„A népi demokráciák közül a magyar a legfiatalabb, lényegében azon okok miatt, amik Magyarországot Hitler utolsó csatlósává tették…” (Rákosi Mátyás: A népi demokrácia néhány problémájáról. Válogatott beszédek és cikkek. Szikra, 1955. 267. o.)

Bevezetõ gyanánt…
„A Horthy-gyilkosságok kulisszatitkai – Fõvezéri felbujtás a ’hazafias’ rémtettekre” címmel ekképp cikkeztek az Igazságügyminisztérium hivatalos lapjában, a Népbírósági Közlönyben (II. évfolyam 1. szám /1946. január 5./ 1. o.) Kovarcz Emil elfogásáról: „Hónapokig tartó bujkálás után a szövetséges katonai nyomozók elfogták Kovarcz Emilt, a politikai gyilkosságok és emberrablások hírhedt gonosztevõjét, ezt a züllött desperádót, a huszas évek fehérterrorjának különítményes fenegyerekét, a hazaáruló nyilas gengszterkormány miniszterét. Kovarcz Siófokról, a fehérterroristák egykori fellegvárából indult el mint fiatal fõhadnagy és ha igaz, hogy Imrédy tette szalonképessé a nyilasokat, akkor kétszeresen igaz, hogy Horthy Kovarczban tette ’udvarképessé’ az emberrablókat, politikai tényezõkké a gyilkosokat. Vajjon (sic!) merre siklott, hova sodródott volna a magyarság könnyû lélekvesztõje a világpolitika viharos tengerén, ha ez a bérgyilkos mindjárt elnyeri méltó büntetését az elsõ gyilkosság elkövetése után. Ha a bûnt nyomon követte volna a példás büntetés, ha a jóakaratú vállveregetõ és további ’felbuzdulásra’ csábító amnesztia helyett a törvény teljes szigorával sújtanak le a Kovarcz-féle bérgyilkosokra. Merre vitt volna útunk (sic!), ha az emberi kultúra, a tiszta erkölcs és a nemzeti becsület védelmében már negyedszázaddal ezelõtt méltó helyükre kerültek volna ezek a szörnyetegek. A központilag igazgatott egyéni vállalkozások, a ’hazafias’ felbuzdulásban elkövetett atrocitások korában azonban errõl szó sem lehetett. A központi gyilkos-igazgatóság a Gellértben, mint fõvezérség székelt és innen indultak el egyéni vállalkozásaikra az igazgatóság elnökének: a fõvezérnek buzdító szavaira a gyáva és alattomos gascogne-i legények. Vissza kell tekintenünk a múltba, ha meg akarjuk érteni a jelent, ha pontos kórképet akarunk kapni arról, hogyan juthattunk el 1944. október 15-ig. Nem lehet véletlen és nem is véletlen az, hogy a hazaárulóknak, gonosztevõknek, féleszûeknek és a mindenre elszánt banditáknak olyan tömege jelentkezzék egyszerre a közélet porondján, mint az itt 1944 októberében történt. A történelem nem produkál egyszerre ilyen tömegben Kovarczokat, Endréket és Bakyakat! Mesterségesen és szándékosan kitenyésztett politikai desperádók léptek itt a megvilágított színpadra a ’szegedi gondolat’ jegyében, a ’siófoki kinyilatkoztatás’ hû és hamisítatlan szellemében abban a szellemben, amiben nevelték és amire buzdították õket, abban a szemléletben, melyben a ’hazafiasság’ patentírozott lovagjaivá, a ’keresztény nemzeti kurzus’ kegyeltjeivé, haszonélvezõjévé és mintaképeivé avatták õket. Ez a szellem Siófokról indult el. A siófoki fõvezéri hadiszállásról, mely 1919 szeptember elején nagyfontosságú tanácskozások színhelye volt. Ebben az idõben már egy eddig nálunk ismeretlen rendszer ütötte fel a fejét, mely általában ’felelõtlen elemek egyéni vállalkozásai’ néven volt ismeretes, valójában azonban nem volt más, mint a tiszti századoknak és az akkoriban annyira divatos gyászos emlékû tiszti különítményeknek a polgári szabadságot, élet- és vagyonbiztonságot és általában a jogrendet veszélyeztetõ önkényeskedése és garázdálkodása. Beniczky Ödön, a Friedrich-kormány belügyminisztere felismerve azt a mérhetetlen kárt, amit ezzel fõként külpolitikai vonalon az országnak okoznak – ami késõbb a trianoni szerzõdésben kifejezésre is jutott – hivatalbalépése után pár nappal Andrássy Gyula, Bethlen István, Károlyi József és... (...)”a folytatást lásd a Népbírósági Közlöny idézett számának 2. oldalán.

Nem állítom azt, hogy ez a bevezetõ hû tükörképe az alább ismertetett mondanivalóm lényegének, de véleményem szerint az egyértelmûen megfogalmazható, hogy kezdetben a Tanácsköztársaság – mert ugyanis ott, akkor született –, majd kiteljesedésében pedig a Horthy-korszak negyedszázada alatt jelent meg elõször hazánkban az „erõszakszervezet” – a politikai rendészet, mint olyan – intézménye. Persze aztán Rákosi, de még Kádárék is „bizalommal” nyúltak az államvédelem eme hathatós eszközéhez a politikai hatalmuk megtartása érdekében.
Jelen tanulmányomban csak felszínesen érintem a proletárdiktatúra 133 napját, errõl részletesebben a soron következõ írásomban kívánok majd szólni, csakúgy, mint a kevésbé ismert, a népi demokrácia hajnalán mûködõ rendészeti és erõszakszervezetekrõl. Illetve, bõven alkalmazok – remélhetõleg a Tisztelt Olvasó örömére – korabeli, vagy éppen híres (hírhedt) emberek témakörre vonatkozó idézeteibõl is. Szintén figyelmébe ajánlom a Tisztelt Érdeklõdõnek a tanulmány végén található névmutatót is, amely segítségével részletes életrajzi adatokat tudhat meg a vizsgált idõszak egy-egy fontosabb szereplõjérõl.
Tehát, én így láttam…

1. A Tanácsköztársaság rendvédelme: a forradalmi különítmények és a Vörös Õrség
„Negyven évvel ezelõtt a magyar munkásosztály hõsi forradalmi harcban megszerezte a hatalmat és megalkotta 1919. március hó 21-én a Magyar Tanácsköztársaságot. 1919-ben népünk annyi hõsi küzdelem után valóra váltotta sok évszázad szabadságharcainak célkitûzéseit és nemzetünk legjobbjainak törekvéseit, megdöntötte a feudális tõkés uralmat, kivívta hazánk függetlenségét és kezébe vette sorsának irányítását. A magyar munkásosztály, a szegényparasztság és a társadalmi haladásért, a nemzeti függetlenségért harcra kész értelmiség, az orosz proletáriátus példáját követve a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után elsõnek léptek a szocialista forradalom útjára. A Magyar Népköztársaság Országgyûlése ünnepélyesen kinyilatkoztatja, hogy hûen a Tanácsköztársaság forradalmi hagyományaihoz, fáradhatatlanul küzd a legfõbb célkitûzés megvalósításáért: népünk szabadságának megvédéséért, gazdag életéért, szocialista hazánk felvirágoztatásáért. Az Országgyûlés a Magyar Tanácsköztársaságra, a nemzet 1919-es dicsõséges forradalmára emlékezve a következõ törvényt alkotja: 1. § A Magyar Népköztársaság Országgyûlése a magyar nép történelmi múltja kimagasló forradalmi hagyományának, az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságnak dicsõ emlékét törvénybe iktatja.” (Az 1959. évi II. törvény a Magyar Tanácsköztársaság emlékének törvénybeiktatásáról.)

1. 1. A kommunisták politikai rendészete
A keményvonalas kommunista Szamuely Tibor, Lukács György és Cserny József vezetésével több, 100-200 fõs vörös különítmény került felállításra 1919 tavaszán, a proletárdiktatúra gyõzelme után. A Cserny-csoport szorosan együttmûködött a magukat „Lenin fiúk” –nak nevezõ Szamuely-csoporttal. E csoportok nem voltak szervei a Vörös Õrségnek, sem a Vörös Hadseregnek, teljhatalmú „forradalmi különítményekként” tevékenykedtek. A Lenin fiúk a hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztetõ megmozdulásokat sejtettek, egyszersmind rögtönítélõ bíróságként is funkcionáltak. Hírhedtek voltak nemcsak módszereikrõl, hanem ruházatukról, felszereléseikrõl is, ami a következõ volt: bõrnadrág, bõrkabát, bõr- lábszárvédõ, tányérsapka, karabély, Steyre pisztoly, szurony és tojás kézigránát. Általában a helyi proletariátussal összefogva, kíméletlenül leverték az ellenforradalmi szervezkedéseket.

Körülbelül 400-500 gyilkosság fûzõdik a nevükhöz, amit a „vörös terror” néven is emlegetnek. 1919. május 1-én Szolnokon, 2-án Hatvanban, 7-én Devecserben, június elején Dunaföldváron, még ugyanazon hó 21-én Dömsödön, 22-én pedig Szekszárdon tevékenykedtek, valamint igencsak kivették részüket a budapesti, június 24-i ellenforradalmi szervezkedés leverésében is.
1919. május 19. napján a kirívó kegyetlenkedései miatt a Cserny-csoportot hivatalosan lefegyverezték. Böhm Vilmos, a Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének parancsnoka nyilvánosan is elismerte e csapat törvénytelen tetteit. Május 23-án Csernyék sikertelen merényletet követtek el Böhm ellen.

Ezután a Cserny-csoport tagjainak nagy részét kivezényelték a frontra. 25 fõ továbbra is a „Szovjetházat” õrizte, és 43 embert Cserny parancsnoksága alatt Korvin Ottó alá, a Politikai Nyomozó Osztályhoz osztottak be. Ez lett a „második Cserny-csoport”. Gyakran együttmûködtek eztán is a Szamuely vezette Lenin-fiúkkal, a Frontmögötti Bizottság embereivel. Szamuely páncélvonatán sokszor teljesítettek szolgálatot a Cserny-csapathoz tartozó terrorlegények, akik így részt vettek az összes jelentõsebb ellenforradalmi lázadás felszámolásában.
Szamuely Tibor a kommunista hatalomátvétel után hadügyi népbiztoshelyettes, illetve közoktatásügyi népbiztos, valamint a lakásbizottság vezetõje, továbbá a rokkantügyek intézõje is volt. 1919. április 20. napján a budapesti hadosztálycsoport politikai megbízottjává nevezték ki. A nagyszabású, május 1-ei, budapesti ünnepség megszervezésével is õt bízták meg. Még májusban Lelinhez repült Moszkvába, tárgyalni a Tanácsköztársaság megsegítésének lehetõségeirõl. Egyik hírhedt parancsa szerint: „1919. április 23. – szerda, 1. számú parancs: A Forradalmi Kormányzótanács megbízott azzal, hogy úgy a fronton, mint a front mögött a rendet és a fegyelmet biztosítsam. Feladatom megvalósítására rendelkezésemre áll minden eszköz, és én élni is fogok ezekkel az eszközökkel. (…) Szolnok, 1919. április 23. Szamuely Tibor a keleti hadsereg rögtönítélõ törvényszékének elnöke.”

Június elején Korvin Ottó közölte a Kormányzótanáccsal, hogy nem tud tovább együttmûködni a Cserny vezette V. alosztállyal, annak kilengései, túlzásai, módszerei miatt. A június 24.-én kitört ellenforradalmi lázadás azonban megváltozatta a helyzetet, ugyanis Cserny csoportja fontos szerepet játszott a lázadás leverésében. A Tanácsköztársaság veresége után a kommunista vezetõség elmenekült, Korvin Ottó és a Lenin-fiúk többsége viszont Magyarországon maradt. Cserny Józsefet és tizenhárom társát elfogták, halálra ítélték, majd kivégezték, akárcsak Korvin Ottót. A volt Cserny és Lenin-fiúkat ezután is üldözték, éppúgy, mint a volt kommunistákat. Szamuely Tibor a magyar-osztrák határon át próbált meg elmenekülni, de máig tisztázatlan körülmények között meghalt. (Vagy öngyilkos lett, vagy a magyar határõrök lõtték le, ez utóbbi verzió látszik valószínûnek.)

Korvin (Klein) Ottót a belügyi népbiztosság politikai osztályának vezetõjét és társait 1919 decemberében akasztották fel a Margit körúti fegyház udvarán. Korvin mindössze 25 évet élt. Részt vett a tanácsköztársaság államának, majd ennek bukása után pedig az illegális kommunista pártnak a szervezésében. A kivégzésrõl készült kép egy kinagyított, retusált változata a Szovjetunióba is eljutott, ahol a „Muzej Revoljucija CCCP” gyûjteményében õrizték. A halálbüntetés végrehajtásáról hazánkban az I. világháború után a bûnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk 503. §-a így rendelkezett: „zárt helyen hajtandó végre, s ha több halálbüntetés hajtandó végre, az az elítélt, a kire a sor késõbb kerül, se az elõbbi kivégzésnél jelen ne legyen, se az elõbb kivégzettet ne lássa”. A törvény rendelkezését az ekkor már elrettenteni akaró Horthy-féle igazságszolgáltatás – mint az ezen a képen is látható – nem mindig tartotta be…

1. 2. Néhány gondolat a Vörös Õrségrõl
„… minden vitán felül áll az, hogy az 1919-es háború nem irredentizmus, hanem a magyar nemzet jogos önvédelmi harca volt, az egyetemes magyar nép, a magyar állam önállóságáért, függetlenségéért és szabadságáért harcolt.” Idézet Rajk László nemzetgyûlési képviselõ hozzászólásából a Magyarország államformájáról szóló törvényjavaslat nemzetgyûlési tárgyalásáról (1946. január 30 – 31.). Lásd: A magyar parlament 1944 – 1949. Gulliver Lap- és Könyvkiadó Kereskedelmi Kft., Budapest 1991. 85. o. (Palasik Mária: A törvényhozás demokratizáló jogalkotása.) Eme, a magyar Országgyûlés egy rövidke, de mégoly viharos szakaszáról szóló, igazán nagyszerû tanulmánykötetet – amely kötet elérhetõ városunk könyvtárában is, és amelyet minden érdeklõdõnek ajánlok feltétlen áttanulmányozásra – Balogh Sándor egyetemi tanár szakmai irányításával készítették két évtizeddel ezelõtt olyan fiatal történészek, akik mára már szintén egyetemi tanárokká lettek. Õk tehát: Feitl István, Föglein Gizella, Palasik Mária, Szerencsés Károly, Földesi Margit, Tombor László, Baráth Magdolna és Hubai László.

A Vörös Õrséget a Belügyi Népbiztosság 1919. március 26-án kelt 1. számú rendeletével állították fel, de a rendelet végrehajtására csak április elején került sor: „A Vörös Õrség egyben a Vörös Hadseregnek kiegészítõ részét képezi, és tagjai bármikor hadiszolgálatra rendelhetõk, illetve a Vörös Hadseregbe áthelyezhetõk. (…) A Vörös Õrség felállításával egyidejûen az összes rendõri vonatkozással bíró karhatalmi alakulatok megszûnnek. (…) A Vörös Õrség közvetlenül a belügyi népbiztos alá van rendelve.” Feladata az ország belsõ rendjének fenntartása volt. A Vörös Õrség területileg szervezõdött, városi és megyei (ezen belül járási és községi) parancsnokságai voltak a központi szerv alárendeltségében. A Vörös Õrség közvetlenül a belügyi népbiztos alá volt rendelve, lényegében a Vörös Hadsereg kiegészítõ részét képezte. Az új karhatalom létrehozásával megvalósult a karhatalmi szervek országos államosítása és egy egységes szervezetbe való integrálása, a Vörös Õrséget létrehozó I. BN. számú rendelet hangsúlyozta a szervezet osztályrendõrség jellegét.
A Belügyi Népbiztosság 73. számú rendelete áprilisban rendelkezett a Vörös Õrség felállításának végrehajtására, kimondva egyrészt, hogy Magyarországot budapesti és 11 vidéki kerületre osztják, másrészt azt, hogy külön rendelet szól majd a fõvárosi szervezetrõl.
Az április elején megszervezett Budapesti Vörösõr Kerületi Parancsnokság hatásköre a korábbi budapesti rendõrségével azonos volt. A parancsnokság szervezetét az 1919. április 6-i napiparancs ismertette. Seidler politikai megbízott mellett két helyettes állt, akik kerületi parancsnokként funkcionáltak. Szikra Gyula felelt minden szolgálati, szervezési, karhatalmi, katonai, gazdasági ügyért. Szántó Rezsõhöz a személyzeti, jogi és oktatási ügyek tartoztak. A budapesti kerületi parancsnokság 2 dandárra, minden dandár 3 ezredre, minden ezred 5 zászlóaljra tagozódott. A fõváros minden kerületébe egy-egy zászlóaljat helyeztek el. A regulárisan szervezett vörösõrök számát 12 ezer fõre tervezték. Az 1. dandár zászlóaljai a budapesti rendõrségi kerületi kapitányságok szerint szervezõdtek. Az ide besoroltak a szó szoros értelmében katonaként tevékenykedtek. A 2. dandárhoz beosztottak az egyes közigazgatási kerületekben közrendvédelmi szolgálatot láttak el. A szervezet létszáma ténylegesen csak 7100 fõ volt. 1919. április 19-tõl, az 1. dandárt a hadügyi népbiztosság rendelkezésére bocsátották. 1919. május 13-án, a Hadügyi Népbiztosság épületében, Haubrich József népbiztos parancsnokságával megszervezték a Karhatalmi Fõparancsnokságot, s ez alá rendelték a Vörös Õrség Országos Fõparancsnokságát és a Budapesti Vörösõr Kerületi Parancsnokságát is. Május 19-én kihirdették, hogy a vörösõrök katonai fegyelem és rend alatt állnak. 1919. június 11-én a kerületi parancsnokság hadseregbe való integrálódása befejezõdött, a neve Vörös Hadosztály lett. A hadosztály rendészeti és karhatalmi dandárokra tagolódott. A karhatalmi dandár 18 századnyi erejébõl, egy napon, 2 század volt szolgálatban a fõvárosban (248 vörösõr és 7 géppuskás), 2 század vidéken volt, 5 század készenlétben várakozott, 9 század pedig szabadnapját töltötte. A rendészeti dandárban pedig 20 zászlóalj, 15 rendészeti õrszázad és 80 rendészeti század tevékenykedett.

2. Horthy útja a hatalomig…
1919. június 30-án a proletárdiktatúra Vörös Hadserege megkezdte a korábban visszafoglalt Felvidék kiürítését, mert a Tanácsköztársaságot vezetõ Forradalmi Kormányzótanácsnak ígérete volt rá az antant hatalmaktól, hogy a kiürítésért cserébe a románokat visszavonultatják a Tiszántúlról. Valamint egy esetleges általános fegyvernyugvásban is reménykedtek, hogy az országban a belsõ, nyugtalan helyzetet megszilárdítsák. De a visszavonulás a magyar Vörös Hadsereg moráljára rendkívül negatív hatást gyakorolt. A vöröskatonákat teljesen letaglózta, hogy a drágán, vérrel visszaszerzett magyar területeket most mégis harc nélkül kell föladni. A románok persze nem vonultak ki a Tiszántúlról, viszont eközben Foch marsallt megbízták a Magyar Tanácsköztársaság fegyveres megdöntésének az elõkészítésével. A tervek 1919. július 17-én már késszen álltak. Ekkorra szinte tapintható volt a „vihar elõtti csend”. Böhm Vilmos megpróbálta a szociáldemokratákat a kommunisták elleni fegyveres fellépésre rábírni, de ez nem sikerült, ezért július 14-én lemondott a hadsereg-fõparancsnoki pozíciójáról. Eközben a szegedi ellenkormány is egyre erõsödõ tevékenységet fejtett ki. Ezen kívül felderítõk jelentették, miszerint a románok július 23-án valószínûleg általános offenzívát fognak kezdeni Budapest irányába.

Ezen egyértelmûen rossznak mondható helyzet ellenére a Forradalmi Kormányzótanács döntése alapján, 1919. július 20-án a Vörös Hadsereg támadást indított a Tiszánál, Szolnok térségébõl a román csapatok ellen. E támadás, melynek tervét a vörös vezérkarban lévõ, ellenforradalmi beállítottságú tisztek az antanthoz már jó elõre eljuttatták, teljes kudarccal végzõdött. A Tiszán átkelõ, és kezdeti sikereket elérõ magyar csapatok elõretörését a felkészült és mélységben jól tagolt román királyi csapatok pár nap alatt lelassították, majd megállították és rögtön ellentámadásba mentek át. Átkeltek a Tiszán, és július utolsó napjaiban megkezdték az elõrenyomulást Budapest irányába. A magyar kommunista fõhadiszállás tehetetlennek, Mardarescu román tábornok pedig megállíthatatlannak bizonyult.

A proletárdiktatúra felszámolására szervezkedõ szociáldemokraták keresztülvitték, hogy a Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus 1-jén lemondjon, így ezzel hivatalosan megszûnt a Tanácsköztársaság is. A román királyi haderõ, mely augusztus 3-án lépte át a fõváros határát, másnap bevonult Budapestre. Lefegyverezte a helyõrséget, a Vörös Õrséget, és a még fegyverben álló munkászászlóaljakat. A románok egészen Gyõrig és Veszprémig nyomultak elõre, valamint elérték a Balaton északkeleti partvidékét is.
A Tanácsköztársaság bukásával, a munkásság lefegyverzésével megnyílt az út a Horthy vezette ellenforradalom, a konzervatív, jobboldali erõk felülkerekedéséhez. Horthy Miklós altengernagy 1919. június 6-án adta ki a rendeletét a Nemzeti Hadsereg felállításáról. Augusztus 9-én jelentette be a Fõvezérség megalakulását, majd a Nemzeti Hadsereg, francia engedéllyel, megindult a szerbek és románok által még meg nem szállt Dunántúlra. Horthy 1919. augusztus 13. napján érkezett meg Siófokra egy Brandenburg típusú repülõgépen, Szegedrõl, Magasházy László kíséretében.

A Nemzeti Hadsereg 2 gyenge felszereltségû gyalogzászlóaljból, 1 huszárszázadból, 1 tüzérosztályból, utászzászlóaljból valamint nagyjából egy 1000 fõs tiszti különítménybõl állt, a katonai tapasztalattal nem rendelkezõ önkénteseket nem számítva. Más adatok is azt támasztják alá, hogy tudniillik a Szeged környékén lévõ Magyar Nemzeti Hadsereg teljes állományát tekintve mintegy 2000 tisztbõl és 6568 önkéntes katonából állt 1919. július 19. napján.
Horthy Miklós a Dunántúlon saját katonai igazgatást és kemény cenzúrát vezetett be, körzetparancsnokai teljhatalommal bírtak. Ellehetetlenítették a polgári igazgatás kiépítésére irányuló törekvéseket, és az igazságszolgáltatásba is beavatkoztak. E körülmények között zajlott a – többek között – Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván különítményeseinek nevével fémjelzett fehérterror, amelynek kegyetlenségeit még az antant képviselõi is szóvá tették. Ennek körülbelül 1500 ember esett áldozatul. A fõvezérség az akciókat népítéleteknek vagy egyéni kilengéseknek titulálta. Horthy emlékirataiban elismeri, hogy bûntettek történtek, de utólag is a körülményeket, a háborús világ kifordult törvényeit tartja igazi felelõsnek: „A földre szabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette” – írta portugáliai emigrációjában a második világháború után. Horthy helyesen ismerte fel, hogy a zûrzavaros helyzetben kizárólag egy összefogott fegyveres erõ képviselhet reális hatalmat. Így George Russel Clerk brit diplomata végül vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenõrzést Budapesten.

A Nemzeti Hadsereg felkészült, hogy ünnepélyesen bevonuljon a fõvárosba. Jövetelük híre kisebb pánikot váltott ki, elsõsorban a zsidóságban. Attól tartottak, hogy Horthy katonái Budapesten pogromokat fognak rendezni. Ezért a pesti Izraelita Hitközség delegációt menesztett a fõparancsnokság fõhadiszállására, Siófokra. Itt barátságosan fogadták õket, Horthy nyomatékosan biztosította a küldöttséget, hogy nem enged Budapesten pogromot rendezni. A zsidóság félelmének fõ oka az volt, hogy a különítményesek elõszeretettel azonosították a zsidóságot a Tanácsköztársasággal azon az alapon, hogy vezetõinek döntõ többsége és sok kommunista is zsidó származású volt. 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenõrzés mellett távozott a kifosztott Budapestrõl – a román megszállás alatt megindult az ország módszeres kifosztása, amely során a becsült kár 1,5 milliárd aranykorona volt – Horthy a viseletérõl „darutollasnak” nevezett haderõ élén bevonult a fõvárosba. Fõhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot is kialakítottak maguknak. A fehérterror bûncselekményei folytatódtak a budapesti bevonulás után is. A Nemzeti Hadsereg tagjai kereskedõket fosztogattak, vadásztak a kommunistákra, a nyílt utcáról hurcoltak el embereket, akiket a különítmények szállásain kínoztak, sokukat meg is gyilkolták. Számos nemi erõszakot is elkövettek.

Horthy budapesti bevonulása után nyolc nappal, 1919. november 24-én a keresztényszocialista Huszár Károly vezetésével új kormány alakult, melynek gerincét a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja politikusai alkották, de részt vett benne például a Keresztény Földmíves Párt, továbbá a parasztdemokrata (Nagyatádi) Szabó István és a szociáldemokrata Peyer Károly is. E kormányt – a Tanácsköztársaság bukását követõen elsõ ízben – az antant haladéktalanul elismerte, és december 1-én felszólították a miniszterelnököt, hogy küldje el képviselõit a békekonferenciára. 1920. március 1. napján – elõzetes tárgyalások után – a Nemzetgyûlés Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst (1920. évi II. törvénycikk).

Az 1919. augusztus 1-ig fennálló Tanácsköztársaság után a szegedi, majd siófoki központtal megalakuló, Horthy vezette Nemzeti Hadsereg különítményeseinek fehérterrorja következett tehát, majd 1920. március 1-tõl datálódik a király nélküli Magyar Királyság ismételt megalakulása, Horthy Miklós kormányzóságával. A Nemzetgyûlés 1920. február 27. napi ülésén elfogadott 1920. I. tc. rendelkezett az államformáról, amely a jogfolytonosság figyelembevételével magyar királyság, ahol azonban a trón nincs betöltve. 1918. november 13. napján ugyanis megszûnt a királyi hatalomgyakorlás, de ez magát az államformát nem érintette. Mivel pedig a Friedrich-kormány részlegesen, a Huszár-kormány pedig egészében is – visszamenõleges hatállyal – érvénytelenné és semmissé nyilvánította a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány, illetve a Tanácsköztársaság hatóságainak minden törvényét, rendeletét, határozatát és intézkedését, ezzel az új hatalom egészen 1918. október 31. napjáig megteremtette a jogfolytonosságot.

A nemzetgyûlés 1921-ben, a királypuccsok után kimondta a Habsburg-ház uralkodói jogának megszûnését. Magyarország király nélküli királyságként mûködött, a hivatalokat továbbra is magyar királyinak nevezték, a bíróságok a Szent Korona nevében ítélkeztek. 1920. március 18. napján a hivatalban lévõ Simonyi-Semadan Sándor miniszterelnök kormánya rendeletben döntött az állami névhasználatot illetõen. „Az állami hatóságok, hivatalnokok és intézmények elnevezése az állami címerhez a szentkoronának alkalmazásáról” címû, 2394/1920. ME. sz. rendelet a magyar királyi jelzõ használatát rendelte el. E rendelkezés törvénybe iktatására csak 2 év múltán, 1922-ben került sor.
A Szent Korona birtoktan egyszersmind a revíziós törekvéseket támasztotta alá. Az 1920 februárjában összeülõ egykamarás nemzetgyûlés az állami szuverenitás törvényes képviselõjének nyilvánította magát. Mandátuma 1922-ig szólt. Az országgyûlés 1927 és 1944 között kétkamarás törvényhozó szervként mûködött.

3. A Magyar Királyi Állami Rendõrség a Horthy-korszakban
1919. augusztus 1-jén, a proletárdiktatúra kormányzótanácsának lemondása után megalakult a Peidl-kormány. Augusztus 3-án megszüntették a Vörös Õrséget és kinevezték fõvárosi fõkapitánynak a forradalmak elõtti vezetõt, Dietz Károlyt. A kibontakozást zavarta, hogy 1919. augusztus 3-án a román csapatok megszállták Budapestet. Ebben a helyzetben nem kezdték meg a magyarországi rendõrség államosításáról szóló rendelet végrehajtását.
1919. augusztus 6-án eltávolították a Peidl-kormányt a „Fehérház” néven ismert puccsal, amelynek szervezõi a fõkapitányságon ütötték fel tanyájukat. Az összeesküvõk Garay Károly rendõr fõparancsnok szobájában gyülekeztek. Az 50 lovas rendõr segítségével lemondatott kormányt a Friedrich-kormány váltotta fel. A fõvárosi rendõrség újjászervezése Székely Vladimír Ede megbízott fõkapitány vezetésével augusztus 6-án indult meg. Õ még aznap éjjel megszervezte a politikai osztályt a kommunisták elleni küzdelem céljából.
1919. augusztus 9-én Mattyasovszky György miniszteri osztálytanácsost nevezték ki fõkapitánynak. Funkcionálásának egy éve alatt a rendõrség visszanyerte mûködõképességét, ami azért is jelentõs eredmény, mert egyrészt a megszálló Román Királyi Hadsereg mindent megtett a rendõrség felfegyverzésének késleltetéséért, másrészt, a románok 1919. november 14-ei kivonulása után sokáig nem dõlt el, hogy a rendõrség katonai szervezetként mûködik-e majd a jövõben. A rendõrség megosztottságát bizonyítja például, hogy novemberben Andréka Károly és Hain Péter detektívek a katonai különítményesek által megszállt Brittania Szállóba tették át székhelyüket.

