Mivel is szeretném megismertetni e tanulmányon keresztül a Tisztelt Olvasót? Be kívánom mutatni az európai önkormányzatiság történeti elõképeit, méghozzá egynémely középkori városok joganyagának és joggyakorlatának egybevetésével, elsõsorban az összehasonlító egyetemes jogtörténet szemszögébõl. Jelen tanulmányom az Új Magyar Közigazgatás címû, közigazgatás jogi szaklap 2011. augusztusi (4. évfolyam, 8. szám), jogalkotásról szóló tematikus számában megjelent „Gondolatok az európai önkormányzatiság történeti elõképeirõl, úgymint a középkori városok jogforrásairól” (25 – 33. o.) címû írásom törzsanyagára épült.

1. Néhány mondatban az egyetemes jogtörténeti historiográfiáról
Vizsgált témánk szempontjából a kutakodásunk kezdetén mindjárt az egyetemes historiográfiát kell górcsõ alá vennünk. Ha egypár mondatban szeretnénk összefoglalni azt, hogy mi is az az egyetemes jogtörténeti historiográfia, akkor feltétlenül az állam- és jogtörténet tudomány elemzéséhez kell fognunk, amirõl megállapíthatjuk, hogy az a modern történetkutatással egyidejûleg keletkezett. Feladata az állam- és jogfejlõdés feltárása, az állam- és jogintézmények keletkezésének, módosulásának és megszûnésének magyarázata. Az állam- és jogtörténet-tudományok fejlõdése ma már évszázadokra visszanyúló historiográfiai elõzményeken kísérhetõ nyomon.
Az egyetemes állam- és jogtörténet tehát a hatalmi, politikai rendszereket és az ezeknek megfelelõ államberendezkedések típusait, alapul szolgáló elveit, szerkezeti felépítését és alapintézményeit vizsgálja az adott államgépezet különbözõ területein, és szintjein, úgymint a jogalkotást, kormányzatot, közigazgatást és adminisztrációt, valamint a bíráskodást birodalmi, tartományi, territoriális és helyi szinteken is. Kiterjed a jogforrások rendszerére, a nagy jogterületek elveinek és alapvetõ jogi dokumentumainak bemutatására is.
A magyar felsõoktatásban a nemzetközi jogtörténeti összehasonlítás igénye akkor jutott kifejezésre, amikor a magyar szabadságharc bukása után a pesti egyetemen, a neoabszolutizmus idején bevezették a német jogtörténet tanítását, ami azonban hamarosan egyetemes (európai) jogtörténetté változott.

1. 1. A modern általános jogtörténet kezdetei
A modern jogtörténetírás kezdetei a feudális társadalom felbomlásának és a polgári társadalom kialakulásának idõszakába nyúlnak vissza. A polgári forradalmak a kapitalizmust megelõzõ jog felszámolásával több, mint egy évezredes állam- és jogrend megszûnését idézték elõ, de ugyanakkor egy új, haladóbb állam- és jogtípust hoztak létre.
Az állam- és jogtörténetírás kezdetben egyes népek, nemzetek, állam- és jogintézmények fejlõdését vizsgálta, ezek voltak az egyes nemzeti jogtörténetek vizsgálati területei. Késõbb a nemzeti kereteket túllépve kibontakoztak a közös jegyeket mutató jogrendszerek is, a germán, latin-román, angolszász, bizánci, szláv jogterületek, valamint az antik, görög-római és középkori jogtörténetek.
Az általános, egyetemes állam- és jogtörténetírás a 19. század második felében jelent meg, mint összehasonlító jogtudomány és jogtörténet. Az általános jogtörténet, mint tudomány pedig csak az utóbbi évszázad folyamán fejlõdött ki, miután a jogtudomány alkalmassá vált arra, hogy tudományosan megalapozott általános képet adjon a történelmi haladás menetérõl, és feltárja az állam- és jogfejlõdés törvényszerûségeit.

1. 2. Az egyetemes európai jogtörténet szerepe
Az általános (egyetemes) jogtörténet az állam- és jogintézmények, a jogi nézetek, illetve a fõbb jogrendszerek történetét a kialakulásuk és történelmi szerepük szempontjából jelentõs országok (államok) keretei közt vizsgálja és mutatja be. A környezõ népek állam- és jogtörténetének elemzése elõsegítette a magyar állam- és jogtörténet megértését, rendszerezését is.
Magyarországon az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után a kormányzat a jogi felsõoktatás terén is érvényt kívánt szerezni a bécsi udvar politikájának, így a neoabszolutizmus idején a magyar állam- és jogtörténet helyett a német birodalmi jogtörténet oktatását vezették be az egyetemeken. A budapesti egyetem jogi karának javaslatára 1861-ben a Helytartótanács lehetõséget adott az egyetemes európai jogtörténet tanítására. Ezen belül lehetõség volt arra, hogy az önálló magyar állam és jog fejlõdését is tárgyalják (ezt elsõként Wenzel Gusztáv tette meg).

1. 3. Wenzel, Hajnik, illetve az összehasonlító jogtörténet szerepe
Wenzel Gusztáv (1812 – 1891) tett javaslatot elõször az addig ismeretlen egyetemes európai jogtörténet tanításának bevezetésére. Harcolt a német birodalmi jogtörténet oktatása ellen, és nagy jelentõséget tulajdonított a magyar nemzeti jogtörténet megteremtésének. Az egyetemes európai jogtörténet keretében az önálló magyar állam és jog fejlõdését is tárgyalta, vizsgálta. 1869-tõl több kiadást ért meg Egyetemes európai jogtörténet címû mûve. Wenzel kiszélesítette a magyar jogi gondolkodás horizontját, és egyszersmind bemutatta a környezõ népek állam- és jogfejlõdését is.
Hajnik Imre (1840 – 1902) vitte tovább Wenzel munkásságát, de már egy sokkal egységesebb szemlélettel. 1861-ben megjelent Magyarország és a hûbéri Európa címû mûvében az európai szintû tájékozódást kutatta. 1875-tõl több kiadást ért meg Egyetemes európai jogtörténet a középkor kezdetétõl a francia forradalomig címû mûve. Ebben a tudományos tényeket, a tudományosan igazolt általános jogtörténetet rendszerezte. Hajnik nagy tekintélyt vívott ki pozitivista történetszemléletével. Életmûvét tulajdonképpen már egy modern szellemi áramlat jellemzi.
Király János (1858 – 1925) a Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a nyugat-európai jogtörténetre (1908) címû mûvében továbbvitte az egyetemes szintû tájékozódás igényét.

1. 4. A történeti – jogi iskola helye a jogi historizmus fejlõdésében
A 19. század második felének jogtörténet kutatása hazánkban a nyugat-európai jogtörténet vizsgálatára korlátozódott, így aztán a nemzeti öntudat ébresztõjeként jelentkezett a német történeti-jogi iskola (Savigny) hazai hatása. Ezzel párhuzamosan a polgári pozitivizmus is elõrehaladást jelentett Magyarországon. Hajnik pozitivista szemléletével, az európai szintû tájékozódás igényével szemben a jogtörténetírás „reakciós nacionalizmusa” került elõtérbe.
Timon Ákos (1850 – 1925) a Magyar alkotmány- és jogtörténet, különös tekintettel a nyugati államok jogfejlõdésére (1902) címû mûvében nem kereste többé az európai összefüggéseket, szinte kizárta vizsgálódása körébõl a szomszéd népek állam- és jogfejlõdésének kölcsönhatásait. 1906-tól pedig a jogi felsõoktatásban is felszámolták az egyetemes európai jogtörténetet. Azonban Illés József, Holub József és Bónis György tudományos eszköztárukban továbbra is használták az összehasonlító – komparatív – módszert (lásd például Illés József: Bevezetés az európai jogtörténetbe. Budapest, 1933.).
Az egyetemes jogtörténet az utóbbi 50 év során újjászületett (különösen fontos volt az 1948. évi reform), külön katedrát kapott Budapesten, de szerves része lett a vidéki egyetemek jogászképzésének is.
Az újabban megjelent monográfiák, tankönyvek, és jegyzetek közül ki kell emelni Bónis György és Sarlós Márton 1957. évi munkáját, aztán a Horváth Pál szerkesztette „Egyetemes állam- és jogtörténet” címû tankönyvet az 1980-as évek elejérõl, amely azóta különbözõ változatokban jelent meg, többek között „Általános jogtörténet” elnevezéssel is. Méltán említhetõ meg ezeken kívül tanáromnak, Kajtár Istvánnak (1951 – ), a Pécsi Tudományegyetem jogtörténész professzorának „Egyetemes állam- és jogtörténet” címû tankönyve az ezredforduló tájékáról, ami szintén több kiadást élt már meg megírása és elsõ kiadása óta.
Elmondhatjuk végeredményben, hogy a modern jogászképzés elképzelhetetlen az összehasonlító igényû egyetemes állam- és jogtörténettel párosult nemzeti jogtörténeti megalapozás nélkül. Az európai közös joghistória gyökereinek vizsgálata hangsúlyozottan jelentõsé vált az egységesülõ kontinens jelenkor-történeti folyamatainak megismerésében. Sõt, a globalizáció felerõsödésével ez a megállapítás a többi kontinens távoli régiói állam- és jogtörténeti alapvonalainak bemutatására is igaz.

2. A középkori városok születése
A rómaiak modernek és komfortosnak nevezhetõ városai pusztulásával és romokká válásával a kora középkora egyáltalán nem volt jellemzõ hasonló – római típusú – városok születése. Városias jellegû településekrõl beszélhetünk csak, amelyek egyszerûek voltak, a római városokhoz képest kevésbé komfortosak, és szinte nem is maradtak fenn írásos emlékek róluk. A Bécs helyén lévõ településrõl például a VI. század és 1030 között nem maradt fenn egyáltalán semmilyen írásos említés sem.
E települések jogilag még nem emelkedtek ki, hiszen részei voltak a századkerületeknek (gau). Az idõ múlásával azonban, jó néhány település kitûnt a többi közül. Ezek általában földrajzilag kedvezõ helyen feküdtek, a kereskedelmi útvonalak mentén, így az árucsere helyszínei is lettek, a lakosságuk megsokszorozódott, fõleg akkor, ha például egyházi, vagy világi fõpapok, fõurak székhelyei lettek, továbbá ha védelmi, illetve adminisztratív központokká váltak. Az így központi helyzetbe kerülõ városok belsõ felépítése, jogi szabályozottsága megváltozott, bonyolultabbá, többrétegûvé vált, hiszen egy ilyen város területén jogosítványokkal rendelkezett az uralkodó, a városúr, de még az egyházi személyek is. A lakosság körében ez a differenciáltság szintén jellemzõ volt, a szabadokra a tartományi jog, a miniszteriálisokra a szolgálati jog, míg a jobbágyokra pedig az uradalmi jog volt az irányadó.
A kereskedelmi központokban érvényesült még ezeken kívül a ius mercatorum is. Ez a Karoling-korszakban még csak egyes személyeket illetett, de a városok kialakulásának idején már a letelepült, legtöbbször azonos nemzetiségû kalmárok csoportjaira vonatkozott. E városok persze kisebbek voltak, mint a mai értelemben vett városok. A Német-római Birodalomban például, még a késõ középkorban is csak 8 városnak volt több mint 20 ezer fõs lakossága, 12 város népessége 10 és 20 ezer közé esett, míg kb. 250 városnak volt 2 és 10 ezer fõ körüli a lakosságszáma. Csak egyetlen város, Köln volt az, amelyik nagyjából 40 ezer fõs lakossággal dicsekedhetett.

2. 1. Várostípusok
A várostípusok közül a városállamok voltak a legnagyobb hatalmúak, úgymint például Genova vagy Velence. Ezek a városok nemcsak külön hadsereggel és hadiflottával, de saját hódításokkal is rendelkeztek, meghatározó jelenségek voltak egy-egy térség politikai, hatalmi és kereskedelmi életében. Genováé volt például Korzika és a Ligur-tenger feletti ellenõrzés, míg Velence volt az „Adria királynõje”, még a dalmát tengerparti területek is mind az ellenõrzése alatt álltak, flottája teljesen uralta az Adriát.
A városállamok alatt a szabad és a birodalmi városok álltak, ezek közvetlenül a német-római császár hatalma alatt álltak, széles körû önkormányzati jogosultsággal, valamint a Birodalmi Gyûlésbe való követküldési joggal is rendelkeztek. A tartományúri városok szintén számos privilégiummal rendelkeztek, de õk a tartományfejedelem hatalma alatt álltak, és csak a tartományi gyûlésekre küldhettek követeket. A következõ szintet az egyházi területeken lévõ püspöki városok jelentették, azonban sok szempontból kedvezõbb helyzetben voltak, mint a tartományúri városok. A városok közötti legalsó szintet a földesúri városok foglalták el, hiszen csak részleges autonómiával rendelkeztek, bíráskodási jogkörük korlátozott volt, a földesúr tisztjei ellenõrizték mûködésüket, és számos szolgáltatással tartoztak a földesuruknak.
Persze voltak még másfajta városi települések is, így például a hospes-városok. E vendégvárosokba általában a bevándorolt munkaerõt telepítették le, akik különbözõ privilégiumokat is kaptak. Errõl beszélhetünk például a Magyar Királyság területére betelepített flandriaiak esetében is.
Kelet-Európa felé haladva a kolonizált német, cseh, lengyel, magyar, balti és orosz térségekben azonban a városok idõben késõbb keletkeztek a nyugat-európai városokhoz képest. E városok joganyaga és szervezeti formája a megkésettség következtében egyszerûbb lett, bár egy-két székhelyváros, mint például Krakkó, vagy Prága sikerre vitték a szinte erõszakos utolérési törekvéseiket. Ide lehet még megemlíteni az orosz Novgorod városát, ami ezer szállal kapcsolódott a híres Hanza vérkeringésébe.
Tehát a székhelyvárosokról és a kereskedelmi központokról van itt szó elsõsorban. Majd csak a koraújkortól figyelhetõ meg az, hogy a jogi térszerkezet nem fedi a gazdaságit, azaz kiváltságos városok jelentéktelenednek el gazdasági szempontból, míg a dinamikusan fejlõdõ, gazdaságilag erõs városok közt is találunk példát arra, hogy csak késve, vagy pedig egyáltalán nem szerzik meg a királyi (birodalmi) városi státuszt (jogállást).

