütközés során – a polgári lakosság ellen követik el. Sántha szerint: „Célszerû azonban megjegyezni, hogy a fegyveres összeütközés során történõ elkövetés az ICTY gyakorlatában is kizárólag annyit jelent, hogy a bûncselekmény elkövetésének idõpontjában és helyén a fegyveres konfliktus fennállt, a bûncselekmény és a konfliktus között semmilyen kapcsolat nem szükséges. Elmondható tehát, hogy az ICTY gyakorlatában az emberiesség elleni bûncselekmények megállapításához nem szükséges, hogy az alapcselekmények a fegyveres összeütközéssel bármilyen kapcsolatban álljanak, azonban magának a fegyveres összeütközésnek az elkövetés idõpontjában fenn kell állnia.” (Lásd Sántha Ferenc: i. m. 56. o.)

Az ICTR, azaz a ruandai törvényszék Statútumának a 3. cikkében találjuk meg az emberiség elleni bûncselekmények tényállását. (Lásd az 1999. évi CI. törvény mellékletét.) Az itt felsorolt alapcselekmények szinte teljesen azonosak a jugoszláv törvényszék Statútumában szabályozottakkal, de azért fedezhetünk fel némi eltéréseket. Az egyik lényeges eltérés az, hogy az ICTR ítélkezése során az valósítja meg az emberiség elleni deliktum tényállási elemeit, aki az alapcselekmények valamelyikét a polgári lakosság elleni széleskörû vagy módszeres támadás során nemzeti, politikai, etnikai, faji vagy vallási alapon követi el. Fontos eltérés az is, hogy a fegyveres összeütközés idején történõ elkövetést nem sorolták a tényállási elemek közé. Sántha Ferenc az ICTR mûködéséhez a következõ megjegyzéseket fûzi: „Hangsúlyozni kell, hogy ‘a polgári lakosság elleni széleskörû vagy módszeres támadás során történõ elkövetés’ az ICTY gyakorlatában is tényállási elemként jelenik meg (annak ellenére, hogy az ICTY Statútuma a normaszövegében ezt nem tartalmazza.) Ami a diszkriminatív alapon történõ elkövetést illeti, az ICTR gyakorlatában ez nem szándékot vagy motívumot jelent, amely az alapcselekmény elkövetõjének a tudatát jellemezné. A faji, vallási stb. alapon történõ elkövetés magának a (széleskörû vagy módszeres) támadásnak a jellemzõje, amelynek keretében az alapcselekményt a polgári lakosság ellen elkövetik (álláspontja megerõsítésére Sántha ide a Bagilishema-ügyet (Trial Chamber ICTR-95-1A). 81. hozza fel példának – P. A.). A diszkriminatív alapon történõ elkövetés – még az említett szûkebb értelemben is – olyan tényállási elem, amelyet a nemzetközi szokásjog sem kíván meg az emberiesség elleni bûncselekmények tényállásszerûségéhez. Utóbbi megfontolás vezethetett oda, hogy ez a tényállási elem az ICC Statútumában sem szerepel (kivéve az alapcselekmények egyikeként szabályozott ‘üldözés’ bûncselekményét).” Lásd ezt Sántha Ferenc: i. m. 56. o.

Az ICC Statútuma szerint emberiség elleni bûncselekmény elkövetése valósul meg akkor, ha az alapcselekmények akármelyikét a – bármely – polgári lakosság elleni széleskörû vagy módszeres támadás részeként követik el, feltéve azonban, hogy az alapcselekményt errõl a széleskörû vagy módszeres támadásról tudva követik el: „A jelen Statútum alkalmazásában az emberiesség elleni bûntettek alatt bármelyik következõ cselekmény értendõ, amelyet a polgári lakosság elleni átfogó (széleskörû) vagy módszeres támadás részeként, a támadásról tudva követnek el: (a) szándékos emberölés; (b) kiirtás; (c) rabszolgaságba taszítás; (d) a lakosság kitelepítése vagy erõszakos áttelepítése; (e) bebörtönzés vagy a fizikai szabadság elvonásának más súlyos formája, a nemzetközi jog alapvetõ rendelkezéseinek megsértésével; (f) kínzás; (g) erõszakos közösülés, nemi rabszolgaságban tartás, prostitúcióra kényszerítés, kényszerterhesség, kényszersterilizálás, vagy a nemi erõszak bármely más, hasonlóan súlyos formája; (h) bármely meghatározható csoport vagy közösség üldözése a 3. bekezdésben meghatározott politikai, faji, nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nemi, vagy más, a nemzetközi jog által egyetemesen tiltott egyéb ismérv alapján, a jelen bekezdésben írt bármely cselekménnyel, vagy a Bíróság joghatósága alá tartozó bármely más bûntettel kapcsolatban; (i) személyek erõszakos eltüntetése; (j) az apartheid bûntette; (k) más, hasonló jellegû, szándékosan nagy szenvedést, vagy a testi épség vagy a testi vagy a lelki egészség elleni súlyos sérelmet okozó embertelen cselekmények.” (7. cikk 1. pont. Lásd: http://www.icc-cpi.int/library/about/officialjournal/Rome_Statute_English.pdf)

Ismerjük meg a már sokat említett alapcselekményeket részletesebben is:

a.) Emberölés: E bûncselekmény a magyar jogban is ismert bûncselekménnyel azonos tartalmat hordoz. E szerint tehát mind tevékenységgel, mind mulasztással megvalósítható, a halálos eredmény és az elkövetõ magatartása között pedig ok-okozati összefüggésnek kell lennie. A bûncselekmény eshetõleges szándékkal is megvalósítható, az ICTY gyakorlata pedig kifejezetten hangsúlyozza, hogy nem szükséges az emberiesség elleni bûncselekményként történõ minõsítéshez az elõre megfontoltan elkövetett emberölés (premeditated murder). Lásd: Blaskic-ügy (Trial Chamber IT-95-14). 257.

