– 20 éves lehettem, amikor életemben elõször az Adrián nyaraltunk és láthattam a tengert. Szerettem volna lefényképezni édesapám Zenit gépével, de õ rám szólt, hogy nem tudom megcsinálni, arra csak a fényképészek képesek. Majd veszünk egy képeslapot. Itt kezdõdött minden.

A fenti idézet Varga Györggyel, a Magyar Távirati Iroda (MTI) fotóriporterével folytatott beszélgetésbõl származik, mely talán sok ember számára példa lehet és erõt, lendületet adhat álmai megvalósításánál. Elmondta, leginkább a fentiek inspirálták. Ennek a lázadásnak az eredménye, hogy az állattartó telepi gépészbõl fotós lett. Meg szerette volna mutatni, hogy meg tudja csinálni, képes rá.

A fotózást elõször autodidakta módon tanulta, minden álma az lett, hogy vehessen egy jó gépet, és fotós lehessen. Járta a természetet és rengeteg képet készített. – Az elsõ munkahelyem a Matávnál volt, majd egy kerékpárboltban dolgoztam. De, ahogy elkezdtem fotózni azt éreztem, olyan hivatást szeretnék, amely többet ad, amire büszke lehetek – idézte fel a kezdeteket.
Ez után következett egy nagy váltás az életében, amikor egy ismerõse ajánlásával a városi lapnál kezdett el dolgozni. A továbbiak pedig azt bizonyítják, hogy ha egy ajtó bezárul, valahol egy másik kinyílik, ugyanis a 30. születésnapján közölték vele, másnap már nem kell mennie dolgozni.
A kezdeti elkeseredés után a somogyi és a zalai napilapnak is készített képeket. Az MTI-nek elõször 2001-ben küldött fotót a Nagy-Magyarország-emlékmû restaurálás utáni kihelyezésérõl. Az elsõ nagyobb munkája pedig a balatonkeresztúri körforgalomnál történt buszbalesetnél volt.
– Hajnalban hívott az MTI akkori szerkesztõje, menjek készítsek pár fotót a balesetrõl. Egy ma már nevetséges géppel mentem a helyszínre, amivel 76 kockát tudtam csak lõni, és megtelt a 32 megás kártya. Rohantam haza, és egy órán át tartó mentés után elküldtem a képeket és mentem a kórházba, este pedig a gyertyagyújtásra. Másnap reggel is hívott a szerkesztõ, hogy nézzem meg az újságokat. Annak ellenére, hogy más fotósok is kint voltak, az én képeimet vették át a lapok. Rájöttem, nem kell nagy gép, se sok kocka, de a fotós igen. Amit gondolok a történetrõl, amit látok a témában, az általam vetül ki a felvételen. Azóta a hobbim az MTI – emlékezett vissza.
Ami sokaknak nagy tragédia, az neki a munka kezdete. Ahogy mondja, a fotóriporterkedés kicsit olyan, mint a színészet. Egyszer belecsöppen egy születésnapba, ott mindenki boldog, majd a következõ pillanatban már egy baleset helyszínén van, melynek egészen más a hangulata. Egy pillanat alatt meg kell találnia a megfelelõ hangot a helyszínen lévõ emberekkel.
– A munkám során találkozom szép lányokkal, gazdag értelmes fiúkkal. Rengeteg síró arcot, balesetet és tragédiát látok. Megtanítottak arra, hogy szeressem és tiszteljem az életet. Megtanultam feldolgozni a balesetek hideg éjszakáit.

Árvíz, hóesésben sétáló gólya, virágzó kockásliliom az éjszakai fényekben, balesetek, éjszakázások. Állandó, folyamatos készenlétben kell lennie. Éjjelente felugrik, mikor vonulnak a tûzoltók. Soha nincs pihenés. Rengeteg érdekes kaland, élmény van már a háta mögött. Megesett már vele az is, hogy elfelejtett gépet vinni egy balesethez és egy kollégájának kellett szólnia, vigye utána.
A kolontári vörösiszap-katasztrófát végigfotózta a levegõbõl is, egy tapolcai pilótának köszönhetõen. Az elöntött területrõl készített döbbenetes képeit szinten mindegyik napilap átvette, és többek között a The New York Times és egy norvég újság is leközölte, nyomtatásban, valamint online is.
A fotózás mellett nagy szerelme még a Ju Jitsu, amit ott gyakorol azt a fotózásnál alkalmazza, az emberismeretet pedig a harcmûvészetben.
– Az évek során rengeteg tapasztalatot gyûjtöttem, és számtalan érdekes emberrel találkoztam. Sokszor érzem, hogy olyanoknak kellene lennünk, mint a japánoknak, akik figyelték a világ eseményeit, és ha láttak egy jó utat, azt mondták, ennek ez a része jó, ezt járjuk. Azt tartom, és e szerint is élek, hogy soha ne a nagyokat kövesd, hanem akiket õk követtek.
Varga Mónika