2. 2. A városi autonómia megszerzésének folyamata
A középkori városok polgársága hosszú küzdelmet folytatott azért, hogy az érdekeiknek megfelelõ saját hatalmi-igazgatási és jogi rendet hozzanak létre.
Az elsõ ezredforduló környékén a nagybirtokosok a földbirtokaik tekintetében nagyrészt már kiharcolták az immunitás jogát, de az egyháziakat is privilégiumok sora illette meg. A városurak (azaz a nagybirtokosok, a földesurak, annak a területnek az urai, amelyen a város feküdt) igyekeztek nemcsak a földbirtokaikra, hanem az azokon fekvõ városokra tekintettel is kiváltságokat megszerezni, mint például a parancsadás jogát, korlátlan ítélkezési jogot, az erõdítés, vásártartás, vámszedés és regáliaszedés jogát, ami igyekezetük odáig terjedt, hogy a pénzverés és a grófi hatáskörök gyakorlásának jogát is próbálták elnyerni az uralkodótól. E jogokat a városurak vagy királyi privilégium, vagy saját hatalom alapján, illetve egyszerû bitorlás útján gyakorolták.
Az elõbb vázolt fejlõdési folyamat figyelhetõ meg az észak-olasz, az észak-francia és a Német-római Birodalom törzsterületein is. Ezzel párhuzamosan az egyházi méltóságok is hasonló jogokat igyekeztek kiharcolni maguknak a püspökvárosok esetében. A fõpapok ugyanis, az egyházi kiváltságok mellé székhelyük speciális immunitását is meg akarták szerezni, még tovább növelve hatalmukat, amihez pedig gyakran a császárok privilégiumai szolgáltatták a jóváhagyást. Ezen kívül, a városi lakosok feletti hatalmukat a püspökök a frank eredetû királyi kiküldötti (missusi) jogkör elnyerésével is növelhették. Megállapíthatjuk tehát, hogy a középkori városok autonómiájának elsõ nagy periódusa a városúri (vagy éppen püspöki) autonómia korszaka volt, és annak kivívásával le is zárult.
Azonban már az elsõ nagy periódus során voltak olyan városi ügyek, amelyeket nem a városúr tisztviselõi, hanem a városlakók saját szervei intéztek. Így pedig aztán, az idõ múlásával egyre jobban kiélezõdött az érdekek ütközése okozta helyzet a városúr és a polgárság között. Ebbõl a harcból, a városi polgárság számának növekedésével általában a polgárság került ki gyõztesen, egyre nagyobb önállóságot szerezve saját ügyei intézése felett. Így a második nagy periódust a polgárság városi autonómiájának megszerzése jelentette.
Heves összecsapásokat elõször a kommunamozgalmak jelentettek, Nyugat-Európában ez az 1100-as évek elejére tehetõ. A mozgalmakhoz nemcsak önálló szervezet kiépítése, hanem önálló joganyag megteremtése is kapcsolódott. A kommuna joganyaga, az institutio pacis lex amicitiae általában egy igen egyszerû, differenciátlan mû volt. Évenkénti felolvasással idézték a város polgárságának emlékezetébe. Cambraiban, 1076-ban lázadás tört ki a városúr ellen, és a felkelt városlakókat szabályos eskü tömörítette egybe. Ugyanez történt 1128-ban Laon városában is. 1112-ben pedig, Köln városában nemcsak esküvel erõsített egyesülés jött létre a szabadságra (Eidgenossenschaft), hanem jogalkotásra is sor került. A kommunamozgalom keretében a városlakók megerõsítették addigi szokásaikat, normákat állítottak fel az együttélésre, és még sokféle, a városi polgár számára fontos kérdést szabályoztak, így egy jogilag is rendezett állapotot eredményezve.

2. 3. Az önállóság jelképei
A városok egyre nagyobb autonómiáját számos jelkép szimbolizálhatta. Így például a kõbõl épült, megerõdített városfal, magas tornyú, akkortájt gigantikusnak számító városháza, a fõtéren felállított Roland (páncélos lovagszobor), illetve díszesen faragott szégyenoszlop, kaloda vagy pellengér is. Különösen a büntetõ joghatóságot, és ennek korlátlanságát, a pallosjogot, azaz a vérhatalmat szimbolizáló – jelképezõ tárgyak fejezték ki egy város önállóságát, hatalmát. Ezek a jelképek lehettek például egy páncélos kesztyûs kéz, vagy egy meztelen pallos, de lehetett egy kivont kardot tartó kéz is, amit a városháza erkélyén, vagy fõ homlokzatán helyeztek el általában. Nagykanizsán például, nemrégiben helyeztek ki egy meztelen pallost tartó kezet az Ady utca évszázados házai egyikének erkélyére, oda, ahol régen a városháza állt. A kihelyezett szimbólum pontos mása az évszázadokkal ezelõtti vérhatalmat hirdetõ eredeti jelképnek. De a városunkban egy Roland-szobor is található, az árkádos Vasemberház épületére kifüggesztve. E szimbólumokkal jeleníti meg az idelátogató turistáknak Nagykanizsa, hogy bizony évszázadokkal ezelõtt a város pallosjoggal is rendelkezett.
De hirdethette a „ius gladii”-t például a város határában, vagy a városban felállított akasztófa, vagy egy arról lelógatott vashorog (a horogra függesztést szimbolizálva) vagy pedig egy állandóan felállított vérpad is.

A város határában, illetve a fõbejárati kapunál elhelyezhettek egy kereket (a kerékbetörést szimbolizálva) illetve egy nagyméretû karót vagy nyársat (a karóba húzást jelképezve) is. De „kerékbetörést” egy embernagyságú, kereszt alakú, vízszintesen, lábakon álló fa alkalmatosságon is szoktak végrehajtani, méghozzá oly módon, hogy az elítéltet arra rákötözték, aki nagyjából úgy helyezkedett el rajta, mint Krisztus a kereszten: „a bíróság ítélete szerint a gonosztevõ fakeresztre feszíttetik, arccal a mennyek országa felé.” Ezután pedig a hóhér vagy egy fadoronggal, de rendszerint inkább egy vasrúddal összezúzta a keresztre fektetett kivégzendõ testét, általában a kezeit, lábait, a vállait és a csípõjét. Az ekkor még élõ elítéltet ilyenkor a fakeresztrõl általában levették, és felakasztották, de a kereszten hagyva közszemlére is tehették, és így a haláltusa hosszú órákig is eltarthatott (ilyenkor, általában rabló- vagy gyerekgyilkosok, több ember életét kioltók vagy gyújtogatók esetében „mindennemû irgalmas cselekedetet szigorúan megtiltott” a bíróság a hóhérnak). Ezt a módszert például egyes dél-francia területeken alkalmazták elõszeretettel, például Provence térségében, de ugyanígy használták a lengyel városok is a büntetés-végrehajtásban. Ezért az e halálbüntetés-végrehajtási formát alkalmazó városokban ilyen keresztet szoktak rögzíteni az állandóan felállított vérpadra (aztán persze a kivégzést valójában is e kereszten hajtották végre), tulajdonképpen elrettentésül és egyszersmind elõre figyelmeztetve is.
Ugyancsak – például egyes skót városokban alkalmazott – vérhatalmat szimbolizáló és egyszersmind elrettentõ jelkép is volt a város hídjának mellvédjén felállított, általában a várárok fölé egy akasztófáról kilógatott vasketrec is. Ebben a legtöbbször még élõ, vagy már kiszenvedett halálraítéltek testei, tetemei voltak benne. E ketrecek embermagasságúak voltak ugyan, de annyi hely volt csak bennük, hogy az ember éppen, hogy bele tudott állni. Az így a ketrecbe állított, és a várárok fölé kilógatott halálraítélt mozdulni sem tudott, és általában a mozdulatlanság miatt az izmokban bekövetkezõ tejsavtúltengés, izombénulás, keringési összeomlás, és sokk még azelõtt végzett vele, hogy a szerencsétlen áldozat szomjan halt volna.

2. 4. A büntetések végrehajtása, mint városi népünnepély
A megszégyenítõ és testfenyítõ büntetések, valamint a nyilvános kivégzések egy középkori város életében legalább olyan fontosak voltak, és akkora attrakciót is jelentettek, mint ma egy futballmeccs, vagy egyéb városi ünnepség. A vásárokon, illetve a valamely illusztris személy (tartományúr, uralkodó, püspök, bíboros, stb.) városba érkezésén kívül még ez volt az a jeles alkalom, amikor összegyûlt a város apraja – nagyja, és ilyenkor tulajdonképpen a bûnös megfenyítése, vagy a halálraítélt kivégzése egy meghatározott menet szerint zajló, általában egész délutános elfoglaltságnak ígérkezett. Fontosnak tekintették ezt, elsõsorban azért, mert brutalitásától várták a bûncselekmények további elkövetésétõl való, általános elrettentõ hatást. Tehát lényeges, hogy nem volt cél a bûnös „megjavítása”, átnevelése. A büntetések legfõbb célja az volt, hogy a brutalitást, a kegyetlen erõszakot látva mindenki más tartózkodjon a jövõben bármilyen bûncselekmény elkövetésétõl. Éppen ezért a „szabadságvesztés-büntetés”-t, mint olyat a középkor városaiban még nagyon ritkán alkalmazták. Csak a vizsgálat ideje alatt zárták el a gyanúsítottakat, hogy megakadályozzák az elszökésüket, és persze, hogy szükség esetén kéznél legyenek.

2. 4. 1. A fenyítõ büntetések
Nemcsak a középkori Anglia városaiban (itt csaknem 5 évszázadon át), de szerte az „öreg” kontinensen, évszázadokon át elõszeretettel alkalmazott fenyítõ módszer volt a kaloda és a szégyenoszlop (mint pellengér). A szégyenoszlophoz – amit a kalodához hasonlóan mindig a legforgalmasabb helyeken, a fõ- vagy piactéren állítottak fel – egyszerûen hozzáláncolták az elítéltet, míg a kalodának két változata létezett, az álló, és az ülõ, attól függõen, hogy az elítéltet álló vagy ülõ helyzetben rögzítették-e bele ebbe a büntetési eszközbe. A kaloda lényege az volt, hogy a – általában a fõtéren vagy a piactéren álló – fából készült alkalmatosságba zárták a bûnös nyakát (fejét) és két kezét, egyes esetekben a lábait is. Általában több napig kellett így maradnia, a városi lakosság pedig szabadon kifejezhette „helytelenítését”, ami általában az elítélt szidalmazásában és megdobálásában, illetve bántalmazásában nyilvánult meg. Súlyosabb esetekben több város, egy ügyben, egymás után is alkalmazhatta ezt a büntetési formát. Ez történt az angol Titus Oates esetében is. 1685-ben Oates egy II. Károly király meggyilkolására irányuló, de valójában csak általa kitalált összeesküvés részvevõit súgta be a hatóságoknál. Az így indult nyomozás során 35 ártatlan ember került elõször a kínzókamrákba a „helyes vallomás” kicsikarása végett, majd el sem követett bûnük beismerése után a vérpadra. A valódi igazság felfedése után Oatest bûnösnek találták hamis vád bûntettében. Ezért egy talicskához kötözték, és Aldgate-tõl a newgate-i pellengérig (kalodáig) tartó út során végig korbácsolták. Itt a kalodába zárva közszemlére tették, majd két nap múlva ugyanígy jártak el vele szemben a Newgate-tõl Tyburn város pellengéréig vezetõ út során is.

Megszégyenítõ büntetésként alkalmazták fõként a Német-római Birodalom, de Anglia városaiban is a merítõ (fürdetõ) széket. A gémeskúthoz hasonlatos, némely városban úsztatószéknek is nevezett alkalmatosságot a csatorna-, tó vagy folyó partján, illetve a kikötõben állították fel. A hosszú gém egyik felére egy széket erõsítettek, amibe az áldozatot belekötözték. Eztán a széket a gém segítségével felemelték, majd a víz fölé fordították és többször is belemerítették. Általában a közbotrányt okozó, veszekedõ nõk, a vásárban vagy piacon rosszindulatúan perlekedõ kofák, illetve a csúnyán beszélõ, „pletykáló”, rágalmazó asszonyok fenyítési eszközeként használták. Tehát megállapíthatjuk, hogy klasszikus alkalmatossága volt a merítõszék a középkori városokban a becsületbüntetéseknek. Azaz a kisebb súlyú, de nagyobb közfelháborodást (erkölcsi megbotránkozást kiváltó, esetleg csendháborító, stb.) elõidézõ cselekmények elkövetõinek megbüntetésére, megfenyítésére szolgált, aminek igazi célja a nagy nyilvánosság elõtti megszégyenítés volt. Kínvallatásnál, vagy kivégzéshez nem alkalmazták.