b.) Kiirtás: A kiirtás célpontja (a kiirtandó) mindig vagy egy adott polgári lakosság, vagy pedig egyéb (nemzeti, etnikai, faji vagy vallási) csoport. Az elkövetési magatartás a lakosság (csoport) tagjainak megölése vagy olyan életfeltételek közé kényszerítése, amely alkalmas a lakosság számottevõ részének a megsemmisítésére (például táborokba zárása és halálra éheztetése, szándékosan betegséggel való megfertõzése, vagy éppen a nem megfelelõ orvosi és egyéb ellátás hiánya miatt kialakuló járványok nem kezelése, orvoslása, stb.). Krstic-ügy (Trial Chamber IT-98-33). 503. Az ICC Statútuma 7. cikkének 2. pontjában foglalt értelmezõ rendelkezés szerint a kiirtás alatt kell érteni különösen az olyan életfeltételek szándékos elõidézését – így többek között a táplálékhoz és a gyógyszerhez jutás lehetõségétõl való megfosztást is – amely a népesség egy részének a pusztulását okozza, vagy okozhatja.
A magyar büntetõjog a „népirtás” bûncselekményének törvényi tényállásában fejti ki tulajdonképpen azt, hogy mit is ért a „kiirtás” magatartási cselekménye alatt: „Aki valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából: a) a csoport tagjait megöli, b) a csoport tagjainak a csoporthoz tartozás miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, c) a csoportot olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt, vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik, d) olyan intézkedést tesz, amelynek célja a csoporton belül a születések meggátolása, e) a csoporthoz tartozó gyermekeket más csoportba elhurcolja” (Lásd: 1978. évi IV. törvény 155. § (1) bekezdés)
A bûncselekmény elkövetésének megállapíthatósága szempontjából fontos, hogy a cselekmény mindenképpen nagyobb számú személy ellen irányuljon, és az is, hogy az elkövetõ tudata átfogja a sértettek halála bekövetkezésének a lehetõségét, ezt kívánja, vagy ebbe belenyugodjon. A kiirtás tehát egy kollektív jellegû bûncselekmény, az elkövetõ ilyenkor tisztában van – illetve tisztában kell (vagy legalábbis „kéne”) lennie – azzal, hogy cselekménye egy „gyilkos vállalkozás” (murderous enterprise) részét képezi, amelynek eredményeként (illetve a „vállalkozás” egyértelmû céljaként) nagyszámú személyt, sértettet módszeresen ölnek meg. Sántha szerint ezek a jellemzõk különböztetik meg e bûncselekményt a szándékos emberöléstõl, lényeges szerinte azonban az a tényezõ, hogy nem szükséges diszkriminatív motívum, vagyis az, hogy a cselekmény elkövetésére a sértetteknek az adott etnikai, faji vagy vallási csoporthoz tartozása miatt kerüljön sor. Sántha meglátása szerint ennek alapján határolható el a kiirtás a népirtástól, ami gondolatmenettel egyet kell értenünk. Lásd: Vasiljevic-ügy (Trial Chamber IT-98-32). 229. A Vasiljevic ellen emelt vádban szereplõ egyik bûncselekmény tényállása szerint egy boszniai szerb félkatonai alakulat tagjaként a vádlott részt vett egy boszniai ház felgyújtásában, amelybe megelõzõleg 65 bosnyák nõt, gyermeket és öreget zártak be. A vád szerint a fenti magatartás kimeríti a kiirtással megvalósított emberiesség elleni bûncselekmény tényállását, vagyis a hivatalos vád is ez volt az elkövetõ ellen, azonban a bíróság e vád alól végül a vádlottat bizonyítottság hiányában felmentette.

c.) Leigázás: A leigázás, azaz a rabszolgaságba taszítás egy személy feletti tényleges (tehát a „jogi” is) uralom megszerzését, annak tárgyként való kezelését (ide értve az „arról”, tehát mint egy tárgyról való rendelkezés lehetõségét is) jelenti. Az ICC Statútumának vonatkozó értelmezõ rendelkezése szerint a rabszolgaságba taszítás egy személy feletti tulajdonjoghoz kapcsolódó valamelyik vagy valamennyi jogosultság gyakorlását jelenti, köztük e jogosítványoknak az emberkereskedelemben való gyakorlását, különösen a nõk és a gyermekek tekintetében.
Maga a fogva tartás önmagában – általában – még nem valósítja meg ezt a bûncselekményt, azonban a fogva tartás mellett fennálló egyéb körülmények már megalapozhatják a tényállásszerûséget. Például a díjazás nélkül végeztetett kényszer- vagy kötelezõ munka, a sértett mozgásának teljes felügyelete és ellenõrzése, vagy éppen lehetetlenné tétele (akár kényszerrel vagy fenyegetéssel kombinálva, de akár ezek mellõzésével is), az esetleges menekülési szándék megakadályozása érdekében tett különbözõ intézkedések, kegyetlen bánásmód alkalmazása, szexuális cselekményre vagy prostitúcióra kényszerítés, de ide sorolható az emberkereskedelem is.
A leigázás bûncselekményének megvalósítása szempontjából a fogságban vagy szolgaságban tartás idõtartamának nincs jelentõsége, releváns ez csak annyiban, hogy minél hosszabb ez az idõtartam, annál nagyobb a bûncselekmény tárgyi súlya. Radomir Kovac négy muszlim nõt – köztük egy 12 éves lányt – elfogott, mintegy elrabolt és a házába vitt, majd õket mintegy két héten keresztül lényegében a saját tulajdonaként kezelt. A nõket a vádlott, illetve más katonák is több alkalommal, rendszeresen megerõszakolták. A sértetteknek folyamatosan dolgozniuk kellett a házban és a ház körül, ételt alig kaptak, egyéb ellátásuk és körülményeik sem voltak megfelelõek, illetve egy alkalommal meztelenül kellett a vádlott elõtt táncolniuk. Végül Kovac két nõt eladott más katonáknak. A bíróság a vádlott felelõsségét – egyebek között – rabszolgaságba taszítással megvalósított emberiesség elleni bûncselekményben állapította meg. Lásd ezt: Kunarac-ügy (Appeals Chamber IT-96-23&23/1). 119.

