A kiskanizsai templom melletti Millenniumi emlékparkban tartotta megemlékezõ ünnepségét Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata.

Május utolsó vasárnapján, vagyis a Hõsök Napja alkalmából a kiskanizsai Millenniumi Emlékparkban tartottak megemlékezõ ünnepséget a történelem sodrában, viharaiban elesett magyar katonák, vitézek elõtt tisztelegvén.
A fúvósok térzenei nyitánya után ünnepélyes zászlófelvonás következett, majd Cseresnyés Péter polgármester köszöntötte a megjelenteket és a hõsök napi ünnepséget. Amint azt kifejtette, az elesett katonák parancsot teljesítettek, s azért a legdrágábbal, vagyis nagyon sok esetben életükkel fizettek.
Dr. Páhy János kiskanizsai plébános az elesett hõsökért mondott imájában emlékeztetett rá, minden háború gyökerénél ott az emberi bûn, s nem csupán, akik életüket feláldozzák, az áldozatok, de azok is, akik a bajtárs földre zuhanását, vagy épp' sebesültek szenvedését látják. S az emberiség csak nem tanul, a háborúk folyamatosak mai világunkban is.
Az ünnepi szavak után következhetett a koszorúzási ceremónia, azon a helyen, ahol egykor Kiskanizsa temetõje is volt.

A hõsök elõtti fõhajtás szónoka Cseresnyés Péter polgármester volt. Alább tõle idézünk.

„Ne feledd a tért, ahol elestek õk,/a földet se feledd,bárhol hulltak el õk, fajtánk hû férfiai,/ az a föld szent ügy hõs-helye lett./Mert hol tiszta ügyért s így lám, temiattad –/érted is hulltak el õk:/terül az bárhol, a föld,/rejtelmesen egy terület!/Úgy az övék, hogy már a tied.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Illyés Gyula Ne feledd a tért címû verse hõseink emlékezetét és üzenetét hordozza. Arra figyelmeztet, hogy az õ szenvedésük a mi szenvedésünk is, ha nem is a szó fizikai értelemben, de lelkileg mindenképpen. Így érezték azok az eleink is, akik már 1917-ben kimondták a törvény erejénél fogva, hogy „nemzetünk hõsi halottainak kegyelemteljes tiszteletét megfelelõ módon kifejezésre kell juttatni, és az utókor számára meg kell örökíteni". 1924-ben már nemzeti ünnep lett a magyar hõsök napja. Azonban sajnos, a történelem ismételte önmagát, és jött egy olyan kor, amelyik a múltat, a történelmet át akarta írni, vagy tagadta azt, így ezt az ünnepet, az értünk áldozatot hozó eleinkrõl való emlékezést is elfelejtették, nem ünnepelték. Késõbb, évtizedek múltán, 2001-ben a hõsök emlékének ünnepét kiterjesztették az 1938 után elesettekre is.Így május utolsó vasárnapján, amióta ismét szabadabb Magyarországon élünk, hõseinkre emlékezünk. Fejet hajtunk a hõsi halottak, a katonai és polgári áldozatok emléke elõtt. 2001-ben törvény erõsítette meg a hagyományt, de akik tiszta szívvel állnak az emlékmû elõtt, nem a törvény betûje miatt, hanem a hazafiság belsõ parancsára jönnek emlékezni, tisztelegni – az áldozatok, s a háborúk véres poklát megjárt túlélõk elõtt.
Ahogy Illyés Gyula fogalmaz:
„Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had/bár legutolsó hátvéde ledõlt!/
Míg nem feleded:/nem nyugszanak õk./ Nem holt, nem letiport sereget/
emészt el ott - vagy akárhol - a sírhant./Új hont érlel a föld.”

Tisztelt Emlékezõk!
 

