– Húsvétvasárnap még félelmükben bezárkóztak az apostolok. Rá ötven napra, Pünkösdkor ennek már nyoma sincs. Csodálkozik is a Jeruzsálemben összegyûlt sokféle nyelvû zarándok: ,,Hogyan halljuk… mindannyian a saját nyelvünket, amelyben születtünk? ...a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.” – olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben. Mit üzen ez ma nekünk?
– Pünkösdkor az Egyház születését is ünnepeljük. Másrészt azt tapasztaljuk, hogy a különbözõ nyelvû emberek megértik egymást. Ez a pünkösdi nyelvcsoda. Isten országának egy nyelve van, és ez a szeretet nyelve. Manapság a különbözõ nyelvûséget áthidaljuk, megtanuljuk egymás nyelvét, megismerjük
szokásaikat. De mindezek elõtt sokkal fontosabb, hogy megtanuljuk a szeretet-nyelvet. Mert lehet, hogy egy magyar családban mindenki magyarul beszél, de mégsem értik egymást. És akkor értik meg egymást, ha szeretettel el tudják fogadni egymást. Spanyolországban is, de bárhol a világban, ahol megfordultam idegenek között, azt tapasztaltam, hogy amikor szeretettel fordul az egyik ember a másikhoz, a szeretet nyelvével megértik egymást akkor is, ha az adott ország nyelvét nem is érti. A másik fontos: az Isten országában egyetlenegy fizetõeszköz van. A szeretetbõl meghozott áldozatok. Az odafordulás, a törõdés, az idõ ráfordítása, ezek a fizetõeszközök, ezek az értékek. A maradandó értékek, amikor lehajolunk a másikhoz, fölsegítjük. Ahogy Jézus mondja, amikor a végítéletrõl beszél. Álljatok jobbomra, mert amikor éhes voltam, ennem adtatok, amikor börtönben voltam, meglátogattatok… Ez is része a pünkösdi csodának, amikor Istennek a szeretete, a Lelke árad ki, és megtanít bennünket egy nyelven beszélni.

– Az a valóság, hogy Isten minden embert, minden nemzetet meghívott országába, mégsem jelent uniformizálást, amelyre pedig mifelénk bõven akad próbálkozás…
– Nyilvánvaló, hogy a pünkösdi nyelvcsodánál nem az történt, hogy – teszem azt - mindenki görögül kezdett volna beszélni. Már a kezdeteknél Pál apostol – Péterrel is szembefordulva – amellett áll ki, hogy a pogányoktól megtérteknek ne kelljen betartani a zsidó nép szokásait. De hogy egy nagyot ugorjak, Szent István is arra int, csak az az ország, az a nemzet lesz erõs, amelyben a különbözõségek is megmaradnak. A szovjet rendszernek is az volt a veszte, hogy uniformizált, a másképp gondolkodást nem tûrte meg. Mi is csak
úgy tudunk értékes tagjai lenni Európának, ha megmaradunk magyarnak, ha nem akarunk mások lenni, mint amik vagyunk.
– Közel fél évet Spanyolországban töltött, dominikai útja elõtt látogatott haza Kanizsára. Hogyan élte meg – ha nem tolakodás ezt kérdezni – lelkileg a távollétet?
– Olyan típus vagyok, aki alapvetõen itthon érzem itthon magamat. Nem tudnám elképzelni az életemet külföldön. Más persze, ha valamilyen munka, feladat szólít el, mint most is, de bizony már akkor, amikor a repülõgép átrepült az országhatár fölött, honvágyam volt. Mert a távolban hiányoznak elsõsorban a
szeretteim, továbbá mindaz, ami a magyarságomat jelenti. Kultúrájával, lelkületével, földrajzi és épített örökségével, történelmével. Olyan jólesõ érzés, amikor külföldön járva egy magyar emléktáblára bukkan az ember, vagy csak egy magyar utcanévre. Akkor az ember egy icipicit otthon érzi magát. De ami külföldön mindenképpen megtapasztalható: nem egy olyan emberrel beszéltem, nem csak Spanyolországban, hanem másutt is nyugaton, aki hiába keres jóval többet, mint idehaza, jóval többet is költ. Csúszik a megtakarítás. Másrészt: hiába a legjobb a maga szakmájában, mindig úgy tekintenek rá, úgy emlegetik: az a magyar. De ezt nem elismeréssel, hanem lesajnálással, a jöttment szinonimájaként. Sose kapja meg azt az elismerést,
amit megérdemelne. Tompa azt mondja: szívet cseréljen az, aki hazát cserél. De nem csak a szívét cseréli ki, hanem valahol a lelki nyugalmát is elveszíti, és ez bizony csak egyfajta örökös szolgaságba kerüléshez hasonlítható. Gyökértelenné válik, hatalmas ez az ár. Megéri-e?
 

Kanizsa