A csonkítás és megbélyegzés büntetését is elõszeretettel alkalmazták az európai városok. Ennek az elrettentésen kívül mind az ismételt bûnelkövetés megakadályozása (a kezét vagy az ujjait vesztett tolvaj többé már nem tudott lopni), mind pedig a megbélyegzés (a megcsonkítottról eztán már mindenki tudta – hiszen láthatóvá vált –, hogy valamilyen bûnt követett el) az oka volt. Például Londonban, a XVI – XVII. században számos testcsonkító büntetést alkalmaztak az uralkodót vagy családját megsértõk esetében. Így 1581-ben nemcsak John Stubs-ot találták bûnösnek I. Erzsébet királynõ megsértésében, hanem még az írás kinyomtatóját, William Pace-t is. Ezért Westminster egyik vérpadján: „… jobb kezüket a csuklójuknál egy bárddal levágták. Amikor a vérzõ sebet izzó vassal sterilizálták, Pace felkiáltott: ’Egy igaz angol kezét hagytam itt nektek!’, Stubs pedig megmaradt egyetlen kezével megemelte a kalapját, és így szólt: ’Isten óvja Erzsébet királynõt!’.”
Az angol városokban a gonosztevõket általában a bal kézen, a tenyerükön bélyegezték meg, izzó vasbilloggal, de volt példa az arc megjelölésére is. A szélhámosokat és a csavargókat általában „R” (rogue), míg a tolvajokat „T” (thief) betûvel billogozták meg, a gondatlan emberölést elkövetõk bélyegjegye pedig az „M” (manslaughter) betû volt. A más testrészeken való billogozás egyéb bûnöket tanúsított: a hamisan tanúskodónak „P” (perjury) betût sütöttek bele a homlokába, a bolti, piaci lopásokért az arcot, míg az istenkáromlásért a nyelvet égették meg. E büntetéseket 1548-ban törvényben deklarálták, majd 1624-ben a nõkre is kiterjesztették: „A Parlament törvénybe iktatja, hogy minden asszonyt, aki saját vallomása, vagy tizenkét esküdt ítélete alapján bûnösnek találtatik 12 penny-t meghaladó, de 10 shillinget el nem érõ értékû pénz, jószág vagy ingóság rosszhiszemû eltulajdonításában vagy ilyen cselekményben való bûnrészességben, amennyiben a cselekményt nem betörés vagy útonállás útján követték el, elsõ alkalommal a kezén bélyegezzenek meg oly módon, hogy a hüvelykujjának izmába izzó vassal egy latin ’T’ betût égetnek.”
1628-ban Sir Robert Strange életveszélyesen megfenyegette Buckingham hercegét, és ezért elõször végigvonszolták London fõutcáján, egészen a Westminsterig, ahol aztán mindkét fülét levágták, arcán pedig megbélyegezték. Az angol fõvárosban azonban még egy évszázaddal késõbb, 1731-ben is találkozhatunk ezzel a büntetési formával. Sir Peter Stringer-t 2000 acre föld tulajdon-átruházására vonatkozó okirat meghamisításában találták bûnösnek. Ezért szégyenpadra ültették: „Már majdnem letelt az az idõ, amit a tér közepén elhelyezett karosszékben kellett töltenie, amikor megjelent John Cooper, a hóhér. Egy kertészkéshez hasonló eszközzel levágta a fülét, és a magasba emelte, hogy a tömeg jól láthassa. Miután a levágott füleket átadta Watson úrnak, a seriff megbízottjának, a hóhér ollóval vágta be az elítélt mindkét orrcimpáját.” Skóciában, 1628-ban Alexander Leighton skót prédikátort „a király, a fõnemesek és a fõpapok ellen uszító botránykönyv megírása, kiadása és terjesztése” miatt billogozták meg. Egyik fülét levágták, arcába pedig két „S” betût égettek, amely a „sower of sedition” kifejezést jelölte, azaz azt, hogy az illetõ lázított, botrányt okozott és rémhíreket terjesztett. 1637-ben Londonban, William Prynne angol ügyvédet és parlamenti képviselõt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték és arcának mindkét felére az „SL” betûket égették, ami a „schismatic libeller” (szakadár rágalmazó) szót jelölte. A bûne egy – az anglikán egyházi vezetõk elleni – politikai tartalmú, lázító hangnemû röpirat elkészítése volt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Prynne visszaesõnek számított, ugyanis korábbi írásai miatt már mindkét fülét levágták. A megbélyegzést a civilek ügyeiben egészen 1829-ig alkalmazták az angol városok bíróságai, míg katonák ügyeiben egészen 1879-ig hatályban voltak a hasonló törvények. De francia földön is alkalmazták a megbélyegzés büntetését, ott a „fleur de lis” volt az elsõként alkalmazott billog. Késõbb kezdték el alkalmazni a „TF” megjelölést, ami a „travaux forces” (kemény munka) kifejezést jelentette. De használták a francia városok a „V” betûs billogot is, melynek jelentése „voleuse”, azaz tolvaj volt. Így járt Jeanne de la Motte Valois grófnõ is, aki 1786-ban ellopott és eladott egy gyémánt nyakéket, amelyet még XV. Lajos francia király adományozott Madame du Barrynak, a szeretõjének. A grófnõt a nyilvánosság elõtt meztelenre vetkõztették, majd mindkét vállába egy „V” betût égettek. De amikor az egyik vállát megbélyegezték, a grófnõ rángatózni kezdett, és így a másik billog a válla helyett a mellét égette meg.

Az istenkáromlás bevett büntetése volt a nyelv kivágása vagy kitépése, az angol városokban pedig a megégetése. Például Franciaországban, 1535-ben, Antoine Poile hugenottának kivágták a nyelvét majd az arcára tûzték, mielõtt élve megégették volna. Abbeville városában pedig, a 17 éves Chevalier de la Barre-nek vasfogóval tépték ki a nyelvét istenkáromlás miatt – mivel a vád szerint megrongálta a város hídján álló fakeresztet –, 1766-ban.
Hollandia protestáns déli részén viszont a katolikusokat fenyítették hasonlóan kegyetlenül a 16. században. Feljegyezték, miszerint a vallási okokból elítélt katolikus hívõt hanyatt fektették, majd mogyorós peléket tettek a csupasz hasára, amikre pedig egy felfordított fémtányért borítottak. Ezután a tányér tetején kis tüzet raktak, mire a pelék pattogni kezdtek, és mind belefúródtak az áldozat testébe.
A Közel-Kelet arab városaiban pedig nemcsak a középkorban, de még a mai napig is alkalmazzák a testcsonkítás büntetését. W. Alexander így írt errõl 1779-ben, „A nõk története” címû könyvében: „A leányok érinthetetlenségét a törvény a lehetõ legszigorúbban védelmezi. Aki megszöktetett egy szabad nõt, annak levágták a nemi szervét, hogy még csak eszébe se jusson többet hasonló cselekedet, és hogy ettõl a többieket is egy életre elrettentsék.”

2. 4. 2. A halálbüntetések végrehajtása
A kerékbetörésre ítéltet általában, az elõbb említett fakereszten történõ végrehajtási módszeren kívül, még kétféle módon végezték ki. Az áldozatot a városháza tömlöcébõl általában egy kordén a rendszerinti kivégzési helyszínre, a város fõterére szállították, miközben a nép a dühét (és a fölös energiáját) a szerencsétlenen akképp vezette le, hogy mindenféle dologgal megdobálták, és közben persze folyamatosan szidalmazták. Ezután a vérpadhoz érkezett kivégzendõt a hóhér segédei az emelvényre kísérték, és egy embernagyságú kerék alá fektették, egy pózna tövébe, kezét – lábát pedig cövekekhez kötözték. A póznára a súlyos, általában megvasalt kivégzõkereket több méter magasra felvonták úgy, hogy a pózna a vízszintesen fekvõ kerék középen lévõ lyukába illeszkedett, ilyetén tehát a kerék a póznán fel-le csúszhatott. A magasba emelt kereket ezután a kivégzendõre ejtették, addig ismételve ezt, amíg meg nem halt (amíg a kivégzõkerék szét nem verte a testét tulajdonképpen). Az eljárás megkönnyítése végett a test alá három élû, csonttörõ kis- és nagyjászolokat is helyezhettek. Ha a kerék már kellõképpen szétroncsolta, szétverte a halálra ítélt testét, akkor azt a kivégzõkerékre (olyan esetet is feljegyeztek, hogy még élve) felfûzték (rákötözték, vagy pedig a szó szerint darabokra tört kezeket-lábakat valóban befûzték a kerék küllõi közé), és a magasba emelve közszemlére tették.
A másik módszer szerint a vízszintesen álló kerékre kötözték nyújtott, terpesztett testtartásban, úgy, hogy csak a végtagjait rögzítették egy-egy ponton a kerék abroncsához, de arra ügyeltek, hogy a karok és a lábak a küllõk közé essenek. Ezután a hóhér egy fahusánggal vagy vasdoronggal a kivégzendõ végtagjait a kerék küllõi közé betörte, beverte. Általában egy végtagra 2 ütést mérhettek a hóhérok, és az ezután következõ „kegyelemdöfést” a fejre, nyakra, gyomorra vagy a szívtájékra mért nagy erejû ütés(ek) jelentette. Azonban jegyeztek fel olyan esetet is, hogy egy nürnbergi hóhér a saját sógorára több tucat ütést mért egy vasrúddal, mielõtt megölte volna: „elõbb vörösen izzó vasfogóval kétszer belemart áldozatába, majd vasdoronggal harmincegy ütést mért rá, és csak ezután ölte meg.”

A Német-római Birodalom városaiban egyébként akár 40 ütést is engedélyeztek a végsõ csapás elõtt. A francia városok többségében pedig a 12 csapást kellett elszenvedni, de nem mindig érkezett a kegyelemdöfés a kerékbetörés után „azonnal”. Az elhíresült 1761-es esetrõl – amikoris Jean Calas 86 éves toulousei férfit a saját fia megfojtása vádjával kínhalálra ítélték – a következõket jegyezték fel a krónikások: „élve kerékbe törték, az utolsó csapás elõtt két órán keresztül hagyták szenvedni, végül parázson megégették.” Az olasz városokban is hasonlóképp végeztek a fõbenjáró bûnök elkövetõivel. 1630 nyarán hatalmas pestisjárvány tört ki Milánóban. A közhiedelem szerint egy untori nevû titkos társaság terjesztette a járványt oly módon, hogy bekente a házfalakat egy káros, fertõzõ anyaggal. Az egyik nyári éjszaka egy asszony felfigyelt egy ismeretlen férfira, aki a szomszédjában lévõ ház falára valamit ráfirkált. Az asszony szomszédja pedig észrevett egy másik férfit, aki üdvözölte a firkálót. Ebben az emberben viszont a Sanitá (állambiztonsági szolgálat) tisztjét ismerték fel. Óriási pánik tört ki az utcában, mert a környékbeliek biztosak voltak abban, hogy az untori gonosz munkálkodásának lettek szemtanúi. A helyi rendõrfõnök azonosítatta a lakosokkal a Sanitá tisztjét, Guglielmo Piazzát. Õrizetbe vették, és tortúra által kezdték vallatni, mert az elsõ kérdésekre adott válaszait nem tartották elég következetesnek. A városi szenátus a lakosság felháborodása miatt Piazza újbóli kínvallatását rendelte el, hogy felgöngyölítsék az untorit. Az egyik városi tanácstag a tömlöcben, tortúra nélkül is kihallgatta a vádlottat, és körvonalazódni látszódott a valódi történet. Egy Mora nevû borbély feltalált egy kenõcsöt, amirõl azt állította, hogy gyógyítja a pestist. Piazza vele találkozott, méghozzá azért, hogy vásároljon a szerbõl. Ezek után Piazza még két személyt megnevezett, akik jelen voltak a találkozón. Mora és a két megnevezett személy kínvallatása eredménnyel járt, ugyanis beismerték, hogy õk az untori tagjai, és a kenõcs valójában a járványt terjeszti. Piazza és Mora próbálkozásai mások, így a kastélyparancsnok és egy bankár beárulására egyáltalán nem késleltették kínhalálukat. Egy szekéren a borbélyüzlet elõtti térre vitték õket, miközben testüket izzó vasfogókkal „csipdezték”. Miután jobb karjukat levágták, kerékbe törték õket. Ezután a keréken hagyták õket közszemlén, majd, csak hat órás szenvedni hagyás után vágták el a torkukat. Holttestüket a helyszínen elégették, hamvaikat a folyóba szórták, Mora házát pedig lerombolták. Helyén egy szégyenoszlopot emeltek, ami majd 2 évszázadig ott is maradt. Az eset azért is volt jelentõs, mert Pietro Verri, egy 18. századi milánói felvilágosult gondolkodó ezt az esetet hozta fel példaként a tortúra elleni felszólalásában. Írását 1803-ig nem tették közzé, de gondolatai barátja és pártfogoltja, Cesare Beccaria mûvében (Dei delitti e delle pene – Bûntett és büntetés. A jelentõs mû 1763-ban jelent meg Verri szerkesztésében és kiadásában) már korábban is visszaköszönnek.
De nemcsak az európai kontinensen, hanem például Skóciában is alkalmazták a városok ezt a kivégzési módot. Például John Diksount 1591. április 30. napján kerékbe törték a szülei meggyilkolásáért, egy Robert Birrel nevû személy naplója szerint pedig: „Robert Weirt testét egy kerék küllõi közé beleverték, amiért 1600. július 2. napján megölte Warriston földesurát.”

A városok által alkalmazott kivégzési módszerek felsorolását tovább folytatva, létezett még a máglyán élve elégetés (még 1789 márciusában is alkalmazták ezt a büntetést, ekkor Angliában, Christiane Murphyt égették meg elevenen tiltott pénzverésért), az elevenen megsütés, a vízbefojtás vagy megfojtás, az akasztás, a fõvétel, a megnyúzás (az eleven áldozatról tenyérnyi bõrdarabokat tépkedett vagy vágott le a hóhér, amíg a halál be nem állt) és felnégyelés, illetve Angliában kedvelt volt a kibelezés és a peine forte et dure, azaz a halálra préselés is. Ekkor az elítélt mellkasára egy kb. 1 méter x 1,5 méteres falapot helyeztek, majd arra súlyokat (akár több mázsányit) kezdtek rápakolni. Ezután pedig megvárták, amíg az elítélt kiszenved. De alkalmazták a préselést az angolok kínvallatási eszközként is.
I. Eduárd 1275. évi statútumában a büntetés-végrehajtás egy súlyos fokozataként szerepelt az agyonpréselés, 1406-tól azonban szokásos büntetési nemmé vált (gyilkosok, rablók esetében alkalmazták elsõsorban, a király ellen lázadókat inkább kibelezték, mint például történt ez I. Erzsébet uralkodása alatt több esetben is). Például J. Horsfall Turner „A wakefieldi javítóintézet (1904.) ” címû mûvében tesz említést róla, hogy 1605. április 23. napján, a yorkshire-i Walter Calverley egy elborult pillanatában megölte két fiát, és súlyosan megsebesítette feleségét is, majd elindult megölni Henry nevû fiát is, de ekkor utolérték és elfogták. Tettéért 1605. augusztus 10. napján préselték halálra a yorki kastélyban. Luke Owen Pike „A bûnözés története Angliában” címû, 1873-ban megjelent könyvében leírta, hogy egynémely esetekben a halálra ítéltet éles farúdra fektették, hogy így könnyítsék meg a szenvedéseit. 1658 februárjában például George Strangeways õrnagyot emberölés miatt oly módon végezték ki, hogy a háta alá egy fatüskét helyeztek el. Így, e kegynek köszönhetõen, nem egészen 10 perc alatt kiszenvedett, mikor a ránehezedõ súlyok miatt a tüske átfúrta a testét. Amúgy akár hosszú órákig is tarthatott az elítélt borzalmas haláltusája. Így történt ez Mathew Ryan esetében is, akit egy Kilkenny városa határában elkövetett országúti rablással vádoltak meg. Mivel nem ismerte be a bûntett elkövetését, agyonpréselésre ítélték. Az ítélet végrehajtására Kilkenny nyílt piacterén került sor. Ahogy a súlyok Ryanra nehezedtek, a szerencsétlen könyörögni kezdett, hogy inkább akasszák fel. De mivel a város seriffje nem volt jogosult eltérni a bíróság által meghatározott büntetési nemtõl, az elítélt már e kegyelemben sem részesülhetett, és Ryan csak hosszú és gyötrelmes kínszenvedés után lehelte ki a lelkét.
Az élve megsütés büntetését már a rómaiak is alkalmazták az ókorban, például Szent Lõrinc kivégzésénél, Kr.u. 258-ban. A középkorban is használatos büntetési nem volt, de csak a különösen súlyos esetekben alkalmazták, mint például a Magyar Királyságban az 1514. évi parasztfelkelés megtorlásánál. A lázadó jobbágyok az õket a keresztes háborúba vonulástól visszatartó, egyébként pedig régóta sanyargató uraikra támadtak, ölték, pusztították a nemességet, a fõpapokat (még Csáky Miklós csanádi püspököt is elfogták és „elevenen nyársba vonták”). Mikor Zápolya János erdélyi vajda 1514-ben, Temesvár mellett legyõzte a parasztseregeket, elrettentésül a székely Dózsa Györgyöt, a parasztok vezérét egy izzóvá tüzesített vastrónra ültetette, fejére pedig szintén izzó vaskoronát tétetett. A Lengyel Királyság városai, például Krakkó vagy Varsó szintén alkalmazták ezt a kegyetlen büntetés-végrehajtási módszert. Itt általában egy vasteknõt használtak a hóhérok a kivégzéseknél. Egy hosszában félbevágott vashordót kell elképzelni, aminek az egyik felére lábakat erõsítettek, ezáltal úgy nézett ki ez a hosszában félbevágott vashordó, mint egy lábakon álló vasteknõ. A vasteknõ alatt tüzet gyújtottak, ami felhevítette azt, majd ebbe az embernagyságú teknõbe rakták bele az összekötözött kivégzendõt, aki lassú kínhalállal lehelte csak ki a lelkét.

