– Tulajdonképpen az orvosi egyetem befejezéséig anti-sportoló voltam, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem – kezdte a jászsági származású doktornõ. – A pécsi évek után aztán Zalaegerszegre kerültem, ahol már belekóstoltam az aerobikozásba, majd az életem úgy alakult, hogy nagykanizsai lettem. Ebbõl persze, még nem következik, hogy ultrafutó lesz valaki, de második gyermekem születése után már vettem magamnak a fáradságot, s elkezdtem kocogni. Ez olyan jól ment, hogy néhány hét alatt már egyhuzamban letudtam 14 km-t, s elõször 2004-ben már a fél-maratonit is lefutottam.
– Gondolom ebbõl, még nem következik, hogy valaki az igazán nagy távok rabjává válik…
– Természetesen nem, s igazi komolysággal talán négy éve csinálom a futást, illetve ultrafutóként egy éve ûzöm a sportot. Az országos versenyeken ugyanakkor nem csupán kijelölt hosszúságú távokon lehet indulni, hiszen van, amikor 6-12-24 vagy éppen 48 órás idõlimitet határoznak meg, s az a döntõ, ki mennyit bír ezalatt teljesíteni.
– Mégis, mi a döntõ tényezõ abban, hogy valaki hosszú távon bírja az iramot?
– Olyan edzésmunkát kell végezni, ami az állóképességet fejleszti, s szoktatni kell az izmokat, csontokat, izületeket az ilyen fokú terheléshez, mivel csak így képesek alkalmazkodni a nagy igénybevételhez. Amúgy azon, hogy mennyit bír a láb, talán ha harminc százalék múlik, a többi a fej és a gyomor kérdése. Ami pedig az edzéstávokat illeti, havonta 350-400 kilométert szoktam lefutni, mindezt persze amatõrként, vagyis a hivatásom mellett a családommal is foglalkozva.
– S miként került a képbe a hollandiai világverseny?
– Mint már említettem, egy éve vetõdött fel komolyabban, hogy ezt a 100 km-es versenyt érdemes lenne megcéloznom, majd idén tavasszal a veszprémi hat órás, valamint a sárvári tizenkét órás távon is gyõztem, amelyek tovább erõsítették az elhatározást.
– Aztán hipp-hopp, le is lett tudva a 100 kilométer?
– Ez azért nem volt ilyen egyszerû, már csupán azért sem, hiszen a távot 9:40:23 óra alatt sikerült teljesítenem. Ez egyébként jobb idõ volt annál, mint amire számítottam, de a hatvanöt-hetven kilométer között jelentkezett egy olyan fokú holtpont, ami nálam még soha nem fordult elõ. Akkor tényleg feje tetejére állt a világ, s valóban beugrott, na most eddig és ne tovább. Amit lehetett, mindent be kellett vetni, hogy folytatni tudjam, majd a kritikus idõszak lezárulta után már nem volt semmi probléma.
– Milyen környezetben futottak?
– Alapvetõen ilyenkor meditatív állapotban vagyunk, de természetesen azt nagyon jó érzés volt hallani, hogy a 10 kilométer hosszú körön bonyolított versenyen a szurkolók sok esetben nevén szólítva a futót drukkoltak. Megadták a körítést a szervezõk, hiszen az utcákon, ahol elhaladt a mezõny, minden fel volt díszítve, léggömbök ezrei voltak a fejünk fölött, szóval valóban nagy élmény volt indulni és persze célba érni.
– Milyen helyezést ért az idõeredménye?
– Az Eb-futam számításában a nõknél 27. lettem, ez összesítésben a 86. helyet jelentette, míg a Világ Kupa mezõnyében a nõi mezõnyben a 44. helyet szereztem meg. Ezen túl még a válogatottak idõeredményét és helyezését is számolták, s a magyar nõi csapat – rajtam kívül még két futóval – az Eb-n hatodik lett.
– További tervek?
– Most, hogy már tudom, milyen egy 100 km-es verseny, ezen a távon szeretnék javítani, ezért a Bécs-Budapest távon nem is nagyon gondolkodom. Emellett nagy általánosságban azt tudom mondani, hogy az ultrafutás a hétköznapi életben is kiegyensúlyozottabbá tesz, mivel az ember egy kicsit önmaga korlátjait is átlépi, s jólesõ érzés azt tudomásul venni, hogy képes voltam rá, ami erõt is ad a továbbiakhoz.

Itt tartottunk, amikor végszóra jött a telefon, hogy futás a legnagyobb fiúért, hiszen nemsokára vége a karate-edzésének, s oda kell érni érte. Egy újabb kihívás, még ha ez nem is volt 100 kilométer…

Polgár László