d.) Kínzás: A nemzetközi büntetõtörvényszékek gyakorlatában a kínzás lehet akár tevõlegesen, akár pedig mulasztással elkövetett olyan szándékos, speciális magatartás (cselekmény), amely a sértettnek súlyos fizikai vagy lelki fájdalmat, avagy szenvedést okoz.
A magatartás speciális, de nem kizárólagos célja lehet információszerzés, beismerõ vallomás kicsikarása, büntetés, megfélemlítés, továbbá lehet a sértett vagy más személy kényszerítése, illetve bármilyen alapon történõ hátrányos megkülönböztetése is. Lásd: Kunarac-ügy (Appeals Chamber IT-96-23&23/1). 142. A kínzás megvalósítható veréssel, az alvás, evés, higiénia, orvosi ellátás hosszabb ideig tartó megvonásával, továbbá kínzással, nemi erõszakkal vagy a hozzátartozók megölésével való fenyegetéssel, testcsonkítással, stb. Az erõszakos nemi közösülés és a szexuális erõszak egyéb formái szintén megvalósíthatják a kínzás tényállását, mivel jellemzõen súlyos (és egy „életre szóló”, elfeledhetetlen) lelki, illetve a legtöbbször testi szenvedést, fájdalmat is okoz a sértettnek. A sértett kényszerítése a nõnemû hozzátartozója elleni nemi erõszak végignézésére szintén teljes mértékben kimeríti a kínzás tényállását. A kínzástól meg kell különböztetni az ún. „embertelen bánásmódot”, ami egyrészt olyan magatartásokat jelent, amelynek lehetséges, de nem szükséges eredménye a fizikai vagy lelki szenvedés vagy sérülés okozása, de ennek megvalósulása esetében annak mértéke rendszerint kisebb, mint a kínzás esetében. A legfontosabb különbség azonban az, hogy ez utóbbi bûncselekménynek nem tényállási eleme a célzat. Sántha véleménye szerint jellemzõen ilyen magatartás lehet például az emberi méltóság elleni súlyos támadás, de a sértetteknek a hadmûveletek során „élõ pajzsként” történõ használata szintén ilyen „embertelen bánásmódnak” minõsül. Lásd ide a Kvocka-ügyet (Trial Chamber IT-98-30/1). 161. Idézi ezt Sántha Ferenc: i. m. 62. o.
Az ICC Statútumának vonatkozó értelmezõ rendelkezése szerint a kínzás az õrizetben levõ vagy a vádlott ellenõrzése alatt álló személynek – szándékosan – súlyos testi vagy lelki fájdalom vagy szenvedés okozását jelenti. Azonban nem minõsül kínzásnak csupán a jogszerû büntetésekkel járó vagy azok által okozott (bekövetkezõ) fájdalom vagy szenvedés. Eltérõ a gyakorlat abban a tekintetben, hogy a kínzás meg-valósulásához szükséges-e, hogy a bûncselekmény elkövetésében valamely hivatali minõségében eljáró személy tettesként vagy részesként közremûködjék. Sántha szerint az 1984. évi kínzás elleni ENSZ-egyezmény értelmében a válasz igenlõ, azonban az ICTY gyakorlatában ellentétes döntéseket találni. Így példának hozza Sántha a Mucic-ügyet – amelynek eljáró tanácsa szerint a kínzás megvalósulásához hivatalos személy közremûködése szükséges – ahol az eljáró bíróság a következõket hangsúlyozta: „a nemi erõszak sértettjét érõ pszichés szenvedést a társadalmi és kulturális körülmények súlyosíthatják, és lehet akut jellegû és hosszan tartó. Nehéz elképzelni olyan körülményeket, amikor a hivatalos személy által, illetve az õ felbujtására vagy beleegyezésével elkövetett nemi erõszak valamilyen formában nem foglalja magában a büntetésre, kényszerítésre, hátrányos megkülönböztetésre, vagy megfélemlítésre irányuló célzatot. Fegyveres konfliktusok esetében ez a szituációban immanens módon benne rejlik.” Lásd: Mucic-ügy (Trial Chamber IT-96-21). 495. Idézi Sántha Ferenc: i. m. 62. o.

e.) Nemi erõszak: Az ICTR gyakorlatában a nemi erõszak mindig szexuális jellegû, a nemi szabadság elleni fizikai támadást jelent, amelyet valamiféle kényszer hatása alatt lévõ személy ellen követnek el. A nemi erõszak tehát az agresszió egyik formája, amelynek lényege azonban nem fogható meg tárgyak és testrészek mechanikus leírása útján. „Az ad hoc törvényszékek gyakorlatában a bíróságok által az erõszakos nemi bûncselekmények vonatkozásában használt terminológiák (‘rape’, illetve ‘sexual violence’) a magyar büntetõjog nemi erkölcs elleni bûncselekményeitõl részben eltérõ tartalmat hordoznak. Így a gyakran erõszakos közösülésnek fordított ‘rape’ a hazai jogban szabályozott erõszakos közösüléshez képest sokkal tágabb értelmû. A bíróságok értelmezését követve célszerûbbnek tûnik a ‘nemi erõszak’ (rape), illetve az ‘egyéb erõszakos nemi bûncselekmény’ (sexual violence) fordítás használata.” (Sántha Ferenc: i. m. 63. o.) „Az Akayesu-ügyben a Taba község polgármesteri tisztségét betöltõ, a községben nagy tekintéllyel bíró Jean-Paul Akayesu a tényállás szerint nem tettesként valósította meg a vádiratban szereplõ bûncselekményeket (vagyis õ maga nem erõszakolt meg egyetlen sértettet sem), hanem a tutszi nõk sérelmére széles körben és szervezett formában megvalósított erõszakos nemi bûncselekmények elkövetését személyes jelenlétével elõsegítette, illetve az elkövetésre utasítást adott, az elkövetõket bátorította (ezzel tehát – a magyar büntetõjog szerint is – részessé, és így elkövetõjévé vált a bûncselekményeknek – P. A.). Az eljáró tanács szerint Akayesu bûnös emberiesség elleni bûncselekmény elkövetésében, mivel a polgári lakosság elleni széles körû és módszeres támadás történt, és az erõszakos nemi bûntettek, illetve a nyilvános meztelenségre kényszerítés, mint ’egyéb embertelen cselekmény’ e támadás részét képezték.” (Lásd Sántha Ferenc: i. m. 62. o)

Az Akayeshu ügyben eljáró tanács utalt arra is, hogy – noha e bûncselekményt számos jogrendszerben mint beleegyezés nélküli közösülést definiálják – a tényállás olyan cselekményeket is magában foglalhat, amelynek során jellemzõen nem szexuális jellegû tárgyak behelyezésére, illetve nem ilyen jellegû testnyílások „használatára” kerül sor. (Jean-Paul Akayesu, Summary of the Judgement. 38. Lásd: http://www.amnestyusa.org/events/western/pdf/AmnestyConference_BalthazarSitaCLE.pdf)
A kényszer fogalmát pedig ezekben az esetekben mindenképpen tágabban kell értelmezni, mint általánosságban, ugyanis a fizikai erõszak nem szükséges feltétel a bûncselekmény elkövetésének megállapításához.
Az ICTY gyakorlatában a nemi erõszak bûntettének a tényállási elemei egyrészt a – bármely csekély mértékû – (szexuális) behatolás az elkövetõ hímvesszõjével vagy bármilyen tárggyal a sértett hüvelyébe vagy anusába, illetve az elkövetõ hímvesszõjével a sértett szájába. Másrészt viszont szükséges elem a kényszer vagy erõszak, avagy erõszakkal történõ fenyegetés a sértettel vagy harmadik személlyel szemben. Lásd: Furundzija-ügy (Trial Chamber IT-95-17/1) 185. A hangsúly a sértett beleegyezésének a hiányán van (tehát a sértett a szexuális aktust nem akarta), vagyis az erõszakon és a fenyegetésen kívül vannak olyan egyéb tényezõk, amelyek kizárják a szexuális cselekmény beleegyezéses jellegét. Lásd: Kunarac-ügy (Trial Chamber IT-96-23&23/1) 452.
A Kunarac-ügy az elsõ eset az ICTY gyakorlatában, amikor nemi erõszakkal (ami a muszlim lakosság elleni terror egyik eszköze volt) megvalósított emberiesség elleni bûncselekmény miatt állapították meg a vádlottak bûnösségét. (Idézi Sántha Ferenc: i. m. 63. o.) Sántha kifejti még a következõket is: „Az ICC Statútumában szabályozott bûncselekmények értelmezésére hivatott ’Bûncselekmények Tényállási Elemei’ (Elements of Crimes) meghatározása a nemi erõszak (rape) vonatkozásában az ad hoc törvényszékek gyakorlatát tükrözi. A nemi erõszak a sértett teste ellen irányuló olyan támadást jelent, amelynek eredménye a – bármely csekély mértékû – behatolás, amely történhet bármely testnyílásba az elkövetõ nemi szervével, illetve bármely testrészével vagy bármely tárggyal. A bûncselekmény elkövetési módja meglehetõsen változatos lehet: egyrészt a ’klasszikusnak’ tekinthetõ erõszak, vagy az erõszakkal történõ fenyegetés, másrészt bármilyen kényszerhelyzet, amelyet elõidézhet bántalmazástól vagy bármilyen kényszertõl való félelem, fogvatartás, pszichikai nyomás, hatalommal való visszaélés vagy a körülmények kényszerítõ hatása. Végül a fenti tényállási elemek hiányában is megvalósul a nemi erõszak, amennyiben olyan személlyel történik a szexuális cselekmény, aki nem képes ahhoz a komoly megfontoláson alapuló, valódi belegyezést megadni. Az egyéb erõszakos nemi bûncselekmények (sexual violence) egyéb – behatolást, fizikai kontaktust nem szükségképpen feltételezõ – szexuális jellegû cselekményeket jelentenek, amelyek elkövetési módja a nemi erõszakéval megegyezõ.” Lásd ezt: Sántha Ferenc: i. m. 63 – 64. o.
A fenyegetés, megfélemlítés, illetve az ehhez hasonló, félelmet keltõ magatartások mindegyike kényszernek minõsül, mint ahogy bizonyos körülmények is – immanens módon – magukban foglalhatják a kényszer elemét. Így – példának okáért – magának a fegyveres összeütközésnek a ténye vagy a fegyveres milicisták jelenléte a menekültek között félelemkeltõ, és ezért adott esetben jelenthet kényszert, illetve kényszerítõ helyzetet.