Apákra és nagyapákra, fiúkra és unokákra emlékezünk vérzivataros századainkból, hiszen a magyarság története – a hõsök története. Nagyjainké és azoké, akiknek a nevét nem õrizte meg história, de akiknek önfeláldozása nélkül ma nem létezne Magyarország, és talán nemzetünk sem lenne. Áldó imádságunk szállhat Árpád honfoglaló vitézeire, Szent László katonáira, Muhi és Mohács bátraira, a 48-asokra, a két világháború katonáira és az ’56-os srácokra is és számtalan ismert, vagy ismeretlen, áldozatot magyar hazája érdekében áldozatot hozó elõdünkre. Azért, mert õket nem lehet elárulni. Ezt nem engedheti a becsületünk. Hõseink emlékét nem lehet eladni egy tál lencséért, nem lehet elvtelenül meghajolni a függetlenségüket, szabadságunkat csorbítani akaró külsõ erõk elõtt. Az óceánnyi magyar vér nem folyhatott hiába az évszázadok alatt.  A nemzet júdásaival szembe kell szállnunk - Árpád honfoglaló vitézei, Szent László katonái, Muhi és Mohács bátrai, a 48-asok, a két világháború katonái és az ’56-os srácok nevében is.
Keresztúry Dezsõvel szólva:
"Hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek,/Elszórt/Testünk nyomtalanul nyelte magába a föld,/Szívetek õrízzen: milliók eleven milliókat./Áldozatunk nem a gaz jogcíme. Jóra parancs."

Ez a gondolat máig megfogandó üzenetet hordoz. Az idézet utolsó két mondata olyat, amit napjaink történései kapcsán is ismételnünk kellene naponta többször, hogy el ne feledjük, mivel tartozunk nekik, az hõs õsöknek, és mivel tartozunk, milyen felelõsséggel kell élnünk az utánunk jövõ generációk érdekében. Mert ebben a mondatban benne van annak felelõssége a múlt hõsei áldozatára hivatkozva, hogy a nemzetet szem elõtt nem tartók ne kapjanak felhatalmazást egy nemzet irányítására!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 

A Magyar Királyi Honvédség egyik fontos ceremóniája volt a tiszti eskü. Az ifjú hadnagyok, kardjukat egyszerre kirántva kiáltották: "A hazáért, mindhalálig!"
Más korokban, mások is így gondolták, s ha nem is látványos fogadalommal, de lelkük legbensõbb bugyrából felszakadó õszinte sóhajjal küzdöttek a hazáért. Sokan mindhalálig. Ahogyan azok többsége is, akiket 1942-ben innen, Nagykanizsáról küldtek a keleti frontra. Tízezer kanizsai, zalai honvéd indult útnak Oroszországba, de haza csak háromezren tértek. A tragikus sorsú 2. magyar hadseregbõl a kanizsai 9. könnyû hadosztály katonáit vetették be elsõként a doni fronton, és 1943 januárjában õk – vagyis a túlélõk – jöttek el utoljára a harctérrõl. Kiváló katonákat, remek embereket vesztettünk akkor is. Apákat, gyermekeket sirattak az itthon maradottak. Hõseink, esküjükhöz híven, fegyverrel a kézben, parancsot teljesítve estek el a hazáért. Hajtsunk fejet most elõttük is, a keleti front borzalmait átélt, orosz fogságban elhunyt költõnk, Gyóni Géza Hazatérés címû versének egy rövid részletével:
"Te már elérted, halott katona,/ Amit mi jaj-jaj mindhiába várunk:/ Téged takar a béke bársonya,/Már mind valóság, mi nekünk csak álmunk."

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 

Hõsi halottaink és hazatért hõseink tisztelete megköveteli, hogy mi is becsülettel helytálljunk. Helytálljunk a hazáért. Nem fegyverrel a kézben, nem a lövészárkokban, gránátok robbanása között kell megfelelnünk az erkölcsi parancsnak – a haza ma ekkora áldozatot nem követel.
De állhatatosan meg kell védenünk hõseink országát minden külsõ és belsõ ellenségtõl, politikai és gazdasági támadástól. Nem állhatunk felemelt kézzel senki elõtt, még európaiságra hivatkozó szélhámoskodók elõtt sem, ahogyan hõseink sem álltak soha felemelt kézzel, amikor bátorságot, kitartást, elvhûséget kellett mutatni. Ha olykor bukás, kudarc is volt osztályrészük, küzdelem, vagy harc nélkül soha nem adták fel. És küzdelmük, vagy harcuk soha nem volt sikertelen, áldozatuk, pusztulásuk megõrizte ezt a hazát és megõrizte a nemzetet. Miattuk, miattunk és az utánunk jövõk miatt is ez a mostani korunk lelkesítõ küldetése számunkra: megõrizni a hazát és megõrizni a nemzetet.

Kanizsa