Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy színtársulat, melynek létezése napjainkban sem mese, hiszen idõrõl idõre újabb darabokkal rukkolnak elõ. A Harmónia Társulat ifjai nem a mesebeli üveghegyet, hanem a Honvéd Kaszinó pódiumát tekintik a világot jelentõ deszkának, amit már sok-sok éve, hétrõl hétre megmásznak. A sztori fõhõse Kurta Lilla, aki a szárnypróbálgató fiatalokat – más amatõr színésztársával közösen – repülni tanítja. A történet korántsem mese, az úti cél pedig nem más, mint Shakespeare-világa, amolyan 21. századi, bohém köntösben…

– Szerepjátszás, fiatalság, bolondság, de mégsem múló szeszély, hiszen immár 5 éve aktívan vagytok jelen városunk kulturális életében. Színház (volt) neked már akkor is az egész világ, amikor saját társulatodat megalakítottad?
– Mondhatni már születésem óta saját életem színpadán játszom. Igaz ugyan, hogy nem mindig magam írtam a történetemet, hol statiszta, hol fõhõs voltam. Ám mindenesetre mégis kulcsember, amikor 2007-et írtunk. A Honvéd Kaszinó Diákszínpadának csapattagja voltam, melyet Dr. Dobó László vett szárnyai alá, aki, azonban, egy évvel késõbb, tehát 2008-ban, visszavonult. Ekkor vetõdött fel bennem az ötlet, hogy miért kellene abbahagyni azt, ami olyan jól mûködik? Így barátaimmal közösen, kis csapatban – mentorálás nélkül – improvizatív jellegû darabokat kezdtünk játszani, hasonlóakat, mint televíziós mûfajban a Beugró. Harmónia vett bennünket körül, e szellemben találkoztunk hétrõl hétre, s innét a névválasztásunk is. A rögtönzés, mint stílus, remek belépõ volt a színház világába, no meg az, hogy már akkoriban is írtam, saját kútfõbõl darabokat. A szerelemrõl, a humorról és ami az egész társulatunkra jellemzõ, az életigenlésrõl.
– A húsvéti nyuszi és tettestársai, ha már ennél a történetnél tartunk. Minden karakter megtalálható a csapatban?
– Olyanok vagyunk, mint a szivárvány. Sokszínûek, és mindegyikünk valamiben egyedülálló. A tragika, a komika, a naiva s még sorolhatnám, de a lényeg: mindegyikünkre öltöztethetõ egy karakter. Vagy ha mégsem, olyannak álmodom meg a saját mesémet, hogy a valóságban is megállja helyét.
– Ez már egy kész mesegyûjtemény, ahol a történet – ha másutt nem, az életben – mindig szépen ér véget. Még akkor is, ha a Királynõ másként álmodta meg…
– Az elsõ, egyfelvonásos drámánkban, a Királynõben mutatkozott meg fejlõdésünk elsõ mérföldköve. Már a darab megírása sem mese volt, pláne nem habbal. Ki szerettem volna magunkat próbálni egy merõben más, a már megszokott vígjátéktól távolabbi mûfajban. Magamra öltöttem a gonosz szerepét, amit sok esetben rendezõként, mûvészeti vezetõként amúgy is játszanom kellett. Annak ellenére, hogy csapatunk kitartó, elhivatott munkát végzett, már akkoriban is. Nagy falat volt, de megmásztuk az üveghegyet, jutalmunk pedig a közönség sikere volt.
– Profi amatõrök, akiket, mint ahogy a mesebeli szerencsét próbáló ifjakat, nem tántorít sem akadály, sem nehézség!
– Így igaz. Sõt, minél több nehézségbe ütközünk, annál nagyobb bennünk a hév. Persze, a közönség szeretete sokat segít, erõt ad, meg az is, hogy mi együtt, a színpadon teremtünk magunknak új világot. Ami messze van a hétköznapok monotonitásától, szürkeségétõl. Egymás kincses ládái vagyunk, melybõl nem ékszereket, hanem ötleteket, szerepeket veszünk ki.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Öt nõ…
– Igaz mesék, amiket rólunk, fiatalokról mintázott az élet, s amit jómagam vetettem papírra – mint íródeák – a sztorit, s a saját rendezésemben került színpadra is. Mindkét darab vízválasztó volt társulatunk életében: míg egyikben minden karakterünk egy új jelmezt, szerepet kapott, Hófehérke nálunk lehetett tolvaj, Hamupipõke pedig gyilkos, vérmes jellemû. A másikban pedig modern szüfrazsettként álltunk a pódiumra. Hogy sikerrel tettük-e? A vastaps és az ismétlõ elõadások azt hiszem, önmagukért beszélnek.
– Honnét egy rendezvényszervezõ hölgyben ennyi ötlet? Netán szakmai „ártalom"?
– Egyrészt természetesen. Másrészt pedig, ahol én egyszer alá-merülök, onnét ihletet is merítek. Imádom a filmeket, a könyveket, és minden színész tanítómesterét, Shakespeare-t. Tehát a friss ideákat adó források kiapadhatatlanok, csakúgy, mint ahogy az élet is tartogat újabbnál újabb eseményeket, amik megérnek egy misét. S ha már bibliai szövegkörnyezetben sáfárkodom a szavakkal, akkor – természetesen a magunk vicces nyelvén kicsit kifordítva – „És a nõ megteremté a férfit”. Májusban már a közönségünk is meggyõzõdhet arról, hogy a Harmónia Társulat esetében mindez hogyan lehetséges…
– A saját sci-fidben, a jövõbe látó Sybilla-szemeid hogyan látják az elkövetkezendõ éveket? Milyen film lesz? Egy Végtelen történet?
– Legalábbis remélem. Ha már mozit említettél, valóban készül velünk egy film – szintén saját ötletbõl –, amit, talán, egyszer a zsöllyékbõl is láthatnak Nagykanizsán, és reményeim szerint Angliában is. De egyelõre megelégszem azzal az áprilisban induló filmklubbal, ahol sztárok és sztorik segítségével egészen Hollywood-ig repítem el az érdeklõdõket. A társulatunk egészét – nemcsak az Öt nõt – pedig vidéki fellépésekre. Azonban jobban szeretem az olyan filmeket, melynek nem az elején történik a katarzis, vagy a nagy leleplezés. Izgalmasabb végigélni, átélni, megélni az eseményeket. A saját mozimban. Ahogy Dickens is leírta a Copperfield Dávidban: „Vajon én magam leszek-e saját életem fõhõse vagy ezt a tisztet másvalaki tölti be: majd elválik – az itt következõ lapokból kell kiderülnie…” Ami, pedig, mint a fantasztikus filmekben, a jövõ zenéje…
Szabó Zsófia