f.) Fogvatartás: A „bebörtönzés” a sértettnek a személyi szabadságától való megfosztását jelenti, amely az alapcselekmények, illetve az emberiség elleni bûncselekmények vonatkozásában önkényesen, jogellenesen történik. Tipikus példája lehet ennek a gyûjtõtáborokban (ún. „koncentrációs” táborokba) való fogvatartás. Lásd errõl bõvebben: Kordic and Cerkez-ügy (Trial Chamber IT-95-14/2). 292-303.) Itt a két boszniai horvát vádlottat bûnösnek mondta ki a bíróság több száz bosnyák muzulmán ideiglenes táborokban történõ fogva tartásában. A sértettek bebörtönzése önkényesen történt, a fogva tartás körülményei embertelenek voltak, például lövészárkokat kellett ásniuk és lényegében túszként, illetve „élõ pajzsként” használták õket.

g.) Kitelepítés: Az 1996. évi XXXIX. törvény értelmezõ rendelkezései szerint az angol „deportation” szó magyar megfelelõje a „kitoloncolás”. Sántha szerint azonban a deportálás (azaz tehát kitoloncolás) esetében mégis helyesebbnek tûnik a „kitelepítés” terminológia használata, azért, mert az jobban tükrözi a bûncselekmény tartalmi jellemzõit. A nemzetközi humanitárius jogban, nemzetközi értelemben és vonatkozásban a kitoloncolás adott személyeknek az adott ország területérõl (illetve a megszállt területrõl) az ország határain kívülre történõ erõszakos áthelyezését jelenti, míg ugyanezen cselekmény az ország területén belül tulajdonképpen egyfajta erõszakos áttelepítésnek (forcible transfer) minõsül. (Gerhard Werle: Principles of International Criminal Law. Cambridge U. P., 2005. 240 – 241. o. Idézi Sántha Ferenc: i. m. 61. o.)
A polgári lakosságnak a háború idején való védelmérõl szóló 4. sz. Genfi Egyezmény súlyos jogsértésnek minõsíti a védett személyek jogellenes kitelepítését vagy áthelyezését. Megjegyzendõ azonban, hogy az át- vagy kitelepítés legális is lehet, amennyiben azt a lakosság biztonsága vagy egyéb más – pl. katonai – okok megkövetelik, az érintett személyeket azonban a deportálást kiváltó ok megszûnését követõen az eredeti lakóhelyükre vissza kell szállítani. Lásd: Krstic-ügy (Trial Chamber IT-98-33). 479-492.
Az Egyezmény 49. cikkének 1. pontja szerint: „Tilos a bármely okból történõ tömeges vagy egyéni kényszer-áttelepítés, valamint védett személyeknek a megszállt területen kívül, akár a megszálló hatalom, akár bármely más – megszállt vagy meg nem szállt – állam területére való kitelepítése.” Lásd ezt a Magyar Közlöny 2000/12. számában (Idézi ezt Sántha Ferenc is: i. m. 61. o.).

h.) Politikai, faji vagy vallási alapon történõ üldözés: Ebben az esetben egy speciális motívum által vezérelt – azaz a cselekmény elkövetésére politikai, faji vagy vallási alapon kerül sor – magatartásról van szó, egy olyan tevékenységrõl vagy mulasztásról, egy olyan cselekmény elkövetésérõl, amely megvalósítja a sértettnek a nemzetközi szokásjogban vagy egyéb szerzõdéses jogban biztosított alapvetõ jogainak a megsértését, illetve sérelmét. A jugoszláv törvényszék gyakorlata szerint „a sértett alapvetõ jogainak a megsértését” megvalósító cselekményt rendkívül tágan, tulajdonképpen a lehetõ legtágabban kell értelmezni. Így az emberiesség elleni bûncselekmények más alapcselekményei is üldözésnek minõsülhetnek, amennyiben ezeket a polgári lakosság tagjai ellen politikai, faji vagy vallási alapon követik el. Szintén megvalósíthatja ezt a tényállást a civil lakosság táborokban történõ összegyûjtése, a fogva tartottak túszként vagy „élõ pajzsként” történõ felhasználása, a lakóházak, vallási-, illetve oktatási intézmények lerombolása, kifosztása, amennyiben e cselekmények hatására a sértettek a lakóhelyük elhagyására kényszerülnek.
Az üldözés bûntettét a többi emberiesség elleni bûncselekményektõl elsõsorban is az a tény különbözteti meg, hogy e deliktum sértettjei egy meghatározott – politikai, faji, vagy vallási – csoporthoz tartoznak. Az alább részletezett, „egyéb emberiesség elleni bûncselekmények” pedig a tágabban értelmezendõ „polgári lakosság” ellen irányulnak. Sántha felhívja a figyelmet az üldözés és a népirtás közötti hasonlóságra, mivel mindkettõ célpontja egy meghatározott csoport, és az alapcselekmények elkövetésének kiváltó oka a sértetteknek az adott csoporthoz való tartozása. Sántha szerint elmondható, hogy a két bûncselekmény a kevesebb-több viszonyában áll egymással, mivel a népirtás az adott faji, vallási, stb. csoport olyan jellegû üldözésének tekinthetõ, ahol a cél a csoport egészben vagy részben történõ megsemmisítése, míg ez utóbbi elem az üldözésnél hiányzik. (Lásd ezt Sántha Ferenc: i. m. 64. o.)
Az ICC Statútuma szerint az üldözés a csoport vagy közösség önazonossága miatt az alapvetõ jogoktól való szándékos és súlyos, a nemzetközi joggal is ellentétes megfosztását jelenti. Lásd ide még: Naletilic and Martinovic-ügy (Trial Chamber IT-95-17/1) 634. illetve Kvocka-ügy (Trial Chamber IT-98-30/1). 185-186.