1919. október 1-jén az 5047/1919. ME. sz. törvénypótló kormányrendelet (amelyet az 1920. évi I. tc. hagyott jóvá) kimondta a városi rendõrségek országos államosítását, és ezáltal a belügyminiszter irányítása alá helyezését. A megváltozott körülmények miatt újból szabályozták a Magyar Királyi Államrendõrség ügyintézõ hatáskörét is. A román megszállás miatt közzétételére csak 1919. november 4-én került sor. A törvény 43. § 3. fordulata kimondta, hogy a budapesti rendõrség mûködési területéhez csatolt községek és városok eddig évente fizetett átalány hozzájárulási kötelezettsége megszûnik. A rendelet újdonsága volt a rendõri feladatoknak a kor igényei szerinti újrafogalmazása.
Az Ébredõ Magyarok Egyesülete szélsõséges cselekedeteinek elítélése okán 1920. augusztus 4-én felmentették a fõkapitányt, s helyébe dr. Nádosy Imre igazságügyi miniszteri tanácsost nevezték ki. Nádosy, miután a szélsõjobboldal 1920. november 10-én, a Teréz körúton rendõrt gyilkolt, határozottan és eredményesen lépett fel ellenük is, majd 1921. augusztus 16-án a Magyar Királyi Állami Rendõrség elsõ országos fõkapitánya lett. Az államosítás folyamatát a rendõrség és a csendõrség létszámának kiegészítésérõl és felfegyverzéseirõl szóló 1922. VII. törvény és annak végrehajtási rendelete zárja. E rendelet határozta meg a rendõrség szervezetét: belügyminiszter-helyettesként az országos rendõrfõkapitány irányítja a 7 kerületi fõkapitányságot (ezek egyike a Budapesti Rendõrfõkapitányság), amelyek összesen 70 rendõrkapitányságból és 8 kirendeltségbõl állnak.
A rendõrség államosításáról szóló rendelet lehetõvé tette úgynevezett kirendeltségek létesítését is. 1919 és 1922 között ideiglenesen három kirendeltség alakult a Magyar Királyi Állami Rendõrség Budapesti Fõkapitányság mûködési területén, a budafoki, a gödöllõi, a rákoscsabai. Szervezeti szintjei voltak a fõkapitányság, a kerületi kapitányságok (illetve kirendeltségek) s az õrszobák. A kerületi kapitányságok száma 15, az õrszobáké 114 darabban állandósult. Szakirányok szerint a rendõri munka továbbra is államrendészeti, bûnügyi, közigazgatás-rendészeti, és õrszolgálati ágakra tagozódott. A szakszolgálatok, mint például a személyzeti, gazdasági, titkársági, hivatali részlegek fennmaradtak. 1926-ban, a dunai kerületi kapitányság keretében megszervezték a Dunai Mentõõrséget, az õrszemélyzeti fõparancsnokság kerékpáros osztályán belül pedig a közlekedési osztagot. A differenciálódás következõ állomása volt a motoros rendõri szolgálat 1927-es létrehozása. A detektívtestület csoportjainak száma a szükségletek szerint alakult, az õrszobák száma 1929-re 130 db-ra nõtt.
A legjelentõsebb szervezeti változást az 1930. évi XVIII. tc. okozta, amely új kerületi beosztást hozott létre a fõvárosban. 14 kerület alakult, továbbá a budakeszi erdõt (XII. kerület) és a csepeli kikötõt (IX. kerület) is a fõvároshoz csatolták.
1920-tól 1939-ig a dunai folyamrendészeti feladatokat a folyamõrség révhatóságai látták el. 1940-ben jött létre a révkapitányság, amely közvetlenül a fõkapitány alárendeltségébe tartozott. A révkapitányság nemcsak a közlekedõ hajókat ellenõrizte, de ügyelt magára a Dunára, mint közlekedési útvonalra.
A légoltalmi osztály már a háborúra való felkészülés jegyében szervezõdött (A 2649 fk. Ell. 1939. valamint a 3398 fk. Ell. 1940. rendeletekkel)

A német megszállás után, 1944. május 1-jén leváltott fõkapitány helyére május 6-án Petrányi György fõkapitány-helyettest nevezték ki fõkapitánynak. A fõkapitány számos személycserét hajtott végre a vezetõi posztokon. Már május 16-án megkezdték mûködésüket a rendõrségen a származási igazolóbizottságok. 1944 júniusának elejétõl a zsidók deportálásában sajnos a rendõrség is közremûködött. A gettók létesítésébõl a rendõrség is profitált, méghozzá úgy, hogy egyes elhagyott lakásokból rendõrõrsöket létesített. 1944. augusztus 17. napjától a rendõrség kormányrendelet alapján a csendõrséggel közös felügyelet alá került és kiterjesztették a rendõrség fegyverhasználati jogát a csendõrökéhez hasonlóan (tudniillik a katonai jellegének erõsítése céljából). Ezek szerint, bárkivel szemben, aki a rendõr számára gyanússá válik, s felszólításra nem áll meg, a rendõr jogosan használhatja fegyverét. A megnövekedett feladatokra, és az egyre közeledõ frontra tekintettel, augusztus 27-tõl a rendõrök már nem mehettek szabadságra. 1944. augusztus végén Kovács Nagy Pál került a szervezet élére. Ezután elsõsorban a katonai feladatok végrehajtása dominált, a rendõri szakértelem ezzel párhuzamosan egyre jobban háttérbe szorult.

3. 1. A rendõrség helyzete a nyilasok alatt
A nyilas puccs után Szálasi Ferenc Sédey Gyulát nevezte ki fõkapitánynak a rendõrség élére. 1944. október 21-tõl, az általános mozgósítás körülményei között kellett dolgozniuk a rendõröknek. November közepén minden rendõrnek hûségesküt kellett tennie Szálasira, majd november 20-án megkezdõdött Soroksár és Pestszentlõrinc kiürítése. A háború utolsó hónapjaiban a rendõröket jelentõs számban a frontra küldték, az utca szinte korlátozás nélkül a garázdálkodó nyilas egységeké maradt.
Vajna Gábor nyilas belügyminiszter rendelkezésére a rendõröknek Budapestet a végsõkig védelmeznie kellett. Sédey utasítására frontalakulatokat hoztak létre, amelyeket Újpesten, Csepelen, Pestújhelyen és Kispesten vetettek be a szovjet csapatok ellen. A tanzászlóalj 1944. december 5-én, Fóton került gyilkos aknatûzbe. A megmaradt rendõröket új alakulatokba szervezték, amelyek a Városligetben, a Józsefvárosban, a Nagykörúton és a Margitszigeten harcoltak a várost ostromló szovjet-román csapatokkal szemben, nagyon magas veszteségekkel, hiszen a rendõrök nem gyalogsági (pláne városi) harcra kiképzett reguláris katonai alakulatok voltak, szemben a szovjet csapatokkal. A megmaradt pár száz rendõr 1945 januárjában, Pest teljes kiürítésekor ment át Budára a menekülõ német-nyilas egységekkel együtt. 1945. február 13. napján véget ért a fõváros ostroma, és ezzel új korszak kezdõdött a rendõrség történetében is.

4. Politikai rendészet 1945 elõtt
„… az anyagi büntetõjognak nincs kényesebb, bizonytalanabb és tisztázatlanabb kérdése, mint a politikai bûncselekmény fogalma.” (Finkey Ferenc: A politikai bûncselekmények és a büntetõtörvénykönyv. Budapest, 1927. 1. o.)

4. 1. A Horthy-rendszer politikai rendvédelme
„Számontarthatják mit telefonoztam,
S mikor, miért, kinek.
Aktába írják, mirõl álmodoztam,
S azt is ki érti meg.
És nem sejthetem mikor lesz elég ok,
Elõkotorni azt a kartotékot,
Mely jogomat sérti meg.”

József Attilának, a Horthy-rendszert – szerintem – mindvégig jellemzõ, jog- és létbizonytalanság félelmi légkörét jól illusztráló gondolatait idézi dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979. 437. o.

A Horthy-korszak politikai rendészeti szerveivel kapcsolatban elmondható, hogy elsõsorban a baloldaliak, mindenekelõtt a kommunisták elleni fellépés eszközei voltak, de a különbözõ szélsõséges jobboldali szervezeteket – mint például az Ébredõ Magyarok Egyesületét, az Etelközi Szövetséget vagy a Magyar Országos Véderõ Egyesületet – is féken tartották és megfigyelték. Erre a feladatra már az 1920-as évek elején külön nyomozócsoport, majd alosztály szakosodott. Lásd: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (a továbbiakban ÁBTL) A-417/1.
A felsõ vezetés eközben mindinkább rádöbbent, hogy politikai nyomozással túl sok szervezet foglalkozik. Ez egyrészt nem volt hatékony, átfedések voltak lehetségesek, másrészt a felsõ szintû feladatcsoportosítás, irányítás hiánya pedig nem csak a hatékonyságot, de végsõ soron az állambiztonságot is veszélyeztethette. Ezért a politikai irányú nyomozások összefogására Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 1942-ben létrehozta az Államvédelmi Központot (6290/1942 sz. BM. elnöki osztály valamint 52161/1942 sz. HM. elnöki osztály)
Az új szervezet feladata elsõsorban a politikai jellegû nyomozások összehangolása volt. A német megszállást követõen azonban a szervezet jelentõsége lecsökkent, a nyilasok alatt pedig gyakorlatilag megszûnt. A Sztójay-kormány ugyanis újjászervezte a politikai rendõrséget, és külön létrehozta az Állambiztonsági Rendészetet.
Kudar Lajos csendõrezredesnek, az Államvédelmi Központ utolsó parancsnokának a letartóztatásával (1945. január 11.) és kivégzésével (1945. február 10.?) fejezte be e szervezet a mûködését. Az ÁVK parancsnoka Ujszászy István vezérõrnagy volt, akit azonban az SD, a német hadsereg biztonsági szolgálata 1944. április 17-én letartóztatott. Ezután az ÁVK vezetését Kudar Lajosra bízták. Kudar a kormányzót támogatta, például Horthy Moszkvába küldött fegyverszüneti delegációjának titkos útját is õ szervezte meg. Kudar Lajos csendõrezredes 1944 októberének végén és november elején többször is járt a nyilas Belügyminisztériumban és jelezte, hogy több magas rangú katonatisztet, aktív és egykori politikust is letartóztattak, valamint további nyomozásokat folytatnak (ÁBTL V-1310792. 14.). Ugyanis ezzel próbálta magát, és az ÁVK-t az új hatalom elõtt exponálni. De Kudar – aki már alapvetõen is Horthy híve volt – egyre inkább náci és nyilasellenes lett, látva a fõvárosban kialakuló helyzetet. 1944. december 4-én a Gestapo õrizetbe vette az ÁVK két munkatársát, Korondy Béla és Nyerges Pál csendõrszázadosokat. Korondy eztán, 1945. január 4-én egy átkísérés alkalmával meg tudott szökni a fogságból. 1945. január 11-én azonban letartóztatták Kudar Lajost is, aki ekkorra már aktívan együttmûködött az ellenállási mozgalmakkal. Nyergest és Kudart a németek (egyes források szerint a nyilasok, és az idõpont, az 1945. február 10. sem biztos, csak az, hogy a kivégzés Buda eleste elõtt néhány nappal történt) agyonlõtték. Kudart egyébként már a Nemzeti Számonkérõ Különítmény is le akarta tartóztatni, mivel bizonyíthatóan német és nyilasellenes tevékenységet fejtett ki (ÁBTL VII/20-a. 76.).
A szélsõjobboldali szervezetek utáni nyomozás, fõleg a háború elõrehaladtával, a német megszállással, majd az Állambiztonsági Rendészet felállításával, mind nehezebbé vált. Sõt, a nyomozóknak ajánlatosabb volt a munkájukat inkább csak a kommunistákra koncentrálni. Jól példázza ezt a Budapesti Rendõrfõkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya vezetõjének, Sombor-Schweinitzer József rendõrfõtanácsosnak az esete, aki az 1930-as évektõl egyre komolyabb veszélyt látott a különbözõ szélsõjobboldali mozgalmakban, pártokban, és ezen irányú véleményének hangot is adott. Számos ellenfele volt, fõleg a szélsõjobboldali, illetve az azzal szimpatizáló politikusok között. Szemére vetették felesége zsidó származását is. Nem sokkal a német megszállás után letartóztatták, és Németországba deportálták. A háború után az OSS (Office of Strategic Services – a CIA elõdje) szolgálatába lépett.

4. 2. A rendõrség politikai rendészeti tevékenysége a két világháború között

„…életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
és apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belõlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
(Tört elégia)”

Radnóti Miklós emlékezett így Sallai Imrére és Fürst Sándorra. Idézi: Képes Történelem: Míg megvalósul gyönyörû képességünk, a rend. A magyar munkásmozgalom története, 1918 – 1978. Írták Filyó Mihály, Kende János, Sipos Péter és Blaskovits János (a sorozatszerkesztõ F. Kemény Márta volt). Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1980. 72. o.
1931. szeptember 20-án, a Budapesti Királyi Büntetõ Törvényszék elnöke kihirdette a rögtönbíráskodást a pár nappal azelõtt, szeptember 12 (13)-án történt biatorbágyi vasúti merénylet okán. A kommunistákra terelt gyanú, mint ismeretes, alaptalan volt, de Horthyék számára egyszersmind „eredményes”, mert az 1932. június 15-én, a Kommunisták Magyarországi Pártja budapesti pártirodáján elfogott Sallai Imrét (magántisztviselõ, kommunista) és Fürst Sándort (tisztviselõ, kommunista, 1929-tõl a KMP titkárságának tagja) statáriális bíróság elé állíthatták, és 1932. július 29. napján ki is végezték õket. A Budapesti Büntetõtörvényszék, mint rögtönítélõ bíróság a B.XXXV. 8593/1932/3. számú ítéletével az állami és társadalmi rend erõszakos felforgatására és megsemmisítésére irányuló bûntett elkövetésében mondta ki Sallaiékat bûnösnek. Velük együtt fogták el Karikás Frigyest és Kilián Györgyöt is, õk azonban megmenekültek a bitótól, betudható ez a heves nemzetközi felháborodásnak (Kilián késõbb lengyel földön halt hõsi halált 1944 õszén, mint a fasiszták ellen küzdõ egyik ejtõernyõs magyar partizánegység vezetõje). A statáriális tárgyalás napján, 1932. július 29-én dr. Töreky Géza tanácselnök nem sokat fáradozott még az elõírt formalitások betartásán sem. A vádlottaknak megtiltotta, hogy elõzetesen – a tárgyalás elõtt – beszéljenek védõikkel, a védõknek pedig azt, hogy elõzetesen betekinthessenek az iratokba. Délután két óra elõtt néhány perccel dr. Töreky már ítéletet is hirdetett, a két vádlottat kötél általi halálra ítélte. A védõk által benyújtott kegyelmi kérelmet elutasították, és a halálos ítéleteket délután 5 órára már végre is hajtották. A Horthy-féle hatalom megelégedve vette tudomásul, hogy ezt a régóta nem használt intézményt – a statáriális, másnéven rögtönbíráskodást – most egyszeriben eredményesen lehetett bevetni a kommunisták ellen. A merénylõ személye, Matuska Szilveszter kevésbé volt már érdekes a regnáló hatalom számára. Az ítélõbírák közül a háború után többen a népbíróság elé kerültek, úgymint dr. Méhes Ignác kúriai bíró, dr. Krayzell Miklós, dr. Paulay Gyula vagy dr. Pálffy Elek. A Sallai – Fürst ügyben a vádat képviselõ dr. Széchy István fõügyészhelyettes is a Budapesti Népbíróság elé került. De 1948-ban 8 évi fegyházbüntetésre ítélték a Sallai – Fürst per idején hivatalban volt igazságügyminisztert, dr. Zsitvay Tibort is.
Itt jegyezném meg, hogy a mauthauseni koncentrációs táborból rögtön a háború befejezése után – Péter Gábor által – hazahozatott dr. Domokos József, a késõbbi legfõbb államügyész egy nagyon alapos és tudományos, tényekkel alátámasztott tanulmányban bizonyította be, hogy a Horthy-féle Magyarország kormányainak a rögtönbíráskodás kihirdetésére hatályos parlamenti felhatalmazásuk nem volt, így az ennek ellenére meghozott statáriális halálos ítéletek és kivégzések emberek törvénytelen kivégzésének minõsülnek, és mint ilyenek, éppen ezért a népbíróság (népbíráskodás) hatásköri – illetékességi körébe vonhatók. Ezen az alapon folytatták le a háború után például a Sallai – Fürst ügyben eljáró (ítélkezõ) bírák ellen a népbírósági büntetõeljárást. Dr. Domokos tanulmányában az 1923. február 10-i napot jelölte meg, ami után véleménye szerint már nem volt törvényes joga a kormánynak a rögtönbíráskodás meghirdetésére. Errõl bõvebben lásd: Dr. Domokos József: Kivételes hatalom és rögtönbíráskodás a Horthy-uralom alatt. Budapest, 1946.
A háború után elõször dr. Gálfalvy István népbírósági büntetõtanácsa kezdte tárgyalni a Sallai – Fürst ügyben résztvevõk büntetõügyét, aki a tárgyalást 1945 decemberének közepére tûzte ki (egyébként ugyanekkor kezdte tárgyalni a nyilas kormány igazságügyminiszterének, Budinszky Lászlónak az ügyét is). Érdemi tárgyalást dr. Gálfalvy nem tartott, mindössze elrendelte az 1932-es ügy iratainak a beszerzését, elutasította a vádlottak szabadlábra helyezés iránti kérelmét, majd – mivel korábban a Budapesti Királyi Büntetõtörvényszéken a vádlottakkal együtt dolgozott – elfogultsági kifogást jelentett be önmaga ellen. Az ügyet a Budapesti Népbíróság XVII-es tanácsára szignálták. A ténylegesen eljáró, új népbírósági tanács a vádlottak közül az ügyészt felmentette, a volt bírák pedig enyhe büntetéseket kaptak, és mindegyik vádlottat szabadlábra helyezte a népbíróság. A népügyész fellebbezése után a Népbíróságok Országos Tanácsa 1946. december 18-án a tárgyalást „bizonytalan idõre” elnapolta. Másfél év múlva, 1948. június 15-én dr. Krayzell Miklóst 2 évi, dr. Méhes Ignácot és dr. Paulay Gyulát, valamint dr. Pálffy Eleket 3 év 6 hónapi, míg dr. Zsitvay Tibort pedig 8 évi fegyházbüntetésre ítélték, ekkor immár jogerõsen.

1919. augusztus 6. napjától 1920. október 20-ig, a budapesti rendõrségen külön politikai osztály mûködött Botár Béla rendõrségi fõtanácsos vezetésével. Az osztály kb. 20 tisztviselõvel, 10 kisegítõ személyzettel, és kb. 250 detektívvel dolgozott. Csak fõvárosi ügyekben volt illetékes (1919-ben 24 490, 1920-ban már 26 400 ügyet dolgoztak fel).
A budapesti politikai osztály mellett 1919. augusztus 31-tõl kezdte meg mûködését a Margit körút 83-85. sz. alatt – a budapesti hadosztály és dandárbíróság épületében – az Országos Központi Nyomozótestület. Feladata a kommunista „terroralakulatok” (Lenin-fiúk, Cserny-csoport, Korvin Ottó emberei, stb.) ügyében való nyomozás volt. A nyomozótestületben Czövek Sándor r. tanácsos vezetése alatt a budapesti rendõrség és a határrendõrség, valamint a csendõrség berendelt tagjai dolgoztak. A testület kezdetben a BM alárendeltségében mûködött, majd pedig a fõvárosi rendõrség különítményeként. A különítmény 5 csoportja az ország különbözõ országrészeiben volt illetékes (1919-ben 2149, 1920-ban 1010 ügyet dolgoztak fel). 1920 nyarán ez a testület belügyi szervezetként szervezõdött újjá, s a budai várban nyert elhelyezést.
1920 nyarától a fõvárosi rendõrségen a politikai nyomozásokat a detektívtestület egyik csoportja végezte. A detektívtestület munkáját és a bûnügyi osztály tevékenységét Andréka Károly r. fõkapitány-helyettes, az Államrendészeti Osztály vezetõje felügyelte (a politikai csoportnak 1921-ben 6 elõadója volt, és 9044 ügyet dolgoztak fel). Az egyre nagyobb tekintéllyel bíró csoport vezetõje Hetényi Imre fõkapitány-helyettes lett, 1923-ban.
A rendõrség ebben az idõben fokozottan törekedett a proletárforradalom kiemelkedõ személyiségeinek elfogására, ügyeinek felderítésére (Cserny József, Korvin Ottó, László Jenõ, Kun Béla, Rákosi Mátyás stb). A „Tisza-gyilkosság” felderítésére is sok energiát fordítottak, de a „bûnös forradalom” felelõsségét végül is nem tudták bizonyítani. Az 1920. február 17-én történt Somogyi-Bacsó gyilkosság tetteseit – az Ostenburg különítmény tagjait – is ez a csoport derítette föl, de a Horthy-korszak erkölcsi értékrendjét hûen tükrözi az a momentum, hogy a sikerrel nyomozó Nagy Károly detektív fõnök ezért a „túlbuzgóságáért” – politikai érdekek sérülése miatt –, „jutalomból”, a detektívcsoport élérõl, a fogház és toloncügyi osztály élére került… Az Ostenburg-különítmény tagjai gyilkolták meg Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava címû lap munkatársait. Kovarcz Emil, Szálasi egyik késõbbi minisztere is részt vett az újságírók meggyilkolásában.
1920 nyarán, Budapest utcáin továbbra is a szélsõjobboldali, fasiszta, rasszista erõk uralkodtak. A jobboldali mozgalmak tömegbázisát a leépített hadsereg volt tagjai (fehérterrorista különítményesek) és az elcsatolt országrészekbõl érkezett menekültek képezték. A rendõrség, a hatalom érdekében nem álló sikeres megelõzés és felderítés elkerülése érdekében, azt a (sikeres) taktikát alkalmazta, hogy mindig késõn ért ki a helyszínekre. A rendõrség magatartásában csak 1920. november 10-én történt fordulat, amikor a különítményesek már a rendõrgyilkosságtól sem riadtak vissza. Soltra József Teréz-körúton történt meggyilkolása után a rendõrök megszállták a különítményesek fõhadiszállását, a Britannia Szállót és a mátyásföldi Ehmann-telepet is, ahova a Babarczy-különítmény fészkelte be magát. Ezután a különítményesek akciói érezhetõen csökkentek.
1921-ben, az elcsatolt területekkel kapcsolatos mozgalmak és a jobboldali Ébredõ Magyarok Egyesülete akciói mellett a rendõrség figyelmét elsõsorban a kommunista és a szociáldemokrata mozgalmak kötötték le. Az év során hét jelentõs kommunista szervezkedést tettek ártalmatlanná. 1922-ben a rendõrségnek már a bombamerényletek sorával is szembe kellett néznie. A sorozat 1922. április 2-án kezdõdött az Erzsébetvárosi Polgári Demokrata Körben, ahol a helyszínen 8 halott és 15 sebesült maradt. A nagy erõvel dolgozó rendõrség ezekben az ügyekben nem igazán volt eredményes, ugyanakkor, végül is sikeresen hiúsították meg a nyugat-magyarországi felkelést, amelyben Prónaynak és Héjjasnak, illetve különítményeseinek fontos szerepe lett volna. Az eredményesség érdekében a rendõrség durva, törvénytelen eszközöket is alkalmazott. A konszolidáció elõrehaladását jelzi, hogy 1924-ben a rendõrség arra kényszerült, hogy az 1921 óta a kihallgatások során elkövetett erõszakos cselekményeket kivizsgáltassa. A 13 oldalas jegyzõkönyv 80 (!) személy ügyét taglalta.
A korszak jellegzetes változása, hogy az útlevélüggyel foglalkozó osztály kivált a közigazgatási osztályból, majd 1921-ben a politikai osztály irányítása alá került és 1923-ban pedig, ha formálisan nem is, de lényegében egy szervezet alá került az Idegenellenõrzõ Hivatallal. Az útlevélügy élére 1921-ben Hetényi Imrét helyezték.
Az internálást, vagyis az elkülönített gyûjtõtáborokban való felügyelet alá helyezést, amely eredetileg a háború alatt alkalmazható intézkedés volt, a fehérterror idején széleskörûen alkalmazták. A csepeli és a piliscsabai tábor megszûnése után, 1924-ben a zalaegerszegi tábor is megszûnt, de a Horthy-korszakban mindig (folyamatosan) volt mûködõ internálótábor, elsõsorban a baloldaliak részére felállítva (például Budapestrõl 1920-ban 914 fõt, míg 1921-ben 647 fõt internáltak).
Az 1925 és 1929 közötti években a Hetényi által vezetett Politikai Nyomozó Fõcsoport szerepe, ha lehet, még tovább nõtt. Olyan szervként tevékenykedett, amely kimondva, kimondatlanul, de több fõkapitánysági szervet (pl. az útlevélosztályt) integrált, illetve mely több szerv tevékenységét koordinálta, és amely Budapesten kívül is rendelkezett hatáskörrel. A gyors reagálási képességüket mutatja, hogy az 1925. április 14-én legálisan megalakult Magyarországi Szocialista Munkáspárt vezetõjét már június 28-án letartóztatták szervezkedés gyanújával.
A zsidók továbbtanulását korlátozó úgynevezett „numerus clausus” törvény Népszövetség által szorgalmazott megszüntetése körüli vita is megbolygatta a politikai egyensúlyt, ismét munkát adva a politikai nyomozóknak. A politikai nyomozó fõcsoport tagjai 1927 elsõ félévében 29 vidéki helyszínen, 95 esetben, egy évvel késõbb 36 helyszínen, 101 esetben voltak kiküldetésben. E munka folyamatos végzésének szervezeti kereteit teremtették meg, amikor 1929. július 11-én létrehozták az ún. „röpülõ” bizalmi csoportot.
Az 1922. évi XII. tc. alapján, az elcsatolt területekrõl származó egyének visszahonosítási eljárása 1925 és 1927 között – az erkölcsi és politikai elõélet kinyomozásának nagy terhe miatt – komoly problémát jelentett a fõvárosi rendõrségnek (még 1927-ben is 2093 volt a kérelmek száma). Majd 1928-tól új kihívást jelentett a rendõrségnek az egyetemi zavargások, illetve munkástüntetések mind gyakoribbá válása is, ezeket részint a csendõrség brutális közremûködésével verték szét.

Az ezután következõ, 1930 és 1938 közötti idõszakban a gazdasági helyzet romlása, a tömeges elszegényedés felerõsítette a baloldali, kommunista mozgalmakat, és erre az állam, a rendõrség radikális, sõt, brutális lépésekkel válaszolt. 1930. augusztus 20-án, a Szent Imre év fõ rendezvényein, a rendõrség a nyugalmat nagy erõkkel még fenn tudta tartani, ám 1930. szeptember 1. napján kirobbant a Horthy korszak legnagyobb szabású tüntetése, mondhatni ütközete. A Városligetben, az Andrássy úton hatalmas tömeg csapott össze a rendõrökkel. A harcba a csendõrség és a katonai alakulatok is beavatkoztak. A tüntetésnek 2 halálos áldozata, s több száz sérültje volt. 140 embert vettek õrizetbe, közülük 40-et letartóztattak. 1931. július 31-én jelent meg a belügyminiszter rendelete a központi államrendészeti nyilvántartás megszervezésérõl és az államrendészeti zsebkönyv kiadásáról. A zsebkönyvben az elítélt, vagy gyanús személyek nevével egyforma vastagon nyomtatott betûjelek voltak: A – a magyar állami eszme ellen izgató, a magyar nemzetet következetesen becsmérlõ személy; D – kémkedésben gyanús; K – kommunista tevékenységet kifejtõ; KB – kommunista bûncselekmények miatt elítélt; M – megbízhatatlan; N – nemzetiségi agitátor; U – az ország területérõl jogerõsen kitiltott külföldi; E – olyan külföldi, aki a hatósági rendszabály végrehajtása elõl ismeretlen helyre távozott.
Majd 1931-tõl jelentek meg az úgynevezett Vörös Könyvek, amelyek 10 kötetben foglalták össze a politikai rendõrség számára a bolsevista mozgalomról szerzett rendõrségi ismereteket, 1929 szeptemberétõl 1931. május 1. napjáig.
A rendõrség munkáját megkönnyítette, ugyanakkor az ellenzék, elsõsorban a baloldali, kommunista személyek tevékenységét egyenesen életveszélyessé tette, hogy 1931. szeptember 20-án, a Budapesti Királyi Büntetõ Törvényszék elnöke kihirdette a rögtönbíráskodást a szeptember 13-án történt biatorbágyi vasúti merénylet után. A Horthy-féle hatalom megelégedve vette tudomásul, hogy ezt a régóta nem használt intézményt most egyszeriben eredményesen lehetett bevetni a kommunisták ellen.
1932. január 8-án a belügyminiszter értesítette a vidéki fõkapitányt, hogy a politikai rendészeti ügyeket, országos hatáskörrel a budapesti fõkapitányság politikai nyomozó osztályának hatáskörébe utalta. Mindezek alapján a vidéki politikai rendészeti tevékenység irányítását közvetlenül Hetényire bízták.
A rendõrség a szükséges mértékben vizsgálta a jobboldali mozgalmak tevékenységét is. Az egyik legsikeresebb szélsõjobb elleni akciójuk az 1931. november 28. napján leleplezett, szélsõjobboldali, kormányellenes szervezkedés felderítése és meghiúsítása volt. A szervezkedés vezetõi között volt Vannay László, egykori 1919-es, fehérkülönítményes tiszt, valamint Schill nyugalmazott csendõr tábornok, a csendõrség volt felügyelõje is. Schillt december 12-én a börtönben megfulladva (megfojtva?) találták meg, a hivatalos jelentés valószínûsíthetõ öngyilkosságról szólt, de egyes híresztelések szerint Baky László – aki akkor még csendõr, majd késõbb, az 1944-es zsidódeportálások alatt az azért felelõs államtitkár volt – gyilkolta meg. További példaként lehet még ide megemlíteni, hogy az 1932. június 16-án alakult Nemzetiszocialista Földmíves és Munkáspárt – az elsõ magyar fasiszta párt – 1932. december 7-re tervezett, Sándor utcai tüntetését sem engedélyezték. A szélsõjobboldalra még az 1930-as évek végén is figyelemmel voltak, mint azt az 1938. február 21-én történtek is bizonyítják. Ugyanis, miután betiltották Szálasi Ferenc Nemzeti Szocialista Pártjának mûködését, a rendõrök kivonultak az Andrássy út 60. sz. alatti pártszékházba, és bekísérték a fõkapitányságra a vezérkart. Az akciót Hetényi Imre vezette. Ezután kihirdették az elõállítottak rendõri felügyelet alá vételét is. Egy hét múlva már a párt agitációs központján ütöttek rajta. Erre már a radikális jobboldal is akcióba lépett, és márciusban elhíresztelték, hogy Hetényi családjában „nem magyar származásúak” is találhatóak. A hivatal nem mentette meg Hetényit, így májusban felmentették a munkavégzés alól, majd az év végével nyugdíjazták. Az átmeneti idõben dr. Bártfay Ernõ r. tanácsos vezette a politikai nyomozó szervezetet, majd Hetényi helyettesét Sombor-Schweinitzer József r. tanácsost nevezték ki a már osztállyá nyilvánított egység élére.
1939 elején már Kálnay Gyula fõkapitány helyettes állt az osztály élén, de a nagyon jó német kapcsolatokkal rendelkezõ Hain Péter is várományosa volt e beosztásnak. Õt, mintegy kárpótlásként a kormányzósági detektívcsoport vezetõjének nevezték ki.
A hadbalépést követõen, 1941. június 29-étõl, a fõvárosban mindenféle gyülekezést megtiltottak. 1941 elején a politikai rendészet új vezetõje, Sombor-Schweinitzer nyilvántartást készített 4292 nyilas tisztségviselõrõl. Közülük 1228-an, összesen 1779 esetben voltak büntetve, többnyire köztörvényes bûncselekmények elkövetése miatt. Így érthetõ, hogy Sombor-Schweinitzer figyelme a szélsõjobboldal felé mind kellemetlenebbé vált.
1942. március 15-én, a Történelmi Emlékbizottság által a Petõfi szobornál szervezett antifasiszta, háborúellenes tüntetés kapcsán óriás erõvel indult meg a nyomozás a kommunisták ellen. Május 24-én jutottak Rózsa Ferenc szerkesztõ nyomára, majd július 6-án pedig elfogták Schõnherz Zoltánt is. Az ezután következõ hadbírósági (statáriális) ítéletek és akasztások már ismeretesek. Schõnherz Zoltánnal együtt tevékenykedett dr. Vida Ferenc, Nagy Imre késõbbi bírája is, együtt próbálták a munkásosztály tagjait a fennálló hatalom ellen hangolni. Lebukásuk után, 1942 augusztusában, a Margit körúti katonai fogházban kezdték tárgyalni az ügyüket. A vád szerint a Szociáldemokrata Pártba és szakszervezetekbe tömörült munkásságot a független, szabad és demokratikus Magyarország jelszavával befolyásolták, tengelyellenes propagandát folytattak, és Szovjet-Oroszország gyõzelmét hangoztatták. Az ügyész a VI. rendû vádlott Vidára is halálbüntetés kiszabását kérte, de csak Schõnherzet ítélték halálra. Vidát az illegális kommunista szervezkedésben való részvételéért életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, Schõnherzet pedig felakasztották.
1944. március 19-én, a német megszállás napján a Gestapó letartóztatta Sombor-Schweinitzert, szélsõjobb-ellenessége és angolszász kapcsolatai miatt. Utóda Hain Péter, a Gestapó bizalmi embere, egy fasiszta beállítottságú ember lett. Hain a svábhegyi Majestic Szállóban ütötte fel székhelyét. Az osztályt kivonták a fõkapitány felügyelete alól, így szervezetileg a Magyar Királyi Állami Rendõrségtõl is elszakadt, s március 28-án önálló Állambiztonsági Rendészetet szerveztek belõle. Ez a szervezet lett a „magyar Gestapo”.
1944 nyarán ismét elrendelték a fõkapitányságon a politikai fõosztály felállítását, így a rendõrségnek ismét lett politikai ügyekkel foglalkozó osztálya. 1944. augusztus 26-án az összes politikai pártot feloszlatták, vagyonukat a rendõrség zár alá vette. A nyilas hatalomátvételt követõen, 1944. október 20-án, a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom mûködését ismét engedélyezték, vagyonát pedig visszaszolgáltatták. Majd 1944. október 24-én Szálasi egybeolvasztotta a közigazgatási, közbiztonsági szerveket, valamint a nyilaskeresztes pártszolgálatot, ami a rendõrségen a politikai vizsgálat szakmaiságának a végét jelentette.