A középkorban terjedt el – különösen súlyos bûncselekmények elkövetõinek megbüntetésére – az izzó vasfogóval való kivégzés is. Amikor I. Jakab skót királyt 1437-ben összeesküvõk meggyilkolták, vezetõjüket, a trónt magának követelõ Waltert – aki Atholl earlje volt – elfogták, és Edinburgh városába vitték. A vesztõhelyen a város hóhérai elõször egy nagy üstben felizzított „csipesszel” Walter húsát kezdték marcangolni, majd a tûzbõl elõvett, szintén vörösen izzó vaskoronát tettek a fejére, és kikiáltották az árulók királyának. Hasonlóan végezte Balthasar Gerards is, Németalföldön. Õ Orániai Vilmos herceget gyilkolta meg, amiért 1584-ben elõször megkorbácsolták és megkínozták, majd testébõl egy vörösen izzó vasfogóval hasítottak ki darabokat egészen addig, míg sebeibe bele nem halt. Hasonlóra a Magyar Királyság területén is volt példa. IV. (Kun) László királyunkat (1272 – 1290) meggyilkoló három kun, Árbocz, Törtel és Kemencse kivégzése esetében használták a tüzes vasfogókat (is), kiket a krónikák szerint „Mizse nádor szörnyû kínzások közt halállal büntetett”. Hasonló történt 1330-ban is, mikor Zács Felicián magyar fõnemes és királyi udvarnok Visegrádon, egy ebéd alkalmával „dühös indulatában” a királyi családra támadt, és az Anjou-házi Károly Róbertet (1308 – 1342) megsebesítette, a királynénak pedig 4 ujját is „elvágta”. Okot erre a krónikák szerint valószínûleg a királyné szolgáltatott, aki Zács „híres szépségû” leányát, az udvari dáma Klárát elcsábítatta. Õt magát az udvaroncok ott helyben felkoncolták, míg „az ország fõbírái mindent, ki csak Zács nevet viselt (Felicián bûnéért) rémítõ kínzások közt meggyilkoltattak.” Nem sokkal késõbb, 1387-ben Zsigmond királyunk (1386 – 1437), feleségét, Máriát a dalmáciai Novigrad várából a velenceiek segítségével kiszabadította, majd a hitvesét majd egy évig fogságban tartó horvát fõurat, Palizsnai Horvát Jánost elfogatta, és „Pécs városában lófarkhoz kötve hordoztatta, s vasfogókkal csipdezteté s négyfelé vágatta”.

De nem volt ritka az ökrökkel vagy lovakkal való széttépetés sem, ilyenkor a hóhér általában az elítélt ízületeit (térd és könyökhajlatok, illetve vállak) már a széttépetés megkezdése elõtt késsel vagy bárdal megbontotta, hogy a széttépetés biztosan sikerüljön.

A Magyar Királyság területén a megsúlyosított halálbüntetést pedig az jelentette, hogy a kivégzés elõtt izzó vasfogókkal „csipdezték” az áldozatot, vagy valamelyik végtagját, fülét, orrát levágták, nyelvét kivágták vagy szemét kitolták, testének egyes részeit összezúzták, megégették, vagy pedig hosszabb ideig fojtogatták. A középkorban leggyakrabban alkalmazott magyar kivégzési formák jól megfigyelhetõek a Pika Gáspár és társainak kivégzését (1672. november 28. napján) ábrázoló, középkori metszeten is. Itt a fõvétel, az akasztás, a horogra függesztés, a kerékbe törés és a karóba húzás látható, mint halálbüntetés-végrehajtási formák.

A karóba húzásnak (felkarózás vagy nyársba vonás, latinul: palo inponere) – ami szintén súlyos büntetésnek számított – is többfajta verziója létezett, hiszen átszúrhatták vele az embert úgy, hogy a halál pár pillanat vagy perc alatt beállt, de végigvezethették az ember végbelén át a gerinc mellett a nyaki résznél kivezetve a nyársat úgy is, hogy a szerencsétlen áldozat a karó felállítását követõen még órák hosszat, nem ritkán akár egy napig is szenvedett. Némely esetben a felkarózás után kis ülõkét helyeztek az áldozat alá, hogy ne „csússzon” le, és így tovább szenvedjen. Ezt az utóbbi karóba húzási módszert „Júdásszékre-ültetésnek” is nevezték. Ez a büntetési fajta még az Európába betörõ hunok idejében terjedt el az „öreg” kontinensen, Attila elõszeretettel alkalmazta elrettentésül. Azonban nemcsak rabló- vagy gyermekgyilkosokat, illetve lázadó parasztokat büntettek így, hanem „visszaesõ” lótolvajokat, vagy akár nemeseket is, ha azok az uralkodó vagy családja életére törtek. Nehogy azt gondoljuk azonban, hogy a karóba húzás kizárólag egy középkori elrettentõ büntetés volt. Még a XX. században, 1907-bõl (!) is van feljegyzés arról, hogy Havasalföldön és Moldvában karóba húzással büntette a román királyi törvénykezés a kitört parasztfelkelés vezetõit. Érdekességként említem, hogy az Oláhország (Havasalföld) és Moldva fejedelemségeket 1859-ben egyesítõ Alexandru Cuza által létrehozott ország 1861-ben vette fel a Románia nevet. A románoknál a fejedelemségekben az uralkodói hatalom mindig is instabil volt, hiszen az egyesítés elõtt a két tartományban összesen mintegy 250 fejedelmet tartottak számon. Így a hatalom megtartásában bizony komoly szerep jutott a brutális erõszaknak. A román térségben mindig is elõszeretettel alkalmazták megtorlásul és elrettentésül a felkarózást, nyársba vonást, ami itt is elsõsorban a rablógyilkosok, illetve a lázadók büntetése volt.

A felkarózás már az ókorban is kedvelt kivégzési módszer volt, rendszeresen az Asszír Birodalomban alkalmazták elrettentésül, illetve a városállamok közötti háborúskodás során is használták. Például Lakis elfoglalásakor (Kr. e. 701.) tömeges karóba húzásokat alkalmaztak az asszírok a további ellenállás megtörése végett, az eseményt még egy kõ dombormûvön is megörökítették (Relief Szín-ahhé-eriba palotájában). Kevesen tudják, hogy Hammurapi törvényei között is említést tesznek róla, méghozzá a férjük életére törõ, hûtlen asszonyok büntetéseként: „Ha egy awélum felesége más férfi miatt férjét megölette: ezt az asszonyt húzzák karóba.” (Hammurapi törvényoszlopa, 153. szakasz, errõl bõvebben lásd Tóth J. Zoltán „A halálbüntetés az ókori Keleten” címû tanulmányát) A XV. században Vlad Dracul havasalföldi vajda egész falvakat húzatott karóba, de az uraik ellen lázadó jobbágyok is ezrével jutottak hasonló sorsra az 1514. évi Dózsa-féle parasztháború végén. Majd évszázadokig használták még e kegyetlen büntetés-végrehajtási formát, például a hadseregekben is.

Általában a közönséges latrok és más gonosztevõk büntetése volt a horogra függesztés, amikoris egy kb. fél vagy egyméteres vaskampót szúrtak át a halálra ítélt testén, majd a levegõbe felvonták.
A középkori városokban, némely súlyosabb esetekben alkalmazták még az élve megfõzés büntetését is. Ilyenkor az áldozatot levetkõztették, megkötözték, egy kötélhálóba tették, amit aztán egy gémeskútszerû alkalmatosság póznájának a végére kötöztek, és így a hálóval együtt fölemelt halálraítéltet forró vízbe, fortyogó olajba, zsírba, faggyúba vagy ólomba eresztették. 1531-ben Richard Roose 17 embert mérgezett meg az angliai Rochester püspökének a házában. Az angol parlament az eset miatt külön törvényt (!) fogadott el ekkor, melynek alapján Rooset, lassan, többszöri belemártással élve megfõzték, anélkül, hogy bármilyen könyörületben részesülhetett volna. Az élve megfõzést engedélyezõ törvény ezután még 16 évig maradt hatályban, és egy évtized múltán, 1541-ben, egy Margaret Dawe nevû szolgálólányt egy hasonló bûncselekmény elkövetéséért szintén élve fõztek meg.

Ezt a módszert elõszeretettel alkalmazták egyébként a Távol-Kelet városaiban is. Japánban, a 17. században, az uralkodó Tokugava-dinasztia erõteljes keresztényüldözést folytatott. Ennek során, elsõsorban szintén elrettentésül, alkalmazták az élve megfõzést is. Például 1622 szeptemberében, Nagaszaki városában ötven keresztényt fõztek meg élve. De létezett még Japánban számos más kegyetlen büntetés-végrehajtási forma is. Például volt, akit lassan, addig locsolgattak forró vízzel, amíg meg nem halt. Másokat egyszerûen tûzbe vagy lávába dobtak, hegyoromról lelöktek vagy vízbe fojtottak. Nõknél szokásos volt az is, hogy meztelenül egy mérges kígyóktól hemzsegõ verembe dobták õket, de csak miután helybeli vagy éppen orosz gonosztevõkkel megbecstelenítették a szerencsétleneket. Volt, akit ketrecbe raktak, és a tengerpartra vittek, hogy a folyamatos napsütés és apály-dagály okozza lassú, de biztosan bekövetkezõ halálát. De a keresztényeknél létezett egy olyan kivégzési mód is, hogy a lábuknál fogva fellógatták, és így fejjel lefelé lógva hagyták õket mindaddig, amíg ki nem szenvedtek. De a japánok alkalmazták a rómaiaknál megismert keresztre feszítéses kivégzési módszert is. A Japánban alkalmazott halálbüntetési formákról adott képet Francis Caron és Joost Schorten holland írók 1671-ben angolra lefordított „Japán és Sziám hatalmas királyságainak hû leírása” címû beszámolója.
Érdekes, hogy többféle kivégzõkereszt volt használatban szerte a világon. Létezett Y -alakú kereszt, aztán T -alakú kereszt is, amelyet egyiptomi keresztnek neveztek. A mifelénk is ismert, + -alakút római- vagy latinkeresztnek hívták, ahol a keresztgerenda lejjebb volt a vízszintes fa tetejétõl, de használták még az X -alakú András-keresztet is, amelyik a nevét András apostolról kapta, akit egy ilyen keresztre feszítettek fel. A keresztre feszítést a túlnyomórészt latinkeresztet használó rómaiak fejlesztették „tökélyre”, akik ülõkét, sõt, még lábtámaszt is alkalmaztak, hogy a halálra ítélt valóban hosszú órákig, vagy akár napokig szenvedjen.

Japánban egyébként ismeretes volt a „huszonegy vágás” halálneme is, aminek Kínában pedig az „ezer vágás” elnevezést adták. Japánban ennek végrehajtásáról egy lázadó vezér kivégzése nyomán nyerhetünk hû képet. A Movung nevezetû elítéltet egy oszlophoz kötözték, majd lassú és kimért vágásokkal kezdtek el húsdarabokat levágni az arcából, a mellébõl, majd a karjának izmaiból és a lábszárából, addig, amíg az végül ki nem szenvedett. Movung emberfeletti erõrõl téve tanúbizonyságot, mindössze egyszer könyörgött azért, hogy öljék meg inkább. A kínai „ling csi”, vagyis az „ezer vágás” nevezetû kivégzési mód is hasonlóképpen zajlott le. Az ízületeket és kinövéseket fokozatosan vágta le az elítéltrõl a hentes köpenybe öltözött hóhér. Elõször tenyérnyi húsdarabokat vágott le a mellkasról, hasról, combokról és lágy részekrõl, ezután következett a fül, orr és ujjak levágása, majd pedig fokozatosan a végtagokat kezdte el levágni a hóhér. A levágott testrészeket az oszlophoz vagy fakereszthez kötött halálra ítélt elé helyezett fonott kosárba dobálta, aki eközben borzasztó kínszenvedéseket élt át, mielõtt aztán szíven szúrták, és levágták a fejét. Sir Henry Norman számolt be egy ilyen kivégzésrõl és más súlyos kínai büntetési fajtáról az 1895-ben kiadott „A Távol-Kelet népe és politikája” címû mûvében.

India városaiban pedig bevett szokás volt az elefánt lábára erõsített kötéllel elõször kivontatni az elítéltet a városból, aki már eközben többszörös töréseket szenvedett el testszerte. A városból a vesztõhelyre kiérve pedig az idomított elefánt a halálra ítélt fejét széttaposta. De indiai találmány volt az a kivégzési mód is, hogy az elítéltet frissen megnyúzott bivaly bõrébe varrták, majd kitették a napra. Ahogy a bõr kiszáradt, úgy össze is húzódott, agyonpréselve az áldozatot. Az indiaiak módszere volt az áldozat megkötözése, majd mézzel bekenése is. Az így elõkészített meztelen áldozatot vagy egy hatalmas vöröshangyaboly, vagy pedig vadméhek kasa mellé kötözték, amik aztán lassan halálra csípték a szerencsétlent.
Tipikus Közel-Keleti kivégzési módszerként pedig a halálra kövezést említhetjük, amikoris a derékig a földbe beásott és megkötözött elítéltet a város lakossága kövekkel agyondobálta.