i.) Egyéb embertelen cselekmények: A deliktum elnevezésébõl is következõen, itt egy olyan – az emberiség elleni bûncselekmény alapcselekményeinek a felsorolásában egyébként nem szereplõ – általános bûncselekmény-kategóriáról van szó, amelybe minden olyan embertelen cselekmény beletartozik, amelyet a polgári lakosság ellen irányuló széleskörû vagy módszeres támadás során követnek el. A bûncselekmény központi és egyben szükséges eleme a súlyos testi vagy lelki szenvedés, illetve sérülés okozása, valamint az emberi méltóság súlyos megsértése. A gyakorlat egyéb embertelen cselekménynek minõsíti például a súlyos testi sértés okozását, a csonkítást, a sértettek (erõszakos) eltüntetését, a kikényszerített prostitúciót, illetve a sértettek elûzését az ország más területére vagy más országba. A személyek erõszakos eltüntetése deliktumáról az ICC Statútuma a következõ meghatározást adja: „személyeknek valamely állam vagy politikai szervezet által, illetõleg ezen állam vagy szervezet felhatalmazásával, támogatásával, vagy hozzájárulásával történõ letartóztatását, fogva tartását, vagy elrablását jelenti, amely késõbb nem ismeri el, hogy ezeket a személyeket szabadságuktól megfosztotta vagy megtagadja, hogy sorsukról, tartózkodási helyükrõl tájékoztatást adjon, azzal a szándékkal, hogy hosszabb idõre elvonja tõlük a jog által biztosított védelmet.”
Az ICTR gyakorlatában pedig a bûncselekmény elkövetése olyan személy sérelmére is megállapítható, aki tanúja volt a hozzátartozója vagy barátja ellen elkövetett egyéb alapcselekménynek (pl. emberölésnek vagy nemi erõszaknak, stb.). Lásd ide még a Naletilic and Martinovic-ügyet (Trial Chamber IT-95-17/1) 247., továbbá a Kvocka-ügyet (Trial Chamber IT-98-30/1). 208., valamint a Kayishema-ügyet (Trial Chamber ICTR-95-1). 153.

A kiszabható büntetésekrõl elmondható, hogy a Statútumok szerint az alkalmazható szankciók – nyilván a halálbüntetés lehetõségének a kizárásával – az életfogytig tartó szabadságvesztés, illetve – a generális minimum és maximum meghatározása nélkül – a határozott ideig tartó szabadságvesztés (ide jegyzi meg Sántha: „amelynek kiszabása során a bíróságok a volt Jugoszlávia, illetve Ruanda bíróságainak általános szabadságvesztés-kiszabási gyakorlatát veszik alapul”). A bíróság elrendelheti a bûncselekmény útján megszerzett vagyontárgyaknak, illetve egyéb anyagi javaknak a jogos tulajdonosnak történõ visszaadását. Annyit jegyeznék még meg ide, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés mellett kiszabható határozott ideig tartó szabadságvesztés egy évtõl harminc évig terjedhet, és a büntetés kétharmadának, illetve életfogytiglani szabadságvesztés esetén 25 évnek a letöltése után a bíróság akár mérsékelheti is a büntetést. (Sántha Ferenc: i. m. 68. o.)

Az iménti fejezet elkészítéséhez forrás volt elsõsorban: Sántha Ferenc: Az emberiesség elleni bûncselekmények. Miskolci Jogi Szemle, 3. évfolyam (2008) 1. szám, 50 – 69. o.

6. Eltûnt bûnösök nyomában
Legutóbb a háborús bûnökkel vádolt Ratko Mladic kézre kerülése irányította rá a figyelmet azokra, akiket hasonló bûncselekményekkel vádolnak, ám mindeddig el tudtak rejtõzködni a felelõsségre vonás elõl. Velük kapcsolatban több hivatalos lista is ismert. Legyen itt most szó elöljáróban két, a második világháború náci háborús bûnöseinek élvonalában szereplõ személyrõl.

Az egyikük Alois Brunner. Róla úgy vélik, minimális az esélye annak, hogy még él, ugyanis 99 esztendeje született a ma Ausztriához (Burgenland) tartozó Nádkúton. A magyar anyanyelvû Brunner, Adolf Eichmann után a második ember a nácik deportálási terveinek szerzõi és végrehajtói között. Az Eichmann-perben megállapították, hogy az SS Hauptsturmführer személyesen felelõs 140 ezer zsidó férfi, nõ és gyermek legyilkolásáért, köztük több tízezer szlovákiai magyar zsidó tragikus sorsáért is. Õ irányította egy deportáló szerelvényen bécsi zsidók Rigába szállítását, és e halálvonat egyik utasának feljegyzése szerint egy vagon peronján láncra verette és agyonlõtte Sigmund Bosel karitatív tevékenységérõl is ismert vállalkozót. Több koncentrációs tábor parancsnoka is volt a németek megszállta Franciaországban. 2001-ben egy francia bíróság a távollétében halálra ítélte, egyebek közt egy 345 fõs párizsi árvaház kis lakóinak deportálásáért: az akció közben egy 11, egy 4 és egy 2 éves gyereket agyonvertek az SS-õrök. A II. világháború után a hasonló történetekbõl ismert „patkány útvonalon” vöröskeresztes dokumentum segítségével, katolikus egyházi személyek támogatásával Egyiptomba utazott, majd dr. Georg Fischer néven Szíriába tette át székhelyét, ahol a politikai rendõrség egyik tanácsadója lett. Két „levélbombás” támadást is túlélt, noha egy ujját és fél szeme világát is elvesztette a robbanások következtében: e merényleteket a szíriaiak a Moszadnak tulajdonították. Utoljára 1996-ban látták élve Szíriában, majd hírek érkeztek arról, hogy Brazíliába távozott, ezt megerõsítették, annál is inkább, minthogy ujjlenyomatai megszerzése után vizsgálatot indított felkutatására a brazil rendõrség.