4. 3. Állambiztonsági Rendészet a nyilasok elõtt
A „magyar Gestapónak” is nevezett Magyar Királyi Állambiztonsági Rendészet a rendõrség kötelékében mûködõ, kifejezetten a politikai ügyekkel foglalkozó egység volt. Az 1944. március 19-ei német megszállás után Hain Péter által létrehozott és vezetett testület erõteljes német nyomásra jött létre. Maga Hain is befolyásos német barátainak köszönhette kinevezését. Magyar részrõl azonban többen – mint például Jaross Andor belügyminiszter vagy Baky László belügyi államtitkár – sem bíztak benne. Az volt a véleményük, hogy Hain elõbb-utóbb belebukik a kétkulacsos politikájába (ÁBTL V-77426). A németekkel való szoros kapcsolat, illetve a német befolyás a szervezet egész története alatt tetten érhetõ. Hain többször is kijelentette munkatársai elõtt, hogy a német kérések és tanácsok kötelezõ érvényûek, vagyis parancsként értelmezendõk. Hain egyértelmûen elõnybe részesítette a német fél érdekét, bizony még saját hazája érdekeinek rovására is (ÁBTL V-77426. és V-135778).
Az Állambiztonsági Rendészet 250-260 fõs létszáma négy osztályra és néhány kiegészítõ csoportra tagolódott. Az elsõ osztályhoz a személyi – vezetõje: dr. Kotsis Árpád, a másodikhoz a gazdasági – vezetõje: dr. Szécsényi Dezsõ, míg a harmadikhoz a bizalmi – vezetõje: dr. Versényi János, ügyek tartoztak. A negyedik osztály, melynek vezetõje dr. Juhász József volt, több alosztályból állt. Létezett baloldali – vezetõje: Cser István, jobboldali – vezetõje: vitéz Paál Károly (az õ feladata lett volna a szélsõjobboldal és Szálasi szemmel tartása, de groteszk módon Paál maga is szélsõjobboldali-nyilas érzelmû volt, lásd ezt: Budapest Fõváros Levéltára /a továbbiakban BFL/ – XXIV: 4. a 1.), szabotázs – vezetõje: Bödõ Károly, zsidó – vezetõje: dr. Koltay László, államrendészeti és sajtó – vezetõje: dr. Körmendy Sándor és vegyes – vezetõje: Martinidesz Ödön, ügyek alosztálya. Az Állambiztonsági Rendészet kötelékébe tartozott még egy készenléti, helyszínbiztosító és kormányzósági csoport is (BFL – XXIV: 4. a 1. Magyar Államrendõrség Budapesti Fõkapitányság Politikai Rendészeti Osztály iratai 1944-1946. vö. Szita Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. Korona Kiadó, Budapest 2002. 161. o.).
1944 júniusában Haint menesztették, legközvetlenebb munkatársait – Csert, Wayandot, Koltayt, Kotsist – áthelyezték a rendõrség más osztályaira. Hain eltávolításának számos oka volt. Például a Lomnic és a Majestic szállodákban berendezett fõhadiszállásukon a detektívek közötti fegyelem fellazulását, majdhogynem teljes hiányát tapasztalták a nyár eleji ellenõrzések alkalmával. A zárkák tele voltak õrizetesekkel, akiket csak hetekkel a letartóztatásuk után hallgattak ki. Mindezek mellett zsidó vagyonok tûntek el a nyomozók kezei között (ÁBTL V-77426). Hain bukásához az is hozzájárult, hogy kémkedett saját fõnökeire, Jaross Andor belügyminiszterre és Baky László államtitkárra, elõször egymásról jelentett nekik, majd aztán mindkettejükrõl a németeknek, akikhez mindenkor hûséges maradt (ÁBTL V-77426). Hain ezen üzelmeitõl remélte, hogy nem kell megválnia vezetõ posztjától. Görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz, annak megszállottja volt. 1944 nyarán többször járt Bécsben, hogy a német szervek akadályozzák meg leváltását. Hain azonban ekkorra már e körökben is számos ellenséget szerzett magának kétes üzelmeivel és megbízhatatlanságával. Egyébként Hain és Franz Josef Huber SS Brigadeführer baráti kapcsolata köztudott volt. Hain egykori osztálytársa a belgrádi Gestapo parancsnoka volt, és rendszeresen találkoztak a ’40-es években. A háború után Hain Himler Mártonnak bevallotta, hogy a Gestapo ügynöke volt. A népbíróság elõtt azonban már tagadta ezt. Lásd errõl bõvebben Himler Márton: Így néztek ki a magyar nemzet sírásói. A magyar háborús bûnösök amerikaiak elõtt tett vallomásának hiteles szövege. St. Marks Printing Corp., New York 1958.
Ugyancsak kétségtelen és egyértelmû volt a viszonya a Nyilaskeresztes Párttal is. Az 1944. október 15. -ei nyilas puccs elõtti éjszakákat például az õ házában töltötte régi barátja, Vajna Gábor, a késõbbi nyilas belügyminiszter (ÁBTL V-43464. és V-77426). A Hain bukása és a nyilas hatalomátvétel közötti rövid idõben Nagy Valér vezette a testületet. Az Állambiztonsági Rendészet felépítése csak annyiban változott, hogy külön alosztályt hoztak létre a nemzetiségi ügyekben való nyomozásra. A felszaporodott számú õrizeteseket kihallgatták, majd nagy részüket szabadon bocsátották.

4. 4. A politikai rendvédelem a csendõrségnél Horthy alatt
A két világháború között mûködõ politikai rendvédelmi (államvédelmi) szervek mûködését áttekintve elmondhatjuk, hogy az 1930-as évek elejétõl, a rendõrségen folyó, politikai jellegû nyomozásokba egyre jobban bekapcsolódtak a hadsereg elhárító szervei, a vezérkari fõnökség (VKF) – mindenekelõtt a VKF/2 – különbözõ osztályai is (elsõsorban a D és a K alosztályok).
De ezek mellett, 1930-ban, a csendõrség keretein belül is létrejött egy központi csendõrnyomozó alakulat, elsõsorban a politikai jellegû ügyek felderítésére. Az alakulat létrehozásában fontos szerepet játszott Hajnácskõy László, akkori csendõrszázados, aki az egység elsõ parancsnoka is volt. Elõször csak Budapesten, majd ezt követõen – 1930. és 1932. között – a vidéki csendõrkerületekben is megalakultak a helyi nyomozóalosztályok. A nyomozóalosztályokon belül két csoport mûködött: A – Állambiztonsági ügyekkel foglalkozott és öt további alcsoportra oszlott: zsidó, nemzetiségi, kém, jobboldali, baloldali. B – Bûnügyekkel foglalkozott és két további alcsoportra oszlott.
Majd a második világháború alatt a fronton az esetleges nyomozásokba bekapcsolódtak a Tábori Csendõrség, és a Tábori Biztonsági Szolgálat egységei is. A Tábori Csendõrség feladata általános érvényû katonai rendészeti tevékenység ellátása volt, míg a Tábori Biztonsági Szolgálat fõ feladata elsõsorban csak a katonai rend, a fegyelem biztosítása, fenntartása, vagy annak helyreállítása volt, méghozzá, akár a legkeményebb eszközök (azonnali felkoncolás) igénybevételével is.
A Tábori Biztonsági Szolgálat is tábori csendõrség volt lényegében, vagyis itt tulajdonképpen tábori csendõrök láttak el elsõsorban katonai rendészeti feladatokat. Ugyanis csak a Tábori Csendõrség láthatta el ezt a feladatot, vagyis csak a Tábori Csendõrség állományából válogatott csendõrök lehettek a Tábori Biztonsági Szolgálat emberei, ezért a tábori rendészeti szolgálatra fõként a hadtáp csendõrzászlóaljakat szokták alkalmazni. Lásd: Csendõrségi Lapok. XXXII. évfolyam, 17. szám (1942. szeptember 1.), 536. o. – lásd Pinczés Zoltán ezredes cikkét a tábori rendészetrõl (536 – 541. o.). A Magyar Királyi Csendõrség megszületése elõtt, 1878-ban már voltak kísérletek egy tábori rendõrség megszervezésére. Ez a hadsereg mozgósításakor került volna felállításra. Még békeidõben kijelölték volna a tábori rendõrtiszteket a lovassági tisztekbõl, a tábori rendõr legénységet pedig a gyalogsági, a vadász és a lovassági altisztekbõl. 1881-ben felállításra került a csendõrség, amelyre építve aztán megszervezték a tábori csendõrséget is. A tábori csendõrség a csapatok teljes körû tábori rendészeti biztosítását látta el, vagyis katonai rendõrségként mûködött. A Tanácsköztársaság megszüntette a csendõrséget, így a tábori csendõrséget is. A Magyar Királyi Csendõrség újjá szervezése 1921-tõl indult meg, de a tábori csendõrség újbóli felállítására csak 1938-ban került sor. 1942-ben pedig megszületett a Tábori Rendészeti (Biztonsági) Szolgálat, amely önálló szabályzattal rendelkezett. Ez részletesen meghatározta a Tábori Rendészeti Szolgálat hatáskörét, illetékességét, feladatait. E feladatokat 1945-ig a Tábori Csendõrség (azaz annak az állományából átvezényelt tábori csendõrök) valósította meg, amelyik a mozgósítás alkalmával került felállításra a csendõrség béke idején kijelölt állományából.

Meg kell azonban azt is jegyezni, hogy „a tábori csendõrség alakulatai a tábori rendészeti szolgálatot nem a honvédség egészébõl kiragadottan és nem mindenkitõl függetlenül, hanem a seregtest parancsnokságokhoz beosztva, azok törzsébe illeszkedve teljesítik.(…) A honvéd parancsnokoknak és a vezérkari fõnököknek azonban a tábori csendõrség alakulatai felett csak általános katonai ellenõrzést és felügyeletet áll módjukban gyakorolni, a tábori rendészeti szakszolgálat részleteibe nem bocsátkozhatnak. (…) A tábori csendõrség számára tehát a fegyelmi fenyítõjog terén kettõs alárendeltséget kellett létesíteni. A tábori csendõrtisztek - és felsõbb fokon a legénység is - fegyelmi szempontból közvetlenül annak a honvéd parancsnoknak, illetõleg vezérkari fõnöknek vannak alárendelve, akinek törzsében vagy beosztásában szolgálatot teljesítenek, de a tábori csendõrségi szakszolgálat terén észlelt fegyelmi természetû cselekményeik vagy mulasztásaik miatt felettük a tábori csendõrségi elöljáróik is fegyelmi fenyítõ hatalmat gyakorolhatnak.” Lásd: Csendõrségi Lapok: i. m. 537. o.
Nem volt feladatuk tehát a partizánok, felkelõk, orvlövészek vagy fegyveres bandák elleni harc, csak a katonai rendfenntartás a saját hadseregen belül: „Lehetetlen, de felesleges is a tábori rendészet számára akkora tartalékokat szervezni, amelyek erre a feladatra elegendõk lennének. A tábori csendõr tartalékosztag a 17. pont e) alpontja szerint csak karhatalom szolgáltatására hivatott; ugyanezt a célt szolgálja a tábori csendõr osztályparancsnoknak a 18. pont 2. bekezdése szerint rendelkezésére álló osztálytartalék is. Az eddigiekben kifejtett elvet mondja ki a szabályzat 155. pontja, amely szerint a hadmûveleti területnek az ellenséges érzelmû lakosság vállalkozásai ellen való megvédése elsõsorban az ott elhelyezett csapatok feladata, de azokat ebben a feladatukban a tábori rendészeti alakulatok is támogatják. Ott azonban, ahol csapatok nincsenek, vagy nem állhatnak idejében rendelkezésre, a küzdelem egyedül a tábori rendészeti alakulatok, illetõleg a hadtáp csendõrzászlóaljak feladatává is válhatik. Különösen áll ez a tábori csendõrõrsökre, mert a bandák, felkelõk, merénylõk támadásai, rajtaütései leginkább kisebb létszámú, gyengén biztosított egységek ellen - tehát tábori csendõrõrsök ellen is - irányulnak.” (Csendõrségi Lapok: i. m. 536. o.)
A Tábori Biztonsági Szolgálat tagjai megkülönböztetésként – a német tábori csendõrséghez hasonlóan – a nyakukba akasztva, alumínium láncon egy nagyjából tenyérnyi nagyságú alumínium lapocskát hordtak, amire a pajzsos-koronás magyar címer alá volt fölírva a „Tábori Biztonság” szócska. Egyébiránt a katonai rendészet általában minden ország hadseregeiben megkülönböztetõ jelzéseket hordott. A németeknél szintén a nyakba akasztott alumíniumlapocskát használták, az amerikaiak „M. P.” (Military Police – fekete karszalagon fehér betûkkel) feliratú karszalagot viseltek, míg a japán hadseregnek Tokióban, a Koho Kimmu Join Joszeijó-ban kiképzett katonai rendész egységei szintén karszalaggal (fehér karszalagon vörös, japán írásjellel), illetve a hadseregétõl eltérõ övszíjjal különböztették meg magukat.
A magyar Tábori Csendõrség a XIX. század végén jött létre, ugyanis az 1890-es évek elején fokozatosan került a hadsereg rendvédelme a csendõrséghez. Ettõl kezdve háromféle csendõrség létezett: az általános csendõrség, a tábori csendõrség, valamint a határrendõrség megerõsítésére felállított határcsendõrség. A tábori csendõrök feladata a tábori rendõri, karhatalmi, futár, kísérõ, küldönc, biztonsági szolgálat ellátása volt. Emellett bizonyos kémelhárítási és hírszerzési feladatai is voltak, valamint a megszállt területeken a haderõ és a polgári lakosság közti kapcsolattartást is biztosította. Minden törzs- és fõhadiszálláshoz egy tábori csendõrosztagot osztottak be, melyeknek parancsnoka hadosztályoknál altiszt, hadtest stb. fõhadiszállásokon vezénylõtiszt volt. A tábori csendõrség tisztjeit és gyalogcsendõreit mozgósításkor a békében is fennálló csendõrségtõl vették át, míg a lovasított csendõröket a lovasság adta. Feladataik mindenekelõtt a katonai rendészeti, katonai rendõri feladatok ellátása volt.
Vagyis, büntetendõ cselekmények elkövetésének megakadályozása, a már elkövetett cselekmények tetteseinek kinyomozása és elfogása. A honvédség fegyelmének fenntartása, a honvédek ellenõrzése köteléken kívül (eltávozás, szabadság). Hírszerzõ és kémelhárító szolgálatokban való közremûködés (a polgári lakosság vonatkozásában is). Ellenséges támadás esetén a pánik és visszavonulás megakadályozása, a katonai rend fenntartása. A rekvirálási szabályok betartásának ellenõrzése, a háborús övezet polgári lakosságának ellenõrzése bûnmegelõzés és felderítés céljából. A rend fenntartása közterületen, tömegközlekedésen és a településeken, vagyis általános érvénnyel, valamint általában az államrendészet és a közrendészet fogalmai alá tartozó feladatok ellátása.
A tábori csendõr fegyverhasználati szabályai és lehetõségei még szigorúbbak, de egyszersmind kiterjesztettebbek is voltak, mint az általános csendõrségé. A tábori csendõr testi épsége védelmében, az õt ért támadás kivédésére is azonnal használhatta fegyverét, éppúgy, mint bárkinek az élete vagy testi épsége, személyes szabadsága vagy vagyonvédelme érdekében. Ha az általa kísért fogoly rákiáltás ellenére szökést kísérelt meg, ha a letartóztatandó személynél fegyver volt és a lefegyverzése más módon nem volt lehetséges, szintén fegyvert használhatott. E jogosultságokhoz azonban szigorú fegyelem párosult: „A szabályzat 170. pontja különös követelményként hangsúlyozza a tábori rendészeti közegek feszes fegyelmét.” (Csendõrségi Lapok: i. m. 538. o.)
A feladatok ellátásának biztosítására a tábori csendõrt a legszigorúbban tilos volt õrszolgálatra beosztani vagy irodai munkára utasítani. Õrséget csak hat esetben teljesíthetett, méghozzá bûncselekmény helyszínén, törzsszállások õrzése, kórházi elkülönítõk õrzése, közhivatalok és katonai épületek õrzése, különösen veszélyes foglyok õrzése, valamint különös titoktartást igénylõ helyiségek kémelhárító õrizetekor. Az 1922. évi VII. törvénycikk alapján a csendõri állományból voltak vezényelhetõk a tábori rendészet feladatainak ellátására emberek. Különösen fontos követelmény volt ezeken kívül az a momentum is, hogy a tábori csendõr legénység minden körülmények között megmaradjon a saját csendõrségi elöljáróinak való alárendeltségében, tehát akkor is, ha a tábori csendõrség kötelékén kívül, más parancsnoksághoz beosztva vagy vezényelve teljesített szolgálatot. (Csendõrségi Lapok: i. m. 537. o.) A tábori csendõrség ügyei között legnagyobb számban a kincstári állományból eltulajdonított javak felkutatása szerepelt.

A nyilas puccs után Szálasi nem oszlatta fel a már mûködõ államvédelmi apparátust, a rendõrséget, csendõrséget, az Állambiztonsági Rendészetet, és az Államvédelmi Központot, sõt, további szerveket hozott létre Nemzeti Számonkérõ Szervezet, valamint Fegyveres Pártszolgálat, majd Fegyveres Nemzetszolgálat néven.
A csendõrséget a nyilasok alapvetõen nem változtatták meg – persze az aktuális vezetõcseréket nem számítva –, annak elsõdleges feladata továbbra is a közbiztonság fenntartása, a közrend biztosítása volt. Szerepet kaptak ugyanakkor a csendõrök az újból meginduló, általános érvényû deportálások gyakorlati végrehajtásában is. Ezen kívül, a rendõrökhöz hasonlóan, egyes alakulataikat a fronton is bevetették. Az egyetlen komoly változtatásnak az volt tekinthetõ, hogy a Tábori Csendõrség a nyilas hatalomátvételt követõen megszûnt, mivel Szálasiék a katonai rendészeti feladatok ellátását egységesen a Tábori Biztonsági Szolgálattal kívánták megoldani, aminek addig, e téren nem volt kizárólagossága, tagjai viszont csak tábori csendõrök lehettek. A Biztonsági Szolgálat nyilas elképzelések szerinti teljes átszervezésére azonban már nem volt mód.
A témáról bõvebben lásd még az alábbiakat. Hollós Ervin: Rendõrség, csendõrség, VKF 2. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. (1972.) ~ Kaiser Ferenc: A Magyar Királyi Csendõrség története a két világháború között. Pannónia Kiadó, Pécs 2002. ~ Kovács Tamás: A nyilas éra politikai rendészetének felépítése. http://www.publikon.hu ~ Kovács Tamás: A Nemzeti Számonkérõ Különítmény. Múltunk, 2006/3. ~ Rektor Béla: A Magyar Királyi Csendõrség oknyomozó története. Árpád Könyvkiadó Vállalat, Cleveland–Ohio, USA 1980. ~ Szakály Sándor: A Magyar Királyi Tábori Csendõrség. Zrínyi Katonai Könyv és Lapkiadó, Budapest 1990. ~ Szakály Sándor: A Magyar Tábori Csendõrség Története. 1938 – 1945. Ister Kiadó, Budapest 2000. ~ Szita Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. Korona Kiadó, Budapest 2002. ~ Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon. 1944. október 16. – 1945. április 4. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1974.

4. 5. Gondolatok a Horthy-korszakról…
„Húsz évvel ezelõtt történelmi fordulat következett be országunk és népünk sorsában. A fasizmus leverésére tömörült szövetségesek gyõzelmének, elsõsorban a Szovjet Hadsereg áldozatos és diadalmas harcának eredményeként népünk felszabadult a sok évszázados úri zsarnokság és idegen elnyomás alól. Valóra vált, amiért a magyar nemzet legjobbjai, a kommunisták és szövetségeseik, az elnyomott tömegek harcoltak: népünk elnyerte szabadságát, nemzeti függetlenségét és végre megnyílott elõtte a társadalmi fejlõdés útja. Kegyelettel gondolunk a magyar szabadságharcosokra, örök hálával és igaz szeretettel emlékezünk hõs felszabadítóinkra, a szovjet nép fiaira és a felszabadító harcokban részt vett román, bolgár, jugoszláv fegyvertársakra és más nemzetek fiaira, mindazokra, akik életüket áldozták, vérüket ontották népünk szabadságáért. A szabad és önálló fejlõdés útjára lépett magyar nép felszámolta a népelnyomó tõkés-földesúri rendszert és szocialista társadalmi rendet teremtett. Két évtized alatt népünk szorgalma és teremtõ ereje az elmaradott tõkés-földesúri Magyarországot a fejlett szocialista ipar, a fejlõdõ szocialista mezõgazdaság, a kulturális felemelkedés országává tette. Az egykor anyagi és szellemi nyomorúságban sínylõdõ, elnyomott nép ma szilárdan kezében tartja a hatalmat, gyarapítja anyagi, szellemi, erkölcsi erõit, szabadon és öntudatosan dolgozik, sikeresen gazdálkodik az ország javaival és kincseivel. Egész gazdaságunk szilárd szocialista alapokon nyugszik. Nem zsákmányol ki többé ember embert, senki sem élõsködhet más munkájából. Leraktuk a szocializmus alapjait, a Magyar Népköztársaság a dolgozó emberek országa. A Magyar Népköztársaság ott van azoknak az országoknak sorában, melyek állhatatosan küzdenek a békéért, a társadalmi haladásért. Népünk harcol az általános és teljes leszerelésért, hogy ne fenyegessék tömegpusztító fegyverek a ma élõ és az utánunk jövõ nemzedékek életét, küzd a népek szabadságáért, minden nép nemzeti függetlenségéért. Az Országgyûlés hazánk felszabadulásának 20. évfordulója alkalmából a következõ törvényt alkotja; nagyra értékelve azokat a hatalmas társadalmi, gazdasági és kulturális eredményeket, amelyeket a magyar nép a felszabadulás óta eltelt 20 év alatt elért, annak biztos tudatában, hogy a magyar nép odaadó munkája eredményeként a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal testvéri összefogásban felépül hazánkban a szocializmus és népünk békében, boldogságban élhet, az Országgyûlés a magyar nép felszabadulásának történelmi jelentõségét törvénybe iktatja.” (Az 1965. évi II. törvény a magyar nép felszabadulása történelmi jelentõségének törvénybe iktatásáról.)

Vizsgált témánk szempontjából alapvetõ fontosságú volt még a Horthy-korszakban megalkotott 1921. évi III. törvénycikk is. „Az állami és társadalmi rend hatályosabb védelmérõl” – címet viselte, és 15 § alkotta. „Az állami és társadalmi rend felforgatására vagy megsemmisítésére irányuló bûntettek és vétségek”, valamint „a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló bûntettek és vétségek” fejezetekben tárgyalta az e törvénycikk szerint büntetendõ magatartásokat. A Horthy-rezsim, tartva attól, hogy 1919 megismétlõdhet, megpróbálta ’bebetonozni’ az új rendet e jogszabállyal, ami kihirdetetett és életbe léptetetett 1921. április 6. napján, halállal fenyegetve minden ez irányú (vagyis baloldali, állam – azaz Horthy – ellenes) szervezkedést. „Aki az állam és társadalom törvényes rendjének erõszakos felforgatására vagy valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erõszakos létesítésére irányuló mozgalommal vagy szervezkedéssel összefüggõen bûntettet vagy vétséget követ el, annak a büntetése halál.” (1921. évi III. tc. 2. §) Azaz, akár már az államellenes vétségekért (tehát bármilyen, az 1921. évi III. törvénycikkbe ütközõ cselekedetért) is halálbüntetés volt kiszabható. Aztán az elnyomás további, még hangsúlyosabb eszköze lett az 1939. évi II. tc. „A honvédelemrõl”. 235 § alkotta, és részletesen szabályozta a honvédelemmel, sorozással, leventékkel, munkaszolgálattal stb. összefüggõ kérdéseket. Bartha Károly honvédelmi miniszter 1938. december 7. napján terjesztette a Képviselõház elé a törvényjavaslatot, melynek indoklása leszögezte: „Elengedhetetlenül szükséges, hogy háború vagy háborús veszély esetén az ország valamennyi polgára mind személyes szolgálatával, mind vagyonával kötelezõen résztvegyen a haza védelmében.” Erre az alapelvre támaszkodva kért és kapott a kormány szinte példátlan mértékû felhatalmazást a 141. §-ban, amely kimondta, hogy „háború idején vagy az országot közvetlenül fenyegetõ háborús veszély esetén” a kormány – kivételes hatalom alapján – „a fennálló törvényektõl eltérõ rendelkezéseket állapíthat meg.” De felhatalmazást adott a kormánynak a jogszabály statárium hirdetésére a „civil” büntetõbíráskodás körében is. A honvédelmi törvény szerint a minisztérium rögtönbíráskodást rendelhet el bármely bûntettre, akár civilek felett is, „ha az ország épségének vagy belsõ rendjének megóvása végett elrettentõ példaadás szükséges.” (1939. évi II. tc. 221. §) Az ilyen politikai jellegû büntetõügyekben a Horthy-korszak alatt az öttagú tanácsok ítélkeztek. De e bírói fórumokból is kétfajta létezett. A 4039/1919. M. E. sz. rendelettel a Tanácsköztársaság szervei, megbízottai és fegyveres erejének tagjai elleni büntetõ perek tárgyalására minden törvényszéknél öttagú tanácsot alakítottak 1919 õszén, mely gyorsított eljárással, vizsgálat és vád alá helyezés nélkül, a fellebbezés teljes kizárásával ítélkezett (Dr. Bónis György – Dr. Degré Alajos – Dr. Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Második, bõvített kiadás. Kiadja a Zala Megyei Bíróság és a Magyar Jogász Egylet Zala Megyei Szervezete. Zalaegerszeg, 1996. 249. o.). Hasonló, politikai jellegû büntetõbíróságok voltak az ítélõtáblák székhelyén mûködõ törvényszékek öttagú külön tanácsai. E nagyobb törvényszékeken mûködõ több bíró közül ugyanis könnyebben lehetett olyat találni, aki a kormány által megkívánt szellemben járt el. E rendelkezéssel tulajdonkeppen az 1869:IV. tc. -nek azt az elvét törték át, hogy "senkit illetékes bírájától elvonni nem szabad". Ilyen külön tanács elé utalta elõször az 1915:XIX. tc. 16. §-a a hadiszállítások körül elkövetett visszaéléseket, melyekben a 9550/1915. IM. sz. rendelettel szabályozott gyorsított eljárást kellett alkalmazni (Dr. Bónis György – Dr. Degré Alajos – Dr. Varga Endre: i. m. 224. o.). Ezek az öttagú külön tanácsok ítéltek késõbb aztán az állami és társadalmi rend erõszakos felforgatására irányuló szervezkedés miatt indított büntetõperekben is, azaz elsõsorban a kommunisták ellen jártak el, azonban a rendes eljárási szabályok alkalmazásával. Az 1938. évi XVI. tc. már a felségsértés, lázítás, izgatás, hûtlenség valamint a kommunista szervezkedés címén indított büntetõügyek elbírálására is ezt a tanácsot jelölte ki rövidített eljárás mellett, korlátozott fellebbezési lehetõséggel. Az 1940. évi XVIII. tc. pedig még jobban kiszélesítette a hatáskörüket, így ekkor már a budapesti büntetõtörvényszék öttagú tanácsa járt el az ország egész területén útlevél-hamísítás, tiltott csapatgyûjtés stb. ügyekben is.