2. 4. 3. A 19. századi magyar vonatkozások
Már beszéltem a Magyar Királyság területén érvényben lévõ középkori, büntetés-végrehajtási módokról. Nézzük meg röviden, hogy a reformkor küszöbén változott-e valami.
A szabadságvesztés büntetéseket ekkortájt általában a „vármegyeház tömlöciben”, vagy katonai erõdök hasonló tömlöceiben hajtották végre. Nemigen találkozhatunk 10 évnél súlyosabb büntetésekkel, aminek az oka a ma már elképzelhetetlen végrehajtási körülményekben keresendõ. A tömlöcök általában komfort nélküli, koszos, sötét, fûtetlen helyek voltak, ahol valóban a szalmán aludtak az elítéltek, és nem áll távol az igazságtól a kenyéren és vízen való rabtartás sem. Persze a feltételes szabadlábra helyezés ismeretlen fogalom volt akkoriban. Vagyis a 10 év az 10 év volt, amibe a vizsgálati fogságban eltöltött idõt gyakran nem számolták bele. Ezen felül, a tömlöcbüntetéseket a súlyosabb bûncselekmények elkövetõi esetében még meg is súlyosították. Így nem volt ritka a mozgást különbözõ mértékben korlátozó, és nem kis szenvedést okozó vasban, nyûgvasban, katonai vasban, katonai kurtavasban vagy katonai keresztvasban letöltendõ büntetés, közmunkával, heti több napi böjttel, valamint az ítéletben megállapított, rendszeres idõközönként végrehajtott pálca- vagy botbüntetésekkel megsúlyosítva. Ha pedig az elítéltnek volt vagyona, akkor a „tömlöctartás” költségeit meg kellett fizetnie.
A vármegyei törvényszékek még a reformkor hajnalán is gyakran szabtak ki halálbüntetéseket, méghozzá nem is akármilyeneket. Még 1831-ben is találkozhatunk például középkori módon végrehajtani rendelt halálbüntetés ítélettel a Zala vármegyei törvényszéken. A többrendbeli gyilkossággal, valamint rablással, útonállással és lopással vádolt petesházai Babits Józsefet kerékbetörés általi halálra ítélték 1831. január 28-án. A fellebbezések folytán az ügy a királyi curiához került. Ott, az elsõként eljáró királyi tábla – részben megváltoztatva az ítéletet – 1833. november 14-én hóhérpallost rendelt alkalmazni, míg a másodjára ítélkezõ hétszemélyes tábla 1834. március 11. napi ítélete már kötélre szólt. Az uralkodó 1834. szeptember 25-én jóváhagyta az ítéletet, így Babitsot október 22-én – kettõ siralomházban eltöltött nap után – Zalaegerszeg határában felakasztotta Preinsperger János gyepmester. Azonban a hóhérpallos sem volt ismeretlen fogalom ekkortájt Zalában. Kis Györgyöt nemesura meggyilkolása miatt ítélték fõvételre 1827. december 6-án. Az elõbb ismertetett utat végigjáró fellebbezések nem változtattak az ítéleten, ahogy az uralkodó sem. Így az 1829. október 3. napján megtartott vármegyei közgyûlésen kihirdették a jogerõs ítéletet, és Kis György két nappal késõbb a Zalaegerszeg határában álló akasztófa alatt „hóhér pallosa által három vágásokkal az élõk világából kitöröltetett”.
Annyit érdemes még ide megemlíteni tehát, hogy ebben az idõszakban a halálos ítéleteket minden esetben, hivatalból fel kellett terjeszteni a királyi curiához, ahol elõször a királyi tábla, majd a hétszemélyes tábla vizsgálta meg azokat. Ezután az ügyek iratai az uralkodó elé kerültek, akinél a végsõ döntés lehetõsége volt, ugyanis a halálos ítéleteket kegyelembõl megváltoztathatta, csakúgy, mint a végrehajtás módját is. Így valójában már (a vármegyei törvényszéken kiszabottakhoz képest) elenyészõ számú halálos ítéletet hajtottak ténylegesen végre, általában csak a szántszándékos rablógyilkosokat büntették meg így. A végrehajtás módja is „megszelídült” az eljárások végére, hiszen ténylegesen vagy hóhérpallos által, vagy pedig kötél által hajtották végre a halálra szóló ítéleteket.

2. 5. Az autonómiával járó új feladatok
Az önállóság egyre sokasodó feladatokat is magába foglalt. Az utakat, fürdõket, piactereket, csatornákat mûködtetni, a városfalakat pedig karbantartani kellett. A város védelmérõl a helyõrség, a rend fenntartásáról a városi rendõrség gondoskodott. A rendészet szerteágazó volt, kiterjedt a piacokra, mértékekre, céhekre, vásárokra, építészetre, tûzrendészetre, gyámügyekre, a járványügyre, de még a városi bevételek (adók és vámok) biztosítására is.
A feladatok ilyetén való sokasodása egyre nagyobb létszámú és tagoltabb szervezetet igényelt fõtisztviselõkkel, tisztviselõkkel és személyzettel. A város élén a fõbíró vagy a polgármester állt, mellette testületi szervként egy szenátus (magisztrátus vagy városi tanács) és esetenként egy külsõ tanács is mûködött. E „csúcsszerv” alá voltak beosztva a jegyzõ, az ügyész, a fõkapitány, és a kamarás. Alattuk mûködtek alárendelt tisztviselõként a porkolábok, városi szolgák és darabontok, valamint az egyéb kisegítõk, akiknek mindig a végrehajtás volt az elsõdleges feladatuk.
A középkori városokban nem minden városlakónak volt polgárjoga. A leggazdagabb családok, a patríciusok nemigen engedtek beleszólást a város politikájába. A középrétegek elsõsorban céhekbe szervezõdtek, és a „céhforradalmak” révén idõnként beleszólást nyertek az ügyek vitelébe. Elsõsorban a kézmûvesek és a kereskedõk alakítottak céheket és gildéket. Ezek tulajdonképpen a város szakmai önkormányzatainak voltak tekinthetõk. A céhen kívülieket kontároknak tekintették, és úgy is nevezték. Már a középkorban jellemzõ volt a különbözõ városi önkormányzatok egymással való együttmûködése, kapcsolata. A 14. században ilyen volt például az elzászi, a rajnai, a sváb, és az alsó-szász városok szövetsége, együttmûködése.

3. A városi jog forrásainak rendszerezése
A városi jog forrásai származhattak különösen:
- a város fölé rendelt hatalomtól,
- az autonóm városi jogalkotásból,
- a szokásjogból,
- különbözõ külsõ tényezõkbõl,
- valamint a római jog hatásából, recepciójából is.

3. 1. A város fölé rendelt hatalom
Ebben az esetben a jogforrás lehetett privilégium, egyezmény vagy decretum.

3. 1. 1. A privilégium
Ez egy ünnepélyes kellékekkel kiadott, díszes oklevél volt tulajdonképpen. Ebben a város különbözõ kiváltságokat, jogokat kapott, amelyek a város jogait, szabadságát tartalmazták, foglalták össze, de egyszersmind garantálták is. Így például a vásártartási jogot, vagy a vámszedés, a bíráskodás jogát. Meghatározhatta külön a város, valamint a városi polgárok adóterheit és jogait is. A francia kommunaoklevelekben például általában megtalálhatóak voltak: I. a város szabadságának és jogainak védelmére adott kiváltságok; II. a polgárok terheinek és jogainak meghatározása; III. és végül a városi jog legfontosabb tételeinek, rendelkezéseinek és intézményeinek az írásba foglalása is.
Ezt a privilégiumot a város pénzért, katonáskodás fejében, politikai támogatásért, fondorlat útján vagy egyszerûen hamisítással is megszerezhette. A városi könyvekbe másolták õket általában, az eredeti oklevelet pedig ereklyeként, nagy becsben tartották és õrizték. Fontos kiemelni, hogy a privilégium egyoldalú aktusnak, jogviszonynak számított.

3. 1. 2. Az egyezmény
Az egyezmény, mint azt a neve is mutatja, egy kétoldalú jogviszony volt, tulajdonképpen kölcsönös engedmények egymás javára. Az egyezmény lezárhatott egy konfliktust is, tehát mintegy békekötésként megjelenve, de lehetett például a város által nyújtandó katonai szolgálatért cserébe adott pallosjog, vagy más kiváltság is.

3. 1. 3. A decretum
Az adott tartomány vagy területi egység általános érvényû, írott joga, azaz a tartományi jog volt, ami magától értetõdõen háttérbe szorult, a városok legalábbis a háttérbe szorítására törekedtek.

3. 2. Az autonóm városi jogalkotás
Itt a statútumot, a tanácsi rendeletet, a rendtartást, a határozatot, valamint a város bíróságának ítéletét kell megemlítenünk.

3. 2. 1. A statútum
A statútumok helyi jogszabályok voltak a helyi életviszonyok rendezésére, szabályozására. A statútum alkotásának jogát a város általában privilégium útján nyerte el – így volt ez Lübeck (1188), a londoni építésszabályozási statútum kiadása (1212), Riga (1238), a tartományi város Stettin (1245), illetve Aachen (1273) esetében is –, de volt példa az egyezmény útján létrejövõ helyi jogszabályalkotás jogának megszerzésére is. Eleinte a nép (a polgárság) alkotta õket, majd késõbb a polgárok már a városi tanáccsal együtt, végül azonban már csak a tanács alkothatta meg e statútumokat, esetleg a külsõ tanács javaslatait is figyelembe véve. A gyakorlatban e helyi jogszabályokat tulajdonképpen egyenrangúnak tekintették bármely más magasabb jogi normával, például 1278-ban, Bécsben azt fogalmazták meg, hogy a város fõbírájának a városi tanács által elfogadott statútumot úgy kell alkalmaznia, mint a császári jogot. Egy-egy statútum addig volt hatályos, amíg a tanács el nem törölte, vagy meg nem változtatta azt (ezen elvet például 1386-ban, Frankfurtban már szabályrendelettel is rögzítették). Az egyre sokasodó számú statútumokat elõször összegyûjtötték, és a városi könyvekbe másolták, de a 13. században már rendszerezték is õket, és úgynevezett statútumkönyvek is kiadásra kerültek. Hamburgban 1270-ben, Augsburgban 1276-ban, Bécsben 1320-ban, és Londonban is 1320 körül került sor a jog rendszerezésére, a statútumoknak a városi könyvbe való feljegyzésével. Itáliában pedig már a 12. században találkozhatunk statútumkönyvekkel.

3. 2. 2. A tanácsi rendelet, a rendtartás és a határozat
Amikor a magisztrátusok a helyi jogalkotást a kezükbe vették, a statútumok mellett tanácsi rendeleteket, határozatokat és rendtartásokat is alkottak. Ezeket egymástól és a statútumoktól teljes pontossággal elhatárolni ma már nem lehetséges.
A rendeletek és a rendtartások általában a rendészettel voltak összefüggésben, úgymint a vásár-, utca-, tûz-, erkölcs-, és céhrendészettel. Ezeket a városnak szóló rendészeti szabályokat is általában a városi könyvekbe másolták. A lakosságnak, a városi polgároknak e meghozott új és új szabályokat idõrõl-idõre nyilvánosan felolvasták, hogy a város lakóinak jogismeretét így biztosítsák.
A határozatok pedig általában egy-egy üggyel kapcsolatban születtek meg, mint konkrét döntések.

3. 2. 3. A város bíróságának ítéletei
Az európai városi jog forrásaként tartjuk számon még az egyes, a városi bíróságok városi (ítéleti) könyvekbe feljegyzett, precedensként érvényesülõ ítéleteit is.

3. 3. A szokásjog
A városok jogéletében nemcsak az írott jog, de a régóta kialakult helyi szokásjog is jelen volt. A szerepük kezdetben kiemelkedõen nagy volt, részletes szabályait gyakran írásba foglalták, méghozzá a városi jogkönyvekbe jegyezték le õket. A késõbbiek során azonban a szokásjog egyre inkább feloldódott az írott jogban, amelynek szerepe dinamikusan, egyre jobban növekedett. Ennek ellenére, a városi hatóságok elõtt a középkorban, bizonyos esetekben, a kialakult régi, „törvényes szokásokra” még mindig lehetett esküvel megerõsített módon hivatkozni.
A szokásjoggal kapcsolatban a következõket állapíthatjuk meg. A szokásjog a népnek az egyes életviszonyaiban állandóan és önként követett gyakorlata, melyet a társadalom tagjai magatartásukban kötelezõ szabályként követtek, keletkezésük pedig a múlt homályába vész. Hagyományként szállt tovább nemzedékrõl-nemzedékre, és egy idõ után állami szankciókkal látták el. Íratlan jogforrások voltak, amik onnantól váltak szokásjoggá, hogy a közhelyeslés magáévá tette õket, tartalmukat nem kérdõjelezte meg, és nemcsak elfogadta, de feltétlenül követte is az általa meghatározott normákat. Tehát a szokásjog nem ellenkezhetett az éppen uralkodó erkölcsi rendel, az emberek éppen azért követték, mert az jó jog, az elõdök joga volt. És mivel az õsök is követték, így ezért az emberek is követték, hiszen az a meggyõzõdésükben élt. Magyarázhatta, kiegészíthette az írott jogot, de adott esetben le is ronthatta annak hatályát, hiszen az elõdök jogával nagyon sokáig semmi sem ellenkezhetett. Vitás esetekben tisztes kort megélt férfiaknak kellett róla tanúbizonyságot tenniük.

3. 4. A városi könyv és a városi jogkönyv
Ugyanis e fogalmak, e könyvek nem voltak azonosak, egymástól való elkülönítésük és rövid ismertetésük elengedhetetlen a vizsgált téma szempontjából.
A városi könyvet rendszerint a városi tanács tárgyalóasztalán helyezték el, díszesek, vaskosak, és különösen szépek és figyelemfelkeltõk, úgymint tudniillik a legtöbbször fémveretûek voltak. A városra irányadó jogforrások teljes körû összegyûjtése mellett tartalmazták a mindennapi jogélet, a keletkezett jogügyletek anyagát is, azaz például a végrendeleteket, zálogszerzõdéseket, ingatlan adásvételeket, a bírói levelezést, a felsõbb hatóságokkal való levélváltásokat, valamint a város igazgatásának jogi aktusait is, mint a kiszabott bírságok, számadás, ügyvitel, stb. Ilyen volt például a breslaui „Vaskönyv”, vagy Augsburg városi könyve is, amit például 1276-tól, császári engedéllyel vezettek. A városi könyveket a városi nótárius, illetve írnokai pontosan vezették. A nagyobb városokban az ügyek nagy száma miatt többfajta, megfelelõen szakosodott könyvet is vezettek egyszerre.
A városi jogkönyvek a városi jognak, vagy városi jog egyes elemeinek, ismert vagy ismeretlen jogértõ személyek magánmunkája által – kisebb-nagyobb pontossággal, részletességgel és szakértelemmel – való feldolgozását jelentette. Tehát itt inkább jogfeldolgozásról, jogértelmezésrõl, egyfajta jogi megmagyarázásról volt szó. Ilyen városi jogkönyv volt például Bécs jogkönyve (1350), vagy a magdeburgi jogkönyv, a „Magdeburg virága”.