Brunner jó barátja volt a, még a rendõrségi iratokban is csak dr. Halálnak nevezett Aribert Heim mautha¬useni SS-orvos, õ most 97 éves lehet, ha még él. Õ vezette a mautha¬useni haláltáborban az „orvosi” kísérleteket: érzéstelenítés nélkül operált, hogy kiderítse, mennyi fájdalmat bír el egy ember. A tudós rémtetteirõl maga szolgáltatott bizonyítékot, hiszen kínos precizitással vezette naplóját „kísérleteirõl”, ami késõbb napvilágra került. A II. világháború végén az amerikaiak elfogták, de szabadlábra helyezték, és német földön, elõször Friedburgban, majd késõbb Baden-Baden¬ben is jól menõ nõgyógyá¬szati praxist vezetett 1962-ig, miközben tagja volt egy ismert jégkorong-csapatnak.
Amikor hírét vette készülõ letartóztatásának, illegalitásba vonult és nyomtalanul eltûnt Németországból. Többször elterjedt halálhíre is. Danny Baz nyugalmazott izraeli ezredes önéletírásában azt állította, hogy a The Owl („a Bagoly”) nevû amerikai titkos szervezet „vadászta le” a háborús bûnöst, megölték és hamvait a tengerbe szórták. Többen viszont azt állítják, természetes halállal halt meg Chilében.
Fia, Rudiger szerint pedig élete utolsó éveit Kairóban töltötte, ahol a mohamedán vallású Tarek Farid Husszein névre állították ki 1992-ben a halotti bizonyítványát. A halálhírekkel szembenállónak tûnik az, hogy hozzátartozói mindmáig nem vették fel a pénzt Német-országban vezetett 1,2 millió eurós bankszámlájáról, amelyen a neki járó nyugdíj található: erre csak akkor lennének jogosultak, ha érvényesen kiállított halotti bizonyítványt mutatnának be a hatóságoknak. De ide sorolható még az a hír is, hogy elfogták Bernard Munyagisharit, a ruandai népirtásban való bûnösséggel vádolt egyik hutu milícia vezetõjét. Munyagishari is felelõssé tehetõ abban, hogy Ruandában, 1994 tavaszán, 100 nap alatt legalább 800 ezer tuszi és hutu vesztette életét. Ebben a fejezetben elsõsorban MTI információkra támaszkodtam, de felhasználtam még a Vasárnapi Hírek, a Zalai Hírlap, illetve a Jogi Fórum híreit, jegyzeteit, információit is.

Említsük meg Ivan Demjanjuk, azaz „rettegett Iván” ügyét is.
„Ennek a holokauszt-bûnösnek túl sokáig sikerült megszöknie a büntetés elõl, ezért reméljük, végre megtörténik a teljes igazságszolgáltatás az ügyben” – írta róla a Simon Wiesenthal Központ még 2002-ben, egy közleményében. Akkor nem sikerült a bíróságnak elítélnie Ivan Demjanjuk náci háborús bûnöst, aki közel 30 ezer zsidó megölésében mûködött közre, ám az elmúlt 30 évben mindig megúszta valahogy az igazságszolgáltatást. Majd azonban – 2011. május 12. napján – Németországban elsõ fokon 5 év börtönbüntetésre ítélték.
Az ukrajnai származású, ma már 91 éves hóhér a második világháború elõtt egy szovjet mezõgazdasági szövetkezetben dolgozott traktorosként. Késõbb beállt a Vörös Hadseregbe, ahol 1940-ig szolgált, majd Ukrajna német megszállása után náci fogságba esett. Nem sokkal ezután egy, a németek számára katonákat toborzó táborba került kiképzõnek. Mivel kegyetlenségével kitûnt a többiek közül, és nem mellesleg önként együttmûködött, így a németek besorozták, majd különbözõ haláltáborokba küldték felügyelõ õrnek a lengyel területekre. Szolgált Sobibor és Majdanek koncentrációs táboraiban, majd a háború végén, 1945-ben egy németországi menekülttáborban bújt el, menekültnek adva ki magát. Aztán Münchenbe ment, és az 1950-es évek elejéig élt ott. 1952-ben vándorolt ki feleségével és gyerekével az USA-ba, ahol Clevelandben telepedett le, és felvette a John nevet. Gépszerelõként helyezkedett el egy autógyárban, majd 1958-ban amerikai állampolgárságot kapott.

Teltek-múltak az évek, és csak az 1970-es években derült ki, hogy hamis adatokat adott meg a vízumkérelmében, és ekkor állapították meg eltagadott náci múltját is, azt, hogy ki is õ valójában. 1983-ban érkezett kiadatási kérelem Izrael állam részérõl az USA-ba „rettegett Ivan” ügyében, hogy bíróság elé állíthassa a treblinkai haláltábor egyik „rémét”. Demjanjuk fellebbezései folytán egészen 1985-ig húzódott az ügy, majd az összes fellebbezési kérelmének elutasítása után, a következõ évben érkezett meg „rettegett Ivan” Izraelbe, miközben az amerikai állampolgárságától is megfosztották. Itt õrizetbe vették, és eljárást indítottak ellene a treblinkai mészárlások miatt. Az izraeli bíróság 2 év tárgyalás után kötél általi halálra ítélte a férfit. Az ügy jogerõs lezárásáig magánzárkába helyezték Demjanjukot, egészen 1993-ig. Ekkor az ügyben eljáró izraeli bíróságra benyújtott dokumentumokkal Demjanjuk védõi bizonyítani tudták, hogy a „rettegett Ivan” gúnynevet viselõ személy valójában egy bizonyos Ivan Marchenko volt. Az izraeli nyomozóhatóságok ez után már hiába bizonyították be, hogy a férfi 1951-es amerikai vízumkérelmén az anyja neve rovatban Marchenko szerepel, a vádlott erre azt az egyszerû, de mégis hatásos kitérõ feleletet adta, hogy elfelejtette az anyja eredeti, valódi nevét, és csak ez miatt írt be a vízumkérelembe egy hétköznapi ukrán vezetéknevet, ami teljesen véletlenül lett a Marchenko. Az izraeli nyomozók ugyan még így is sikeresen be tudták bizonyítani azt, hogy Demjanjuk szolgált a sobibori táborban, a fõ vádpont, a treblinkai mészárlások vádja azonban megdõlt bebizonyítottság hiányában, és a bíróság így kénytelen volt felmenteni a vád alól téves személyazonosság címén.