Ide említeném még meg, hogy a megannyi szenvedést és emberiség ellen elkövetett bûncselekményt hozó II. világháború alatt megjelentek olyan külön vádlói (ügyészi) posztok is, mint például a vezérkari fõnök külön bíróságain (VKF) tevékenykedõ ügyészekéi, akik képesítésük szerint általában hadbírák voltak, és nem tartoztak a rendes ügyészi szervezetbe. A honvédelemrõl szóló 1939. évi II. tc. alapján állították fel ezt a különbírói fórumot, amely bíróság akár hadmûveleti területen, akár azon kívül mind katonai, mind pedig polgári személyek felett ítélkezhetett. Ez a bíróság elsõsorban a kommunisták, partizánok, valamint az ellenállás tagjai elleni leszámolás egyik fõ eszköze volt. A honvédelmi törvény szerint a minisztérium rögtönbíráskodást rendelhetett el bármely bûntettre, akár civilek felett is, „ha az ország épségének vagy belsõ rendjének megóvása végett elrettentõ példaadás szükséges.” (1939: II. tc. 221. § (1): „A minisztérium abban az esetben, ha az ország épségének vagy belsõ rendjének megóvása végett elrettentõ példaadás szükséges, a rögtönbíráskodást mind a polgári, mind a katonai büntetõbíráskodás körében az egész országra vagy egy részére rendelettel bármely bûntettre elrendelheti. Rögtönbíráskodás elrendelése esetében az ez alá tartozó bûntetteket a rögtönbíráskodás körében továbbra is halállal lehet büntetni.”)
Ez a törvény nagyobb horderejû volt, mint elõször azt látszani engedte. Így nyilatkozott errõl 1945. október 31. napján, a dr. Bárdossy László ellen folyó népbírósági per 3. tárgyalási napján dr. Rassay Károly, akkor már, mint nyugállományú államtitkár, ügyvéd, aki aktív ellenzéki politikus volt Bárdossy miniszterelnöksége idején: „Az a közvélemény, amelyrõl én beszélek, annak nem volt módja arra, hogy valamit elsöpörjön. Az ország gúzsba lett kötve. (…) Hiszen az 1939: II. tc., a honvédelmi törvénycikk az, ahol elbukott ennek az országnak a teljes szabadsága. (…) Amikor elfogadta a parlament azt, hogy polgári egyének felett is katonai bíróság dönthessen, és olyan bûncselekményeket állapított meg, amely minden szabad megnyilatkozást lehetetlenné tesz, akkor ebben az országban, különösen háború alatt, igazi közvéleményrõl beszélni nem lehet.” (Pritz Pál: Bárdossy László a Népbíróság elõtt. Maecenas Könyvkiadó, Budapest 1991. 173. o.)
A most elmondottakhoz, a Horthy-rendszer világáról még két adalékot engedjen meg a Tisztelt Olvasó nekem. Fontos megemlíteni pár mondatban a „numerus clausus”-t, vagyis az 1920. évi XXV. törvénycikket, amely az egyetemekre, jogakadémiákra való bejutást, beiskolázást összhangba kívánta hozni az „egyes népfajok” össznépességen belüli arányával. Vagyis itt másfél évtizeddel a nürnbergi zsidóellenes törvények elõtt beszélhetünk egy magyar zsidóellenes törvényrõl! E törvénnyel a keresztény középrétegek gyermekeinek továbbtanulási esélyeit akarták javítani a zsidó származású ifjúság rovására. De mivel a tehetõsebb zsidó családoknak természetesen módjukban állt a gyermekeiket külföldre küldeni, és ott taníttatni, ezért a numerus clausus igazából a zsidó népesség szegényebb rétegeit sújtotta. A törvény hatására az ország lakosságán belül mintegy 5% -os arányt kitevõ zsidóság gyermekeinek aránya az 1918 elõtti 30-35% -ról, 8-11% -ra csökkent a húszas évek elsõ felében (továbbtanulás tekintetében). Dr. Fenesi Ferenc népügyésznek a dr. Bárdossy László ellen folyó népbírósági büntetõperben elmondott vádbeszédében ez a tény, ez a törvény is felemlegetésre került, amikoris a népügyész a Horthy korszak elejét, a szegedi gondolatot a világfasizmus elõfutárának nevezte (Pritz Pál: i. m. 198. o.). A törvény faji jellegét tekintve Fenesi gondolatmenete, ha túlzásokat észre is vehetünk benne, némileg mindenképpen megalapozottnak tekinthetõ.
A numerus clausus törvény (1920. XXV. tc.) egyik szellemi atyja (Numerus Clausus = zárt szám) Prohászka Ottokár volt. Ide lásd még Kovács M. Mária: A numerus clausus és az orvosi antiszemitizmus a húszas években. Budapesti Negyed, 1995. évi 2. szám ~ Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. Helikon Kiadó, Budapest 2001.

Illyés Gyulának a Puszták népe címû mûve is megpróbált betekintést nyújtani Horthy Magyarországába. Babits Mihály ezt írja a könyv hátlapján olvasható ajánlóban: „Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjából azon a vidéken folytak le, amely Illyés új könyvének, a Puszták népének is színhelye. Mégis úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék, egy ismeretlen földrészrõl és lakóiról. Mintha felfedezõ utat tennék, amely annál inkább tele van számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülõföldem. Illyés cselekedete az, hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetít a tengerfenék titkai közé. Ehhez költõ kellett: a száraz statisztika vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának. Mit jelent az, hogy Magyarország népességének harmadrésze cseléd? Illyés megmutatja, mit jelent. Halálos valamit jelent. A magyarság egyharmada tenger alá került, és elevenen el van temetve.” (Illyés Gyula: Puszták népe. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest 1991. A mû elõször 1936-ban jelent meg.). „S most Illyés Gyula (ismét) arra eszméltet, hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga. Sõt majdnem rabszolga. Rosszabb a jobbágynál, mert a jobbágynak telke volt, s bizonyos jogai voltak, szabadon költözhetett, vagy legalább lázadhatott, vagy szökhetett! A puszta lakójának nincs egy talpalatnyi földje, ahol megvethetné lábát, teljesen ki van szolgáltatva, a lázadás lehetetlen és szökni hova szökhetne? Teste-lelke, minden órája és teljes munkaereje a gazdáé, akit nem is lát soha.” — írja még Babits, 1936-ban. Azonban a Horthy-féle korszakról nemcsak az mondható el, hogy sok baloldali, szocialista, kommunista vagy bolsevista meggyõzõdésû – lelkületû ember életét és szabadságát vette el, de elvette a gondolat szabadságát, elvette a mai napig az egyik legnagyobb hatással bíró gondolatközlõ eszköz, a könyv szabadságát is. 1919. szeptember 20. napján a magyar fehérterror különítményesei közzétették „a közrendet és közbiztonságot veszélyeztetõ sajtótermékek beszolgáltatásáról” szóló rendeletet. Ekkor több bolsevista, kommunista és anarchista szerzõ – egyébként gyakran értékes – írásai mellett pótolhatatlan kordokumentumokat, valamint tudományos és szépirodalmi mûveket is megsemmisítésre ítéltek. 3 év múlva Olaszországban lobbant lángra a máglya, ahol a Duce hívei melegedtek a fasisztaellenes mûvek tüzénél. 1933. május 10. napján pedig a világ történelmének legismertebb könyvégetésére került sor az akkor már hitleri Németországban. Joseph Goebbels parancsára 20 ezernél is több könyvet égettek el a nemzetiszocialista diákok az SA és az SS közremûködésével, Németország – egyik – örök szégyeneként. Babits a következõ gondolatokat fogalmazta meg nem sokkal az események után. „Az idei magyar könyvnapot kevéssel elõzte meg az európai könyv tragikus napja: a berlini könyvégetés. Barbár szelek fújnak, s Omar Kalifa korszaka látszik visszajönni. Az életet többre tartjuk a betûnél, s életnek pártunkat és harcunkat értjük, pártunk egyedül üdvözítõ világmegváltását. Ha ennek a betû nem segít, vagy éppen ellene hat: pusztuljon a betû!” A berlini égetés után egyre-másra készültek a különbözõ tiltó-tiltott indexek, listák. Elsõsorban a fajilag nem megfelelõ írók mûveit írták lajstromba, de készült lista a fajilag nem megfelelõ tárgyú munkák szerzõirõl is. Olyan kiválóságokról van itt szó, mint Shakespeare, Byron, Chaplin, Walter Scott, Defoe, James Joyce. 1820-ban ezt írta Heinrich Heine: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket égetnek.” Igaza lett… Lásd ide még Papp Attila: Az európai könyv tragikus napja – 78 éve történt… címû írását a Kanizsa Hetilap címû újság internetes webportálján, a Szóról Szóra rovatban, 2011. május 23. napján.

Az 1930-as évek elején, az egész világot megrengetõ gazdasági világválság idõszakában, Európában már csak 3 ország maradt, amelyek nem iktatták törvénybe a napi 8 órás munkaidõt: Albánia, Törökország és Magyarország. A munkáscsaládok kevéske jövedelmük 62 %-át költötték élelmiszerre, ami persze nem jelentett többet, mint a legszükségesebbeket: kenyeret, zsírt, tojást, krumplit, cukrot. Budapesten a munkáslakások 2/3 részében nem volt vezetékes víz és WC, ½ részében pedig még villany sem! A munkások gyermekei általában 4 évig jártak iskolába, esetleg a 6 elemit végezték el. Fõként írni, olvasni és számolni tanultak meg, majd a szerencsésebbek tanonciskolába, míg a többség a gyárakba és a földekre kényszerült, dolgozni. Egy korabeli leírásban hû képet festettek az átlagos magyar munkás életszínvonaláról, életmódjáról: „A háztömb legtöbb lakója soha nem volt színházban. Egy harmincöt éves munkásasszony, aki ötvennek látszik, és tizennégy éves kora óta dolgozik, még nem ismeri a hangosfilmet. Rádió alig van a háztömbben. A rádió hangosan szól az egész világon, az írók írnak, a színészek játszanak, a film pereg. A Visegrádi utca 20-24. számú házak lakói ezalatt szobáikban és konyháikban üldögélnek, fáradtan és keserûen, többnyire petróleumlámpa fényénél, alusznak, maguk elé bámulnak, esetleg civakodnak.” (Képes Történelem: Míg megvalósul gyönyörû képességünk, a rend. A magyar munkásmozgalom története, 1918 – 1978. i. m. 61. o.)

Néhány gondolat a magyar könyvmegsemmisítésekrõl. Egy évtizeddel a nácik nagy könyvégetése után, Magyarországot is elérte ez a fajta – akkor már hivatalossá tett – barbarizmus. 1944-ben két jegyzékben, 243 magyar és 45 külföldi író mûvét küldték a „halálba” – a zúzómalmokba. A zsidó ember után a zsidó könyv, a zsidó gondolat, illetve a másként gondolkodók, a baloldaliak gondolatai is pusztulásra, halálra ítéltettek. A könyvmegsemmisítéseket a 10.800/1944. Me. rendeletben (aláírója Sztójay Döme), majd pedig a 11.300/1944. Me. rendeletben (aláírója Kolosváry-Borcsa Mihály) határozta el a horthysta vezetés. Kolosváry-Borcsa saját lapja, az uszító hangvételû „Függetlenség” 1944 júniusában adta hírül, hogy az Elsõ Magyar Kartonlemezgyár budapesti telephelyén lesz az elsõ ünnepélyes könyvmegsemmisítés. Kolosváry-Borcsa dobta be az elsõ, halálra ítélt könyvet a zúzógépbe. A „Harc” címû lap egyik száma is nagy fotóval jelentkezett, alatta: „Kolosváry-Borcsa Mihály bedobja a papírzúzóba Kiss József zsidó író könyvét” fõcímmel. Az elpusztításra ítélt mûvek külföldi szerzõi a teljesség igénye nélkül: Marx Károly, Ehrenburg, Feuchtwanger, Freud, Kisch, Maurois, Salten, Werfel, Stefan Zweig, Döblin, Heine, Proust. A hallgatásra ítélt magyar szerzõk között ott volt a „Nyugat nemzedékének” elsõként szót adó, a nagyváradi Holnap-antológiát szerkesztõ Antal Sándor, aztán Ady barátja, Bíró Lajos, továbbá Füst Milán, Gábor Andor, Hatvany Lajos, Lukács György, Molnár Ferenc, Osvát Ernõ, Kiss József, Somlyó Zoltán, Szomory Dezsõ, Zsolt Béla, Aszlányi Károly, Déry Tibor, Emõd Tamás, Heltai Jenõ, Karinthy Frigyes, Pap Károly, Radnóti Miklós, Vámbéry Rusztem, Zelk Zoltán és még sok más, kiváló magyar író. (Lásd errõl bõvebben Gárdos Miklós: Nemzetvesztõk. Magyar háborús bûnösök a népbíróság elõtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 189 – 191. o.)
Horthy országlásának „méltó” és egyben rá oly jellemzõ befejezése volt a háborúból való sikertelen kiugrási kísérlet is, 1944. október 15. napján. Az átállás nem sikerült, mert elõkészítetlen, szervezetlen volt, az érintettek maguk is tétováztak, a nyilasok viszont cselekedtek. Összességében el kell mondani, hogy a magyar tisztek nem akartak a németek ellen harcolni. Féltek a szovjettõl, a kommunistáktól, a tisztikar féltette a jövõjét a Vörös Hadseregtõl. A magyar népnek pedig beleszólása – csakúgy, mint Horthy kormányzóságának 25 éve alatt – sajnos semmibe sem volt. Még Horthy kiugrást bejelentõ kiáltványa – ami délután egy óra körül, a rádióban hangzott el – sem volt más, mint mentegetõzés, a felelõsség elhárítása. Ezért is írtam az imént, hogy „egyben rá oly jellemzõ”, hiszen õ sosem tehetett semmirõl, és mindig csak jót akart…

Idézet Horthy proklamációjából: „Ma már minden józanul gondolkodó ember elõtt kétségtelen, hogy a német birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelõs kormányzatok le kell, hogy vonják a következményeit, mert amint ezt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hûség oltárán. Történelmi felelõsségem tudatában meg kell, hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely már egy elveszett háborúban szolgalelkûséggel, idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye elõtt megbecsülését. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a német birodalom a szövetséget a maga részérõl velünk szemben már rég megszegte. Már hosszabb idõ óta a magyar hadseregnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határán túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a német birodalom vezére éppen a magyar haderõ visszahozatalára irányuló sürgetéseink folytán tárgyalásra hívott Klessheimbe és ott közölte velem, hogy Magyarországot a német csapatok szállják meg és tiltakozásom dacára ezt foganatosította az alatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejûleg az országba benyomult német politikai rendõrség is letartóztatott számos magyar állampolgárt. Közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csupán úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült…” Szálasi is kiadott egy proklamációt, helyesebben „hadparancsot” rögtön a hatalom átvétele után, de még szintén 1944. október 15. napján: „Szálasi Ferenc hadparancsa. Hadparancs a fegyveres nemzethez. Nemzetünk ezeréves történelmének válságórájába érkezett. A külsõ ellenség Hazánk földjén áll, megsemmisítésünkkel fenyeget. Hazánk belsõ ellensége vele szövetkezett, hogy együttesen mérjék halálos csapásukat Nemzetünk életére. Öncélú érdekcimboraság élõsködött eddig Nemzetünk életén. És amikor Nemzetünk saját jóléte és életbiztonsága érdekében a szabadságharc fegyveréhez nyúlt, az érdekcimboraság, amelynek semmi köze nem volt Nemzetünkhöz, mindent elkövetett, hogy e szent harcban elbukjon… Ez a cimboraság volt az, amely rávette a Kormányzót, hogy megszegje a Nemzetnek tett esküjét. Rávette, hogy Nemzetünk élethalálharcának veszélyére, becsületének sérelmére csorbát ejtsen a szövetségi hûségen és a határainkat velünk vérszövetségben védõ német fegyvertárssal szemben kötelezõ bajtársiasságon. …Szabadságharcot vívunk. Követelménye, hogy mindenre való tekintet nélkül mindenki azonnal, vita és csüggedés nélkül, elszántan és törhetetlenül álljon harcba. Áruló, nemzetvesztõ, néprontó, aki meggátolja Nemzetünk legteljesebb erõkifejtését, megbontja akarati egységét… Fegyveres Nemzetünk egy lélek, egy test, egy akarat, egy elszántság legyen az egyetlen cél hûséges és becsületes, véres és munkás szolgálatában: a Hungarista Magyar Birodalom kiharcolásában és felépítésében… Hadseregünk a Fegyveres Nemzet acélökle, mellyel összetöri az ellenségnek megsemmisítésünkre beállított akaratát és lehetetlenné teszi, hogy a jövõben velünk szemben és ellenünk felléphessen. …hálás köszönetet mondok Hitler Adolfnak, hogy mint hûséges bajtárs, segítségére van Nemzetünknek az életét eldöntõ sorsnapjaiban. Ez a cselekedete újra történelmi bizonyítéka annak, hogy Hitler Adolf a német nép Vezére mindenkor a nacionalista és szocialista Európaközösség minden egyes népének jólétet, életbiztonságát és életösszhangját alakítja ki. A Gondviseléstõl rendelt útján, mint a nacionalista és szocialista Európaközösség elhivatott Vezetõje, minden idõben és minden körülmények között számolhat azzal, hogy Nemzetünk becsületesen és hûségesen fogja teljesíteni kötelességét… Isten áldását kérem Nemzetünk nagy döntésére és elõtte álló nagy harcára. Kitartás.” A dokumentumok forrása Frank László: Zöld ár (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1975.) címû mûve. Idézi dr. Lukács Tibor: i. m. 63 – 64. o. Horthy másnap, 1944. október 16. napján viszont újabb nyilatkozatát már nem a néphez, hanem „a magyar törvényhozás két háza Nagyméltóságú Elnökéhez” intézte: „A magyar történelem súlyos és nehéz órájában ezennel kinyilatkoztatom azt az elhatározásomat, hogy a hadvezetés eredményes folytatása és a nemzet belsõ egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztemrõl lemondok és a kormányzói hatalommal kapcsolatos minden törvényes jogomról. Egyidejûleg Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával megbízom.” Domokos József: „Emlékezz proletár!” Sallai Imre és Fürst Sándor pere. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1962. 486. o. A második világháború utáni, „nyugati” irodalomban 1944. október 15. napja úgy szerepelt, mint határkõ Magyarország történetében. Én azonban inkább találóbbnak érzem, és éppen ezért osztom Puskás azon gondolatait, miszerint: „Valójában azonban nem történt más, mint hogy az egyik magyar fasiszta tábor, a horthysta, a közelgõ számonkéréstõl tartva, átengedte helyét egy másik fasiszta csoportosulásnak, amelyet Berlin 1944 utolsó hónapjaiban alkalmasabbnak talált arra, hogy segítségével Magyarországot a háború folytatására késztesse.” Puskás, A. I.: Magyarország a második világháborúban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. 303. o. Az viszont biztos, hogy a Szálasi-rezsim fél éves uralmának idõszaka mindenképpen „a magyar nép történetének nagy fordulópontja” volt. Lásd Nemes Dezsõ: Magyarország felszabadulása. MSZMP KB Párttörténeti Intézete. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1960. 5. o. Talán ezért is értékelt a népbíróság is hasonlóképpen, például dr. Imrédy Béla volt miniszterelnök büntetõperében: „Dr. Imrédy Béla vádlott politikai pályafutása, egyénisége az ország negyedszázados történelmének ismerete és áttekintése nélkül nem ítélhetõ meg. Ellenforradalomban fogant ez a pályafutás és ennek az ellenforradalomnak szellemét vitte magával abba a korba is, amikor dönteni kellett a nemzet élete és halála felett.” Lásd ezt a Budapesti Népbíróság Nb. 3953/1945 – 11 (1945. november 25.) számú ítéletének indokolásában.

5. A csendõrség Szálasi uralma alatt
Dr. Mohay Gyula esküje: „Esküszöm a mindentudó és mindenható Istenre, hogy Magyarországhoz, s annak Alkotmányához, és Magyarország Nemzetvezetõjéhez hû leszek, és Magyarország törvényeit, és törvényes szokásait, valamint az alkotmányos Kormány rendeleteit megtartom, hivatali elöljáróimnak engedelmeskedem, a hivatali titkot megõrzöm, és hivatali kötelességeimet lelkiismeretes pontossággal teljesítem. Isten engem úgy segéljen!”
Vajna Gábor belügyminiszter ünnepi beszéde: „Ma csak egy kérdés lehet elõtérben: mindent, mindent a honvédségért, a gyõzelemért és nemzetünk életéért! Emberek, én, te, õ elpusztulhatunk, nyomorúságba, bajba juthatunk. De a nemzetnek elpusztulnia nem lehet! Mi tudjuk, hogy a romokból új világ és új élet fog megszületni. Mi tudjuk és hisszük, hogy a természet örök törvényei szerint az új élet véráldozatot követel még az anyától is. De mi vállaljuk ezt, mert az az új élet és új világ valóban, magyar nemzetünk és fajtánk új élete, és új világa kell, legyen.”
Dr. Mohay Gyula programbeszéde: „Programom igen rövid. Én csak egyet akarok, és ez az egy mondat az egész programom: meg akarom menteni a magyar fõvárost, a mi szép Budapestünket. Mindenkinek tudomásul kell venni, hogy Magyarország és Budapest egy és elválaszthatatlan, és ezért kell Budapestet utolsó csepp vérünk árán is magyarnak és fõvárosként megtartani. Minden budapesti polgárnak rá kell, döbbeni arra, hogy itt élned, halnod kell. Kitartás! Éljen Szálasi!”
Idézetek az új nyilas budapesti fõpolgármester, dr. Mohay Gyula hivatalba iktatásának 1944. november 8. napi ünnepségén elhangzott beszédekbõl.

A csendõrséget a nyilasok alapvetõen nem változtatták meg – persze az aktuális vezetõcseréket nem számítva –, annak elsõdleges feladata továbbra is a közbiztonság fenntartása, a közrend biztosítása volt. Szerepet kaptak ugyanakkor a csendõrök az újból meginduló, általános érvényû deportálások gyakorlati végrehajtásában is. Ezen kívül, a rendõrökhöz hasonlóan, egyes alakulataikat a fronton is bevetették. Az egyetlen komoly változtatásnak az volt tekinthetõ, hogy a Tábori Csendõrség a nyilas hatalomátvételt követõen megszûnt, mivel Szálasiék a katonai rendészeti feladatok ellátását egységesen a Tábori Biztonsági Szolgálattal kívánták megoldani, aminek addig, e téren nem volt kizárólagossága, tagjai viszont csak tábori csendõrök lehettek. A Szolgálat nyilas elképzelések szerinti teljes átszervezésére azonban már nem volt mód.

Ide jegyzem meg, hogy 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik fontosabb, identifikációt is szolgáló rendeletei között jelent meg az 1690/1945. M. E. számú rendelet (1945. május 10.), amely amellett, hogy feloszlatta a csendõrséget, megadta a testület volt tagjai számára egy külön erre a célra felállított igazolóbizottság elé való önkéntes járulás lehetõségét is. A rendelet kimondta, hogy a „Magyar Királyi Csendõrség a múlt népellenes kormányait feltétlen engedelmességgel kiszolgálta, a magyar demokratikus mozgalmakat kíméletlen eszközökkel megsemmisíteni törekedett és a magyar parasztság és a magyar munkásság ellen megszámlálhatatlan erõszakosságot követett el”. A Magyar Királyi Állami Rendõrség volt tagjainak ugyanakkor szintén a demokratikus pártok megbízottaiból álló igazolóbizottságok elé kellett állniuk. Itt az elsõ tárgyalásra 1945. április 27. napján került sor. A csendõrség 1945-ös megszûntetésével végleg eltûntek az addigi katonai rendfenntartó és nyomozó szervek, azaz a Tábori Csendõrség és a Tábori Biztonsági Szolgálat is.
Mivel azonban katonai rendészeti szervekre a II. világháború után is szükség volt, ezért 1945. január 31. napjával felállításra kerültek a honvéd kerületparancsnokságok, ami persze az addigi katonai rendészeti szervezethez képest alapvetõ változásokon ment keresztül. A kerület- parancsnokságok feladata volt az illetékességükbe tartozó kerületben a katonai rend és fegyelem fenntartása. Ezt a feladatot az alárendeltségükbe tartozó õrszázadokkal látták el.
Az 1950-es évektõl, a szovjet típusú államigazgatási rendszernek megfelelõen épült ki a fegyveres erõk szovjet mintájú rendszere is. 1951. szeptember 1-tõl állították fel a Budapesti Komendáns Hivatalt. A fõvárosban lévõ katonai körzetek parancsnokságainak ügyeleti szolgálatai mellett 9 fõs ügyeletes alegységek dolgoztak, amelyek a közterületeken, vendéglõkben, szórakozóhelyeken folyamatosan járõröztek és ellenõrizték a katonákat, egészen az alezredesi rendfokozatig. 1956-ban ezek az egységek karhatalmi feladatokat is elláttak.
1957. január 12. napjával a Komendáns Hivatal Budapesti Helyõrségparancsnokság néven folytatta tovább munkáját, míg vidéken, az erre a célra kijelölt laktanyák politikai alapon szervezett (vagyis politikailag megbízható) õrszemélyzete látta el ezt a feladatot.
1971-tõl új szakasz kezdõdött, létrehozták ugyanis a Hátország Védelmi Parancsnokságot, amelynek alapvetõ feladata az országos hatáskörû katonai rendészeti tevékenység volt. Az 1990-es években pedig a Magyar Honvédség katonai rendészeti szerveinél, a helyõrségekben lévõ komendáns hivatalok tervezése alapján került végrehajtásra a katonai rendészeti, valamint a gépjármû ellenõrzési szolgálat ellátása. A feladatokat a katonai rendészek ekkor már némely esetekben a rendõrséggel együttmûködve látták el.
Megállapítható, hogy az 1945 és 1990 között létezõ katonai elhárítás, a karhatalom és a Munkásõrség megléte nem indokolta katonai rendõrség, mint „speciálisan olyan” létezését.

6. A nyilasok politikai rendészete és erõszakszervezetei
Mint azt korábban már említettem, a nyilas puccs után Szálasi nem oszlatta fel a már mûködõ rendvédelmi, politikai rendészeti és államvédelmi apparátust, a rendõrséget, csendõrséget, az Állambiztonsági Rendészetet, és az Államvédelmi Központot, hanem további szerveket hozott létre ezek mellé, úgymint a Nemzeti Számonkérõ Szervezetet (Különítményt), valamint a Fegyveres Pártszolgálatot (ez késõbb majd Fegyveres Nemzetszolgálat néven is megjelenik). Ez majdhogynem teljes káoszhoz vezetett, hiszen a szerepek, a hatáskörök, illetékességek összemosódtak, keveredtek, sõt, a rivalizálás is nem egyszer megfigyelhetõ volt.
Az utóbb említett szervezetekhez hasonló nevû, de tõlük teljesen különbözõ, szintén újonnan felállított Nemzeti Számonkérõ Szék speciális nyilas pártbíróság volt, ami Szálasi politikai irodája keretében létesült. Feladatává a korábbi kormányok szerepének, tevékenységének vizsgálatát tették. Vezetõjét, egy kúriai bírót, közvetlenül a „Nemzetvezetõ” alá rendelték.

6. 1. A Fegyveres Pártszolgálat, mint milícia
Gera József háború utáni, gyanúsítottként tett nyomozati vallomásából kiderül, hogy már 1944. október 5-én utasítást kapott Szálasitól, hogy a hatalomátvétel esetén az elõre elkészített rendeletet – a Hungarista Mozgalom újjászervezésére és a pártszolgálat felállítására – ki kell adni.
A Fegyveres Pártszolgálat a felfegyverzett nyilas pártagokból álló, kerületenként beosztott fegyveres szervezett volt, tehát egy nem kombattáns alakulat, vagyis a párttagok között egyszerûen fegyvereket osztottak szét, azaz a Pártszolgálat, mint egy milícia mûködött tulajdonképpen. A szó szoros értelemben erõszakszervezet volt, járõröztek, razziáztak, randalíroztak az utcákon, és mindenhol másutt is: „A pártszolgálat eredetileg október 15. elõtt is létezett, és ebbõl a pártszolgálatból kialakult a nemzetszolgálat is. A pártszolgálat kötelessége volt a párton belül rendet tartani. Üléseken, összejöveteleken és a párttagok közt a rendet fenntartani.” (Idézet Vajna Gábor vallomásából a Pártszolgálatról. Lásd errõl bõvebben: Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi per. Reform Lap- és Könyvkiadó RT. 1988. 452. o. – 453. o.) Tagjaik között nagyszámban voltak köztörvényes bûnözõk is. Összegyûjtötték, kifosztották, kirabolták és legyilkolták a zsidókat, cigányokat, baloldaliakat, lézengõ katonákat, vagy bárki mást, akit csak akartak. Igazából Szálasin, Kovarczon és a pártvezetõ Gerán kívül senki sem parancsolt (de nem is tudott) nekik, sokszor ezek a nyilas csoportok még e vezetõiknek sem engedelmeskedte, pláne, mikor zsidó vagyon elrablásáról volt szó. Vajna Gábor vádlotti vallomása szerint, hivatalosan 116 kiló arany, rudakban; 5 mázsa arany, súlyban; 8 mázsa briliáns kövek; 1360 ládányi ezüstóra és töltõtoll; 22 ezer perzsaszõnyeg és még 8 vagonnyi különbözõ érték került a zsidóktól lefoglalásra és lett Németországba kiszállítva. Ezen kívül azonban jelentõs vagyon tûnt el a pártszolgálatosok rablásai során is (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 413. o.). Nem maradt el tõlük azonban a pártvezérük sem, a budai királyi palota szinte minden értékét magával vitte nyugat felé menekültében. A magyar koronázási ékszereken, és egyéb értékeken kívül, például Szálasi még a királyi étkészleteket is magával vitte, majd sajátjaként használta fel azokat. Ugyanis, 1945. április 28. napján az ausztriai Mattseeben házasságot kötött menyasszonyával, a 38 éves Lutz Gizellával. A jegyeseket Anton Strasser prépost adta össze a helyi alapítványi templomban. Az esküvõt követõ ebédet a „Kapitalwirt” fogadóban tartották. A nyilas fasiszta vezetõk I. Ferenc József királyunk nehézezüst, monogramos királyi étkészletébõl ették az ünnepi lakomát… (Gosztonyi Péter: A Magyar Honvédség a Második Világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest 1992. 265. o.)
Általában Budapesten (a leghírhedtebb pártházak a Petneházy, a Rökk Szilárd, a Kapás és a Molnár utcákban mûködtek. De szintén rettegettek voltak például a zuglói, Thököly út 80. szám illetve a Szent István krt. 2. és a Városház utca 14. szám alatti nyilasházak is, csakúgy, mint a központként nyilvántartott „Hûség Háza” az Andrássy út 60. –ban) minden kerületben, de más városokban is úgynevezett nyilasházakat hoztak létre. Ezekben a támpontszerûen használt, fegyverekkel ellátott, megerõsített pártházakban tartották fogva azokat a szerencsétleneket (zsidókat, katonaszökevényeket, ellenállókat, baloldaliakat, kommunistákat, cigányokat vagy a régi rendszer híveit), akiket a kezeik közé kerítettek. Az ilyen házakba beszállított letartóztatottakat vagy kivégezték, vagy deportálták, ezen embereknek csak kis száma menekült meg. Budapesten, 1944 legvégén, már az ostrom alatt, magyar partizánok egyre többször intéztek támadásokat ilyen nyilasházak ellen, általában sikerrel.
A pártszolgálatot a Nyilaskeresztes Párt minden szintjén kiépítették. Tagjai több kiváltságot is élveztek. 1944. október 28-ától már a rendszeresen utalt fizetés mellett is rabolhattak, gyilkolhattak kedvük szerint. Szálasi megfogalmazásában õk eddig elnyomott, eltiport forradalmárok voltak, akiknek meg kell érteni a dühét. A pártszolgálatosok fegyverviselési jogot kaptak és megszervezték a helyi nyomozó, felderítõ, kihallgató és számonkérõ csoportjaikat is, akik önhatalmúlag járhattak el, és semelyik állami rendfenntartó szerv nem adhatott vezénylési (vagy bármilyen más) parancsot nekik. A pártvezetésen kívül egyetlen állami szerv alá sem tartoztak, és persze nem voltak kiképezve nyomozói, állambiztonsági stb. munka végzésére, amibõl eredõ tapasztalatlanságukat brutalitással helyettesítették.
A hatalom gyakorlásának elsõ hetei után a nyilas párt fegyveres erejét be akarták építeni a közbiztonsági szervekbe, elsõsorban politikai okokból, tulajdonképpen azért, hogy a tisztán nyilas ideológiájú „milíciájukat” hivatalossá tegyék. Ezt az átállítást szolgálandó, kiváltságos helyzetbe kívánták hozni õket, hogy a pártszolgálat, pl. az úgynevezett államvédelmi szolgálat leple alatt intézkedhessen egyes esetekben, akár még a közigazgatás tisztviselõi ellen is. Vidéken a pártszolgálatosok helyenként megingatták még a csendõrség addigi abszolút hatalmát is, megdöbbentõ módszereik nem egyszer megütközést, felháborodást és gyûlöletet keltettek a lakosságban. A totális diktatúra gyakorlásában – a tiltakozásokkal és a nyilas pártvezetõktõl érkezett alkalmi figyelmeztetésekkel mit sem törõdve – a pártszolgálatosok nem ismertek határt.

