A fenti címmel nyílt idõszaki kiállítás a Thúry György Múzeumban, mellyel a doni hõsök elõtt szeretnének tisztelegni. A tárlat a katonák által készített korabeli fotók, levelek, naplótöredékek – melyek többnyire a hozzátartozók fiókjaiból kerültek elõ – segítségével idézi fel a múltat.

– Hét évtizede már annak, amikor a második világháborúban a nagykanizsai, a zalai katonák hõsiességbõl, hazaszeretetbõl jelesre vizsgáztak. Hazájuktól távol harcoltak és kitartottak a végsõkig. 1942-ben tízezer zalai honvéd indult útnak a keleti frontra, Oroszországba, de haza csak körülbelül háromezren tértek – idézte fel köszöntõjében a kezdeteket Dénes Sándor alpolgármester Száraz Csilla múzeumigazgatót követõen. Majd hozzátette, a tragikus sorsú második magyar hadseregbõl a kanizsai kilencedik könnyû hadosztály zalai katonáit vetették be elsõként a doni fronton és 1943 januárjában õk jöhettek el utoljára a harctérrõl. Kiváló katonákat, remek embereket vesztettünk el.

Ahogy az alpolgármester elmondta, az éhezés, a hideggel való küzdelem, a szenvedés jutott osztályrészül azoknak, akik Nagykanizsáról a Donhoz kerületek, és esélytelen harcot folytattak a túlerõvel szemben. Parancsra kockáztatták életüket. 1942 szeptemberében a magyar hadsereg legyengülve, alaposan megfogyatkozva védelemre rendezkedett be a Don partján. Lantos Árpád vezérkari tiszt 1942 szeptemberében lejegyzett gondolatai hûen tükrözik az akkori körülményeket, miszerint a katonák önbizalma megrendült. A Don partján már egy minden vonatkozásban fölényes ellenfél állt velük szemben a tél küszöbén. Azt érezték, otthon már leírták õket, hiszen elmaradtak azok a kiegészítések, melyeket induláskor kilátásba helyeztek számukra. A váltást várták, de az is elmaradt, és az ellátásuk is egyre hiányosabbá vált, mivel a németek már minden erejüket Sztálingrádra összpontosították. A kiegészítések elmaradása és a közel mínusz 40 fokos hideg miatt tömegessé váltak a megbetegedések és reménytelen volt már felvenni a harcot. Így a magyar hadsereg 1943 januárjában az összehangolt orosz offenzíva következtében összeomlott és elveszett.
A Kunics Zsuzsanna történész, muzeológus rendezte tárlatot Hermann Róbert, az MTA doktora, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese nyitotta meg. Történeti összefoglalójában hangsúlyozta, a Don - kanyari magyar tragédia máig nem foglalta el méltó helyét a magyar történeti köztudatban. A tragédia részletei 1943 után hosszú ideig ismeretlenek voltak a magyar közvélemény számára. A lapokban nem nagyon jelentek meg tudósítások sem a számokról, sem pedig az eseményekrõl. A katonák embertelen körülmények közt voltak kénytelenek helytállni mind a kivonulásnál, mind a csatáknál és a visszavonulásnál. A hazatérést követõen sem becsülték meg õket, hiszen három hétig karatén alá helyezték õket.
– A kiállítás a hadmûveletnek, a visszavonulásnak az emberi oldalát mutatja be. A korábbi háborúkból elsõsorban grafikai ábrázolások maradtak fenn. Azonban jelen tárlat a valóságot tükrözi, azt, hogy mit láttak a katonák, mit éltek át a harcok folyamán és a hazatérést követõen. Ezeket a képi bizonyítékokat egészítik ki a személyes dokumentumok, a frontról küldött levelek, értesítõk és hivatalos iratok – zárta megnyitóját Hermann Róbert.

Molnár András, a levéltár igazgatója kiemelte, a kiállíts létrejöttéhez a hozzátartozók nagymértékben hozzájárultak. A személyes emlékeiket, családi relikviáikat, szüleik, nagyszüleik fényképeit, iratait bocsátották rendelkezésre, hogy megemlékezhessenek a kilencedik könnyû hadosztály zalai katonáiról.
– Régi adósságot próbálunk törleszteni. Széles körû gyûjtés után próbáljuk társadalmi összefogással összeállítani azt a dokumentációt, mely méltó emléket állíthat az igazságtalanul sokat szenvedett zalai katonáknak – mondta Molnár András.
V.M.