Kendlimajor. Egy kis település Nagykanizsához közel, melyrõl jó pár évtizeddel ezelõtt még csak a környékbeliek tudtak. Festõi szépségét, a hely különleges auráját azóta már Egyiptomban, Malaysiában és az Egyesült Államokban is alkotók tömege ismeri, s keresi fel évente. De hogyan véste be magát a hegyek-dombok ölelésében megbúvó falvacska a képzõmûvészet térképébe? Ludvig Zoltánnak köszönhetõen, akinek neve ma már összeforr Kendlimajoréval. Ám, ahogy a mûvész fogalmaz, Róma sem egy nap alatt épült fel, így odáig is hosszú út vezetett, hogy a községben az egykori hétvégi házacska nyaranta bábeli nyelvi zûrzavartól legyen hangos.

Néztem, mint a moziban, amikor megtudtam, hogy a Csikóstöttösön született Ludvig Zoltán – elmondása szerint – már kamaszkorában is olyan álmokat szövögetett, amik többek egy ecsetvonásnál. Érdeklõdõ, mindenre nyitott személyisége és a mûvészekre amúgy is jellemzõ szellemi-lelki, ám kétlaki lénye gyermekkorának színhelyétõl Pécsre sodorta, ahol reklámgrafikai tanulmányokat folytatott. S ez még csak az elsõ mérföldkõ volt az életében, de mégis elindult a film élete mozijában…

– S ha már mozi, akkor plakát. Sokan tudják rólad, még a mai digitalizált, elgépiesedett világban is, hogy a pécsi tanulmányaidat kreatív úton-módon kamatoztattad, mindeközben találkozott nálad a munka és a szerelem…
– Ez volt az az idõszak, amikor Nagykanizsán a Béke Moziban kezdtem dolgozni. 1973-tól álmodtam meg a filmeknek amolyan cégért, plakátot, ami hívogat-csalogat egy jó matinéra. Persze, ekkortájt még kézzel készültek ezek a harsány hirdetések, de mindegyikben – ahogy az összes munkámban – benne volt a szívem, lelkem. Azonban a designer-grafikusi alkalmazásom nemcsak plakátkészítésbõl állt. Hanem dekorálásból, arculattervezésbõl, persze, akkoriban még nem adtak ilyen divatos elnevezést a dolgoknak. Mindig, mindennap, minden percben valami újat, valami mást kellett csinálnom. Ez volt az igazi mûvészet. Folyamatosan megújulni, mindig mást produkálni, igazi kihívás volt.
– Teljesítetted, minden bizonynyal sikerrel, hiszen 17 évig dolgoztál a moziban. Aztán egy következõ filmtekercs megint más történetet indított el benned, melynek már nem egy személyben voltál a fõszereplõje.
– Sok minden történt velem ez idõ alatt. 1977-ben házasodtam össze a feleségemmel, Klárával, és megszülettek a gyermekeim is, Viktor és Dániel, akik szintén a mûvészet világában tevékenykednek, egyre nagyobb sikerrel. Tehát ekkortájt, a kora nyolcvanas évek elején már többféle szerepkörben kellett helytállnom. Nappal dolgoztam a családom megélhetéséért, bár ekkor is az alkotásnak éltem, este pedig a saját otthonomban, a saját elképzeléseimnek adtam teret a vásznon. Festettem, és persze azért el-eljártam, 1984-tõl már hivatásos mûvészként, mûvésztelepekre.
– Miben másak az akkori, még mondhatni – és itt Borsos Miklós szobrászmûvész egy alkotásának leírásából idéznék – csírájában el nem fojtott festõi megnyilvánulásaid esetleg egy mai festményedhez képest?
– Talán csak anyagaiban különbözõ egy korai Ludvig, egy késeitõl. Ugyanis azt vallom, hogy egy festõmûvésznek nem kell mindig újat, mindig mást létrehoznia. Olyat kell alkotnia, mint egy névjegy, vagy egy személy igazolvány. Amire, ha ránéznek a mûvészet iránt fogékonyak, egybõl lássák, kinek a keze, szelleme, lelke munkája. Jómagam elsõsorban improvizatív, organikus mûvészettel foglalkozom, központi témám az evolúció, az emberi és a természeti világ találkozása. Változatos formák, színek, amolyan õsi, minden idõk elõtti naturát idézõ, sejtetõ kis globuszok tárulnak fel munkáimban. A test és a szervezet külsõ-belsõ lényét láttatóak festményeim. Tehát bennem minden egy kis csírából burjánzott ki. Az viszont nyilván érzõdik, sejlik az alkotásaimból, hogy sokat vagyok együtt más nemzetek mûvészeivel is.
– Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor kinõtted Nagykanizsa falait és az országhatárainkon túlra kezdtél el kikacsintani.
- Amikor a 90-es évek elején az Ady úton megalapítottuk párommal közösen a Ludvig Stúdiót, ahol a képzõmûvészet iránt elhivatott fiatalokat is tanítottunk, országos szinten sok magán galéria alakult. Olyanok voltunk, sok más magyar mûvésszel együtt, mint egy nagy család. Egy olyan família, mely tudja, érzi, hogy nemcsak e honban vannak ágai. S mivel a mûvészet hidat képez emberek között, jómagam is – ahogy sokan mások – elindultam, hogy megnézzem, mi van a híd túloldalán. Így érkeztem meg Ausztriába, ahol – 1993-tól – öt éven át szerveztem s vezettem a Trofaiach Art nemzetközi mûvésztelepet.
– Ez is egy lépcsõfok volt, ami Kendlimajorba vezetett?
– Inkább egy hágcsó, aminek a végén megint valami új várt. Persze, ehhez elengedhetetlen volt két sorsszerû találkozás, Páli Lászlóval, akinek a birtokán ma már mûvészek százai megfordultak, és Wilheim Gáborral. Kettejük mecenatúrája nélkül nem létezhetne Kendlimajor. Az is tény, hogy Ausztriából sok ismeretséget hoztam magammal, olyan mûvészekét, akik szabadon szerettek alkotni, bárhol a nagyvilágban. S miért ne tegyék mindezt épp Zalában, más magyar kollégáikkal együtt? 1999 az alfája a nyaranta megrendezett Ludvig Nemzetközi Mûvésztelepnek, idén pedig immár 21. alkalommal rendezzük meg.
– Ne ugorjunk nagyot az idõben, maradjunk még 1999-ben. Történt akkoriban még más is az életedben, melyet városunk egyik ékessége büszkén visel, s aminek köszönhetõen Dubai, Sanghai mellett Nagykanizsa is megemlíthetõ.
– Az Ady-Csengery utca keresztezõdésénél lévõ Európa-Ház homlokzata, a házé, melyet Balassa Béla tervezett. Amikor felkértek, hogy közremûködjek ebben a munkában, már közel 30 éves szakmai múlt volt mögöttem, ám így sem mondhatom, hogy gyerekjáték volt az egész. Hiszen ez nem vászon és ecset vadházassága volt, hanem kerámia-készítés, méghozzá merõben új felületre, ami nem egy darab papír. Ez esetben szükség volt az alapozásra, a tervezésre és végül – mint egy kirakós játékot – az összeillesztésre is. Akár egy matematikai egyenlet, aminek – tudtam – a végére lesz megoldás. Két hét alatt elkészültem az alkotással és fizikai munkával is jellemezhetõ kihívással. Életem egyik büszkesége ez az épület-arculat/homlokzat, azért is, mert a tervezõ cég (akik a kerámia-munka kivitelezésében nyújtottak segítséget) építette Dubai nagy részét; referenciaanyagukba, amit sokfelé terjesztenek, beletették az Európa-Házat, nevemmel együtt.
– „A szabad mûvészetben az alkotó maga is szabad mûvész. Tudja, mit akar, és képes is arra, amit akar. A szabad mûvész eltökélt, technikája kiérlelt.” Hegel gondolatai rád is igazak, még akkor is, ha munka / megrendelés végett kell dolgoznod?
– Mint mondtam, nekem a munkám a szerelmem. Ami nélkül nem tudok, nem is akarok létezni. Akkor élek és akkor pihenek, amikor alkotok. A gondolataimat szabad akaratként élem meg. Ez sodor folyamatosan új vizekre, minden egyes ecsetvonás újabbnál újabb ötleteket ad. Mint az életemben, ami természetesen csakis a mûvészetrõl szól. A közelgõ nyári Nemzetközi Mûvészteleprõl, a Kendlimajori Szabadiskoláról, a mesterkurzusokról. Hiszen nem a kényszer, hanem a boldogság és a tettek vezetik a kezemet, csakúgy, mint ahogy megszabják az életemet. Ahogy, remélem, az elkövetkezendõ évtizedeimet.
Szabó Zsófia