A volt vádlott, miután 1993-ban szabadon bocsátották, rögtön elhagyta Izraelt, és visszatért az USA-ba, ahol állampolgárságát is visszakapta. Azonban az USA igazságügyi minisztériuma 1999-ben benyújtott egy újabb panaszt Demjanjuk ellen. Itt már nem volt szó Treblinkáról, szó volt viszont Majdanekrõl és Sobiborról, valamint arról, hogy Demjanjuk tagja volt egy nem németekbõl toborzott, „zsidólikvidáló” SS-osztagnak is. Újabb vizsgálat indult a férfi ellen, majd 2002-ben ismét megfosztották amerikai állampolgárságától, és a jogi procedúrák után, 2005-ben kiutasították az USA területérõl, azonban oly módon, hogy csak Németországba, Lengyelországba vagy Ukrajnába távozhat. Demjanjuk a kiutasítás ellen elõször az ENSZ kínzás elleni egyezményére (UNCAT) hivatkozott, azt állítva, hogy amennyiben kiadják Ukrajnának, ott meg fogják kínozni. Az eljáró amerikai bíróság nem fogadta el Demjanjuk felülvizsgálati kérvényét, és 2008-ban megtagadta tõle a fellebbezés lehetõségét is. Nem sokkal ezután kérte Németország a férfi kiadatását. Az illetékes német hatóságok több mint 29 ezer ember megölésében játszott közremûködõ szerepéért akarták bíróság elé állítani, de ez hosszú ideig nem sikerült, az egykori õr ugyanis hevesen tiltakozott a kiadatása ellen. Azt állította, hogy tolókocsihoz kötött, nagyon beteg ember, akinek már nincs sok ideje hátra. Az amerikai bíróságon azonban bemutattak egy titkos felvételt, amin Demjanjuk egyedül és segítség nélkül sétálgat, valamint autót vezet.
Ezért aztán a kiadatás végül is megtörtént, az egykori „rettegett Ivan”-t Németországba szállították, immár hontalan állampolgárként. A németországi per elsõ fokon idén, május 12-én zárult le, a bíróság Adolf Eichmann perének 50. évfordulóján ítélte 5 év letöltendõ börtönbüntetésre Demjanjukot. A férfi nem ismerte be bûnösségét, sõt, azt állította, hogy õ maga is Adolf Hitler áldozata. Az ügyvédje is emígy nyilatkozott: „Ugyanannyit szenvedett a nácik kezében, mint a zsidók”. Korábban a férfi állította, hogy soha nem volt semmilyen köze sem a haláltáborokhoz, õ szovjet katonaként náci hadifogoly volt csupán. Annyit tett még hozzá, hogy õ csak egy kis láncszem volt egy nagy gépezetben. Demjanjuk csak a németországi per végén szólalt meg, amikor a bíró megkérdezte tõle, hogy az utolsó szó jogán kíván-e még valamit hozzáfûzni – erre pedig egy rövid nem-el felelt. Demjanjuk az 5 éves ítélete ellenére szabadon távozhatott, ugyanis a bíróság figyelembe vette a németországi vizsgálati fogságban eltöltött 2 évet, valamint idõs korát. Ezért úgy ítélték meg, hogy az ítélet jogerõre emelkedéséig nem kell börtönbe vonulnia. Az igazság – igaz kései – kiszolgáltatásáról itt is a sors gondoskodott. 2012. március 17-én járta be a világsajtót a hír, hogy a náci hóhér meghalt. No comment…

„1943 márciusától Demjanjuk minden nap közremûködött abban, hogy ártatlan zsidók ezrei életének vessenek véget. Bízunk abban, hogy az igazság végre gyõzedelmeskedik” – nyilatkozta Marvin Hier rabbi a Simon Wiesenthal Központtól.
„Nyilván nem az õrök voltak a gyilkosság kitervelõi, de õk voltak a végrehajtói. Õk ütlegelték, ölték meg az embereket, õk uszították rájuk a kutyákat, õk felügyelték, hogy bemenjenek a gázkamrákba” – mondta Pécsi Tibor, a budapesti Holokauszt Központ munkatársa.
Valóban, nem Demjanjuk és a hozzá hasonló emberek voltak a holokauszt kitervelõi, de a világ reakciója azonban helyesen mégis az volt, hogy ha valaki embereket gyilkolt, akkor azért egyszer felelnie kell, mégha oly sok év után is, hiszen az ilyen bûnök sosem évülnek, mert nem évülhetnek el. Találóan jegyezte meg a New York Times: „Azok, akik tömeggyilkosságban vettek részt, akármilyen szinten, nem élhetnek békében. És nem szabad engedni, hogy azt gondolják, hogy ha eléggé késleltetik az igazságot, akkor az ügyüket elvetik.”
És hogy miért számít ugyanúgy a „kis” bûnös, a kis láncszem is, mint a nagy? Hannah Arendt írta az Eichmann Jeruzsálemben címû könyvében: „A gépezetben minden alkatrésznek kulcsfontosságú a szerepe. Ha egy kis alkatrészt kiveszünk, a gép ugyanúgy leáll.”

Így ért véget a németországi, történelmi jelentõségû per, hiszen ez volt az elsõ alkalom, egyben nagy valószínûséggel az utolsó is, amikor Németországban egy nem németet ilyen bûnök miatt elítéltek. És valószínûleg – tekintettel arra, hogy 2013-at írunk – ez volt az utolsó olyan büntetõper is, amely egy haláltáborban közremûködõ náci ellen indult. (Forrás volt ide többek között a „hetek” címû lap 2011. május 20. napi számának 7. oldalán megjelent „"Rettegett Iván" a bíróságon” címû írás Petrõcz Jordántól.)

Nézzük meg még Klaus Barbie náci tömeggyilkos, a Gestapo egyik vezetõjének az ügyét, aki a megszállt Franciaországban követte el rémtetteit. A Gestapo, vagyis a német titkosrendõrség (Geheimstaatspolizei) alapjait még Ernst Röhm, az SA vezetõje; Joseph Goebbels, a késõbbi propagandaminiszter; Rudolf Hess, Hitler akkori helyettese; valamint Heinrich Himmler, az SS vezetõje fektette le 1932 márciusában. A Gestapo két fõ feladata a német állambiztonság védelme, illetve a külsõ felforgatással és kémkedéssel gyanúsítható személyek elfogása volt. A Gestapo tulajdonképpen törvényen kívül (felül) állt, és így is mûködött. A fõ cél, a náci birodalom gyõzelme és védelme érdekében bármilyen eszközt bevethettek és alkalmazhattak. Mind a náci Németországban, mind pedig a megszállt országokban rendkívüli kegyetlenséggel és brutalitással jártak el a céljaik elérése érdekében. Fõként a francia ellenállás tagjaival, és a brit ügynökökkel szemben voltak kegyetlenek. Jó példa erre az elfogott Odette brit ügynök (Mrs. Peter Churchill) esete. A brit nõt Marseilleben tartották fogva, a Fresnes börtönben. 1943-ban, az egyik nap bevitték a Gestapo emberei a Marseille belvárosában álló központjukba, a Foch sugárút 84. számú épületbe. A kihallgatói a nõ vallatása alatt izzó vasat nyomtak a nyakához, majd pedig egy acél harapófogóval tépték le a bal lábáról a körmeit, de a bátor asszony nem beszélt. Odette ügynök túlélte a világháborút, a ravensbrücki nõi koncentrációs táborból szabadították ki a háború végén. (Bõvebben lásd errõl Jerrard Tickell 1949-ben írott mûvét, amiben Odette életrajzát teszi közzé.)
A francia Gestapo poklát Forest Yeo-Thomas titkosügynök is megjárta. Õt elfogása után elõször a Rue de Saussaies-i Gestapo állomásra vitték, ahol többször is megverték, majd összekötözve egy hideg vizes kádba dobták több esetben is. Majdnem megfulladt, de nem vallott. Majd a Foch sugárúti központba vitték, ahol láncok és egy emelõcsiga segítségével kínozták meg, kificamítva a vállait. Ezután szétterpesztett lábbal egy íróasztalhoz kötözték, és három gestapós gumibottal verte végig az egész testét, nem kímélve a titkosügynök arcát és a heréit sem. Ezután pedig ismét a vízbefojtásos módszert alkalmazták nála. Az ügynök történetét teljes egészében lásd Bruce Marshall „Fehér nyúl” címû mûvében.

