Markánsan ütköztek a vélemények egy a magyar hadsereg szovjetunióbeli második világháborús tevékenységérõl szóló könyvvel kapcsolatban a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeumban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen: például arról, hogy a magyar csapatok szándékosan kegyetlenkedtek-e a civil lakossággal. A kötet kritikusai szerint a szerkesztõk hatalmas, de egyoldalú munkát végeztek, amelynek során részben áldokumentumokat is közöltek.

A vita apropóját az adta, hogy tavasszal megjelent Krausz Tamás történész szerkesztésében A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban - levéltári dokumentumok 1941-1947 címû forráskiadvány, amely jelentõs részben az egykori szovjet titkosszolgálat, a KGB jogutódjának a levéltárából származó tanúvallomások, jegyzõkönyvek, magyar tábornokok ellen a Szovjetunióban folyt perek iratai alapján mutatja be, hogy a magyar hadsereg milyen, a civil lakosság sérelmére elkövetett állítólagos kegyetlenkedésekben és fosztogatásokban lehetett vétkes.
A csütörtöki kerekasztal-beszélgetésen részt vett Krausz Tamás és Varga Éva Mária levéltáros - aki szintén közremûködött a vitatott dokumentumkötet összeállításában -, továbbá Romsics Ignác akadémikus, Szakály Sándor egyetemi tanár, Ungváry Krisztián történész és Számvéber Norbert hadtörténész, levéltáros, a Hadtörténelmi Levéltár vezetõje.
Krausz Tamás azt emelte ki, hogy a német vezetés már a Szovjetunió elleni támadás megindítása elõtt eltervezte az ideológiai, fajelméleti alapokon nyugvó totális háborút, amelynek része volt egyes társadalmi csoportok szisztematikus kiirtása. A magyar hadsereg más országok csapataihoz hasonlóan német irányítás, ellenõrzés alatt tevékenykedett, és habár nem népirtás céljából indult el, de szerinte abba is "belesodródott".
Minél sikertelenebb volt a partizánok elleni harc, annál kegyetlenebbé és kiterjedtebbé vált a civilek elleni bosszúhadjárat - közölte a szakember, aki azt mondta: dokumentumkötete vállaltan az áldozatok szemszögébõl kívánja bemutatni az általa népirtásnak nevezett történéseket.
Krausz Tamásnak a kiadványhoz fûzött Az elhallgatott népirtás címû elõszava szerint a megszálló magyar csapatok 1941 õszétõl több mint félmillió négyzetkilométeren partizánvadász feladatokat láttak el, aminek a következménye akár több tízezer áldozat is lehetett.
Krausz Tamás kitért arra: a második világháborús szovjetunióbeli népirtás a német közvéleményben például évtizedek óta napirenden van, ellentétben Kelet-Közép-Európával, ahol egyes kivételektõl eltekintve szisztematikus hallgatás övezi a témát.
Szakály Sándor és Ungváry Krisztián ugyanakkor határozottan kifogásolta, hogy a vitatott kiadvány kizárólag egy jól körülírható dokumentumcsoportra támaszkodik, azt nem veti egybe más - például magyar vagy német - iratokkal, nem alkalmaz forráskritikát, miközben a közölt dokumentumokban nyilvánvaló képtelenségek, valótlanságok is vannak. Mindezek miatt a két szakember úgy vélekedett: a kötet készítõi hatalmas, de egyoldalú munkát végeztek, amelynek során részben áldokumentumokat közöltek.
Szakály Sándor nem vitatta ugyan a közölt dokumentumok eredetiségét, de a tartalmi hitelesség szempontjából súlyos kritikákat fogalmazott meg. Álláspontja szerint a periratokkal ellentétben egy magyar tábornokok soha nem mondhatott olyat, hogy "fasiszta kormányom", továbbá erõsen kétségessé teszi a jegyzõkönyvek életszerûségét, amikor iskolázatlan, félanalfabéta emberek precíz statisztikai adatokat sorolnak arról, hogy egy-egy terület mûszaki eszközeiben, állatállományában milyen veszteséget okoztak a magyar katonák. A szakember szerint ezt különösen annak fényében kell kritikusan vizsgálni, hogy a szovjet fõparancsnokság a visszavonulás során a "felperzselt föld" taktikáját alkalmazta, azaz, amit nem tudott magával vinni, azt inkább elpusztította, hogy ne kerüljön az ellenség kezére.
Szakály Sándor és Számvéber Norbert egyaránt kifogásolta, hogy a kiadvány hadtörténeti szempontból számos pontatlanságot, tévedést tartalmaz.
 

Romsics Ignác határozottan vitatta, hogy a magyar történettudomány szisztematikusan hallgatott a kérdésrõl, ez a megállapítás szerinte a rendszerváltást követõ idõszakra már egyáltalán nem igaz.

Ungváry Krisztián ugyanakkor elmondta azt is: a magyar csapatok szerinte "iszonyatos rémtetteket" követtek el, továbbá a holokauszt részeseivé is váltak, például azzal, hogy gettókat ürítettek ki és katonailag a tömeges kivégzések helyszínén is biztosították a területet. Igaz, errõl értesülve a parancsnokság egy idõ után megtiltotta a magyar csapatoknak az ilyen akciókban való részvételt, Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari fõnök pedig egy ízben személyesen akadályozta meg több száz zsidó kivégzését.
Szakály Sándor szerint is kétségtelenül voltak súlyos atrocitások a szovjetunióbeli magyar megszálló csapatok körében, de a népirtás fogalma az õ esetükben kétséges, nem bizonyítható.
Számvéber Norbert is azt erõsítette meg, hogy szerinte a magyar csapatok nem csatlakoztak a németek által már a háború megindítása elõtt kidolgozott faji alapú népirtáshoz, de való igaz, hogy a partizánháború során tömeges kivégzések is történtek.
Romsics Ignác hozzászólásában többször felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar csapatok kegyetlenkedése jobbára az erõs partizántevékenységhez kötõdött, és azokon a területeken, ahol nem voltak ellenállók, alig fordult elõ magyar részrõl atrocitás.
Ezzel összefüggésben Szakály Sándor megjegyezte: senki nem vitathatja, hogy a partizán a hazáját védi, ezt elismeri a hadijog is, és a partizán abban tér el a terroristától, hogy felelõs parancsnokság alatt áll, fegyverét nyíltan viseli és megkülönbözteti magát a civil lakosságtól.
Romsics Ignác és Ungváry Krisztián egyaránt figyelmeztetett arra, hogy a német-szovjet háború nem egyszerûsíthetõ le a rossz és a jó harcára. Ezt támasztja alá szerintük többek között a két ország külügyminiszterei által 1939 augusztusában megkötött Molotov-Ribbentrop paktum, amely a közép-kelet-európai érdekszférák, köztük a független Lengyelország felosztását rögzítette, vagy az a jelenség, hogy a Szovjetunió egyes területein virággal fogadták a hódítókat, a Moszkvából irányított partizánok pedig a civil lakosság, saját honfitársaik terrorizálásával kezdték a támadók elleni harcot.

MTI - Kanizsa