3. 5. A városi jogra ható külsõ tényezõk
Itt három jelentõs külsõ hatásról beszélhetünk. Elõször is a városi jogcsaládokról (ezen belül a jogkölcsönzésrõl vagy másképpen jogátvételrõl), azután más bíróságok megkeresésérõl (itt vagy jogi véleménykérésrõl, vagy pedig egyenesen ítélet kérésérõl volt szó), és végül további külsõ hatásokról, úgymint a tartományi jogkönyvekrõl, a különbözõ szövetségek által alkotott jogszabályokról, valamint a hódítás hatásáról.

3. 5. 1. A városi jogcsaládok
Amikor a középkorban egy-egy földrajzi térségben megkezdõdtek a városalapítások, akkor ez általában több hullámban ment végre, azaz nyilván nem egy idõben épültek ki a különbözõ városok. Amikor kiépült egy új város, annak persze jogra, jogszabályokra volt szüksége a mûködéséhez. De nem minden újonnan kialakult városnak lett ehhez új, saját városjoga is. Ugyanis a telepesek, a városalapítók általában már mûködõ, saját joggal is rendelkezõ, régebbi alapítású városokból érkeztek.
Így vagy a magukkal hozott régi joggal kívántak élni, vagy pedig kérhették a városalapító úrtól, vagy a territórium urától, esetleg az uralkodótól valamelyik jól mûködõ, tekintélyes város jogát, de magához a mintául szolgáló városhoz is fordulhattak. Az így megkapott jogot aztán ez a fiatal város a térségben ismét csak újonnan létrejövõ, még fiatalabb városnak szintén átadhatta. Ez pedig városi jogcsaládokat hozott létre, hiszen az alapul szolgáló város joga akár 10, 20 vagy 30, esetleg még több, újonnan létrejött város joganyagának lehetett az alapja, az „anyja”. Így aztán azok között a városok között, amelyek közös jogi tõrõl fakadtak, származtak, közös jogi gyökereik miatt egy jogi értelemben vett rokoni helyzet alakult ki, vagyis létrejött egy nagy, több városból álló, jogi alapon nyugvó városi (jog)család.
Persze a jogkölcsönzés nem zárta ki, hogy az adott város saját maga is fejlessze a jogát, sõt, tulajdonképpen ez nem csak, hogy elkerülhetetlen, hanem egyenesen kívánatos is volt, hiszen a helyi, egyre bonyolultabb és szerteágazóbb viszonyok rendezésére végsõ soron is a helyben, e viszonyok figyelembevételével is meghozott jogszabályok voltak a legalkalmasabbak. Így tehát a jogi értelemben vett anyaváros recipiált joga felgyorsult fejlõdésnek indulhatott a friss alapítású „leszármazó” városban, mivel érvényesülése az új helyen történetileg kialakult sajátosságokkal, illetõleg maradványokkal nem volt megterhelve.
Ha megnézünk néhány középkori példát, akkor megállapíthatjuk, hogy például Magdeburg joga 83, Lübecké 42, Frankfurté 43, Soesté 28, Goslar joga pedig 23 városban terjedt el. A legnagyobb jogi kisugárzás a szász városok esetében volt kimutatható. Franciaországban is hasonló tendencia figyelhetõ meg, itt példaként a Beuvais (12 város) és Laon (18 város) körül kiépült kiterjedt jogcsaládokat lehetne megemlíteni. Angliában pedig Londont, Exetert vagy Yorkot kell felsorolni.
De még országokon átívelõ hatásokat is megfigyelhetünk. Például a francia hódítások következtében egy normandiai anyaváros jogára (lex Britolli) vezethetõ vissza több angliai város joganyaga, míg az angolok írországi expanziója következtében öt ír város kölcsönözte tovább a Bristolból való jogot. Ugyanakkor Kelet-Európa irányába a németek kolonizációja hatott elsõsorban. De arra is találunk példákat, hogy egy adott térségben több jogcsalád hatása is érvényesült.

3. 5. 2. Más bíróságok megkeresése
Az elõbb megismert jogcsaládokban az anyavárosokhoz fûzõdõ jogi viszonyt még szorosabbá tehette az, hogy azok általában felsõbíróságai is voltak jogcsaládjuk városainak. De nagy tekintélyüknek köszönhetõen a jogcsaládba nem tartozó, idegen jogú, vagy akár idegen nációjú városok is gyakorta fordultak ezen anyavárosokhoz egy-egy konkrét igazságszolgáltatási esettel kapcsolatosan.
Vagy jogi kitanítást kértek tehát a kérelmezõ városok, vagy pedig ítélet meghozatalát az adott peres ügyben. Elkülönült tehát a jogi vélemény és az ítélet, a bírói döntés.
Az egyik típust, a jogi kitanításét Magdeburg városa képviselte. Ezen (és az ehhez hasonló) anyavároshoz jogi véleményt, jogi kitanítást kérve fordult a többi város. A konkrét ügyben a kérdést a kérelmezõ város ide írásban küldte el, a magdeburgi (vagy egyéb más) bíróság, mint felsõbíróság pedig a jogi véleményét írásba foglalta, majd ezt a megkeresõ városnak visszaküldte. Ezután e város saját bírósága e jogi véleményt figyelembe véve maga mondta ki az ítéletet.
A másik típushoz, az ítélet kéréséhez pedig Lübeck városát említhetjük meg. Lübeck bíróságához tulajdonképpen, mint másodfokú bírósághoz fordultak a konkrét ügy végleges eldöntése miatt, méghozzá az azt kérõ felek személyesen. Tehát egy adott város bírósága hozott egy ítéletet, amit azután a lübecki bíróság, Lübeckben, a saját maga elõtt lefolytatott (másodfokú) eljárás után helybenhagyhatott, de akár meg is változtathatott, ami aztán már a végleges döntésnek számított abban a konkrét ügyben. Így tehát a lübecki bírói fórum az elsõfokú ítélet ismeretében eljárva, szóban mondta ki a végsõ döntést.
A Magyar Királyság területérõl is vannak adatok ítélet kérésérõl. A dalmát városok, míg magyar fennhatóság alatt álltak, a kiváltságleveleikben biztosított joghatóságot élvezték: választott hatóságaik az olasz városjogok mintájára formált statútumaik szerint ítélkeztek fölöttük. Fellebbezéseiket vagy a királyhoz (Zára), vagy a dalmát-horvát bánhoz (Sebenico) terjesztették fel, de leginkább a jogukat adó itáliai városhoz. Ezeknek a közösségeknek a bírósági szervezete így szinte teljesen független volt a magyartól. A dalmát városok közül Trau város kiváltságainak megerõsítése maradt fenn Kálmán uralkodásának idejébõl, 1108-ból. Ebben a király arra tett esküt Lõrinc érsekkel és országának ispánjaival, hogy egyebek mellett meghagyja a trauiaknak azt a jogot, hogy a püspöküket és a comesüket a klérus és a nép válassza, valamint, hogy a régtõl fogva fennálló törvényeik szerint éljenek. Ezt a kiváltságot Trau, Spalato és más dalmát városok számára 1124-ben II. István, 1143-ban II. Géza, 1169-ben pedig III. István is megerõsítette.
Azonban az egyre jobban megerõsödõ államok uralkodói e kialakult gyakorlat felszámolására törekedtek, hiszen saját felségjogaik csorbítását látták abban, hogy egy városuk – adott esetben – egy szomszédos, de attól mégis idegen nációjú ország városának a bíróságához forduljon valamely peres ügye eldöntése végett. Már a 14. században találkozhatunk a kifelé való fellebbezés megtiltásával, de az újkori abszolutizmus már egyre hatékonyabban tudta felszámolni általánosságban véve is e, más bíróságok megkeresésére vonatkozó gyakorlatot.
A 15. század végére változás állt be a felsõbíróságok által alkalmazott joganyag tekintetében is. Eddig az idõpontig ugyanis a felsõbíróság a saját városi jogát alkalmazta a ius fori elve alapján a hozzá forduló város ügyében. De így a felsõbíróság joga akár ki is szoríthatta a folyamodó városét, mint ahogy erre számos példa is akadt. Elõfordult például, hogy a jogi kitanítást kérõ város kifejezett kérelmére sem alkalmazták annak vonatkozó statútumait. A 15. század végétõl azonban a statútumelv kezdte felváltani a ius fori elvét, és a felsõbíróságok egyre inkább figyelembe vették a folyamodó város helyi jogát is. Általánosságban elmondható azonban, hogy a középkor végére a megkeresett bíróságok hatása lecsökkent.

3. 5. 3. Egyéb külsõ hatások
E további hatások közül elsõsorban a tartományi jogot kell megemlítenünk. Az adott város nem volt elszigetelve attól a tartománytól, ahol elhelyezkedett, és így persze a tartományi jog, a tartományi jogkönyvek hatása alól sem tudta kivonni magát. Itt példaként a Sváb tükör és a Szász tükör hatását lehet megemlíteni. A korábbiak szerint bemutatott és értelmezett szokásjogi joganyag viszonylagos teljességére törekvõ feljegyzésével, amely egyszersmind szisztematikus feldolgozását is jelentette a normaanyagnak, a virágzó középkorban Európa minden térségében találkozhatunk. Így a magyar jogban példaként Werbõczy István híres Hármaskönyvére lehet utalni. A Német-római Birodalomban pedig a különbözõ „tükröket” kell megemlítenünk. Ezek azért voltak különösen is jelentõsek, mert több száz kéziratos példányban maradtak fenn, és évszázadokra meghatározták a német jogfejlõdést. A Frank és a Sváb tükör mellett különösen figyelemreméltó volt a Szász tükör (Sachsenspiegel). A Szász tükör alkotója Eike von Repgow volt. Születése 1180 tájékára tehetõ, míg a halála 1233 környékére. A fõ mûve 1230 tájékán keletkezett. Eike a szász törzs jogát hagyományozta az utókorra. Jogtételeit a való élet alapján úgy fogalmazta meg, ahogy azok a bíróságok elõtt és a közösségi életben megjelentek. Az írásos megjelenítés, egyszerû, de mégis kifejezõ, szemléletes és képszerû volt. Ez azt jelenti, hogy jogi közmondások jelentek meg prózában vagy rímben. A XIII. század végén aztán illusztrátorok kezdték el képekbe foglalni Eike munkáját. Így az ekkoriban nagyszámú írástudatlan népesség a színes kéziratokból, tudniillik, mint egy jogi képregénybõl tudhatott meg hasznos, a mindennapi életben alapvetõ jogi ismereteket. A leghíresebb ezek közül a jogi képregények közül a heidelbergi és a drezdai, valamint a wolfenbütteli képes kézirat volt. A 14. és a 15. században a Szász tükör olyan nagy tiszteletnek örvendett, hogy számos további tartományi és városi jogkönyv mintájául is szolgált. A recepció korában ez az elterjedtség a szász területeken a római jog átvételének egyenesen a korlátja is lett. 1374-ben a pápa a Szász tükör 14, számára sérelmes tételét bullájában korlátozta. A Sachsenspiegelen kívül a Frank és a Sváb tükör is jelentõs befolyást gyakorolt a jogfejlõdésre. A bajoroknál azonban nem került sor ilyen hatású jogfeljegyzésre.
G. L. von Maurer a 19. század közepén kiadott munkájában több mint 25 városban jelezte a Szász tükör jelenlétét, de a Sváb tükör is igen sok város levéltárában és könyvtárában volt megtalálható. A tükröket gyakorta a városi jogra vonatkozó feljegyzésekkel egy fóliánsba kötötték, ezzel is bizonyítva szubszidiárius alkalmazásukat. De készültek a városi és a tartományi jogot egyesítõ kompilációk is. A tartományi jogkönyveket általában a városi jogkönyvek megjelenése szorította ki, de a városjogok újraszabályozásakor mégis gyakran merítettek a tartományi jogból is (így például München a Sváb, míg Hamburg pedig a Szász tükörbõl).
A városi jogra olyan szintén külsõ tényezõk is hatottak, mint például a különbözõ városi szövetségek joganyaga. Hiszen, ha egy város valamelyik szövetség tagja lett, akkor rá – kisebb-nagyobb mértékben – a szövetség, így pedig annak joga is mindenképpen hatást gyakorolt. Erre jó példa a rajnai városszövetség a 13. század közepérõl, ahol a szövetségi bíróság felállítása mellett szövetségi statútumokat is alkottak. De ide sorolhatók a Hanza-szövetség gyûlésein meghozott recesszek (kötelezõ határozatok) is.
A hódítás, mint erõszakos impulzusokat adó külsõ hatás szintén szóba jöhetett. Firenze például az általa leigázott városokra kényszerítette statútumait, a szardíniai Cagliari jogára pedig elõször a hódító Pisa, majd az aragóniai fennhatóság idején pedig Barcelona joga hatott.