A „lyoni hóhér”, Klaus Barbie és emberei vadállati kegyetlenségérõl pedig Henri Amouroux írt az 1983-ban megjelent Grande histoire des Francais sous l’occupation címû könyvében. Ebben André Pedron, a belseni koncentrációs tábor egyik túlélõje szintén a „kádas” kihallgatási módszer szörnyûségeirõl számolt be, míg egy francia, bizonyos Dubreuil nevû ellenálló arról számolt be, hogy hogyan csapták rá az ajtót az ujjaira és a nemi szervére a kihallgatások során. A francia ellenállás egy nõi tagját, a 20 éves Brigitte Friangot az elfogása közben a hasán megsebesítették. Orvosi ellátást nem kapott, hanem bezárták, majd késõbb vallatni vitték. Elõször agyba-fõbe verték, majd amikor a vallatója – egyébként a honfitársa, egy francia kollaboráns – észrevette a sérülést a hasán, ott kezdte el módszeresen ütlegelni, majd ezután pedig a melle következett. Barbie és társai nem ismertek könyörületet. A 66 éves Boursier abbét 1944 júniusában tartóztatták le. Négy esetben is megkínozták a kádas módszerrel, mielõtt 87 másik fogollyal együtt kivégezték Barbie személyes parancsára. Szintén Barbie utasítására szállítottak 44 kisgyermeket az árvaház helyett Auschwitzba.
De a Gestapóhoz hasonló elvetemültségrõl tettek tanúbizonyságot a francia kollaboráns szervezet, a „Brigades Spéciales” tagjai is. A saját honfitársaikat kínzó és gyötrõ egység tagjai például egy francia ellenálló, Yves Gaillot szemét vasvillával szúrták ki, míg Raymond Valeriot félholtra verték. Ezért sem csoda, hogy a felszabadulás után a francia ellenállók egyes esetekben az elfogott németeken, de fõként a kollaboráns franciákon kegyetlen bosszút álltak.

A „lyoni hóhért” csak 1983-ban tudták elfogni Bolíviában, majd visszahozták az „öreg kontinensre”, ahol emberiség elleni bûncselekmények elkövetésének vádjával állították bíróság elé. A Barbie-ügyben (1987) a lyoni Gestapo egykori vezetõjét tehát a francia civilek deportálásában és kiirtásában játszott szerepe miatt állították bírái elé, és találták bûnösnek a per végén. Az eljáró francia bíróság megállapítása szerint emberiség elleni bûncselekménynek minõsül minden olyan embertelen cselekmény és üldözés, amelyet széles körben egy ideológiai felsõbbséget hirdetõ állam nevében követnek el.

A bûncselekmény e definícióját egyébként a Touvier-ügyben (1992) ítélkezõ bíróság egy további elemmel, méghozzá az „embertelen cselekmények végrehajtására irányuló közös terv” elemével egészítette ki. A vád szerint Paul Touvier a Vichy-kormányzat tisztségviselõjeként közremûködött hét zsidó megölésében, akiket a francia ellenállási mozgalom által elkövetett egyik merénylet megtorlásaként végeztek ki. Az ügyben elsõ fokon felmentõ ítélet született, ugyanis a bíróság szerint a Vichy-kormány – noha a náci Németországgal kollaboráló kormányzat volt – nem tekinthetõ ideológiai felsõbbséget hirdetõ államnak. A másodfokú bíróság azonban megállapította Touvier bûnösségét, mivel a bûncselekmény elkövetésére a Gestapo egyik tisztjének a felbujtására került sor, ilyen értelemben pedig az ideológiai felsõbbséget hirdetõ állammal, vagyis a náci Németországgal való kapcsolat már kimutatható volt.

Megemlítem még ide a Menten-ügyet (1981) is, amelyben pedig a holland Legfelsõbb Bíróság mutatott rá arra, hogy a holland állampolgár Pieter Menten bûnös emberiség elleni bûncselekményben, mivel a helyi, ún. „Einsatzkommando” tagjaival együtt közremûködött nagyszámú lengyel zsidó meggyilkolásában, amely cselekménye pedig egy, az emberek bizonyos csoportja ellen irányuló, tudatosan végrehajtott politika részét képezte. Hasonlóan fogalmazott a Finta-ügyben a kanadai Legfelsõbb Bíróság is, amikor megállapította, hogy „az emberiesség elleni bûncselekményeket egy adott csoport vagy faj ellen irányuló üldözés vagy diszkrimináció politikája keretei között követik el.” Az esetekrõl lásd bõvebben pl. Akayesu-ügy (Trial Chamber ICTR-96-4). 569-574., illetve Micaela Frulli: Are Crimes againts Humanity More Serious than War Crimes? European Journal of International Law 12 (2001), 346-348. o. Lásd még Elihu Lauterpacht (ed.): International Law Reports. Cambridge University Press, 2003. 120. o., valamint Kai Ambros – Steffen Wirth: The Current Law of Crimes againts Humanity. Criminal Law Forum, 13. (2002) 8-9. o. Részben említi e mûveket Sántha Ferenc is: i. m. 54. o.

ZÁRSZÓ GYANÁNT…

Goran Hadzic 2011. júliusi elfogásával az ICTY-nek immár a „kezében van” az összes fõbb, „volt-jugoszláviai” háborús bûnös, így lehetõsége van az igazság maradéktalan kiszolgáltatására.

Azonban: „Nem hagyhatunk szó nélkül még egy sajnálatos, a széles európai közvélemény által sokszor kifogásolt körülményt sem. A nemzetközi közösség szelektíven ítélkezik számos kérdésben, kettõs mércét alkalmaz, köztük a háborús bûnök vonatkozásában. Az elmúlt 66 évben nagyon sok háborús bûn megtorlás nélkül maradt. Van olyan nagyhatalom, mely nem engedi, hogy állampolgárai felett nemzetközi törvényszék ítélkezzen. Délkelet-Európa államainak euroatlanti integrációja pedig egy nemzetközi törvényszék döntéseitõl függenek.” (Jogi Fórum, Hírek rovat, 2011. április 18. Idézet a „Nyilatkozat a Hágai Bíróság Ante Gotovina tábornok ügyében hozott ítéletérõl” címû cikkbõl.)

A tanulmány forrása volt elsõsorban: Haraszti György – Herczegh Géza – Nagy Károly: Nemzetközi Jog. Tankönyvkiadó, Budapest 1976.; Bruhács János: Nemzetközi jog I. Általános rész (Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2008., 2009.) és Nemzetközi jog II. Különös rész (Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2010.) címû mûvei, valamint Halmosy Dénes Nemzetközi szerzõdések 1918 – 1945. (Budapest, 1983.) címû kötete, illetve dr. Lukács Tibor idézett mûve. Felhasználásra került ezeken kívül még a Diplomáciai és Nemzetközi Jogi Lexikon (Szerkesztette Hajdu Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest 1967.) címû mû is.

Tisztelettel a figyelemért:

Dr. Papp Attila

További hírek:

SZÓRÓL SZÓRA ROVAT >>>