A nyilas pártvezetõség az eredménytelen korlátozások helyett 1944. november 25-én a felfegyverzett pártszolgálatot Fegyveres Nemzetszolgálattá alakították át, de a régi nyilas pártagok valójában – mintegy földalatti mozgalomként – továbbra is fenntartották a Fegyveres Pártszolgálatot, ugyanis az õ érdekeiknek ez az új szervezet – fõleg a maga új szabályaival – egyáltalán nem felelt meg. Az átalakulást kimondó rendeletben helyet kapott, hogy a katonailag szervezett fegyveres testület a közbiztonsági karhatalmi alakulatok támogatásán felül arra hivatott, hogy a Szálasi személye körüli biztonsági szolgálatot ellássa, és a hungarizmus céljainak megvalósítását biztosítsa. A „nemzetvezetõ” az átkeresztelt testület jelentõségérõl kijelentette: „kezébe van letéve az ország sorsának alakulása, ez a gyõzelem biztosítéka.”
A Nemzeti Számonkérõ Szervezet – vagyis így tulajdonképpen a Belügyminisztérium – alá rendelt Nemzetszolgálat fõparancsnoka Návay Imre, helyettese Székessy István volt. A Nemzetszolgálat és a közigazgatás apparátusa közötti kapcsolatot rendeletileg, és pártkörlevelekben is szabályozták. Nem sokat használt, mert az országban a nyilasok önkénye okozta elégedetlenség nõttön-nõtt. Fõként amiatt, mert ártatlan embereket brutálisan elhurcoltak, bántalmaztak, az utcákon randalíroztak, megmutatták, hogy ténylegesen övék a hatalom, a törvények felett állnak. A tömeges letartóztatások híre a felsõbb nyilas vezetõkhöz is eljutott. Emiatt úgy rendelkeztek, hogy a letartóztatásokat a csendõrség hajtsa végre, így elgondolásuk szerint a felelõsség és a népharag nem a pártszervezeteket terheli majd. Ezek inkább arra törekedjenek, hogy a gyanús személyeket szemmel tartsák, menekvésüket megakadályozzák.
A Belügyminisztérium alá rendelt Fegyveres Nemzetszolgálat korlátozott jogállása a régi nyilas mozgalmisták növekvõ elégedetlenségét keltette. Decemberre zúgolódásukkal elérték, hogy a nyilas párt vezetõi a nyomásnak engedtek, és Olaszi Sándor parancsnokságával és a régi elnevezéssel a Fegyveres Pártszolgálatot visszaállították. A „kipróbált harcosok” jogainak korlátozása, majd visszaállítása tehát oda vezetett, hogy 1944. december 24. napján a régi pártszolgálatosok leszámoltak Návayval és szervezetével. Mindezt Szálasi 1945. január 17-i rendeletével jóváhagyta és a nyilas pártnak a honvédelmi minisztériummal együtt kiadott 4. sz. rendelete deklarálta, hogy „a pártszolgálat katonai szolgálattal egyenrangú.”
1945 legelején, a Fegyveres Nemzetszolgálatból „visszaalakult” Fegyveres Pártszolgálatnak a rendõrséggel és a német rendészeti és biztonsági szervezetekkel is együtt kellett mûködnie. Feladatuk a magyar katonaszökevények üldözése, az államellenes szervezkedések felderítése, a magyar lakosság megfigyelése és egyben a német szervek támogatása volt (Magyar Országos Levéltár /a továbbiakban MOL/ K-775. 6. csomó. XVIII. Kútfõ. 306.).
A totális terror 1944 végén, 1945 elején áldozatokat szedett mindenütt, ahol a nyilas fegyveresek még korlátlan hatalmat gyakoroltak. A körülzárt Budapesten megpróbálták bevetni õket az ostromló szovjetek ellen, de gyenge harcértékû, kiképzetlen, fegyelmezetlen csürhének bizonyultak a harcban, nem úgy, mint amikor civilekkel szemben kellett kegyetlenkedni…

6. 2. A Fegyveres Nemzetszolgálat, mint kísérlet a hivatalos karhatalommá való átszervezésre
A Fegyveres Nemzetszolgálatot a 4190/1944. sz. ME rendelet hozta létre, méghozzá a Fegyveres Pártszolgálatból megalakítva. A rendelet értelmében az FNSZ feladata volt a Nemzetvezetõ személye körüli biztonsági teendõk ellátása, a hungarizmus céljai megvalósításának elõsegítése és a karhatalmi alakulatok támogatása is (MOL K-775. 6. csomó. XVIII. Kútfõ. 30.).
Gera népbíróság elõtt tett vallomásából is kiderül, hogy a Fegyveres Nemzetszolgálat vezetõi Návay és Székessy voltak, de az FNSZ megszervezésében Gera nem kapott szerepet, azt Szálasi utasításai alapján kellett felállítani, és mint már említettem, az FNSZ a Belügyminisztérium alá volt besorolva. Csak a Pártszolgálat tartozott Gera alá, annak országos vezetõje pedig Olaszi Sándor lett, akit Gera nevezett ki, és aki Gerától kapott utasításokat a teendõire nézve (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 369. o. – 372. o.).
Vajna Gábor népbíróság elõtti vallomásában elmondta, hogy a Fegyveres Nemzetszolgálatnak, mely a Pártszolgálatból indult ki, feladata volt karhatalmi erõt képezni a csendõrség és a rendõrség mellett és a csendõrség és a rendõrség számára bizonyos kiképzési idõ után, pár hónap, vagy esetleg egy esztendõ után utánpótlást adni a csendõrségi és rendõrségi altiszti és tisztikar számára (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 453. o.).
Vagyis levonható több következtetés is. Mindenekelõtt az, hogy a nyilas vezetõk a saját milíciájukat „szalonképessé” kívánták tenni, elsõsorban a lakosság, másodsorban a többi hivatalos (rendes) karhatalmi szerv elõtt. Ennek az elõnye mindenekelõtt abban lett volna, hogy egy hivatalos karhatalmi szervezet állt volna rendelkezésükre tisztán a párttagságukból összeállítva, akik a kapott parancsot, legyen az bármilyen is, nem kérdõjelezik meg, aminek az elõnyeit, úgy gondolom, nem kell ecsetelni. Ugyanis a nyilas hatalomátvételkor már létezõ hivatalos magyar karhatalmi egységek hivatásos tagjai – úgy, ahogy – az akkor hatályos törvényeknek megfelelõen teljesítettek szolgálatot, a kifejezetten nyilas, fasiszta érzelmû, pláne alacsony mûveltségû és szadista hajlamú legénység e karhatalmi szervezetekben, jelentõs számban nem volt jellemzõ. Ezek után több megállapítást is tehetünk.
- Egyrészt a Pártszolgálat Nemzetszolgálattá való átalakítása nem sikerült teljes egészében, azt az „öreg pártagok” idegenkedve fogadták, pont a nagyobb fegyelmi megkötöttség okán. Így csak idõ kérdése volt a Pártszolgálat ismételt visszatérése.
- Másrészt ezek a szervezetek nem voltak „reguláris” karhatalmi alakulatok, hanem inkább fegyveres milíciáknak tekinthetjük õket, amik teljesen törvénytelenül, szedett-vedett módon mûködtek.
- Harmadrészt a vezetésük sosem volt egységes, az egyébként a nyilas rendszerre jellemzõ káosz volt jellemzõ a Szolgálatokra is, még a nyilas vezetõk sem tudták néha pontosan, hogy ki, milyen egységet irányít.
- Negyedrészt pedig, Szálasiék végsõ elképzelésében az szerepelt volna, hogy a Pártszolgálattal, vagyis a nyilas párt „magánhadseregével” (milíciájával) töltsék majd fel a rendes karhatalmi szerveket, így biztosítva a nyilas ideológia elterjesztését e szervekben is.
- Végül ötödrészt megállapítható az is, hogy a pártvezetõségnek szüksége volt a párthadseregre a hatalma megtartása érdekében, mind a rendes karhatalom, mind pedig a lakosság sakkban tartása érdekében. Ezek után persze az sem meglepõ, hogy a szovjetek nem hadifogolyként kezelték az elfogott, vagy a magukat megadó nyilas egységeket (és nagyon helyesen tették ezt), hiszen nem kombattáns alakulatokról volt szó.
1944. november végén Szálasi utasítására a Nemzetszolgálatot a Belügyminisztérium alá rendelték, így Láday István csendõrezredesnek, belügyminisztériumi államtitkárnak közvetlen ismeretei lettek tevékenységükrõl (ÁBTL V-130792. 14.). Az õ javaslata volt az is – éppen a szervezet „megregulázása” érdekében –, hogy a régi, nyilas párttag vezetõk helyébe csendõröket állítsanak, mert a pártszolgálatosok teljesen alkalmatlanok voltak a rájuk bízott feladatok ellátására (ÁBTL V-130792.). Ilyen, a Fegyveres Nemzetszolgálathoz irányított csendõrtiszt volt például Ághy Asbóth Zoltán csendõrezredes is, aki azonban hamar rájött, hogy a Nemzetszolgálatból sosem lesz valódi, használható karhatalmi erõ (ÁBTL V-47834. 21.). A Varga-interjúból egyébként az is kiderül, hogy a Fegyveres Nemzetszolgálat tagjai korábban semmilyen katonai kiképzésben nem részesültek (OSZK TIT DA/014. 48–49.). Vagyis, az egyébként karhatalmi vezénylés terén tapasztalt csendõrtisztek kivezénylése a problémát egyáltalán nem tudta megoldani, sõt.
A helyzetet – mint már megállapíthattuk – jelentõsen bonyolította az is, hogy az egyes szervek hatáskörét nem rendezték. A katonatisztek és a csendõrök lenézték, és prolinak minõsítették a nyilas pártszolgálatosokat, azonban mégsem mertek ellenük – néhány kivételtõl eltekintve – fellépni. Emiatt, a gyökeresnek és alapvetõnek nevezhetõ problémák miatt aztán szinte állandó szóbeli, és egynéhány tettleges összeütközés is történt a nyilas pártagok, és a rendes karhatalmi egységek között (ilyen incidens olvasható például a Varga-interjúban: OSZK TIT DA/014. 48–49.). A nyilasok tulajdonképpen csak a német katonákat tisztelték, de azok egyáltalán nem akartak ilyen formán a magyar belügyekbe avatkozni. A helyzet odáig fajult, hogy Szálasiék külön rendeletben voltak kénytelenek rögzíteni, hogy a különbözõ szervek tagjai kölcsönösen tiszteljék egymást (203400/1944. A Fegyveres Pártszolgálat együttmûködése az állami közbiztonsági szervekkel, lásd: MOL K-775. 4. csomó. VII. tétel.).

6. 3. A Belügyminisztérium VII. Közbiztonsági Osztálya
A BM VII. osztályvezetõje 1944. október 15. napjáig vitéz Király Gyula csendõrezredes volt. Ekkor német-nyilas fogságba kerül, majd 1945-ös szabadulása után „Nyugaton” maradt.
Az osztály fõ feladata most már a közbiztonság felügyeletén kívül – mint tulajdonképpen az összes más karhatalmi szervnek, legalábbis Szálasi elgondolása szerint – elsõsorban a fennálló nyilas rendszer védelme volt. Vajna vallomása szerint a VII. közbiztonsági osztály tulajdonképpen az Államvédelmi Központ utóda lett (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 430. o.).
Amint azt már korábban is említettem, a politikai irányú nyomozások összefogására Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter még 1942-ben hozta létre az Államvédelmi Központot (6290/1942 sz. BM. elnöki osztály valamint 52161/1942 sz. HM. elnöki osztály). Az új szervezet feladata elsõsorban a politikai jellegû nyomozások összehangolása volt. A német megszállást követõen azonban a szervezet jelentõsége lecsökkent, a nyilasok alatt pedig gyakorlatilag megszûnt. A Sztójay-kormány ugyanis újjászervezte a politikai rendõrséget, és külön létrehozta az Állambiztonsági Rendészetet.
A BM VII. közbiztonsági osztálya 1920 óta az államrendészet központjaként mûködött. Az osztály élén mindig magas, általában ezredesi rangú csendõrtiszt állt. A nyilas puccs után az ország egyik legtapasztaltabbnak mondható csendõre, Hajnácskõy László csendõrezredes került az osztály élére. Hajnácskõy kéthetente jelentett Vajnának és Ládaynak, valamint Szálasinak is küldött összefoglaló jelentéseket. Orendyvel rendszeresen és kölcsönösen tájékoztatták egymást a különbözõ nyomozások állásáról. A VII. osztályra futottak be a honvédelmi miniszter által elrendelt razziák eredményei éppúgy, mint a kül- és belföldi híranyagok is (ÁBTL V-146147. Vajna Gábor vallomásából). De a VII. osztály feladata volt például az új fegyverviselési engedélyek kiadása, és az ezzel kapcsolatos vizsgálatok is (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 469. o.)

6. 4. A Belügyminisztérium D alosztálya
Ezt az alosztályt nevezték a Nemzeti Számonkérés Szervezetének – feladata politikai rendészeti tevékenység, felelõsségrevonás, persze tisztán csak politikai alapon, a fennálló nyilas-hungarista rendszer védelme volt – is, ami mind a korabeli, mind pedig a késõbbi idõkben keveredésekhez és félreértésekhez vezetett. Ugyanis az alább tárgyalandó, a Belügyminisztérium VII/d alosztályát jelentõ Nemzeti Számonkérõ Különítményt is nevezték – a Számonkérõk, vagy a Nemzeti Számonkérõ Szervezet vagy Testület elnevezésen túl – a Nemzeti Számonkérés Szervezetének. Sõt, a nyilas Fegyveres Pártszolgálat egyes egységei is nevezték magukat Számonkérõknek. A nyilas politikai rendvédelmi szervek „sokasága”, feladataik, hatásköreik és illetékességük keveredése, egybecsúszása, összemosódása, elhatárolatlansága már a rövid nyilas uralom alatt is sok problémát okozott, de az egyes esetek, szervezetek történetének kibogozása a késõbbiek során – például a népbíróságok elõtt – ha lehet, még nagyobb gondot jelentett.
Ezért a leghelyesebb és legcélravezetõbb véleményem szerint az, ha:
- a Nemzeti Számonkérés Szervezetét a Belügyminisztérium D alosztályának,
- a Nemzeti Számonkérõ Szervezetet, ami a Belügyminisztérium VII/d alosztálya volt, Nemzeti Számonkérõ Különítménynek,
- míg a pártszolgálatosok fegyveres egységeit – hiába hívták magukat Számonkérõknek – pedig Fegyveres Pártszolgálatnak (vagy éppen Fegyveres Nemzetszolgálatnak) hívjuk, bárhogy is nevezték magukat el az egyes különítményeik.

6. 5. Nemzeti Számonkérõ Különítmény
Mint az elõbb azt már említettem, hívták Nemzeti Számonkérõ Szervezetnek, Nemzeti Számonkérés Szervezetének, Nemzeti Számonkérõ Testületnek, de nevezték az egység tagjait egyszerûen Számonkérõknek is. Mint azt az elõbb már megállapítottuk, ez a szervezet volt a Belügyminisztérium VII/d alosztálya.
Már a puccs éjszakáján felvetõdött a gondolat, sõt, Szálasi írásba is adta, hogy a közbiztonsággal foglalkozó szerveket is teljes mértékben át kell alakítani. Ebben a memorandumban szó esett például az Államvédelmi Központ teljes átszervezésérõl és teljes alárendelésérõl a nyilas pártnak és érdekeinek. Ezért Orendy Norbert csendõrezredes október végén engedélyt kapott arra, hogy az ÁVK nyomozó részleg munkájának irányítását átvegye (ÁBTL V-145705. Orendy nyomozati vallomásából. 13.). Felvetõdött az az elképzelés is, hogy tapasztalt csendõrökbõl kellene megszervezni egy külön alakulatot, melynek fõ feladata az új rendszer ellenségeinek felderítése és elfogása lenne, tekintet nélkül arra, hogy civilek-e vagy katonák. Az idõ rövidsége miatt a rendõrség és a csendõrség teljes átszervezésére azonban már nem kerülhetett sor, és elsõsorban a rendõrség esetében, ezt még a szervezeten belül jelenlevõ, alapvetõnek nevezhetõ konzervatív felfogás (ellenállás) is akadályozta (ÁBTL V-130792. 13–14.).

6. 5. 1. A Nemzeti Számonkérõ Különítmény létrejöttének jogi alapjai
Az 1944 októberének vége felé újjászervezett (vagyis immár nyilas – Vajna Gábor október 17-én vette át magát a Belügyminisztériumot) Belügyminisztérium keretein belül jött létre a Nemzeti Számonkérõ Különítmény (Hollós Ervin: Rendõrség, csendõrség, VKF 2. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. 401. o.).
A Belügyminisztérium VII/d alosztályaként mûködõ Számonkérõ Különítmény létrehozását maga Szálasi rendelte el, 1944. november 1. napján (MOL K-775. 1. csomó 235.). A nyomozócsoport így akár 1944. november 1-én hivatalosan is megkezdhette volna mûködését (ÁBTL A-1114. és V-130792.). Elõször azonban a szervezetet kellett létrehozni, felépíteni. Ez viszonylag hamar megtörtént, megállapítható, hogy „de facto” november elsõ felében kezdte meg mûködését az új szervezet. Tagjai közé Orendy – Ferenczy László szavaival élve – „jobboldali szempontból kifogásolhatatlan embereket válogatott össze.” (ÁBTL A-1115. Idézet Ferenczy László csendõr-alezredes 1945-ös vallomásából.) Szintén tényként kezelhetjük, hogy „de jure” a 30782/res. XX-1944 sz. rendelet hozta létre a Nemzeti Számonkérõ Különítményt, 1944. november 20-án.
A rendelkezés azonban jogi hiányosságokban szenvedett, ezért az akkor már Sopronban székelõ Budinszky László igazságügyminiszter hozzáfogott a Különítmény stabil jogi alapjai megteremtéséhez, kidolgozásához. Errõl 1945. február 15-én a következõket írta: „… a nemzeti számonkérõ testület létesítésére és mûködésére is törvényes alapot kívánok teremteni.” (MOL K-775. 1. csomó. 247.)
Nézzük meg közelebbrõl ezt az új jogszabálytervezetet. Ennek az új rendelettervezetnek az alapját a honvédelemrõl szóló 1939. évi II. tc. 141. §-ának 2. bekezdése jelentette, ami a kivételes hatalom körében felhatalmazta a minisztériumot, hogy bizonyos, a törvényhozás körébe tartozó kérdéseket rendeleti úton megvalósítson. Az új rendelet 2. §-a már pontosan meghatározta az NSZK feladatait:
- „1. a) hungarizmus céljai megvalósítását veszélyeztetõ jelenségek figyelemmel kísérése.”
- „1. b) az állam és a közösségellenes bûncselekmények felderítésében való közremûködés.”
A rendelet a továbbiakban kimondta, hogy az (1) bekezdésben meghatározott feladatai megvalósítása során mind polgári, mind katonai személyekkel szemben eljárhat, valamint, hogy a szervezet illetékessége az ország egész területére kiterjed. Az 1945-ös rendelet szerint az NSZK parancsnokára és helyettesére a honvédelmi miniszter a belügyminiszterrel egyetértve tesz javaslatot a Nemzetvezetõnek, aki pedig kinevezi az NSZK vezetõit (MOL K-775. 1. csomó. 231.).
Az NSZK parancsnokát csapatparancsnoki jogkörrel is felruházták (a honvédségnél alapvetõen csak a zászlóaljak vagy az azoknál magasabb egységek vezetõit hatalmazták fel parancsnoki jogkörrel), és ez a hatáskör hadbíráskodási joggal is járt, vagyis a különítmény parancsnoka önállóan is elrendelhetett túszszedést és felkoncolást.
Az 1945-ös rendelet szerint polgári tisztviselõk nem lehettek Számonkérõk. A régi (vagyis az elsõ) rendelettervezet 4. §. 3. szakasza szerint a Számonkérõket, beosztásuktól és rendfokozatuktól függetlenül, havi 50 pengõ pótdíj illette meg (MOL K-775. 1. csomó. 235.). Azonban ezt a rendelkezést a végsõ rendeletszöveg elõkészítése folyamán a miniszterelnök-helyettes, Szõllõsi Jenõ kivetette a tervezetbõl (MOL K-775. 1. csomó. 241.). A pótdíj kérdésében aztán a pénzügyminisztérium állt elõ egy javaslattal. Eszerint differenciált pótdíjazást kellene alkalmazni, vagyis az függjön a beosztástól és a rendfokozattól. Ezen kívül a pótdíjat az NSZK költségvetése szabályozza, így az esetleges késõbbi módosítás nem igényli külön kormányrendelet megalkotását (MOL K-775. 1. csomó. 248.). Ezek után a második, végleges rendeletet a Különítményrõl 1945 februárjában hivatalosan is kihirdették (MOL K-775. I. 1. 1945–24.).

Visszakanyarodva 1944 novemberéhez tehát Vajna Gábor nyilas belügyminiszter Láday István csendõrezredest, belügyi államtitkárt és Orendy Norbert csendõr alezredest (majd ezredest) bízta meg a Különítmény megszervezésével. A szervezet egyértelmûen Vajna belügyminisztériuma alá rendelve mûködött, ez Vajna Gábor népbíróság elõtt tett tanúvallomásából is megállapítható (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 430. o.). Vajna és Orendy még a háború elõttrõl ismerték egymást. A csendõrtiszt már az 1939-es választások idején benzinjegyekkel segítette Vajna kampányát. Orendy ezen kívül a Gestapóval is szoros kapcsolatban állt, ugyanis 1941-tõl folyamatosan informálta Berlint a csendõrnyomozó-központban zajló eseményekrõl, egészen a háború végéig. Az utolsó jelentését a Gestapónak 1945 márciusában tette a Kõszeg melletti fõhadiszállásról (Hollós Ervin: i. m. 404. o.).
Orendy már néhány nap múlva kész tervekkel állt elõ a Nemzeti Számonkérõ Különítmény felállításának menetérõl, felépítésérõl és létszámáról. Vajna, Láday és Szálasi azonban elutasították ezen elõzetes terveket, mivel túl egyszerûnek, a Különítményre vonatkozóan megállapított feladatok elvégzése, teljesítése szempontjából pedig alkalmatlannak ítélték meg azokat. A felsõ vezetés kikötötte még azt is, hogy Orendy egy jóval nagyobb létszámú szervezettel számoljon. Orendy az új instrukciók fényében átdolgozta elképzeléseit. Ezek már elnyerték felettesei tetszését is, persze a döntés Szálasi kezében volt. Annál is inkább, mert Orendy, és így a Különítmény, Ládayn és Vajnán keresztül, vagyis indirekt módon, de az irányítás és ellenõrzés szempontjából mégiscsak közvetlenül Szálasi Ferenchez kapcsolódott (lásd: ÁBTL V-130792. és Hollós Ervin: i. m. 401. o. – 403. o.).
Ládayék tehát több szinten is ellenõrizték a politikai nyomozásokat. Vajna vezetésével többször tartottak úgynevezett közbiztonsági értekezletet a Belügyminisztériumban a csendõrség és a rendõrség kerületi parancsnokainak (ÁBTL V-130792. 14.). Ezen értekezleteken beszélték meg a fontosabb nyomozások állását, a továbbiakban elvégzendõ teendõket, feladatokat, a kiürítéssel, valamint az esetleges szabálytalanságokkal, visszaélésekkel kapcsolatos ügyeket is. Mint például a garázdálkodó nyilas csapatok elleni fellépések vagy eljárások lehetséges menetét, irányát is. Erre példa, hogy Radó Endre csendõrszázados, a Különítmény katonai nyomozó alosztályának vezetõje, az utolsó szó jogán – a Budapesti Népbíróság elõtt – elmondott beszédében felhozta azt is, hogy õ, és az alá rendelt Számonkérõk Pápán a fosztogató nyilasok ellen is nyomoztak (ÁBTL A-1115. 45.).
Ezek mellett, Láday heti jelentéseket készített közvetlenül Szálasinak, melyekbõl egy másolatot kapott a Tábori Biztonsági Szolgálat vezetõje – Finta József altábornagy – is. A nyilasokra, párttagokra, pártszolgálatosokra vonatkozó kompromittáló esetekrõl külön jelentésben kellett beszámolót készítenie Szálasi részére az államtitkárnak (ÁBTL V-1310792. 15.).

6. 5. 2. A Nemzeti Számonkérõ Különítmény szervezeti felépítése
Hogy a Különítmény pontosan mekkora létszámmal mûködött, arra vonatkozólag nincsenek pontos adatok, ugyanis a névsorok is csak töredékesen maradtak fenn, úgyszintén az 1945 után, illetve az 1958-ban és 1959-ben keletkezett rendõrségi iratok alapján sem lehet a teljes névsort pontosan rekonstruálni. Bizonyos adatok alapján (mint például a kiutalt ellátmány, élelmiszer és dohányjegyek, stb. de ez sem teljesen megbízható) valószínûsíthetõ, hogy a Számonkérõk létszámát 21 fõtiszt, és mintegy 300 fõnyi legénység alkotta. Ezt a körülbelüli számot valószínûsítik egyes háború után keletkezett kihallgatási jegyzõkönyvek is (ÁBTL V-130792. és V-145705. valamint V-145795.).
A Különítmény hatáskörébe tartozott mindennemû politikai ügy, tekintet nélkül arra, hogy a vádlott civil, vagy katona volt. A Különítménynek, Szálasi rendelkezésére, azt is ellenõriznie és felügyelnie kellett, hogy a hadbíróságok megfelelõ ítéleteket hozzanak. Ezért a fontosabb politikai pereknél, ahol a nyilasok ellenségeinek ügyeit tárgyalták, mindig jelen voltak. Felmentõ ítélet esetén azonnal õrizetbe vették a törvényszék tagjait, és kivizsgálták az esetet. Ilyen gátlástalan, nyílt és direkt nyomásgyakorlást az igazságszolgáltatásra azóta sem lehetett látni. A Szervezet nyomozói, ösztönzésképpen, kiemelt díjazásban, ezen kívül plusz havi 50 pengõs pótdíjban is részesültek. E pluszjuttatásokat csak – mint fentebb már említettem – az új rendelet kihirdetésekor, 1945 márciusától szüntették, illetve változtatták meg, a Pénzügyminisztérium javaslatára.
Könczey Gyula, majd vitéz Borgóy János csendõrõrnagyok voltak Orendy helyettesei, segédtisztje pedig 1944 novemberétõl 1945 januárjáig Komroday Pál csendõr-fõhadnagy, míg 1945 januárjától áprilisig pedig dr. Perlaky Gyula csendõrszázados. Törzsét hadnagyi és fõhadnagyi rangú csendõrök alkották, Karabélyos Imre pedig a bekerített Budapesten maradt Különítményesek parancsnokává lett kinevezve (lásd errõl bõvebben: Szita Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. Korona Kiadó, Budapest 2002. 258. o.). Vitéz Borgóy János /Nagymajtény, 1898. – Cleveland, 1974./ a Tanácsköztársaság bukása után lépett be a csendõrséghez. Elõször Gyõrött szárnyparancsnok, majd Újvidéken és Marosvásárhelyen nyomozó alosztályvezetõ volt, eztán pedig, 1943-tól Beregszászon osztályparancsnok. 1945-ben „Nyugatra” szökött, majd az Egyesült Államokban telepedett le (közli ezt: Rektor Béla: A Magyar Királyi Csendõrség oknyomozó története. Árpád Könyvkiadó Vállalat, Cleveland–Ohio, USA 1980. 531. o.).
Eléggé egyedien alakult Karabélyos Imre sorsa, pár mondatban tekintsük át életútját. A Ludovika Akadémia elvégzését követõen (1929), rövid katonai szolgálat után került a csendõrség kötelékébe, 1932-ben. Szárnyparancsnok-helyettes, oktatótiszt és szárnyparancsnok volt különbözõ helyeken. 1940 decemberében került a nyomozókhoz, beosztott tisztnek, majd Ungváron a nyomozó alosztály parancsnoka lett. 1944. november elején a Nemzeti Számonkérõ Különítmény nyomozó osztályának parancsnokává nevezték ki, ebben a funkcióban számos zsidó ember meggyilkolásának és katonaszökevények tucatjai felkoncolásának felelõse. A budapesti ostromgyûrûben maradva az I. hadtest parancsnokságánál a tábori rendészeti parancsnoki tisztséget is ellátta. A háború után a kötéltõl való félelmében a végletekig együttmûködött a politikai nyomozókkal, ezért nem végezték ki, sõt, csendõrként való, háborús vagy népellenes bûncselekmény elkövetése miatt el sem marasztalták, hanem 1948. október 30-án fegyverrejtegetésért 10 év fegyházra ítélték. 10 éves büntetését 1 év és 4 hónap után az Igazságügyi Minisztérium félbeszakította. Az állambiztonsági szervek ugyanis beszervezték, és ügynökként (besúgóként) foglalkoztatták. Majd egy 1959. január 7. napján kelt jelentés szerint õrizetbe vételét engedélyezték, mivel „jelentései semmitmondóak”, „ügynöki munkáját nem végzi becsületesen, az nem áll arányban elkövetett cselekményeivel.” (ÁBTL 3.1.9. V-145705. Karabélyos Imre). Ezért 1959 elején indult meg ellene az eljárás a háború alatt elkövetett tetteivel összefüggésben, majd a Budapesti Katonai Bíróság 1959. július 23-án kelt ítéletével halálra ítélte és felakasztották (Budapesti Katonai Bíróság B.I. 850/1959. – 1959. július 23.).