3. 6. A római jog hatása
Az európai városok jogi rendjére irányuló késõközépkori – koraújkori hatások közül éppen a római jog befolyása volt a legjelentõsebb. Néhány eleme a germán térség városi polgárainak az ügyleteiben már a 13. század elejéig is, de még csak kismértékben hatott. Ettõl kezdve azonban a recepció egyre jelentõsebb mértékben indult meg.
A felsõbíróságoknál mindig tanult és jól képzett jogászokat alkalmaztak, akik ítélkezésükben a római jogot is alapul vették. A korábban már ismertetett módon, a városi bíróságoknak a felsõbb bíróságokkal fenntartott törvénykezési – jogi kapcsolata miatt a városi bíróságokon is kénytelenek voltak a római jogot ismerõ bírákat alkalmazni. Õk lettek azután a recepció elõmozdítói is. Ezen kívül a közigazgatás vezetõ szakembereinek római jogi iskolázottsága is a befogadást segítette elõ.
A svájci kantonok voltak az ellenpélda, ugyanis miután ez a térség levált a Birodalmi Kamarai Bíróság ítélkezési joghatósága alól, és nem alakított ki saját közös szövetségi felsõbíróságot, így a fejlõdés általában a recepció mellõzésével alakult. A Birodalmi Kamarai Bíróságot 1495-ben reformálták meg számottevõen, de elmondható, hogy a római jogot e bíróság is csak kisegítõ mértékben használta. A Kamarai Bíróság egy állandó, kollegiális szerv volt. Ez a bírói fórum, a korábbi udvari bíróságoktól eltérõen, már csak korlátozottan függött a császári hatalomtól. A Kamarai Bíróság ülnökeit, az assessorokat a császár a birodalmi rendekkel egyetértésben nevezte ki, ezeknek a szabályok szerint felerészben jogvégzetteknek, felerészben pedig nemeseknek kellett lenniük, azonban egy idõ után már tõlük is megkövetelték a jogi végzettséget. A Birodalmi Kamarai Bíróság eleinte Speyerben, majd 1693-tól Wetzlarban mûködött, ahol például Goethe is gyakornokoskodott egy ideig a bíróságnál. Elsõfokon a birodalomközvetlenek ügyeit tárgyalták, és ez a szerv volt polgári ügyekben a legfelsõ fellebbezési fórum. Mûködését azonban különbözõ privilégiumok korlátozták, például a privilegium de non appellando. A Kamarai Bíróság szinte állandóan a bécsi Birodalmi Udvari Bírósággal versengve ítélkezett. Az eljárása a kánonjogi per nyomán alakult ki, és mint az elõbb már említettem, a római jogot csak, mint kisegítõt alkalmazta. A Kamarai Bíróság a birodalmi írott jog, az interpretált római jog (mint császári jog), a kánonjog, a Libri Feudorum alapján ítélkezett, de ezeken kívül a tartományi írott és szokásjogot is figyelembe vette. A bíróság mûködése, az elékerült ügyek letárgyalása költséges, komplikált és vontatott volt, úgyhogy az ügyek elintézése gyakran évtizedekig eltartott, de volt nem egy olyan eset is, hogy a peres ügyet egyáltalán nem fejezték be. A bíróságon szinte állandóan kevés volt az ülnök.
Számos város normatív elhatározással honosított meg római jogi intézményeket. Cassel például az 1444. évben tanácsi határozattal vezette be a cessio bonorumot, míg Treyssa 1529-ben a lex Cornelia de falsis alkalmazását mondta ki statútummal. A recepciónak ennél áttételesebb módja volt a glosszálás. Ekkor az adott városban, a városi jogkönyvnek hazai (német) jogi tételeit a felélesztett római joggal magyarázták. Így egy idõ után a városi jogkönyveket gyakran egyszerûen elfelejtették, nem alkalmazták. Itt is megfigyelhetõ tehát a római jog egyre növekvõ hatása.

A recepció legjelentõsebb dokumentumai a városjogok 15. és 16. századi megújulásai, az ún. reformációk voltak. Ekkortájt minden megújulást – legyen az akár az egyházzal, úgyszintén, akár a világi hatalommal összefüggõ – reformációként emlegettek. A régi és az új jog összeolvasztása, a kor igényeinek megfelelõ jogintézmények rendszerének kialakítása során a különbözõ reformációk különbözõ mértékben merítettek a római jog anyagából. Például Nürnberg alig-alig használt fel római jogi elemeket az 1479. évben felújított városjogában. Worms városa a másik véglet volt, ott 1499-ben erõsen romanizálták a városjogot, ugyanakkor Freiburg im Breisgau mértéktartóbb volt, és itt nagyjából a középutat választották 1520-ban, az új városjog kialakításakor. A városjogok reformációja nem egyszerre, hanem több hullámban, szakaszosan következett be, a városjogokat revideálták. Ezzel a recipiált római jogi elemek aránya egyre jobban növekedett.
Viszont van adat arról is, hogy számos német város kifejezetten ellenségesen fogadta a római jogot, ugyanis a nemzeti jog háttérbe szorítóját látták benne. Lübeck város tanácsa például 1456 és 1555 között, tehát egy évszázadon keresztül többször is tiltakozott a Német-római Birodalom különbözõ fórumai elõtt a beáramló idegen jog ellen. Mecklenburg tartományban az 1543. évben több város is panaszt tett a recepció ellen. Ez odáig fajult, hogy egy német birodalmi lovag, bizonyos Ulrich von Hutten a római joghoz értõ jogászokat és írnokokat egyenesen a közönséges rablók alantas változatának nevezte.
Ennek akár még gyakorlati jelentõsége is lehetett. Ugyanis az írott jogszabályoknak a Német-római Császárság területén a birodalom, illetve a tartományok szintjén a különbözõ névvel illetett (constitutio, lex, Ordnung, stb.) törvény az egyik, méghozzá a legfontosabb változata volt. A tarka birodalmi sokszínûséget, a partikularitást bõvítette, hogy a császár (a Birodalmi Gyûlés közremûködésével, vagy pedig egymaga), a nagyobb tartományok uralkodói (rendi közremûködéssel, vagy pedig egyedül) mellett a kisebb területek hercegei, fejedelmei vagy urai, így akár, csak egy kisebb falunyi territóriummal rendelkezõ német birodalmi lovag is bocsáthatott ki rendtartásokat, azaz a Német-római Birodalomban egy bármilyen kis terület ura is olyan korlátlansággal rendelkezett, hogy az õ 1-2 km² -nyi területére még valódi, kötelezõen érvényesítendõ jogot is alkothatott, amit az ott élõknek feltétlenül be kellet tartaniuk, hiszen a Német-római Birodalom belsõ rendje ezt lehetõvé tette. Így aztán a római jogot és jogászokat a territóriumából kitiltó lovag a saját maga által alkotott jogszabályaiba persze nem is építette bele a római jog egyetlen elemét sem, így ez pedig a recepciónak – ha csak kis mértékben is – de mindenképpen gátja volt. Amúgy pedig, a germán térség központi hatalma, jelesül a német-római császári hatalom elsõsorban is ezért volt gyenge, a központi hatalom ez miatt és a vallási megosztottság miatt volt mindig is gyenge az amúgy nagy területekkel rendelkezõ birodalomban. Franciaországban és Angliában, ahol a királyság hatalma szilárd volt, minden hûbérest erõs kötelék fûzött az uralkodóhoz, a hûbéri láncolat nem bomlott fel, a királyi jogok érvényesültek, és az erõs központi bíráskodás és a helyi közigazgatás irányítása is a király kezében összpontosult. A német-római birodalmi államtörténetbõl kitûnik, hogy a folyamatok itt ellentétesen alakultak. A császári hatalom kiüresedett, a súlypont a tartományokra, és azok uraira helyezõdött át.

Ennek több oka is volt. Mindenekelõtt, a német-római uralkodói pozíciót választás útján töltötték be, így pedig a választófejedelmek jól meggondolták, hogy egy erõs fejedelmet trónra emeljenek-e. Természetesen önös érdekek szerint válogatták a dinasztiákat, feltételekhez kötötték a megválasztást, és ennek során a jelölt mind többet feladott majdani császári hatalmából, ez volt a választási kapituláció. Az uralkodók ennek ellensúlyozására megválaszthatták ugyan utódjukat, aki elõször a német király pozícióját töltötte be, azonban a választófejedelmek jogállása, közben kiegészülve az ellenállási joggal, egyre erõsebbé vált. A hûbéri rendszer is másként alakult, mint egy erõs királyság esetében. Ugyanis a német térségben a hadipajzsrendszer érvényesült, azaz a hûbéri láncolat megszakadt (a hûbéresem hûbérese már nem az én hûbéresem). Ezzel ellentétes volt a szisztéma például a franciáknál vagy az angoloknál. Itt, ha a király ellen fordult egy hûbérúr, annak vazallusának többé már nem kellet engedelmeskednie a lázadó hûbérúrnak, éppen ellenkezõleg, csak a királynak, a legfõbb hûbérúrnak. Az ezzel ellentétes német gyakorlat is nagyban gyengítette az uralkodó hatalmát.
Aztán az ún. adománykényszer is akadályozta a német-római császár hatalmát. Ugyanis a német uralkodó köteles volt a rá visszaháramlott hûbérbirtokokat egy éven és egy napon belül újra eladományozni, így saját területeit a császár szinte alig tudta növelni. Mint az elõbb már említettem, a jogalkotás terén a törvényhozás és a nagy terjedelmû rendtartások kiadásában az újkor elejére a súlypont a tartományokra tevõdött át. A regáliák, azaz a gazdasági értékû jogok körébe tartozó jogosítványok (bánya, pénzverés, vámok, stb.) is fokozott mértékben ugyanerre a sorsra jutottak, ugyanis a császárok ezeket általában egy-egy választási engedmény után általában elvesztették azok fejében. Így tehát a Német-római Birodalom igazi urai elsõsorban a választófejedelmek voltak (az aktív választásban résztvevõk köre véglegesen a német Aranybullában /1356/ korlátozódott hét választófejedelemre).
Tovább folytatva a sort, a birodalmi szintû, központi bíráskodás ítélkezése alól az igazságszolgáltatást a tartományi fejedelmek szintén el tudták vonni privilégiumok sorával, korlátozottan, de akár korlátozás nélkül is. A privilégium de non evocando értelmében a tartományfejedelem alattvalóját elsõ fokon csak a tartomány bírósága elé lehetett idézni, a privilégium de non appellando szerint pedig fellebbezni is csak a tartományi felsõbírósághoz lehetett.
Aztán a Német-római Birodalomban a dinasztiaváltások és a helyét rendszeresen változtató, „utazó udvar” miatt állandó centrum is csak viszonylag késõn (a 14. század környékén Prága, majd Bécs) alakult ki, ellentétben más országokkal. Ezen felül a pápasággal való hosszú és jórészt eredménytelen küzdelem, az invesztitúraharc, 1517 után pedig a reformáció gyengítette tovább az amúgy is megtépázott császári hatalmat. Az 1555-ös augsburgi vallásbéke is a császári tekintély ellen hatott. Bevezetésre került ugyanis a „cuius regio eius religio” elve, azaz a tartományúr saját maga határozhatta meg azt a vallást, melyet az alattvalóinak követni kellett, de a más vallású a tartományból szabadon távozhatott. Külsõ hatalmak is beavatkoztak a harmincéves háborúba (1618 – 1648), amely 1648-ban, a vesztfáliai békével ért véget. Ez megint csak gyengítette a császári hatalmat, tudniillik elismerték a reformátusok egyenjogúságát, valamint az egyes birodalmi rendek külföldi hatalmakkal való szövetségkötési jogát (!) is, csupán azzal a kikötéssel élt a császári hatalom, hogy ez a szövetség a német-római császár és a birodalom ellen nem irányulhatott. A birodalom folytonos gyengeségét pedig mindig a tartományok és ezek urai használták ki. A tartományuraság fogalma a 12. századtól kristályosodott ki territóriumok feletti uralomként, ahol a birodalmi rendek (birodalmi lovagok) államhatalomhoz hasonló uralmat gyakoroltak a Német-római Birodalom megfelelõ részében. A territoriális (területi) elvet egyre inkább a német-római császári hatalom analógiájára kezdték értelmezni, ami adott esetben a végletekig is elmehetett: „Dux Cliviae imperator est in ducato suo” azaz „a klevei herceg a maga territóriumában, hercegségében császárnak tekintendõ.”

Összehasonlításképpen, ha megnézzük a francia területeket, láthatjuk, hogy ott a 10. – 11. században játszódtak le hasonló folyamatok. A francia tartományurak, a seigneurok, és a kisebb hûbéresek a korabeli jogelvet, a „minden báró szuverén a maga báróságában” –t fogadták el. Azonban már VI. /Kövér/ Lajos (1108 – 1137) elkezdte letörni a lázadozó vagy engedetlenkedõ kishûbéreseit, uralkodása alatt szinte folyamatosan járva a francia vidékeket. VII. Lajos (1137 – 1180) folytatta elõdje munkáját, és Aquitánia elfoglalásával megkétszerezte a királyságát. II. Fülöp Ágost (1180 – 1223) is folytatja e sort, VIII. Lajos (1223 – 1226) pedig, rövid uralkodása ellenére is felszámolt néhány, túl nagy hatalomra szert tett udvari fõméltóságot és újjászervezte a területi egységeket is. Az igazi áttörést viszont IX. /Szent/ Lajos (1226 – 1270) érte el. Királyi pénzt veretett, zsoldossereget alkalmazott, egységes mértékegységeket vezetett be, a királyi bíróságoknak az általános fellebbezési jog intézményével és a megelõzés elvével abszolút elsõséget teremtett. Bevezette a „király negyven napja” intézményét, vagyis a királyságon belüli magánharcot csak a hadüzenet utáni 40. nap elteltével lehetett megindítani. Szent Lajos tilalmazta a párbajokat (mint az akuzatórius eljárások bizonyítási eszközét), és az egész királyságában érvényes törvényeket bocsátott ki. Ellenõrök seregét alkalmazta, akik folytonosan járták az országot, és éberen figyeltek a királyi jogok érvényesülésére. IV. /Szép/ Fülöp (1285 – 1314) pedig a jogtudó hivatali értelmiségére, a legistákra támaszkodva eredményesen lépett fel a pápaság ellen. Ennek keretében 1309 és 1377 között a pápák a francia király „házi káplánjává” voltak lefokozva, ez volt az ún. „avignoni fogság”. 1307-ben Szép Fülöp a félelmetes hatalomra szert tett Templomos Lovagrend felszámolásához is hozzálátott, és 1314-re nemcsak a rendet tüntette el a történelem süllyesztõjében, de annak hatalmas vagyonát is megkaparintotta. Jól látható tehát, hogy a német-római császárok milyen messzire voltak is a valódi hatalom megszerzésétõl.
Abban az idõben, amikor a szomszédos francia térségben az uralkodók a királyi hatalom megszilárdításán munkálkodtak, II. Hohenstaufen Frigyes császár éppen hogy a német tartományurak hatalmi-jogi helyzetét szilárdította meg két nevezetes birodalmi törvénnyel. Az egyházi fejedelmek javára 1220-ban kibocsátott „Confoederatio cum pricipibus ecclesiasticis”, illetve a világi fejedelmek javára 1232-ben kiadott „Statutum in favorem principum” birodalmi törvényekkel. Az elmondottak fényében nem csoda tehát, hogy az I. /Nagy/ Ottó (936-973) által megálmodott és létrehozott Német-római Birodalom, ami a magyar kalandozók támadásai elhárításának az igénye miatt jött létre, mindig is egy gyönge birodalom, ennek császára pedig egy szintén gyönge jogosítványokkal rendelkezõ uralkodó maradt. A Nagy Ottó után következõ évszázadok nem hoztak magukkal egy tényleg erõs és egységes államot, inkább csak egy laza, „a kisebb német államok szövetségét”. Ez az elmondottakon kívül jól látszott azon is, hogy a birodalom részeként szereplõ németalföldi és svájci területek de facto már évszázadokkal korábban, de jure pedig 1648-ban kiváltak a birodalomból. Az észak-olasz birodalmi területek sem képezték szervesen és tartósan a Német-római Szent Birodalom részét. Aztán így volt ez Poroszország keleti szerzeményeivel, és Ausztria esetében például Galíciával is. Az északon pedig Dániával perszonálunióban lévõ Holstein és Schleswig hercegség közül csak az elõbbi tartozott a birodalomhoz. A Brandenburgi Õrgrófság, majd 1525-tõl Porosz Hercegség után az 1701. évben létrejövõ Porosz Királyság pedig véglegesnek tûnõ kettõséget mutatott, már amennyiben a szintén germán eredetûnek tekinthetõ Habsburg Birodalom és a kis német hercegségek mellett tekintjük. A Habsburg területek 1804-ben Osztrák Császársággá váltak, majd 1806-ban, Napóleonnak köszönhetõen megszûnt a „maradék” Német-római Birodalom is.
Elmondható, hogy a római jog hatása az eljárásjogban jelentõsebb volt, mint az anyagi jog területén. Összességében azt is megállapíthatjuk, hogy a római jog hatása a legfejlettebb európai urbanizációs térségekben, de különösen a német városokban igen jelentõs volt, elsõsorban azért, mert jogi megoldásait az új, dinamikus viszonyok szabályozására igen jól fel lehetett használni.

