Borzas… Anyu adta neki ezt a nevet, mert annyira borzas volt a bundája, hogy keresve sem lehetett volna találóbb nevet adni neki. Õ volt az, aki miatt elkezdtem rendszeresen kijárni a nagykanizsai állatotthonba. Azóta már két telet is magunk mögött hagytunk, persze aztán ottragadtam… Néhány mondatot szeretnék most szólni róla, a kis, kóbor fiúkutyáról, a nagy csavargóról, aki azt hiszem végérvényesen összekötötte az életemet városunk állatmenhelyével.

Az ezredforduló környékén születhetett, és szinte egész életében kóborolt, „törzshelye” a Camping utca környéke volt. Egy hatalmas, fás, bokros területet határol a Principális-csatorna és a Nagykanizsát a megyeszékhellyel összekötõ vasútvonal. Itt élt Borzas, innen járt be a város szélére, a Magyar utca környékére. Elõször a 2000-es évek közepén tûnt fel az állatmenhely vezetõjének a számomra felejthetetlen, fekete kutyus. Nagyon bizalmatlan volt az emberekhez, befogni sosem engedte magát, így Varga Károlyné évekig járt ki hozzá a Vár utcában lévõ Thury György szobor és a „várkapus” emlékmû mögött található kis parkba. Borzas már messzirõl megismerte, mindig megvárta, míg leteszi neki az ételt, és mikor Anikó tisztes távolságra ért, csak akkor látott hozzá a lakomához. Én 2011-ben találkoztam vele elõször a Garay utcában. Órákig tudott a házsorok mögött található fás-bokros ligetekben várakozni. Hogy mi vonzotta, hogy mire várt? Hát persze, hogy a lányokra… Mikor a környéken tüzelt éppen valamelyik szuka kutyus, türelmesen kivárta, míg elcsendesedik a lakótelep, majd bemerészkedett udvarolni a kertkapuk elé. Egy hónapomba telt, mire elfogadta tõlem a vizet és egy kis eledelt. Még egybe, mire megengedte simogatni magát. Eltelt egy fél év, közeledett az õsz. Nem volt olyan hét, hogy valahol össze ne futottunk volna, persze óvatos volt, mert a lakott részekre csak este merészkedett be. Aztán õsszel egyre többet láttam napközben is, de bizonytalan lett a járása, egyre veszélyesebben lavírozott a száguldó autók között. Addig nagyon intelligensen – szó szerint – mindig megállt és körbenézett például, mielõtt átfutott volna az úton. Hamar rájöttem, hogy a látásával van baj. Az állatmenhely munkatársai készségesen segítettek a befogásában, amit immár nem lehetett tovább odázni. Így sem volt egyszerû feladat, de azért sikerült. Ott voltam, simogattam, becézgettem, mert akkor döbbentem rá, hogy ez a szegény kis élõlény, aki senkinek sem kellett egész életében, hogyan fogja elviselni azt, hogy nem lát, nem mehet már szabadon, nem fogja érteni, hogy mi történik vele. Akkor határoztam el, hogy kimegyek, és meglátogatom. Sosem felejtem el a látványt, mikor gyámoltalanul, a kutyaház mélyére húzódva csak bámult maga elé. Elvittem sétálni. Aztán másnap is, és harmadnap is. Haza nem vihettem, mert Archibald, a fiúkutyám nem tûri a konkurenciát, otthon csak õt lehet szeretni… A következõ héten pedig egy furcsa érzés kerített hatalmába, hogy mennem kell ismét, bár volt nekem egy saját kutyám, de akkor is. Mentem, és nemsokára már minden hetemet úgy szerveztem meg, hogy legalább két délután Borzasé legyen. Ilyenkor mindig akadt neki valamilyen finom falat is. Sétáltunk sokat, rendszeres vendégek voltunk a Sétakertben, a városi temetõ szomszédságában található hatalmas réten, úgyszintén a Principális partján is. Megbeszéltem vele a világ dolgait, õ pedig hallgatott figyelmesen, és negyedóránként meghempergõzött a puha fûben, ilyenkor pedig hosszú percekig kellett vakargatnom a hasát. Imádta… Tavaly õsz végén kezdett el észrevehetõen leromlani az állapota. A gondozók sokkal jobban odafigyeltek rá, orvos is többször látta, de csodát senki nem tudott tenni, 13 éves is elmúlt már. Teljesen megvakult, és egyre többet aludt benn a házában szegényem. Persze a heti találkozásainkat nem halasztottuk el, de már nem mentünk a Sétakertig, csak a vasútállomás környékén bóklásztunk. Hamar elfáradt, nem mehettünk immár félnapos sétákra, azonban a simogatást és a jutalomfalatokat azért ugyanúgy igényelte, és meg is kapta. Aztán idén tavasszal egy kedves német állatbarát végre magával vitte, ide a Dunántúlra, a tanyájára. Még két hónapot tölthetett el élete elsõ, igazi gazdájánál, majd május 13-án aludt el, örökre. Az elsõ kutyus volt õ, akinek nem voltam a szó legszorosabb értelmében a gazdája, de mégis nagyon közel állt hozzám, majdhogynem a sajátoménak éreztem. Az elsõ kutyus volt, aki elment, és aki miatt majd a szívem szakadt meg, és amely érzést most még nagyon nehezen tudok feldolgozni. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, nincs nap, hogy ne szólnék hozzá, most még nincs nap, hogy ne hullna érte a könnyem. Úgy képzelem, hogy egy nagy, tágas mezõn szaladgál a kutyalányok után, hempereg a fûben, majd lenéz rám, boldogan megcsóválja a farkát, és odavakkant ez elsõ, majdnem gazdijának: „várom, hogy újra találkozzunk, megvakard a hasam, megsimogass és nagyokat sétáljunk”.
Én is várom, kicsi Borzas, sosem felejtelek…
 

Dr. Papp Attila