A nyomozócsoport (nyomozóosztály) több alosztályból, úgymint a katonai nyomozó alosztályból, az ipari nyomozó alosztályból, a politikai nyomozó alosztályból és a közönséges bûncselekmények és hivatali visszaélések alosztályából állt.
A nyomozócsoport élén, 1944 novemberében Könczey Gyula állt, majd õt Karabélyos Imre csendõrõrnagy váltotta fel 1944. karácsonyáig. Karácsony után, amikor Karabélyos a budapesti ostromgyûrûben maradt különítmény parancsnokának lett kinevezve, Könczey újra a nyomozócsoport élére került (ÁBTL V-145705. Karabélyos Imre 1959-es vallomásából.).
A katonai nyomozó alosztály vezetõje dr. Radó Endre csendõrszázados, az alosztály létszáma pedig 50 – 70 fõ volt. Fõként a baloldaliak, kommunisták, partizánok ellen folytattak nyomozásokat. A katonai alosztály elsõ feladatául kapta az 1. hadsereg parancsnoka, Miklós Béla vezérezredes politikai tevékenységének a kivizsgálását. Mivel Miklós iránt a német SD és a Gestapo is érdeklõdött, így a nyomozásba – tanácsadói minõségben – a német biztonsági és rendészeti szervek is bekapcsolódtak. A katonai alosztály legnagyobb sikere a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának felderítése és felszámolása volt. Az MNFFB élén Bajcsy-Zsilinszky Endre állt, míg a mozgalom katonai vezérkarát Kiss János altábornagy vezette. Dr. Radó Endre (Kassa, 1913. november 5. – Budapest, 1946. június 18.) 1937-ben jogi doktorátust szerzett, majd 1939-ben lépett be a rendõrséghez, 1941 júniusától pedig csendõr. 1942 júliusában lett felsõvisói szárnyparancsnok, 1943-ban Szilágysomlyón, majd ezután Kézdivásárhelyen szolgált. 1944. január 15-tõl Budapesten a csendõr híradószárny parancsnoka, ekkor már csendõr százados. 1944. október 15. után a Nemzeti Számonkérés Szervezete katonai nyomozó alosztályának lett a parancsnoka, a Kiss János altábornagy és társai elleni nyomozás vezetõje. Radó századostól származik az a nézet, miszerint „a verés a rendõri nyomozás eszköze”. A Számonkérõket egyébként német Gestapós tisztek is segítették, mind a nyomozati, mind pedig az alkalmazandó kínvallatói módszerek kialakításában. Például 1944 decemberére már minden alosztálynak volt saját villanyozó készüléke (ÁBTL A-1115. 48.). A Budapesti Népbíróság dr. Radót 1946. május 9-én halálra ítélte, majd felakasztották.
Az ipari nyomozó alosztály vezetõje Csergõ András csendõrszázados, az alosztály létszáma pedig 25 – 30 fõ volt. Csergõ helyettesei dr. Demeter Zoltán csendõrfõhadnagy, Dienes Gyula csendõrfõhadnagy és Mendelényi Miklós voltak (ÁBTL A-1114. 221. és A-1115. 13.). Az alosztály egyik legnagyobb szabású akciója a rózsadombi barlang felszámolása volt. Csergõ és Radó alosztálya egyesült erõvel rajtaütött egy elhagyott bunkeren a Rózsadomb oldalában, ahol mintegy 100–120 szökött katona és munkaszolgálatos rejtõzött el (ÁBTL V-103725. 28. és 39.).
A politikai nyomozó alosztály vezetõje Balassa Bálint csendõrfõhadnagy, az alosztály létszáma pedig 25 – 30 fõ volt. Balassáék számolták fel a Szovjetunió Barátainak Magyarországi Egyesületét és a Magyar Diákok Nemzeti Szabadságfrontja nevû szervezetet is.
A közönséges bûncselekmények és hivatali visszaélések alosztály vezetõje Solymosi Miklós csendõrfõhadnagy, helyettese pedig Szabó Miklós csendõrzászlós volt. Az alosztály létszáma több tucatnyi lehetett, pontos adatok itt sem állnak rendelkezésre (ÁBTL A-1114. 221. és A-1115. 13.).

Felállítottak a nyomozóosztályon kívül még 1 rohamszázadot, valamint 1 felderítõ és 1 mûszaki felderítõ osztályt (Szita Szabolcs: i. m. 258. o. – 259. o.). Ehhez a különleges felderítõ osztályhoz tartozott egy lehallgató mûszaki csoport is.
A rohamszázad vezetõje Nagy Zsombor csendõrszázados, a rohamszázad létszáma pedig mintegy 120 – 150 fõ volt. A 4 szakaszból álló század csak könnyûfegyverzettel rendelkezett. Egyes források szerint Nagy Zsombor 1945 februárjában már az egyetemi rohamzászlóalj parancsnoka volt, és a február 11-i kitörés alkalmával esett el (lásd errõl Rektor Béla: i. m. 285. o.).
A felderítõ osztály parancsnoka karácsonyig Réti Imre volt, majd egy Bánpataki nevezetû személy, akirõl csak annyi tudható biztosan, hogy benne a nyilasok kevésbé bíztak, mint elõdjében, ami pedig a felderítõ osztály munkájára is rányomta a bélyegét (ÁBTL V-145705. Karabélyos Imre 1959-es vallomásából.).
A lehallgató mûszaki csoport vezetõje Hídvégi István detektívfelügyelõ volt. Az egységet a volt Horthysta mûszaki csoport nyilasokkal szimpatizáló tagjaiból alakították meg. A lehallgatócsoport fõ feladata a rádió- és telefonlehallgatás, valamint a nyomozások sikere érdekében poloskák telepítése volt. Szálasi védelme érdekében lehallgatták többek között Imrédy Bélát, Rátz Jenõt, Endre Lászlót, Baky Lászlót, Otto Winkelmann SS-Obergruppenführert és Hans-Ulrich Geschke SS-Standartenführert is. Lásd: Karsai László – Molnár Judit: Az Endre–Baky–Jaross per. Cserépfalvi, Budapest 1994. 386. o. Erre azonban már a németek is léptek. A Winkelmann törzséhez tartozó Krumholz õrnagy felszólította a nyilas vezetõket, hogy mérsékeljék az ilyen jellegû „atrocitásokat”. Így aztán a továbbiakban az NSZK nem gyûjtött adatokat a megszálló német rendészeti és biztonsági szervekrõl. Lásd: Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon. 1944. október 16. – 1945. április 4. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1974. 123. o.

1944 novemberében vagy 1945 januárjában még egy rohamszázadot (csendõrszázadot, ami létszámát tekintve inkább rohamzászlóaljnak felelt meg) is megszerveztek, melynek parancsnoka Szathmáry Károly csendõrszázados lett, de itt a felállítás idõpontja, és az alakulat megnevezése is kérdéses a hiányosan fennmaradt dokumentáció miatt (Szakály Sándor: i. m. 109. o. valamint 167. o. – 168. o.). Felállításra került egy gazdasági hivatal is, 1945. március 15. napjával (MOL K-164. 1945. 156.). A hivatalokban, gyárakban, üzemekben és kocsmákban, a nem katonai személyek ellen folytatott nyomozásokat a közéleti és politikai osztály (az osztályt dr. Balassa Bálint csendõrfõhadnagy vezette) végezte. Munkájukat segítette a nagyszámú feljelentés, valamint a kiterjedt besúgó hálózat is. Ennek gerincét a házmesterek, postások és kalauzok alkották. A házmesterek meglehetõsen pontos és naprakész lakónyilvántartása, valamint éles szeme rendkívül fontos segítség volt a nyilasoknak.
A Számonkérõ Szervezet nyomozóinak (legénységének) száma összességében 300 fõ körül mozgott. Többségük kipróbált, erõsen jobboldali beállítottságú, nyilas érzelmû csendõrtiszt volt, fõleg hadnagyi, fõhadnagyi és századosi rangban. Szinte valamennyien részt vettek a korábbi évek baloldali és kommunistaellenes nyílt nyomozásaiban valamilyen nyomozóalosztálynál. 1945 februárjában aztán egy újabb alosztályt kellett felállítani a különbözõ nyilas csoportok és egyének egymás elleni feljelentéseinek kivizsgálására. Ezen ügyek többsége az elrabolt zsidó vagyon „elosztásánál” keletkezett nézeteltérésekre vezethetõ vissza (Hollós Ervin: i. m. 401. o.).

6. 5. 3. A Nemzeti Számonkérõ Különítmény mûködése
A Szervezet törzsének és nyomozó osztályának székhelye eleinte Budapesten, a Naphegy tér 2. szám alatti laktanyában volt. Aztán a késõ õsz folyamán lefoglalták a Margit körúti katonai börtön egy részét, majd hamarosan az egészét is. Az ipari alosztály székhelye a Tigris utca 10. szám alatt, míg a rohamszázadé az Orvos utca 11. szám alatt volt (ÁBTL V-145705/1. 320.).
A szervezet létszáma, és ezzel párhuzamosan az õrizetesek száma is egyre nõtt. A Számonkérõk elsõsorban a kommunistákra, zsidókra, katonaszökevényekre, katonai és polgári menekültekre, valamint a partizánokra, de még mindezek hozzátartozóira is vadásztak. Letartóztatták például a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének és a Magyar Építõmunkások Országos Szövetségének teljes vezérkarát, majd a nyomozások, kihallgatások, és kínvallatások eredményeként utóbb több vezetõt Sopronkõhidán kivégeztek. Így került az NSZK börtönébe Pesti Barnabás, Pataki István, Kreutz Róbert (õket Bajcsy-Zsilinszkyvel együtt akasztották fel), Berecz-Braun Bertalan és Szikra Sándorné is, akit az NSZK polgári ruhás nyomozói egy rajtaütés során tartóztattak le (ÁBTL V-145705. Szikra Sándorné vallomásából).
A feljelentések, a besúgások és az árulások miatt számos antifasiszta ellenállót vagy szimpatizánst fogtak el a Szervezet nyomozói. Tartsay Vilmos, Kiss János, Szombathelyi Ferenc, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Utassy Loránd, Hardy Kálmán, Zimányi Tibor, Horváth János, valamint számos szakszervezeti vezetõ is a Nemzeti Számonkérés börtöneibe, kínzókamráiba került (Szita Szabolcs: i. m. 260. o. – 263. o.). A Miklós Béla-ügy nyomán letartóztatták többek között Békeffi Gábort, Mindszenty József esztergomi érseket és Kabók Lajos szociáldemokrata képviselõt is. Békeffit 1944. november 4-én fogták el, zsidókat bújtatott, de maga is hamis papírokkal bujkált. A konferanszié karját három helyen törték el a csendõrök a vallatások alkalmával (ÁBTL A-1115. Békeffi és Jónás Pál vallomása), míg Kabók Lajos szociáldemokrata politikust a kínvallatások után végül a Vígszínház elõtt akasztották fel.
A Különítményesek látókörébe kerülni, majd börtöneibe bekerülni pedig nagyon gyorsan lehetett. Senki sem érezhette magát biztonságban. Például Antal István, volt minisztert azért tartóztatták le, mert bíráló kijelentéseket tett Szálasi szellemi képességeit illetõen, és csak pár nap múlva engedték szabadon. De még a híres Jávor Pál színészt is letartóztatták.
A kihallgatások, az információszerzés eszközei rendkívül brutálisak voltak. A talpalás, az áramozás, a fejre húzott tormászsák, a „medvetáncoltatás”, az „egyszerû” verés vagy pofozás és a bikacsök szinte valamennyi kihallgatás állandó része lett (ÁBTL A-1114. és A-1115.).
A „tormázás” különösen kegyetlen módszer volt a kihallgatott szóra bírására. Egy zsákba tormát reszeltek, majd a zsákot a kihallgatott fejére húzták, a zsák száját a kínvallatott nyakánál megkötötték és gyakran fojtogatni is kezdték. A fojtogatás és a szájat, szemet, orrot és torkot is csípõ, maró tormaszag együttes hatására a kihallgatott percek alatt elájult. Ha nem vallott, vízzel fellocsolták, és újra kezdték a kihallgatást.
Senkit sem kíméltek, még a terhes nõk esetében is alkalmazták például a villanyozó-készüléket (ÁBTL V-145705. Pénzes Gézáné vallomása), amit moszkvai rádiónak neveztek, mert a kommunisták kínvallatásánál megtudhatták vele az áldozattól a „moszkvai híreket”. A Különítményesek sokat tanultak kínvallatás terén (is) a félelmetes hírû Gestapotól. (A Geheimstaatspolizei, a német titkosrendõrség vallatási módszereirõl bõvebben lásd Brian Innes: A kínzás és kínvallatás története. Brown Packaging Books Ltd. 1998. Canissa Kiadó, Nagykanizsa. 163. o. – 166. o.)
Geheime Staatspolizei – Titkos Államrendõrség. 1936-ban összevonták a Gestapót a Kripóval (Kriminalpolizei – Bûnügyi Rendõrség), így létrejött a SiPo (Sicherheitspolizei – Titkosrendõrség). 1939-ben a SiPót egyesítették az SD-vel (Sicherheitsdienst – Biztonsági Szolgálat vagy Hírszerzés) RSHA néven (Reichssicherheitshauptamt – Birodalmi Biztonsági Fõhivatal). Az RSHA vezetõje Reinhard Heydrich Obergruppenführer lett, és az õ közvetlen fõnöke volt Himmler. A Fõhivatal hét hivatalra (Amt) tagozódott. Ezek egyike lett a Gestapo, melynek vezetésével Heinrich Müller Gruppenführert bízták meg, aki az összeomlásig töltötte be a posztot. A Gestapo legfõbb feladata a partizánok, kommunisták, ellenállók, zsidók és egyéb nemkívánatosnak nyilvánított személyek összegyûjtése és koncentrációs táborba küldése volt.

A Különítményesek az általuk kivizsgált ügyeket letárgyalásra általában – elsõsorban az 1939. évi II. tc. alapján – a Vezérkari Fõnök (VKF) III. különbíróságának adták át, ezt a rögtönítélõ bíróságot dr. Dominich Vilmos hadbíró vezette. Mind Dominich, mind pedig beosztottjai nagyszámú halálos ítéleteket hoztak, amit késõbb, már a háború után azzal magyaráztak, hogy féltek a Számonkérõktõl.

A hadi helyzet állandó és gyors romlása miatt 1944 decemberében a Szervezet nyomozóinak többségét Gyõr, Kapuvár, Sopron és Vép környékére telepítették ki. De belügyminiszteri utasításra – a rend fenntartása végett – egy Számonkérõ csoportnak a fõvárosban kellett maradnia. 1944. december 24-én, az ostromgyûrû bezárulásának a napján, Budapesten mintegy 100 fõ, nagyrészt nõtlen csendõr és nyomozó maradt Karabélyos Imre csendõrõrnagy közvetlen parancsnoksága alatt, aki egyben a budapesti I. hadtest tábori rendészetének a parancsnoka is volt (Szita Szabolcs: i. m. 265. o.).
A fennmaradt adatok alapján mindössze 4 tiszt maradt az NSZK kötelékébõl az ostromlott fõvárosban: Csergõ és Nagy csendõrszázadosok, Balassa csendõrfõhadnagy és Ághy Zoltán csendõrhadnagy, aki egyébként – ritka kivételként – az elsõ vonalakban harcolt, és hamar elesett. Balassa szerint 23 csendõrnyomozó és 1 karhatalmi század (Selymessy Miklós csendõrfõhadnagy parancsnoksága alatt) maradt Budapesten, de ennek a tagjai azonban nem Számonkérõk voltak (ÁBTL V-145705. Balassa Bálint vallomása). A fõvárosban maradt Számonkérõk a foglyaikat a Margit körúti fogházból a Fõ utcai fogházba szállították át, míg székhelyük a Belügyminisztérium várbeli épületébe költözött. A Számonkérõk 1944. december 25-én költöztek fel az akkor még biztonságos Várba (ÁBTL V-145705. Balassa Bálint vallomása). Azonban az ostromgyûrû szorításával a Számonkérõk végül az épület második pincesorából nyíló kazánházba szorultak vissza, de a tiszti állomány szállása nem itt volt (ÁBTL V-145705/1. 321.). Karabélyos a körülzárt Budapesten elsõsorban is nyomozást folytatatott a „Vörös Brigád” és a XIV/2. számú KISKA alakulat ellen. Az alakulat több tagját megkínozták és kivégezték, így Braun Évát és Révai Ferencet is. A Számonkérõk ekkor már különösen kegyetlen módokon folytatták le a kihallgatásokat (ÁBTL V-145705. Ághy Zoltán csendõrõrnagy vallomása. Vádirat Karabélyos Imre ellen. 1959. február 27.).

A Különítmény, ami szorosan együttmûködött a Gestapo, a SiPo (Sicherheitspolizei – Biztonsági /Titkos/ Rendõrség) és az SD (Sicherheitsdienst – Biztonsági Szolgálat) embereivel, még 1945 januárjában is teljes erõbedobással mûködött. Az NSZK budapesti csoportja és az SD között az összekötõ a magyarul is jól beszélõ Dománszky Antal SS-Obersturmführer volt, de mellette, mint hivatalos tolmács Sziránkó Géza teljesített szolgálatot. A beosztás szerint a Különítményesek három napot a frontvonalban, majd három napot pihenéssel tölthettek. Mivel azonban az elsõ vonalbeli harc soraikban mind több veszteséget okozott, az NSZK január elején már valóban csak rendészeti és karhatalmi feladatokkal foglalkozott.

A letartóztatottakat a vár egyik pincéjében õrizték. Felettük, a Testnevelési Fõiskolán mûködött a tábori bíróság, ami még január végén is ítélkezett.
Egyébiránt, a körbezárt Budapesten, 1944 telén a magyar csapatokra való illetékességgel egy „rendes” tábori bíróság is mûködött, dr. Kovács Zoltán hadbíró százados vezetésével. Kovács 1945 januárjának közepén egész hivatalával együtt a szovjetekhez szökött.
1945. január 10-én a Számonkérõknek körülbelül 150 foglyuk volt. Közülük mintegy 60 fõt a Radetzky-laktanyában székelõ Halálfejes Légiónak adtak át, ezeket a légiósok mind lemészárolták. A többieket a Budai Várba szállították, ahol a királyi palota úgynevezett ezüstkamra-folyosóján, a palackraktárban õrizték õket (ÁBTL A-1124. Holecska Tibor vallomása). Ebben az idõszakban – fõleg Pest eleste után – már a helyszíni felkoncolás volt a Számonkérõk gyakorlata, a kihallgatásokkal, pláne a nyomozásokkal nem sokat veszõdtek. Az utolsó kivégzésekre 1945. január 19. és 21. között került sor. Az ostrom alatt a Szervezet által kivégzettek száma meghaladta a 200 fõt (Szita Szabolcs: i. m. 266. o.).
A magyarokból álló Halálfejes Légió harccsoportot dr. Ney Károly SS õrnagy 1944. október 20-án szervezte meg a Waffen SS-en belül. Tagjai általában egyszerû munkások, bányászok stb. voltak. A nyilas pártszolgálathoz hasonló kegyetlenséggel jártak el az elfogott partizánokkal, katonaszökevényekkel, hadifoglyokkal, kommunistákkal, zsidókkal, stb. A harccsoport a német Waffen SS alakulatokhoz hasonlította magát, de persze messze állt attól a szinttõl. A harcértékük a felfegyverzett nyilas pártszolgálatosokhoz hasonlóan vajmi kevés volt. Tulajdonképpen a Légiót is csak a rendfenntartásban lehetett eredményesen felhasználni, mert a polgári lakossággal szemben kíméletlen brutalitást tanúsítottak.

A Szilárdy Gyula csendõrezredes parancsnoksága alatt álló – a Budapest védelmében részt vevõ – öt teljes csendõrzászlóalj (a galántai, a zilahi, a székelyudvarhelyi, a besztercei és a pécsi) is besegített a Különítményesek munkájába. Razziáztak a zsidók, katonaszökevények, kommunisták, partizánok ellen, mint például az „Üvegház” elleni, 1944. december 4. napi csendõrrazzia során is. A kitörést, illetve az ostromot túlélõ Számonkérõk és csendõrök a Vörös Hadsereg fogságába estek. A kitörõk közül csupán 11 magyar érte el a német vonalakat. Közöttük mindössze egy csendõr, Komár Andor hadnagy volt (Rektor Béla: i. m. 285. o.). A parancsnok, Karabélyos Imre februárban már nem gondolt az embereire, hanem saját túlélésén munkálkodott. A Vár egyik óvóhelyére húzódott be, és tanúkat próbált szerezni „embermentõ” tevékenységének bizonyítására, valamint papírokat a „betegségérõl” (ÁBTL V-145705. Karabélyos Imre vallomása). Szilárdy csendõrezredes – aki a fõváros ostroma elõtt, 1944-ben a debreceni VI. csendõrkerület parancsnoka volt – az ostrom után szovjet fogságba esett. A Szovjetunió kiadta Magyarországnak, ahol háborús és népellenes bûnök miatt Debrecenben felakasztották.

A Budapestrõl történt kitelepülést követõen a minisztériumokat és azok osztályait az ország különbözõ vidéki – természetesen a Nyugat-Dunántúlnak a határhoz közel fekvõ – városaiban helyezték el. A Belügyminisztérium VII. osztálya Sárváron kapott helyet. A Számonkérõk nyomozóit Gyõr, Kapuvár, Sopron és a Szombathelytõl öt kilométerre fekvõ Vép környékére telepítették ki.
A gyõri különítmény nyilvántartásba felvételi dátuma 1945. január 7. napja, parancsnoka pedig Bárány István alhadnagy volt (MOL K-164. NSZSZ 16–21.). A gyõri különítmény feladata szintén a katonaszökevények, partizánok, baloldaliak, kommunisták és bujkáló zsidók felkutatása lett. Tucatszámra történtek kivégzések, felkoncolások. Hivatalos iratokban az „elintézve” szóval jelölték, ha kivégzés történt (ÁBTL V-38964. 7.).
Kapuváron Szombathelyi Lajos csendõrzászlós parancsnoksága alatt két tiszt és 30 nyomozó rendezkedett be. Míg Vépre a teljes katonai alosztály kitelepült, addig – a nyomozókat megosztva elhelyezve – Gyõrbe, Kapuvárra és Sopronba a közéleti és politikai osztály.

A Számonkérõk hivatalos kirendeltségeket állítottak fel Csornán, Gyõrben, Nagykanizsán, Sárváron, Sopronban és Veszprémben, de még a rövid idõre visszafoglalt Székesfehérváron és Tatán is (MOL K-164. 15. és 31.). A gyõri kirendeltség parancsnoka 1944 decemberében Binder Gusztáv volt, de azután õ 1945 februárjában áttelepült Sopronba (ÁBTL V-145975. Major János vallomása 1959. május 4-én.). Báró Strahlendorf Gyula vallomása szerint 1945 februárjában az NSZK Gyõr megyei parancsnoka Weinhoffer Jenõ volt, de a zsidók kivégzésére rendszerint egy Demeter nevû csendõrfõhadnagy adta ki a parancsot.
A vidékre vonult alakulatok szó szerint terrorizálták a lakosságot a nyilas bandákkal együttmûködve. Például 1945. január közepén a Nemzeti Számonkérõ Szervezet egy alakulata elfoglalta a péti csendõrlaktanyát. Így a környéken rejtõzködõ katonaszökevények és a bevonulási parancsot megtagadók valamint az egyéb gyanúsítható személyek, például a kommunisták is súlyos helyzetbe kerültek. A péti csendõrlaktanyában õrizték például néhány napig Schvoj Lajos székesfehérvári püspököt is, és innét vitték tovább nyugat felé.
1945. január 28-án Szilasbalháson három magyar katonaszökevényt nyilvánosan felakasztottak a Szervezet emberei. Február elején Székesfehérvárról a pétfürdõi csendõrlaktanyában állomásozó Számonkérõ Szervezet csendõr osztagának parancsnokságára szállították (parancsnok Botond István csendõrszázados, parancsnok-helyettes Kozma István, erre vonatkozólag lásd: Szita Szabolcs: i. m. 190. o.) a székesfehérvári kommunista pártszervezet elnökét, dr. Benke Ferencet, akit hosszas kínvallatás után a közeli akácosban fõbelõttek. Benke sírja a mai napig ismeretlen. Február végén a székesfehérvári nyilas pártszolgálat kb. százfõnyi cigányt szállított Várpalotára, akik mellé bezárták három várpalotai cigány család kb. 14 tagját is. Másnap a helyi csendõrök és nyilas pártszolgálat tagjai erõdítési munkák ürügyén az Inota felé esõ Grábler tóhoz hajtották a cigány férfiakat, akiket ott halomra lõttek. Az esti órákban a cigányasszonyokat és gyerekeket is a tömegsírhoz hajtották, belekergették õket a holttestekkel teli árokba, és õket is mind agyonlõtték. Sajnos 1945 elején az ilyen események tucatjai játszódtak le a Dunántúlon. Csak a Számonkérõk által kivégzettek száma elérte a százas nagyságrendet (ÁBTL V-65495. illetve lásd még ide a Gyõri Munkás 1946. február 28. valamint március 6. napi számait).
A letartóztatottak esetében a legtöbbször már nem folytattak semmilyen eljárást, helyben kivégezték õket. A kivégzések egy része nyilvánosan, elrettentés gyanánt történt. Körmenden például három Jehova Tanújával végeztek a Számonkérõk. A 22 éves Zsondor Jánost, a 23 éves Szabó Bertalant és a 34 éves Hõnisch Antalt azért végezték ki, mert azok – a hitük szerint – megtagadták a katonai szolgálatot (lásd: Jehova Tanúi évkönyve, 1996. New York, 1996. 94. o.). Sárváron hasonló okból végezték ki a 20 éves Deli Lajost. Tetemét egy napig a fõtéren felállított akasztófán hagyták a csendõrök. (lásd: Vas Megyei Levéltár, Sárvár Nagyközség iratai 1945–1946. Sárvári halotti anyakönyv 1945. 66. sz.)
Nyilvános kivégzések történtek még Balatonalmádiban, Keszthelyen, Kisbéren, Nagykanizsán, Siófokon, Szentivánfán, Székesfehérváron, Tapolcán és Veszprémben is.
A Számonkérõk egyik utolsó hazai akciója Horváth Béla ezredes és báró Vécsey Egon alezredes letartóztatása volt. A két tiszt 1945 januárjában a kõszegi katonai reáliskolába áttelepült honvédelmi minisztériumban dolgozott. Orendy utasítására tartóztatták le õket, mert nyilvánosan vállalták azt a véleményüket, hogy a háború elveszett. Azonban a katonai szervezkedés vádját az ügyész a második kihallgatás után kénytelen volt ejteni.
Az orosz elõrenyomulás, a hadihelyzet alakulása azonban 1945. március végére a Számonkérés embereit is Magyarország elhagyására kényszeríttette. A kiürítés során, a börtönökben õrzött rabokat gyalogmenetben, erõs csendõri kísérettel indították útnak a Harmadik Birodalom belsejébe. Aki szökést kísérelt meg, azt a rajtakapás helyszínén agyonlõtték. Ez lett a sorsa például Farkas Imre tartalékos zászlósnak és Gombocz Zoltán kereskedõnek is. Maguk a Számonkérõk 1945. március 29-én, Bozsok községnél, az Irottkõ lábánál hagyták el Magyarországot. Orendyék Salzburgban és környékén rendezkedtek be. Orendy utolsó megbeszélését Vajna belügyminiszterrel 1945. május 2. napján tartotta. Ekkor egy 1945. áprilisi, Linz környéki Szálasi-ellenes legitimista szervezkedésrõl számolt be Orendy a felettesének, valamint egyeztettek a Bajorországba történõ továbbtelepülésrõl is. A Nemzeti Számonkérõ Különítményt végül az 1945. május 2. napi megbeszélést követõ napokban, a bajorországi Harback faluban oszlatták fel hivatalosan (Rektor Béla: i. m. 287. o.).

Az elmenekült nyilasok és egyéb háborús bûnösök felderítésére az amerikai hadsereg külön egységet állított fel a magyar származású Himler Márton vezetésével. Himler egyik legnagyobb segítsége a magyar háborús bûnösök felderítésében Sombor-Schweinitzer József és néhány egykori detektívje volt. A háború után a Nemzeti Számonkérõ Szervezet tagjait is kiadták a Szövetségesek Magyarországnak. Sokukat – így Balassa Bálintot, vagy Radó Endrét – halálra, míg másokat fegyházbüntetésre vagy kényszermunkára ítéltek (ÁBTL A-1115.). Voltak azonban olyanok, akik 1945-ben nyugaton maradtak, illetve eltûntek a francia megszállási zónában. Tudniillik Magyarország és Franciaország között nem volt hadiállapot, mivel egyik ország sem üzent hadat a másiknak. A két ország között kiadatási egyezmény sem létezett. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy sok nyilas további sorsáról semmit sem tudunk. Például Dominich hadbíró 1945 utáni sorsa szinte teljesen ismeretlen, míg Szathmáry Károly pedig Torontóban hunyt el, 1985-ben. Dominich (1904–?) esete tipikusnak is nevezhetõ, a hadbírót 1945-ben az amerikaiak letartóztatták, majd a kufsteini várbörtönben tartották fogva. Késõbb Kufsteint és környékét a franciák szállták meg. Mivel azonban Magyarország és Franciaország között nem volt hadiállapot, Dominich elkerülte a kiadatást. Szabadon engedése után feltételezhetõleg Argentínába szökött, és élete végéig kapcsolatot tartott fenn Gömbös Ernõvel.
Az 1960-as és 1970-es években a belügyminisztérium illetékes fõcsoportfõnöksége rendszeresen készített összesítéseket arról, hogy az egyes megyékben – településekre lebontva – pontosan hány egykori detektív, csendõr, volksbundista, SS-katona, nyilas párttag, illetve pártszolgálatos él. Ezek az összesítõk az adott személy adatain kívül rövid összefoglalót is tartalmaznak a megfigyeltrõl, például egy volt csendõr esetében arról, hogy mikor, mely egységnél szolgált. Ezekbõl az összesítésekbõl lehet tudni, hogy akkoriban alig kéttucatnyi, egykori Számonkérõ élt Magyarországon (ÁBTL A-969/1–8.).
Ugyanakkor sporadikus információkból arról értesülhetünk, hogy az egymással kutya-macska barátságban lévõ csendõr és nyilas emigráció saját körein belül tovább éltette az 1944 és 1945 közötti magyar (nyilas) viszonyokat, vagyis ennek megfelelõen továbbra is mûködött (!) például a Nemzeti Számonkérõ Szék. (Lásd ide Lebovits Imre: Almásy Tibor 1913–2005. Új Élet, 2005. március 15. 2. o.) Az embermentõ Almásy Tibor, volt magyar királyi fõhadnagyot 1988-ban, a Kanadában (Montrealban és Torontóban) székelõ Számonkérõ Szék Büntetõ Bírósága dr. Dénes József hadbíró százados vezetésével kötél általi halálra ítélte! A végzést Almásy kezébe adták, átvételi elismervény ellenében. Idézi ezt Kovács Tamás: A Nemzeti Számonkérõ Különítmény. Múltunk 2006/3. 100. o. Ebbe a fejezetbe Kovács mûve részben bele lett dolgozva.