4. A városi kodifikáció
Mint azt láthattuk, a középkori városok joga számos, eltérõ jellegû, különbözõ idõben keletkezett forrásból táplálkozott. Az ennek során keletkezõ, egyre gyakoribban felbukkanó és egyre nehezebben feloldható ellentmondásokat és jogbizonytalanságot sok városban jogösszegzés, kodifikáció segítségével igyekeztek felszámolni.
A privilégiumok, a szokás, a szubszidiárius tartományi jogok, a statútumok, az ítéletek és jogkönyvek rendelkezései ekkorra már korántsem voltak összhangban, illetve egy hatalmas mennyiségû szabályhalmaz keletkezett, ami pedig az ítélkezésben egy nehezen áthidalható jogbizonytalanságot eredményezett.
A források összegyûjtésével, rendszerezésével, revíziójával oldódott meg a „kodifikációs vészhelyzet”, és jött létre új városi jog, például Hamburgban (1270) vagy Brémában (1303 – 1307). A jogrendezõ munkálatokat általában városi bizottságok végezték, az elkészült tervezetet pedig a városi tanács, esetleg a külsõ tanács vagy kivételesen a polgárok közössége is jóváhagyhatta. De elõfordult olyan eset is, hogy az adott város a szintetizálást jelentõ új jogot privilégiumként kapta, mint például Bécs 1278-ban.
A jogbizonytalanság felszámolásának, egy részletesebb joganyag kiépítésének kívánata, és az erre irányuló törekvés beleillett a 15. században már általánosan jelentkezõ igényekbe. A Német-római Birodalom egyháza, de a világi hatalmasságok és a jogrendszer is egyaránt megújulási szándékot, szükségességet, valami újnak az irányába való elmozdulást hangoztatott. Ezért is nevezik a korszak összefoglaló városi jogi termékeit reformációnak, új reformációnak. Példaként itt a kölni (1437), a nürnbergi (1479), a hamburgi (1497), a wormsi (1499) és a freiburgi (1520) reformációt érdemes megemlíteni.
A könyvnyomtatás megjelenése ezt a folyamatot csak még jobban felgyorsította. I. Ulászló királyunk (1440 – 1444) idejében találta fel „Németországban, Maincz városában, Gutenberg János (Hans Gutenberg – Gens – fleisch), mainczi patricius-polgár, a betûmetszés, betûöntés, betûszedés és könyvnyomtatás dicsõ mesterségét az 1440-dik esztendõben, (…) a Biblia volt az elsõ nyomtatvány. Magyarországban 1473-ban Hunyadi Mátyás király alatt állítatott fel a legelsõ tyopgraphia Budán, Geréb, budai prépost által. (…) Négyszáz esztendõvel késõbben, 1840-ben Pesten, a legelsõ könyvnyomtató gyors-géppel magyar hírlapokat nyomattunk.”
Az elsõ európai nyomtatott világi törvénykönyv Róma 1471-ben reformált városjoga volt, Nürnberg városának jogát pedig, 1564-ig hatszor (!) nyomtatták ki. A források bõsége miatt az egyes városok jogának késõbbi összeállításai, éppen a más városjogok kinyomtatott reformációit felhasználva, gyakran éltek a kompilációs technikával. Így például Wetzlar városa az örökjogára kiterjedõ 1548-as reformációját a frankfurti városi jogi reformáció megfelelõ részének a másolásával oldotta meg.
Azonban a megreformált városi kódexek ettõl függetlenül is különbözõ jogi – pertechnikai megoldásokat alkalmazhattak. Frankfurtban például az anyagi jogot vagy beépítették az eljárási szabályokba, vagy pedig a függelékben helyezték el, míg például Nürnbergben és Freiburgban teljesebb értelemben vett kodifikáció valósult meg.

5. A városfejlõdés hatásai a kialakuló modern államokra
Mint azt már láthattuk, az európai középkori és kora újkori városi önkormányzatok belsõ szervezete és jogi rendje sokrétûen alakult. Kialakulásuk és fejlõdésük történelmi idõszakában aztán maguk is kisugározták az ott megalkotott szervezeti és jogi megoldásokat és intézményeket. Ez a formálódó modern államokra is kihatott, méghozzá úgy, hogy ez utóbbi más politikai, hatalmi, gazdasági és kulturális forrásokat is felhasznált. A városok által gyakorolt hatások tehát sokrétûek voltak, és számos jelentõs közvetlen és közvetett eredményre, következményre vezettek.
Ilyenek voltak például a középkori európai városok által alkalmazott szervezeti – jogi megoldások átadása-átvétele, ami már a 13. században megindult. Többek között ezt igazolja a II. Hohenstauf Frigyes német-római császár uralmi területéhez tartozó dél-itáliai tartományok modernizációja. A polgárok városi autonóm szervezetei a rendi szervezetek más formáinak kialakulásához is kölcsönöztek megoldásokat.
Azonban a városok hatása igazából mégiscsak a modern (az újkortól keletkezõ) államoknál mérhetõk le. A városok gazdasági életet szabályozó tevékenysége, adóztató funkciója (itt különösen a közvetlen adók kezelését kell érteni), valamint a városok gazdasági üzemei mintaként szolgáltak a nagyobb politikai szervezetek, azaz a tartományok és a központosított modern állam számára. A városi élet aprólékos rendészeti szabályozását sokszor egy magasabb szintû állami polícia vette alapul (akár a normaszöveg szintjén, vagy akár a jogtechnikai megoldásait figyelembe véve).
Ezen kívül az újkori állam számos esetben a városoktól kölcsönözte közigazgatásának strukturális eljárási elemeit is, valamint a városok az állami hatóságok természetes székhelyei is voltak. Így a városok, és a központosító állam hivatalnokai természetes módon rekrutálódtak a városi, polgári elemekbõl.

Voltak az újkori államra közvetlenül ható jogi hatások is. Például Worms 1499. évi reformációjának büntetõjogi, eljárási szabályai a bambergi büntetõjogi kódex, a Constitutio Criminalis Bambergiensis majd pedig a Constitutio Criminalis Carolina legközelebbi elõfutárai voltak, ahogy erre már Mittermaiernél is találhatunk utalásokat.
A 16. századtól kezdve összefoglaló, egész jogterületeket érintõ, nagy terjedelmû, jól szerkesztett törvénykönyvek jelentek meg, ezek voltak a kodifikáció elsõ termékei a Német-római Birodalomban. Erre való kiváló példa a Constitutio Criminalis Carolina. Az 1532-ben megjelent törvénykönyv egyesítette a büntetõ anyagi és eljárási szabályokat. A kódex kánoni büntetõjogi, észak-olasz, német városi elõzményekre ment vissza, közvetlenül pedig a wormsi városi reformáció és a Constitutio Criminalis Bambergiensis készítette elõ. A kódex Johann v. Schwarzenberg munkája volt, amely egészen a 19. század elejéig éreztette a hatását egyes területeken, annak ellenére, hogy közvetlenül nem volt érvényesíthetõ a tartományokban, ugyanis azok büntetõszabályait a Constitutio Criminalis Carolinát megelõzõen kellett alkalmazni. A Carolina a tényállások rögzítésére tett kísérletet, és olyan fogalmakat próbált meg körvonalazni, mint az önvédelem, kísérlet vagy a részesség. Keretek közé szorította, tehát szabályozta a tortúrát, ismerte az akkuzatorius eljárás egyes elemeit, de az inkvizitórius eljárásét is. A birodalmi közállapotok miatt csak mögöttes, szubszidiárius jogként hathatott.
A középkori városi jogélet persze nem lehetett az újkori modern állam számára a maga egészében alapul vehetõ minta. A különbözõ testületek és céhek joga, a korporációk használhatatlanok voltak a modern állammá váló országokban. Az abszolutizmus ezeket a hatásokat felvéve, magukat a városokat is béklyóba (elsõsorban adminisztratívba) verte, és deformálta a virágzó középkori városjogot is. Homályos jogi megfogalmazásokat alkalmaztak, privilégiumokat vontak vissza (bekérés), megtiltották a más területek bíróságaihoz való fellebbezést, és az ez irányú törekvések hatására, valamint a rangsor felállításával a statútum a jogforrási hierarchiában nagymértékben leértékelõdött. Vagyis az abszolutista törekvések egyértelmûen a városok különállósága, „városállamisága” ellen hatottak, az elérendõ cél az volt, hogy a város az egyszerûen csak egy város legyen, hiszen csak egy úr lehetett az adott abszolutisztikus országban, méghozzá az uralkodó.
Végsõ soron is megállapíthatjuk, hogy a középkori városok közösségi életébõl számos olyan jogi, államelméleti gondolat indult ki, amit majd aztán a burzsoá politikai mozgalmak karoltak fel, a városok jogéletének így tehát mind közeli (közvetlen), mind pedig távoli, közvetett hatásai is voltak, úgymint például a jogegyenlõség elve vagy a modern politikai gondolatok.

Jegyzék a tanulmányban felhasznált irodalmakról

- Benevolo, L.: A város Európa történetében. Budapest, 1994.
- Béli Gábor: Magyar jogtörténet. Az államalapítástól 1848-ig. Pécs, 1995.
- Béli Gábor: Magyar jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 1999.
- Dr. Bónis György – Dr. Degré Alajos – Dr. Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Kiadja a Zala Megyei Bíróság és a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete, 2. bõvített kiadás, Zalaegerszeg 1996.
- Brian Innes: A kínzás és kínvallatás története. Brown Packaging Books Ltd. 1998. Canissa Kiadó, Nagykanizsa.
- Ch. Hinckeldey (Hg.): Justiz in alter Zeit. Rothenburg, 1984.
- Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában. Magvetõ Kiadó, 1991.
- Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlõdése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Akadémiai Kiadó, Budapest 1976.
- Csizmadia Andor – Kovács Kálmán – Asztalos László: Magyar Állam és Jogtörténet. Tankönyvkiadó, Budapest 1975.
- Csizmadia – Kovács – Asztalos: Magyar állam- és jogtörténet. Szerkesztette: Csizmadia Andor (1987). Átdolgozta: Horváth Pál és Stipta István (1995). Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., Budapest 1998.
- Degré Alajos: Úriszéki peres eljárás a Déldunántúlon a XVIII – XIX. században. (Levéltári Közlemények) Budapest, 1961.
- Degré Alajos: Megyei közgyûlések a XVI – XVII. századi török háborúk korában. (Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjából) Budapest, 1971.
- Ember Gyõzõ: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiûzéséig. Budapest, 1946.
- Kajtár István: Az európai városjog fejlõdése a feudalizmus idején és hatása a XIX. századi burzsoá városi jogra. Dolgozatok az állam- és jogtudományok körébõl. XVII. Pécs, 1986.
- Kajtár István: A burzsoá városi jog kialakulása Közép- és Kelet-Európában. Dolgozatok az állam- és jogtudományok körébõl. XVIII. Pécs, 1987.
- Kajtár István: Egyetemes állam- és jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2005.
- Kállay István: Úriszéki bíráskodás a XVIII – XIX. században. Akadémiai Kiadó, Budapest 1985.
- Kállay István: Városi bíráskodás Magyarországon 1686 – 1848. Budapest, 1996.
- Klaniczay Gábor: Európa ezer éve: A középkor. Osiris, Budapest 2004.
- Losontzi István: Hármas Kis – Tükör. Megjelent Bucsánszky Alajos nyomtatásában és kiadásában. Pest, 1868.
- Dr. Márkus Dezsõ – Dr. Csiky Kálmán – Dr. Kolosvári Sándor – Nagy Gyula – Dr. Óvári Kelemen – Tóth Lõrincz: Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár. 1000-1895. Millenniumi emlékkiadás. Franklin-Társulat, Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1899.
- Meznerics Iván: A megyei büntetõ igazságszolgáltatás a 16-19. században. Budapest, 1933.
- Deák Ferenc ügyészi iratai 1824 – 1831. Sajtó alá rendezte Molnár András. Kiadja a Zala Megyei Bíróság és a Zala Megyei Levéltár. Zalaegerszeg 1995.
- Mumford, L.: A város a történelemben. Létrejötte, változásai és jövõjének kilátásai. Budapest, 1985.
- Palugyay Imre: Megyerendszer hajdan és most. 2. kötet. Megyehivatalok. Pest, 1844.
- Pandula A.: Kivégzés, tortúra és megszégyenítés a régi Magyarországon. Eger, 1989.
- Papp Attila: A magyar Szent Korona országainak ítélkezõ fórumai, különös tekintettel az Osztrák–Magyar Monarchia idõszakára. E-tudomány, 2011/1. szám
- Papp Attila: Jogi ikonográfiai tanulmány a jogi kultúrtörténet körébõl, avagy a SAS, mint hatalmi szimbólum. E-tudomány, 2011/2. szám
- Dr. Papp Attila: Nemzeti bizottságok – kormányzati vagy önkormányzati szervek? Új Magyar Közigazgatás, 2012. február, 5. évfolyam, 2. szám
- Dr. Papp Attila: Gondolatok a dualizmuskori törvényhatóságokról és községekrõl, különös tekintettel a közigazgatás igazságszolgáltatással való összefüggéseire. 2012. december, 5. évfolyam, 12. szám
- Sáry Pál: Keresztre feszítés az ókorban. Szent István Társulat, 2004.
- Szekeres Róbert: A magyar igazságszolgáltatás története. Pécs, 2004.
- Vajna Károly: Hazai régi büntetések. Budapest, 1907.