6. 6. Állambiztonsági Rendészet
1944. október 17-én újjászervezték az Állambiztonsági Rendészetet, azaz a magyar Gestapót. A Hain Péter vezette szervezet tevékenysége a németek és nyilasok minden rendû és rangú ellenfelére kiterjedt.
A nyilas puccs után Hain Péter és a vele együtt – még az év nyarán – eltávolított emberek visszakerültek az Állambiztonsági Rendészet kötelékébe. Újbóli kinevezésüket egyértelmûen Vajna Gábornak köszönhették.
Hain 1944. október 15. után átszervezte a Rendészetet. Létrehozta az elnöki osztályt, dr. Kotsis Árpád vezetése alatt. A személyzeti ügyek vezetését dr. Antal István fõfelügyelõre bízta. A bizalmi ügyek újból dr. Versényi János hatáskörébe kerültek. A politikai nyomozócsoport vezetõje dr. Wayand Tibor lett, alosztályvezetõi pedig Cser István, vitéz Paál Károly, Bödõ Károly és dr. Körmendy Sándor lettek. A zsidó ügyek újfent dr. Koltay László hatáskörébe kerültek, aki Kovarcz Emillel és a Melinda szállodában székelõ német biztonsági szervek munkatársaival épített ki szoros munkakapcsolatot (BFL – XXIV: 4. a 1. Magyar Államrendõrség Budapesti Fõkapitányság Politikai Rendészeti Osztály iratai 1944-1946.).
Dr. Wayand Tibor 1945 májusában, a dél-bajorországi Ramsdorfban esett hadifogságba, majd 1945. november 14-én az amerikai hadsereg kémelhárítása letartóztatta. Wayand mindvégig nagyon együttmûködõnek mutatkozott. Még e hónapban a magyar hatóságok háborús bûnösként kikérték és a Politikai Rendészeti Osztály vizsgálati fogdájába szállították. Wayand itt is készséggel együttmûködött a PRO, majd az Államvédelmi Osztály (ÁVO) vezetõivel, és a kéréseknek eleget téve kellõ bizonyítékot szolgáltatott több háborús bûnös ellen is. 1946. november 19-én a Budapesti Népbíróság az enyhítõ körülményekre – a megbánás, a nyomozóhatósággal való együttmûködés – is figyelemmel, elõször életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte. Wayand további együttmûködése fejében ígéretet kapott az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) vezetésétõl ügyének kedvezõ elbírálására. Az ÁVH-ért felelõs pártvezetõk – minden bizonnyal a személyes bosszú által is vezérelve – azonban másként döntöttek. 1949. április 23-án a Népbíróságok Országos Tanácsa – kegyelmi kérvényét elutasítva – kötél általi halálra ítélte. A jogerõs ítéletet egy héten belül végrehajtották.

Hain Péter a nyilas pártban rendszeresített birgelicsizmában és nyilas karszalaggal jelent meg a svábhegyi központban, 1944. október 15. napján. Elsõk között foganatosította Szálasi azon intézkedését, amely a tradicionális, „kolléga” megszólítás helyett a „testvér”, hivatalos köszöntésként pedig a „Kitartás! Éljen Szálasi!” formulát tette kötelezõvé. Hain egy olyan Rendészetet képzelt el, amely szabad kezet és elsõbbséget kap mindennemû politikai ügy nyomozásában. Elgondolása azonban eleve kudarcra volt ítélve. Konkurens szervezetként ott volt például a Nemzeti Számonkérõ Különítmény, mely számos látványos eredményt ért el, például a Nemzeti Számonkérõ Különítmény fegyveresen számolta fel a háború-, náci- és nyilasellenes Fürjes–Nagy csoportot a Ludovika Akadémián, vagy a MÁVAG gyár ellenállócsoportját és a már említett Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságát is.
Hain tehát újból kénytelen volt belekeveredni egy bonyolult – ekkor már a nyilas mozgalmon belüli – politikai harcba. Újfent voltak elkötelezett támogatói, természetesen elsõsorban német részrõl, de ismét lettek ádáz ellenségei is. Újbóli bukását valószínûleg csak a háború elvesztése akadályozta meg.

Hainék visszatérését követõen újból megindultak a nagyarányú õrizetbe vételek és letartóztatások. A svábhegyi cellák ismét megteltek, a fogdaként használt szobák zsúfolásig tele lettek letartóztatottakkal, elõfordult, hogy az õrizetesek a végén már leülni sem tudtak. A detektíveknek sem a kihallgatási módszerük, sem pedig a brutalitásuk nem különbözött a Számonkérõk embereiétõl (ÁBTL V-77426/b.). Az Állambiztonsági Rendészet feladatai közé tartozott elsõsorban a katonaszökevények és a bujkáló zsidók elfogása. Gera Zoltán elrendelte, hogy a nyilas pártszolgálatosok által letartóztatott embereket minden esetben át kell adni az Állambiztonsági Rendészetnek.
Hainék egyik legsikeresebb akciójának Kállay Miklós korábbi miniszterelnök elfogása nevezhetõ, aki a megszállás után a török nagykövetségre menekült. Innen végül önként jött ki, és adta fel magát Hain embereinek. A sikeres akcióért Vajna dicséretben részesítette Haint. A Rendészet soraiban azonban ekkor már egyre többen voltak azok, akik nem hittek a németek végsõ gyõzelmében. Elõfordult, hogy maguk a nyomozók értesítették elõre az érintetteket, hogy letartóztatási parancsot adtak ki ellenük. Úgy gondolták, hogy ezek a cselekedetek jól jönnek majd a háború után.
A hadihelyzet alakulása Haint arra kényszeríttette, hogy megszervezze a „magyar Gestapo” Budapestrõl való kitelepítését. A fõváros elhagyásának nem minden nyomozó örült, sokan megpróbáltak Budapesten maradni, vállalva ennek minden kockázatát (BFL – XXIV: 4. a 1.). Az ostromlott városban hivatalosan mindössze egy 30 fõs csoport maradt B. Szilágyi János detektív csoportvezetõ parancsnoksága alatt. A Budapesten maradt csoport nem végzett érdemi munkát az ostrom alatt, idejük nagy részét kártyázással és sakkozással töltötték (BFL – XXIV: 4. a 1.). Elõbb a Kapás utca 12. szám alá szállásoltak be, ez egyben a II. kerületi nyilasház is volt, majd a Belügyminisztérium várbeli óvóhelyére költöztek. A sikertelen német kitörési kísérlettel egy idõben õk is megpróbáltak eltûnni, és a Minisztérium óvóhelyét elhagyva szétszóródtak. A háború után többségüket a budapesti rendõrség Politikai Rendészeti Osztálya felkutatta és kihallgatta.
A Rendészet fõvárosból kitelepített egységeinek Szombathelyre és Sárvárra kellett átköltöznie. Hain és közvetlen környezete pedig Kázmérpusztán rendezkedett be (ÁBTL V-43464. és V-77426.). A Rendészet a még nyilas kézen lévõ Nyugat-Dunántúlon a menekülteket figyelte meg, az esetleges szervezkedéseket próbálták felderíteni, sõt, készültek a fõvárosba való visszatérésre, a „Budapesten rendet kell csinálni” jelszavával (ÁBTL V-77426.). A visszatérésben a nyilasok egészen 1945 márciusának végéig, a német offenzíva, a „Tavaszi ébredés” kifulladásáig rendületlenül hittek. Ezen kívül Hain tervei között szerepelt, hogy a Vörös Hadsereg által már felszabadított területeken kisebb szabotázsakciókat kezdeményez, valamint az újonnan alakult pártokat megfigyelõ csoportokat alakít ki. Ebbe az elképzelésbe illeszkedett egyébként az ún. „kopjások” megszervezésének terve is. Hain a front mögött, a Vörös Hadsereg által ellenõrzött területekre ügynököket kívánt telepíteni, hogy azok a lakosságtól információkat gyûjtsenek. Ezekre az akciókra azonban már nem került sor (Hollós Ervin: i. m. 424. o.).
A Kopjás-mozgalom egy nyilas gerilla mozgalomnak indult. A németek dr. Ney Károly SS õrnagyot akarták megbízni azzal, hogy magyar önkéntesekbõl „fehér-partizán” csoportokat verbuváljon. Ezeket az egységeket aztán a németek, az oroszoktól már megszállt területeken akarták bevetni diverzáns alakulatokként, terrorcselekmények, szabotázsakciók elkövetésére. A németek reményei szerint ez a szovjet csapatok lakosság elleni megtorlását idézte volna elõ, ami pedig egy kiterjedt fehérpartizán-mozgalomhoz vezetett volna magyar földön. Ney helyett aztán, a vezérkar fõnökségén mégiscsak Korponay Miklós vezérkari századost bízták meg ennek a hungarista szabadságharcos hadseregnek a felállításával. A megszervezett egységek azonban csak felderítõ tevékenységet folytattak 1945 áprilisáig a szovjetek által már felszabadított területeken.

Hain, az embereivel 1945. március 29-én hagyta el Magyarországot. Bécsben április 1-én még felállították az Állambiztonsági Rendészet törzsét. A Vörös Hadsereg elõretörése miatt azonban állandóan menekülniük, költözniük kellett. Utolsó táborhelyük a bajorországi Ramsdorf falu kocsmájának kuglizóhelysége volt.
Hain Pétert és embereit az amerikaiak fogták el még 1945-ben, majd átadták õket az illetékes magyar szerveknek. Budapesten a rendõrség Politikai Osztálya hallgatta ki õket. Vallomásaik során gyakran kerültek ellentmondásba, legtöbbször vagy egymást vádolták, vagy azzal védekeztek, hogy mindent felsõbb parancsra, vagy német nyomásra tettek. Több népbírósági perben tanúként idézték meg az Állambiztonsági Rendészet egykori vezetõit is.
1946-ban elkezdõdtek az egykori detektívek és vezetõk népbírósági tárgyalásai is. Az eljárásokat követõen Hain Pétert, dr. Wayand Tibort, Cser Istvánt, Koltay Lászlót és Kotsis Imrét elõbb a Budapesti Népbíróság, utóbb pedig a Népbíróságok Országos Tanácsa jogerõsen is halálra ítélte. Kegyelmet nem kaptak, felakasztották õket (ÁBTL V-77426., V-135778. és V-101621.).

7. A nyilasok alatt mûködõ bíróságok
Az 1944. október 16. napi nyilas hatalomátvétel után sötét és nehéz idõszak köszöntött Magyarországra. Szálasi hungarista munkaállamának pár hónapos regnálására a teljes káosz volt jellemzõ. Mivel az ország területét gyors ütemben szállták meg a szovjet csapatok, ezért tulajdonképpen a bírósági rendszer, mint olyan már nem mûködött. Érdemes megemlíteni a továbbra is mûködõ, kihágások esetén elsõ és másodfokon is eljáró rendõri büntetõbíróságokat. Polgári bíráskodás ezekben a hónapokban tulajdonképpen már nem volt, és mivel a bírák, ügyészek többsége egyszerûen nem ment be a munkahelyére a bizonytalan háborús helyzet miatt, ezért a büntetõbíráskodás is szünetelt.

7. 1. Szálasi és miniszterei bíráskodása
Szálasi Ferenc utasítására a nyilas pártszolgálatosok ügyeiben nem bíróság, hanem személy szerint a Nemzetvezetõ, azaz Szálasi döntött. Vagyis a nyilas párttagokra nézve kizárólagosan ítélkezõ, egyszemélyes különbíróságot hozott létre a saját maga személyében. Így hiába kezdtek vizsgálatot nyilas pártszolgálatosok ellen, Szálasi azokat mindig leállította, majd rendre maga intézkedett – döntési hatáskörébe vonva azokat – az ügyekben. Általában a nyilas „kilengéseket” azzal intézte el, hogy ez egy természetes dolog, ez velejárója a forradalomnak, nem szabad ezek ellen az emberek ellen tenni semmit (Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 263. o.). A pártagok mind a múltban elkövetett, mind a jövõben elkövetendõ bûncselekményekre „salvus conductust” (itt értsd: felmentést) kaptak. Lásd ezt Karsai Elek – Karsai László: i. m. 600. o. – 601. o. Idézet Ferenczy László volt csendõralezredes vallomásából, aki a nyilasok alatt a belügyminisztériumba volt beosztva.
A Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom hivatalos napilapja szerint, Szálasi statáriális bíráskodást is folytatott, például katonaszökevények felett ítélkezett, azaz személyesen is adott utasítást gyilkolásra. Ekkor saját, közvetlen, egyéni parancsa alapján végeztetett ki embereket, katonákat. Ezt pedig egyszerûen „nemzetvezetõi” minõségében, bármiféle bírósági eljárás nélkül, bármilyen törvényes felhatalmazás nélkül, sõt, a törvényesség teljes mellõzésével tette meg: „Több katonaszökevény nyerte el méltó büntetését a Nemzetvezetõ személyes ítélete folytán.” (Összetartás. 1945. március 10. napi szám, 6. o.) „Amikor a népbírósági tárgyaláson az elnök felolvasta a halálos ítéletekrõl szóló hivatalos nyilas lapközleményt, Szálasi tagadta, hogy tudott volna személyes ítéleteirõl.” (Gárdos Miklós: i. m. 49. o.)
De a nyilas miniszterek is adtak ki statáriális rendelkezéseket, és ilyen rendeletek a nyilas minisztertanács elé is kerültek (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 161. o.). Beregfy Károly honvédelmi miniszter például elrendelte, hogy minden magyar állampolgárt, akit a nyilas magyar csapatok úgy ejtenek fogságba, hogy az a szovjetek oldalán harcolt, azonnal, tárgyalás nélkül, mint hazaáruló felkoncolandó. A parancs végrehajtásáért személyes felelõsséget állapított meg minden parancsnoknak, alosztályparancsnoktól felfelé (244/eln. 13/1944. szám – Lásd ezt: Honvédségi Rendeletek. 1945. január 5. napi szám). De létezett egy 66-os számú bizalmas hadtestparancs is, amelynek 4. pontja rendelkezett arról, hogy a katonaszökevények hozzátartozóit is súlyosan meg fogják büntetni. Beregfy népbírósági perében dr. Frank László népügyész indítványozta a népbíróságnak bizonyítás kiegészítésként felvenni ezt a 66-os parancsot, de azt a népbíróság elutasította (Lásd: Karsai Elek – Karsai László: i. m. 611. o.).
Vajna Gábor pedig, az oroszoktól – a tavaszi német offenzíva idején – ideiglenesen visszafoglalt Székesfehérváron hajtatott végre felkoncolásokat: „Székesfehérvárra tényleg visszajöttek a zsidók az oroszokkal. Ezek katonaszökevények voltak és elkezdtek bolsevista propagandát csinálni. Ezeket a hadijog alapján felkoncoltattam. Ugyanígy felkoncoltattam még öt nõt, akik felhajtói voltak a megbecstelenítést végzõ szovjet katonáknak. Ugyanígy bejelentem 40 muszkavezetõ cigánynak a kivégeztetését, akik szintén bírói eljárás nélkül intéztettek el, a helyszínen.” Idézet Vajna Gábor nyilas belügyminiszternek a Törvényhozók Nemzeti Szövetségében (a Szövetség célja a háború mindenáron való folytatásának a biztosítása volt) tartott beszédébõl, lásd ezt Karsai Elek – Karsai László: i. m. 461. o. Vajna büntetõügyében eljáró dr. Frank László népügyésznek arra a kérdésére, hogy az elfogott zsidókról tárgyalás nélkül honnan állapította meg azt, hogy katonaszökevények, a vádlott nem tudott válaszolni (Karsai Elek – Karsai László: i. m. 461. o.). A népügyész a nyomozások során lefoglalt iratok alapján azt is be tudta bizonyítani a népbíróság elõtt, hogy Vajna egy minisztertanácsi határozat alapján, különleges rögtönítélõ bizottságokat is felállított. Eszerint a német-nyilas egységek által „felszabadított” – visszafoglalt területeken a visszamaradt lakosságot igazoltatni kellett, és azokat, akik az orosz elõrenyomulás sikere érdekében bármilyen tevékenységet kifejtettek (akárcsak sebesültnek segítettek), azonnal felelõsségre kellett vonni. Ezt a feladatot látták el a községenként megalakított bizottságok, melyeknek tagjai voltak: 1 nyilas párttag, 1 községi esküdt, és az ügy nyomozását végzõ csendõrjárõr, mely egyúttal a vádat is képviselte (!). Ezt a bizottságot teljhatalmú ítélkezési joggal ruházták fel, az ítéletei ellen pedig fellebbezésnek nem volt helye. Karsai Elek: i. m. 264. o.
Vajna a Sopronban, 1945. február 23. napján megtartott koronatanácson kül- és belpolitikai beszámolót tartott. A belpolitikai helyzetrõl – többek között – így nyilatkozott: „… országunkban rend és nyugalom van. (…) Tábori biztonsági szerveimmel több razziát tartottam, amely közül a legutóbbi eredményét a bemutatott összesítés tárgyalja. A felkoncolási jog gyakorlása igen jótékonyan érezteti hatását a közbiztonsági szolgálatban. E joggal csendõrségünk példát statuálóan él is. A muraszombati és csáktornyai csendõrnyomozó csoport több mint ezer partizánt tett ártalmatlanná.” A razzia eredménye – a valóságban és a valós számok tükrében a következõ volt: 996 katonaszökevény, 2325 irányítás nélkül lézengõ katona, 4125 behívásnak eleget nem tett személy, 64 hadiüzemi munkás, 5 partizán, 5 olasz, 9 orosz, 1 német katonaszökevény, 2 lengyel, 10 román hadifogoly, 129 lézengõ munkaszolgálatos, 6 idegen állampolgár, 2 zsidó, 2 munkakerülõ. A felkoncolások száma 150 fõ. Lásd ezt: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Sajtó alá rendezte és az elõszót írta: Zinner Tibor. Minerva, Budapest 1988. 168. o.

7. 2. A vezérkari fõnök külön bírósága
A hírhedt vezérkari fõnök külön bírósága, ami a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Fõnökének Bírósága volt, mint (különös) ítélõbíróság, akár hadmûveleti területen, akár azon kívül mind katonai, mind polgári személyek felett ítélkezhetett. A bíróságnak saját ügyésze is volt. Ez a bíróság elsõsorban a kommunisták, partizánok, valamint az ellenállás tagjai ellen járt el.
Ez az ekkor már ’vérbíróságként’ mûködõ hadbírói fórum ítélte halálra például az 1944. november 22-én, Budapesten, az Andrássy út 29-ben elfogott katonai ellenállás egész vezérkarát kevesebb, mint 1 hét alatt. A zömmel halálos ítéleteket pedig szentestéig már végre is hajtották. Az ellenállás katonai vezéralakja vitéz Kiss János altábornagy volt, akit 1944. december 8-án akasztottak fel. A hadbíróság elnöke (Bajcsy-Zsilinszky és 3 társa esetében december végén) a Don kanyarban hozott rögtönítéleteirõl hírhedt Vargyassy Gyula volt (Földi Pál: Horthy tábornokai 1938 – 1945. Anno Kiadó, 2007. 117. o.), de Dominich hadbíró (õ hozta meg a december eleji halálos ítéleteket Kiss János és társai felett, mint a bíróság vezetõje), Hajnácskõy (ülnök volt) és az újvidéki tömeggyilkos, Feketehalmy-Czeydner is részt vett az ítéletek meghozatalában, és így az ellenállási mozgalom felszámolásában.
Az a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, aki az 1942. januári újvidéki mészárlás egyik fõ felelõsének tekinthetõ. 1944 elején a Német Birodalomba szökött, és csak Szálasi puccsa után tért haza Németországból, majd vezérezredesi rangban a honvédelmi miniszter helyettese lett (Földi Pál: i. m. 60. o.). Feketehalmyt utolérte a sors keze: „A háború végén amerikai fogságba esik, a Népbíróság halálra ítéli, és kiszolgáltatja a szerbeknek. Jóllehet már elõrehaladott gégerákja volt, Tito pribékjei bestilis módon kivégzik.” (Földi Pál: i. m. 60. o.). Ez a „bestilis” módon való kivégzés kötél által végrehajtandó halálbüntetés volt, amire egyébként a Budapesti Népbíróság is ítélte. A megérdemelt büntetését 1946. november 4-én Zsablyán kapta meg, amikoris fölakasztották az „újvidéki razziában” betöltött vezetõ és kezdeményezõ szerepe miatt (Földi idézett mûvében Kiss János kivégzésének napjára 1944. december 18-át, míg Feketehalmy akasztására 1946. november 6-át említ.).

Meg kell még említeni, hogy Sopronkõhida ennek a bíróságnak hónapokig volt a székhelye. A már korábban említetteken kívül Németh László János költõnk is Sopronkõhidán halt mártírhalált (Stelczer Lajossal együtt akasztották fel) 1945. február 16. napján, aki pedig – többek között – a gyõri József Attila Kör alapító tagja is volt. De itt végezték ki 1945. január 21. napján herceg Odescalchi Miklóst is.
Sopronkõhidát csak március végén, a megállíthatatlanul közeledõ szovjet csapatok elõl ürítették ki a német-nyilas csapatok. Ekkor a mintegy 54 katonatisztbõl álló sopronkõhidai csoportot is útnak indították. Az õrizeteseket mintegy 20 fõs csendõralakulat (Barcsay Árpád csendõralezredes parancsnoksága alatt) kísérte, de a menettel tartott számos nyilas pártszolgálatos is. Ezek a nyilasok, már osztrák területen, a német összeomlást látva egyszerûen elszökdöstek a menetbõl. A csendõrök elõször a mauthauseni koncentrációs táborba akarták vinni a foglyaikat, de a táborparancsnok nem akarta befogadni a magyar tiszteket, mivel erre nem volt külön parancsa. Ezután a Kismarton–Ebenfurth vonalon át Passauba, majd onnan a bajorországi Pfaffkirchen faluba kísérték az õrizeteseket. Innen a Gschaid nevû település iskolájában berendezett internálótáborba kellett vonulniuk. A front változása miatt azonban innen is távozni kényszerültek. Az újabb parancs szerint Salzburg környékére kellett volna menetelniük, de csak Simbach faluig jutottak. Aztán errõl a környékrõl is tovább kellett menetelniük, majd ideiglenesen egy falusi iskolában rendezték be Barcsayék a „hungarista koncentrációs tábort” (más források szerint „Hungarista internáló tábort”). Pár nappal az amerikai csapatok érkezése elõtt – groteszk módon – magyar katonák (a felelõsségrevonástól rettegõ szélsõséges nyilasok egy csoportja!) rohanták meg a szálláshelyül kijelölt pajtát, és kiszabadították a csoportot. Az egyszerre nevetséges és gyomorforgató jelenetre a következõképpen emlékeztek a „kiszabadított” foglyok:

„A legszélsõségesebb nyilas vezérkariak, géppisztollyal, bilgericsizmában… és ölelgettek… – Édes Pistám! Borzaszt, hogy mennyit szenvedtettek, de hát nem tûrjük! Láthatjátok: mi kiszabadítunk benneteket!” – emlékezett Szent-Miklósy István.

Kádár Gyula ugyanezt így idézte fel: „Géppisztollyal és revolverrel felfegyverkezetten ugrik valaki a nyakamba: – Édes, édes Gyulám, csakhogy te is megvagy! – Az örvendezõ Bán (Fiebert) Mihály vezérkari ezredes volt, a legvéresebb szájú nyilasok egyike, akivel kölcsönösen évek óta utáltuk egymást, és még beszélõ viszonyban sem voltunk.” (Kovács Tamás: i. m. 98. o. illetve ide lásd még Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkõhidáig. Magvetõ Kiadó, Budapest 1978.)

7. 2. 1. A VKF III.
A vezérkari fõnöknek a második világégés alatt több különbírósága is mûködött, egészen a háború végéig. Mint azt korábban már említettem, a nyilas Nemzeti Számonkérõ Különítmény általában a VKF III. bíróságának adta át az elfogottakat, az itt tevékenykedõ jogászok egyébként hol hadbírói, hol pedig ügyészi feladatokat láttak el. Ez a bíróság Szálasi uralma alatt azonban már nem a vezérkari fõnök és egyszersmind honvédelmi miniszter Beregfynek volt alárendelve, hanem Kovarcz Emilnek, vagyis ez ekkor már a totális mozgósítás miniszterének tábornoki bírósága volt. A hadbírósági ügyész dr. Leventeújváry Nándor hadbíró vezérõrnagy, a HM 13. osztályának vezetõje és a hadbíró tisztikar fõnöke volt (lásd ezt: Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi per. Reform Lap- és Könyvkiadó RT. 1988. 431 – 432. o.). A – mondhatni nyilas statáriális bíróság – VKF III. megszervezését és mûködését elsõsorban két rendelet, a 3830/1944. M. E., illetve az ezt kiegészítõ 3940/1944. M. E. számú rendeletek biztosították (lásd a Budapesti Közlöny 1944. október 26. napi számát, amiben közzétették a 3830/1944. M. E. számú rendeletet, ezt egészítette ki egy héttel késõbb a 3940/1944. M. E. rendelet). Ezek szerint: „a bûnvádi üldözés elrendelésére illetékes parancsnokul a honvédség és a csendõrség ténylegesen szolgálatot teljesítõ tagjai kivételével a m. kir. honvédelmi miniszter által a nemzet totális mozgósításával és harcba állításával megbízott m. kir. tárca nélküli miniszter mellé beosztott tábornokot jelöli ki. Ez a parancsnok gyakorolja továbbá az illetékes parancsnoki jogokat az 1944. október 15-i eseményekkel kapcsolatban tanúsított magatartás miatt folyamatba jutó bûnügyekben is, ha a tettes honvéd (csendõr) személy.”
A dr. Dominich Vilmos hadbíró õrnagy, majd alezredes vezette nyilas rögtönítélõ bíróság elõször Budapesten, majd Sopronkõhidán mûködött. Dominich mint jogász nagyon is ügyelt arra, hogy az eljárások és a perek formailag kifogástalanok legyenek. Így a vádlottaknak volt kirendelt védõjük, és egy formaszerû eljárást folytattak le velük szemben. Az ügyvédek azonban nem sokat tehettek klienseikért, az ítéletek legtöbbször már a tárgyalás elõtt megszülettek. Jellemzõ Dominichre, hogy mikor egyik tiszttársa halasztást javasolt a „szenteste” délutánján felakasztandó Bajcsy-Zsilinszky részére, így utasította el õt a hadbíró: „Nem halasztok. Végezni akarok. Nyugodt karácsonyi ünnepeket szeretnék.” (Gárdos Miklós: i. m. 45. o.)

Itt említeném meg Szenes Hanna brit önkéntes (hadnagyi rangban) és zsidó szabadságharcos perét. A fiatal lányt egy rádió adó-vevõ készülékkel felszerelve dobták le ejtõernyõvel, még horvát területen. Sikerült átjutnia Magyarországra, de aztán egy német járõr elfogta. Egy dr. Kecskés vezetéknevû hadbíró – aki késõbb ügyész volt a Vezérkari Fõnökségen – képviselte a vádat Szenes ügyében, halálos ítéletet kérve a 23 éves lányra. A Szenes ügyében eljáró VKF III. tanácsot dr. Simon Gyula hadbíró százados vezette. Az ítéletet – kötéllel – 1944. november 7-én hajnalban hajtották végre a hírhedt Margit körút 85 sz. alatt lévõ fegyházban. A nyilasoknak volt kikrõl példát vennie. A törvényesen hatalomra jutott, majd 1933 és 1945 között fennállott náci jogrendszert a G. Radbruch által kialakított „törvényes jogtalanság” névvel illethetjük. Itt ugyanis a rendszer jogászai számára egy pozitívnak tûnõ, alakilag szabályosan megalkotott jog létezett, ami a valóságban azonban a természetjog szabályaival egyértelmûen és súlyosan szembekerült (ütközött), nem felelve meg sem az európai jogfejlõdésnek, sem pedig az etikai, vagy éppen emberiességi követelményeknek. Németországban, ebben az idõben a törvények érvényesülése háttérbe szorult (azonban a törvények is zömmel csak a náci diktatúra kiszolgálására voltak hivatottak), helyettük kormányrendeletek, miniszteri és fõhatósági utasítások, majd végül már csak a Führer és a náci vezetõk parancsai szabályoztak mindent. A bírósági rendszeren felül álltak egyes, a diktatúrát fenntartó olyan intézmények, mint például az SS vagy a Gestapo. Hitler és emberei a régi bírósági rendszert fokozatosan kiiktatták, és a diktatúrát kiszolgáló Sondergerichteket (különbíróság) és Volksgerichtshofokat (Népbíróság) hoztak létre, amelynek „bíráit”, kádereit nyári táborokban készítették fel a „szakmájukra”. A Gestapo bármely meghozott ítéletet felülvizsgálhatta, és a bíróságok által esetlegesen felmentett egyéneket „védõõrizetbe” vehette, amelynek tartama nem volt meghatározva. Hasonló célt szolgált a „rendkívüli fõügyészi perorvoslat” intézménye is, ami szintén a jogerõ kérdését tette nagyon is ingataggá. A halálbüntetéssel fenyegetett bûncselekmények köre egyre csak nõtt, és a náci diktatúrának tökéletesen megfelelõ, olyan kategóriákra lett bevezetve, mint az „egészséges népi érzület megsértése”, vagy a „háborús körülmények kihasználása”. Az eljáró, nyári munkatáborban képzett „bíró” pedig ezekbe a fogalmakba aztán már szinte bármilyen magatartást bele tudott „képzelni”. A bírák rendszeresen kaptak ún. „bírói leveleket” is, amikben az éppen tárgyalandó ügyrõl és vádlottról mondta el saját „gondolatait” és „javaslatait” a náci hatalom. Így persze aztán a döntés, az ítélet sem lehetett már kérdéses. A pártbíróság a náci párt, az NSDAP tagjai számára kivételes, privilegizált helyzetet teremtett, a párttagok ügyeiben ugyanis csak e fórum ítélkezhetett. Szálasi szintén átvette ezt a bírói fórumot is a nyilas párttagokra kifejlesztve (errõl bõvebben lásd Kajtár István: Egyetemes állam és jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2005. 168 – 169. o.). A náci Németországban a Hitler elleni merénylet után (1944. július 20.) egyre csak fokozódott a terror. A katonai tábori bíróságok „futószalagon” gyártották az ítéleteket, a mind gyakoribbá váló dezertálásokra pedig a náci vezetõk a dezertálók családtagjainak a megbüntetésével válaszoltak, teljessé téve a terrort. Heinrich Himmler, az SS vezetõje lett a náci hátország teljhatalmú ura, aki 1943-ban megkapta a belügyminiszteri posztot, majd a Führer elleni merénylet után pedig a tartalék hadsereg parancsnokává is õt nevezte ki Hitler. Az SS birodalmi vezetõje kegyetlen utasításokkal próbálta fenntartani a mindinkább megbomló és megroggyanó náci rendet és egységet. 1944. szeptember 10. napján például az alábbi utasítást adta ki: „Becstelen elemek úgy vélik, hogy az ellenségnek megadva magukat a maguk részérõl befejezettnek tekinthetik a háborút… De egyetlen dezertõr sem kerüli el az igazságos büntetést. Továbbá, tettének súlyos következményei lesznek családtagjaira nézve. A dezertõröket tábori bíróságok ítélete alapján agyonlövik.” Himmler 1945 januárjában felszólította a lakosságot, hogy feljelentéseivel segítse a „dezertálás elleni harcot”, súlyos büntetést helyezve kilátásba azok számára, akik nem jelentik fel a dezertõröket. 1945. február 5-én a Gestapo vezetõje közölte, hogy le fogják tartóztatni az „árulók” családtagjait is: „Azokért a katonai szolgálatot teljesítõ személyekért, akik fogságba esve elárulják hazájukat és akiket német bíróság halálra ítélt, a hozzátartozóik viselik a felelõsséget: õk bûnhõdnek vagy a vagyonukkal, vagy a szabadságukkal, vagy az életükkel. A hozzátartozók büntetését minden egyes esetben az SS birodalmi vezetõje szabja meg.” Majd 1945. február 15. napján Thierack igazságügy-miniszter – Hitler utasítására való hivatkozással – bejelentette, hogy immár minden hadmûveleti körzetben felállítják a tábori bíróságokat. Ezek összetétele a következõ volt: három tagból álltak, a bíró mellett két ülnök is helyet kapott, akik a náci párt, a Wehrmacht, a rendõrség vagy pedig az SS tagjai közül kerültek ki. A bíróságok rendszerint halálos ítéletet hoztak, és rendkívül nagy kapacitással mûködtek – 1945 tavaszán több tízezer embert végeztek ki az ítéleteik alapján. Természetesen a náci haláltáborok foglyaira külön elbánás vonatkozott, ott nem bajlódtak bírósággal vagy ítélkezéssel, a koncentrációs táborokban nem létezett jog. Ezekben a halálgyárakban tömegesen végezték ki a rendszer ellenségeit, illetve a zsidókat, cigányokat, orosz és más származású hadifoglyokat, a leigázott nemzetek tagjait (D. Melnyikov – L. Csornaja: Hitler. Mítosz és valóság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1981. 276 – 278. o.)

A Dominich alá beosztott jogász katonák – négy százados (dr. Simon Gyula, dr. Nika Géza, dr. Szabó András és dr. Kerényi) valamint egy fõhadnagy (dr. Varga Gábor) – szintén hol bírói, hol pedig ügyészi feladatokat láttak el. Itt mûködött még dr. Jánosi Ferenc, dr. Nagy Árpád és dr. Borsos Elek õrnagy is, utóbbi tanácsvezetõként, míg például dr. Balogh Antal hadbíró pedig, mint ügyész tevékenykedett.

A nyilas Különítmény budapesti foglyait december elején vitték át Sopronkõhidára, ahol még 1945 februárjának végén is mûködött a VKF III. sz. különbírósága. Utoljára Kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes elnöklete alatt ítélkezett a VKF III., nem sokkal Sopronkõhida kiürítése elõtt. Ezen utolsó eljárásokban rész vett Dominich hadbírón kívül Justhy Emil vezérezredes (ülnökként), dr. Jánszky László hadbíró százados pedig a vád képviselõjeként, és jelen volt még egy név szerint nem ismert német megfigyelõtiszt is. A tárgyalások állandó résztvevõje volt még ülnökként Hajnácskõy László csendõrezredes. Az itt meghozott ítéletek ellen fellebbezésnek helye nem volt, csak tiltakozni lehetett! Errõl bõvebben lásd: Kovács Tamás: A Nemzeti Számonkérõ Különítmény. Múltunk, 2006/3. 71 – 100. o.
A Sopronba érkezõ fogolyszállítmányokból mindig kiválogatták a katonatiszteket. A sopronkõhidai börtönben eddigre már 62, úgynevezett védõõrizetes is volt, akiktõl elkülönítve, a börtönkórház egyik kórtermében tartották fogva a bíróság elé állított tiszteket. A nyilasok által elõre bûnösnek – hazaárulónak – titulált egyes katonákat, mint például Hardy Kálmánt, Veress Lajost, Utassy Lorántot és Kuthy Lászlót 1945 februárjában állították a VKF – ekkor Kisbarnaki elnöklete alatt összeült – III. sz. különbírósága elé. A tanúk között találjuk Ottó Wöhler vezérezredest és több, a nyilas hatalomátvételben kulcsszerepet játszó tisztet, így például Nádas Lajos vezérkari ezredest is (ÁBTL K-1709/2. 165.). Ülnök e tárgyaláson is Hajnácskõy László volt (ÁBTL K-1709/2. 140. és 145. valamint V-146147. 70.). Hajnácskõy a háború utáni kihallgatásai során azt állította, hogy a Számonkérõktõl való félelmében vett részt az eljárásokban, illetve ezért nem emelt kifogást az ítéletek ellen sem. Utassyt és Kuthyt felmentették, Veresst 15 évre, míg Hardyt halálra ítélték. Az ítéletek ellen az elítéltek csak tiltakozni tudtak, ez a lehetõség azonban mégis életmentõ fontosságú volt akkor, ugyanis 1945 elején, a fõváros eleste után a front már nagyon gyorsan változott, így a tiltakozással „megfellebbezett” eljárásokat befejezni már nem lehetett. A háború után a foncarvillei tábornoki fogolytáborban Vattay Antal kérdõre vonta Kisbarnakit a nyilasok alatt tanúsított magatartása miatt, de ezzel nem sokat ért el, ugyanis Kisbarnakinak a történtek miatt nem nagyon volt lelkiismeretfurdalása. Sõt, nagy szerencséje volt, ugyanis nem adták ki, de persze önként sem tért volna haza többé Magyarországra (szemben Vattayval). A Német Szövetségi Köztársaságban telepedett le, és groteszk módon, a nyugatnémet kormánytól kapott nyugdíja biztos és kényelmes megélhetést, nyugodt öregkort biztosított számára. Az egész világra kiterjedõen szervezte a magyar katonai emigrációt, ami azonban már 1946–1947 -ben több, egymással is harcban álló csoportra szakadt (ÁBTL K-1709/2. 181. illetve K-1709/3. 219.).

A VKF III. illetékes parancsnokai Feketehalmy-Czeydner Ferenc és Kovarcz Emil voltak. Érdemes ide még egy sopronkõhidai tárgyalást megemlíteni. A VKF III. 1945. március 23. napján tárgyalta Bukovinszky János és társai bûnügyét, természetesen a Kovarcz mellé beosztott tábornok vádparancsa alapján. A vádat a tárgyaláson dr. Jánosi Ferenc hadbíró százados képviselte. A vádlottak között volt Rajk László és Földi Júlia is. A nyilas bíróság Bukovinszkyt és Harsányi Jenõt halálra, Sinka Pétert és Blaskovics Lászlót pedig súlyos fegyházbüntetésre ítélte. Rajkékat felmentették, de a halálos ítéleteket az illetékes parancsnok, Syposs vezérõrnagy már nem hajtatta végre. Évekkel késõbb, a Rajk elleni népbírósági per idején ez a felmentés terhelõ bizonyítékként esett latba, különösen azért, mert dr. Jánosi Ferenc, ekkor már, mint a népügyészség terhelõ tanúja azt állította, hogy a nyilas VKF III. bíróság Rajkot és feleségét a rendõrségnek tett bizalmas szolgálataiért mentette fel. Dr. Jánosit – a Rajk-per több terhelõ tanújával, úgymint dr. Szebenyivel, Lindenberggel stb. együtt – a Rajk-per után néhány hónappal ugyanúgy kisérték a bitófa alá, mint az általa hamisan megvádolt külügyminisztert…

7. 3. Tábori Biztonsági Szolgálat
Kell még szólni a korábban már bemutatott Tábori Biztonsági Szolgálatról, amely a nyilasok alatt, mint egy mozgó statáriális bíróság mûködött, tagjai pedig továbbra is csak tábori csendõrök lehettek. Tulajdonképpen a belsõ karhatalom politikai fegyveres szervezetei között hívták életre az újjászervezett Tábori Biztonsági Szolgálatot. Feladatát „az ország hadmûveleti területének közbiztonsága” feletti õrködésben határozták meg. A belügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium felügyelete alatt álló Szolgálat a hátország, zömmel a civil lakosság elleni retorzió (egyik) eszköze volt. A rezsim törvényeinek, rendeleteinek és parancsainak végrehajtása érdekében a Tábori Biztonsági Szolgálat a csendõrségen és a rendõrségen kívül a Nyilaskeresztes Párt fegyveres alakulataira is támaszkodhatott. Közvetlen feladatait a katonaszökevények, hadiüzemek és a munkahadsereg munkásszökevényei, szabotálók, fosztogatók, partizánok, kémek, ellenséges ejtõernyõsök és az ellenséggel bármilyen egyetértésbe bocsátkozók tevékenységének meggátlásában, a törvényes rend felforgatására irányuló mozgalmak megakadályozásában és elfojtásában, a kiürítési, áttelepítési munkálatokban való közremûködésében, tehát karhatalmi és rendészeti feladatokban határozták meg. Vagyis a korábban meglévõ, leszûkítve értelmezett katonai rendészeti tevékenységét kiszélesítették, sõt, kizárólagossá tették ebben az értelemben, mint katonai rendészeti erõ (hiszen a Tábori Csendõrséget megszüntették a nyilasok, és csak a TBSZ volt hivatott eljárni, mint katonai rendészeti szervezet). Tagjait felkoncolási joggal (!) ruházták fel (amire addig engedélyt csak parancsnoki beosztású tiszt adhatott!) és ezt az új gyakorlatot a nyilasok kipróbált rendészeti szakembere, Baky László, a honvédelmi minisztériumból érkezett ellenvéleményekkel szemben meg is védte, részletesen megmagyarázta és indokolta is. Egyébként Baky a nyilas uralom alatt a Nemzetbiztonsági Iroda vezetõje lett, tényleges hatalma nem volt, csak tanácsadói szerepet töltött be Szálasi mellett. Õ készítette el például a részletes tervet a Tábori Biztonsági Szolgálat szervezetérõl is. A Szolgálathoz tartozók nagyszámú katonaszökevényt, zsidó munkaszolgálatost, razziákon elfogott személyeket lõttek agyon – gyakran elfogásuk színhelyén.
A Szolgálat Finta József altábornagy, a csendõrség és a rendõrség fõfelügyelõje (1944. november 1-jei hatállyal) alá tartozott. Egyébként Finta 1944. november 1-tõl a BM állományába – tehát Vajna alá – került át, 1945. január 16. napjától pedig a határrendészeti felügyelõ teendõit is ellátta. Fintát a Népbíróság 10 év börtönbüntetésre ítélte, elsõsorban a zsidóság deportálásában játszott szerepéért. A háború utáni népbírósági perében Finta következetesen tagadta, hogy neki bármilyen beleszólása lett volna a Nemzeti Számonkérõ Különítmény mûködésébe, mivel posztja csak szemlélõi állás volt. Végsõ feladata a csendõrség és a rendõrség militarizálása lett volna. Valószínûleg az mentette meg a bitótól, hogy nem merült fel ténylegesen adat arra vonatkozólag, hogy, mint a rendõrség és a csendõrség fõfelügyelõjének bárminemû beleszólása lett volna a Különítmény mûködésébe (ÁBTL V-98687. 42. Finta József vallomása 1958-ban. 42.). Egyébként az õrizetbe vett csendõrök is mindig igyekeztek letagadni, hogy az NSZK, vagy a TBSZ kötelékébe tartoztak, hiszen hasonlóan tekintettek rájuk, mint egy nyilasra vagy SS legényre. Még 1958-ban is csak mintegy kéttucatnyi Magyarországon élõ, egykori Számonkérõt sikerült felderíteni (ÁBTL O-11202. „Verõk” dosszié.).
A Tábori Biztonsági Szolgálat szabályzata szerint (de a kiadott utasítások alapján is), az elfogott ellenállókat, partizánokat, katonaszökevényeket ki kellett végezni. Aki ellenállást tanúsított, azt a helyszínen, azonnal fel kellett – vagyis kötelezõen – koncolni, a többi esetben pedig jogosult volt a Tábori Biztonsági Szolgálat a – akár azonnali – felkoncolásra. Hadbírósági, vagy statáriális bírósági eljárást ezekben az esetekben nem kellett lefolytatni. A Tábori Szolgálat emberei gyakran együttmûködtek – razziáztak, járõröztek – a német tábori csendõrség egységeivel is, de nemegyszer fegyveres nyilas pártszolgálatosokkal mûködtek együtt.
A hadbírósági kivégzések mellett, az immár egyedüli nyilas katonai karhatalommá szervezni kívánt Tábori Biztonsági Szolgálat – minden bírósági eljárást nélkülözve, a kidolgozott új Szolgálati Szabályzata alapján – számos helyszíni kivégzést, felkoncolást hajtott végre. Ilyenekre került sor többek között Pápán, a tapolcai községház udvarán, Kisbéren, Szombathelyen, Siófokon, ami általában akasztásokat jelentett, de számos esetben agyonlõtték, vagy agyonverték az áldozataikat. Voltak még kivégzések a keszthelyi Andrássy téren, Nagykanizsán, az Erzsébet téren, Veszprém piacterén és Nyugat-Magyarország több községében is. A sárvári piactéren – a helyi hatóságok tiltakozása ellenére – „állandó” akasztófát állítottak, és 1945. március 12-én nyilvános akasztást is tartottak.

7. 4. A Nemzeti Számonkérõ Szék
Szálasi 1945. január 4. napján rendelkezett a „Nemzetvezetõ munkatörzsét alkotó nemzetpolitikai irodák” felállításáról, az 1945. évi I. tc. szerint. Dr. Pethõ Tibor ítélõtáblai tanácselnök lett a Magyarország Nemzetvezetõje Országos Számonkérõ Irodája vezetõje. Pethõ ellenõrizte a szakminisztériumok munkáját, valamint felügyelete alá vonta a törvény és rendelettervezetek elõkészítését is. E 11 (egyes forrásokban 13) szerv egyike volt a Nemzeti Számonkérõ Szék, a nyilas kormányzat bírói és vizsgáló szervezete, amely a közintézmények és alkalmazottaik, valamint a köztisztviselõk és hatósági személyek feletti bíráskodást végezte. Feladatai közé tartozott elsõsorban a korábbi kormányok tevékenységének és politikájának a vizsgálata is. Ez egy speciális, a hungaristák által felállított bíróság volt, amelynek fõ feladatává tehát a korábbi kormányok „bûneinek” kivizsgálását és a „felelõsök” szigorú megbüntetését tették, de hatáskörébe tartoztak például a nyilas párttagok különbözõ ügyei is. Ugyanis Szálasi, aki egyébként maga döntött a nyilas pártagok ügyeiben, rendelkezhetett úgy is, hogy a Nemzeti Számonkérõ Szék bírálja el az adott párttag ügyét.
A Szék felállítását Szálasi puccsa után rögtön szervezni kezdték. Vezetõjét, akinek beosztása alapján kúriai bírónak kellett lennie, közvetlenül a Nemzetvezetõ alá rendelték. Hasonló, magasabb beosztású ügyészeket rendeltek a Szék mellé. Ennek a bíróságnak dr. Pethõ Tibor kúriai bíró lett a vezetõje (lásd ezt Hollós Ervin: i. m. 401. o.).
Viszont némely esetben olvasható Omelka Ferenc neve is, mint a Nyilas Számonkérõ Szék vezetõje. Pontos adatok nem maradtak fenn, valószínû azonban, hogy – egyrészt – kifejezetten a Szék kiszolgáló apparátusát Omelka vezette, az Irodát és a Szék feletti ellenõrzést-irányítást pedig Pethõ végezte. Illetve – másrészt – az is bizonyosnak látszik, hogy a Nyilas Számonkérõ Szék és a Nemzeti Számonkérõ Szék nem volt teljesen egy és ugyanaz, a nyilas rendszerre jellemzõ káosz itt is éreztette hatását. Az egész bírósági szerv, mint olyan felügyeletét pedig itt is Szálasi valósította meg, tudniillik, mint általában bármelyik más nyilas szervezet esetében is.
Omelkáról bõvebben lásd: Gárdos Miklós: i. m. 237 – 239. o. Csak abból a célból idézek ide egy rövidke párbeszédet kihallgató és kihallgatott között, hogy megláthassuk, hogy ez az Omelka Ferenc nyilas államtitkár ki is volt valójában: „Kihallgató: Maga államtitkár volt a Szálasi kormányában? Omelka: Kérem szépen, én szeretném a dolgot megmagyarázni. Kihallgató: Elõször feleljen, aztán magyarázzon. Omelka: Igenis, államtitkár voltam. Kihallgató: Mi volt a kvalifikációja erre a méltóságra? Omelka: Kéremalássan, éppen ezt akartam megmagyarázni. Én egy kis tolvaj, egyszerû kis tolvaj vagyok. Kihallgató: Abban nincs semmi kétségem, de ez nem kvalifikáció az államtitkársághoz. Omelka: Kéremalássan, én Szálasival együtt voltam a Csillagbörtönben, onnan volt a barátságunk. Kihallgató: Tudtommal közönséges tolvajokat nemigen csuktak a Csillagbörtönbe. Különösen kis tolvajokat. Omelka: Negyedszer ítéltek el, azért ültem négy évet a Csillagban. Kihallgató: Amikor kiszabadult, mit csinált? Omelka: Tolvaj voltam, amíg Szálasi nagy úr nem lett. Akkor jelentkeztem nála, és mint bizalmasát kinevezett államtitkárnak. Kihallgató: Mint államtitkár tovább folytatta a tolvaj-mesterséget? Omelka: Nem volt rá szükségem. Az egyes csoportok házkutatásokat tartottak, és az összeszedett holmit beszállították… Csak a nagyobb ezüsttárgyakat, bundákat és szõnyegeket hozták hozzám.” Lásd: Gárdos Miklós: i. m. 238 – 239. o.

7. 5. A rendõri büntetõbíróságok
Tulajdonképpen, 1944 végén, illetve 1945 elején, továbbra is folyamatosan mûködõ, bíráskodó szervezetnek, ahol fellebbezésre is lehetõség volt, a rendõri büntetõbíróságokat tekinthetjük.
Még az 5047/1919. M. E. sz. rendelet határozta meg a magyar állami rendõrség szervezetét, területi és ügyintézõ hatáskörét (az ügyintézõ hatáskört részletesen a 90.098/1919. sz. rendelet szabályozta), valamint a rendõri jog tartalmát. A 12–14. paragrafusok pedig részletezték az igazgatási rendészet hatáskörét. A 13. paragrafus a rendõri büntetõ bíráskodást úgy szabályozta, hogy a rendõrhatóságok hatáskörébe utalt kihágási ügyekben, illetve olyan kihágásokban, amelyeket a közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartozó ügyekben követtek el, de valamely jogszabály azokat az állami rendõrséghez utalta, a bíráskodás õket illette meg. A 14. paragrafus értelmében a közigazgatási hatáskörbe tartozó kihágásokban a rendezett tanácsú városokban elsõ fokon a tanács által megbízott képviselõ, másodfokon az alispán, harmadfokon az illetékes miniszter járt el.
Aztán a 8088/1920. sz. miniszteri leirat szerint a kormány a közbiztonsági rendészet minden feladatát a rendõrség jogkörébe utalta.
A 30.015/1921.VI.a. sz. belügyminiszteri körrendelet („Igazgatási, rendészeti és rendõri büntetõ bíráskodási teendõk ellátása önkormányzati közigazgatási hatóságok által.”) kimondta, hogy a rendezett tanácsú városokban létrehozott igazgatási-rendészeti ügyosztályok vagy közrendészeti hivatalok megnevezésében nem használhatják a „rendõri” és „rendészeti” szavakat. Hasonlóképpen nem viselhetik régi, városi rendõrségi címeiket a városnál maradt alkalmazottak sem. Ezt a körrendeletet még 1921 novemberében kiegészítették a 81.947/1921.IV.a. sz. alatt, hogy az önkormányzati, közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt kihágásokban eljáró hivatalnok „a tanács által megbízott tisztviselõ, mint rendõri büntetõ bíró” címet viselje.
Ezt az 1929. évi XXX. tc. 59. paragrafusa a következõképpen módosította: „A képviselõ-testület által megbízott tisztviselõ, mint elsõfokú rendõri büntetõ bíró”. Az elõbbi paragrafus elsõ bekezdésének harmadik pontja elrendelte a belügyminisztériumon belül a Kihágási Tanács, mint harmadfokú döntõbíróság létrehozását. A törvény rendõri büntetõ bíráskodásra vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtására kiadták a 286/1930. B. M. eln. sz. rendeletet.
A rendõri büntetõ bíróságok hatáskörébe a következõ kihágások tartoztak:
- közegészségügyi és testi épség elleni,
- piacrendészeti,
- mértékügyi,
- építkezési,
- üzletek nyitva tartásával kapcsolatos,
- valamint erdei (100 pengõig, ha nem minõsült lopásnak) kihágások.

Hatáskörükben, azaz a kihágások esetében, az illetékességi területükön elsõ, valamint fellebbezés esetén, másodfokon is eljártak (harmadfokon a Kihágási Tanács járt el).
Ezek a bíróságok ítélkeztek 1944. október 15. napja után továbbra is a közigazgatási kihágási ügyekben, ipari kihágási ügyekben, erdei kihágási ügyekben, stb. Ezekre a Magyar Királyi Belügyminiszter (illetve most már a nyilas belügyminiszter Vajna Gábor) különbözõ rendeleteket állapított meg.
Ilyen rendelkezés (azaz a nyilas kormány tagjának rendelete) volt például a Sopronban kiadott Hivatalos Közlöny hatodik számában, 1945. január 27. napján, szombaton megjelent 8/1945. B.M. számú belügyminiszteri rendelet is (Hivatalos Közlöny. 6. szám, 2. o. 1945. január 27.), ami a „Magyarország Nemzetvezetõje részérõl 1944. évi december hó 22. napján kiadott kegyelmi elhatározásnak a rendõri büntetõbíróságok hatáskörébe tartozó ügyekben való végrehajtása tárgyában” rendelkezett, mind az elsõ, mind pedig a másodfokú rendõri büntetõbíróságok esetében. A kegyelmi eljárást a kegyelmi elhatározás I/1. pontjában engedélyezett kegyelem bármely elítéltre vonatkozása esetében az ügyben elsõfokon eljárt rendõri büntetõbíróság folytatta le, és a kegyelem ügyében végzéssel döntött (Gosztonyi Péter: i. m. 218 – 219. o.).
Csak érdekességként említem, hogy az elõbb idézett Hivatalos Közlöny ugyanazon lapszámában, az elsõ oldalon tették közzé a m. kir. minisztérium 23/1945. M. E. számú rendeletét a „magyar állami címer és az állampecsét leírásáról szóló 3970/1915. M. E. számú rendelet kiegészítése tárgyában” is. Ugyanis a 23/1945. M. E. számú rendelettel – ami kiegészítette (megváltoztatta) a 3970/1915. M. E. rendeletet – változtatták meg a nyilasok a magyar állami címert és az állampecsétet. A rendeletet Szöllõsi Jenõ nyilas miniszterelnökhelyettes írta alá, és a kihirdetésének napján, azaz 1945. január hó 1. napján lépett életbe.

Utószó helyett appendix – nyilasok, nemzetiszocialisták…
Szálasit pár hónapos uralma alatt sok ember segítette a hatalma megtartásában. Fölsorolnék egynehány nevet e „segítõk” közül, akik személye általában ismeretlen, vagy kevésbé ismert:

- Andreánszky Jenõ nyilas politikai államtitkár, feladata a honvédség hungarista szellemû világnézeti és politikai átnevelése, és ennek a nevelõ tevékenységnek az ellenõrzése.
- vitéz Asztalossy Aladár a nyilasok alatt a 3. hadsereg mögöttes területének (Újszász) katonai közigazgatási parancsnoka.
- Ághy Asbóth Zoltán csendõrezredes, a Fegyveres Nemzetszolgálathoz irányított kiképzõ és tanácsadó csendõrtiszt.
- vitéz Álgya-Pap Zoltán a berlini, németországi fõfelügyelõ mellé beosztott tábornok.
- B. Szilágyi János, detektív csoportvezetõ. Az ostromlott fõvárosban maradt Állambiztonsági Rendészet (a magyar GESTAPO) parancsnoka.
- Bagossy Zoltán 1936-tól a Nyilaskeresztes Párt tagja, 1938-ban az illegális Eszmevédelmi Vonal egyik vezetõje. 1939-ben a budapesti választási küzdelem irányítója, fõvárosi fõkerület-vezetõ. 1942-tõl a Magyar Közigazgatástudományi Intézet dolgozója, 1943-tól a nyilas párt Paraszt Hivatásrendjének vezetõje. A nyilas hatalomátvétel egyik elõkészítõje, Kovarcz Emil közvetlen munkatársa. A puccs után a nyilas Külügyminisztériumban hungarista pártmegbízott, rendkívüli követ, Kemény Gábor helyettese, a zsidóügyekben pedig a külföldi hatalmakkal tartotta a kapcsolatot.
- vitéz Baky László csendõr õrnagy, 1944. március 24-tõl belügyi államtitkár, a zsidó deportálások egyik irányítója és fõ felelõse. A nyilas hatalomátvétel után Szálasi a tényleges hatáskörrel, feladattal nem rendelkezõ Nemzetbiztonsági Iroda élére állította.
- Balassa Bálint dr., csendõrfõhadnagy, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény közéleti és politikai osztályának vezetõje.
- Barcsay Árpád csendõralezredes, az 1945 márciusának végén, a megállíthatatlanul közeledõ szovjet csapatok elõl kiürített Sopronkõhidáról útba indított „nyilas fogoly” magyar katonatisztek csoportjának õrzésével megbízott 20 fõs csendõralakulat parancsnoka.
- vitéz Bardóczy Ferenc honvédtiszt, Szálasi 1944. november 1. napjával altábornaggyá léptette elõ, majd a Hadiakadémia parancsnoka lett.
- Bárány István csendõr alhadnagy, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény nyomozóinak gyõri parancsnoka.
- vitéz Béldy Alajos vezérezredes, a nyilasok alatt a Nemzetõrség országos parancsnoka.
- Bézler Károly vezérõrnagy, Szálasi uralma alatt a diósgyõri MÁVAG gyár löveg és lõszerüzemének a parancsnoka.
- Binder Gusztáv, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény gyõri kirendeltségének a parancsnoka 1944 decemberében, majd 1945 februárjában áttelepült Sopronba.
- Bogár László bádogos szerelõmester, a Budapest III. (déli) választókerület nyilas képviselõje.
- Bolváry István magántisztviselõ, Szálasi mellett vezetõ jegyzõ, a magánlevelezését intézte.
- vitéz Borbély-Maczky Emil, nyilas borsodi fõispán.
- vitéz Borgóy János csendõrtiszt, aki Orendy Norbert csendõr ezredesnek, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény megszervezõjének egyik helyettese volt.
- Botond István csendõrszázados, a pétfürdõi csendõrlaktanyában állomásozó Nemzeti Számonkérõ Különítmény parancsnoka.
- Budinszky László dr., Rétság, Nógrád és Hont vármegyék nyilas képviselõje, 1940. november 30-tól a Nyilaskeresztes Párt Munkarend vezetõje, Szálasi kormányában igazságügyminiszter.
- Buócz Béla dr., 1944 elején Szeged rendõrfõkapitánya, majd Szálasi vidéki rendõrfõkapitánnyá nevezte ki.
- Burkus Ferenc géplakatos, kivégzõosztag parancsnok, nyilas tömeggyilkos.
- Czlenner Imre vezérõrnagy, a nyilasok alatt Országos Közlekedésügyi Kormánybiztos.
- vitéz Csatáry József vezérõrnagy, rögtön a nyilas puccs után a Legfelsõbb Honvéd Törvényszék elnökévé nevezi ki Szálasi.
- Csergõ András csendõrszázados a Nemzeti Számonkérõ Különítmény ipari nyomozó alosztályának vezetõje.
- Csia Sándor dr., közlekedési tisztviselõ, politikus, 1933-tól Szálasi Ferenc híve, barátja és közeli munkatársa. 1935-ben a Nemzet Akaratának Pártja egyik megalapítója, 1939-tõl 1944-ig országgyûlési képviselõ (Nyilaskeresztes Párt, Pilishegyvidéki körzet), a nyilas hatalomátvétel után pedig a háromtagú nyilas kormányzótanács (koronatanács) tagja.
- Csibi Kálmán vezérõrnagy, a nyilasok alatt Gyõr városparancsnoka.
- Csonka Emil a nyilas pártifjúság országos vezetõje, Szálasi íródeákja.
- vitéz Deák Ferenc vezérõrnagy, Szálasi alatt a „Nemzetvezetõ Katonai Irodájának Fõnöke”.
- Demeter Zoltán dr., csendõrfõhadnagy, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény ipari nyomozó alosztályának vezetõ-helyettese. Egyes adatok szerint azonos lehet azzal a Demeter csendõr fõhadnaggyal, aki a Gyõr megyében történt tömeges zsidó-kivégzésekre közvetlen parancsot kiadó tiszt volt.
- Denk-Doroszlai Árpád vezérõrnagy, 1944-tõl a háború végéig a Haditechnikai Intézet parancsnoka.
- Dienes Gyula csendõrfõhadnagy, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény ipari nyomozó alosztályának vezetõ-helyettese.
- Dominich Vilmos dr., hadbíró õrnagy, majd alezredes, a vezérkari fõnök 3. bíróságának hadbírája, majd a soproni nyilas rögtönítélõ bíróság vezetõje.
- Dománszky Antal SS-Obersturmführer, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény budapesti csoportja és a német SD között volt összekötõ tiszt. Magyarul is jól beszélt, de mellette, mint hivatalos tolmács Sziránkó Géza teljesített szolgálatot.
- vitéz Endre László dr., 1938-tól Pest megye alispánja. A Sztójay-kormány belügyi államtitkára, a zsidódeportálások egyik fõ felelõse. Szálasi alatt, 1944. október 25-tõl a hadmûveleti területek kormánybiztosa.
- vitéz Farkas Ferenc vezérezredes, 1944. október 23-tól Országos Elhelyezési Kormánybiztos, illetve Szálasi puccsa után õ lesz a „Budapesti hídfõ” parancsnoka is.
- Fábián Lajos dr., vezérõrnagy, a Honvédelmi Minisztérium XII. csoport fõnöke, majd Szálasi alatt a HM munkaügyi csoportfõnöke és a honvédelmi munkaszervezet vezetõje.
- vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes, a novi sadi „hideg napok” miatt döntõ felelõsség terheli, az 1944 elején kihirdetett ítélet elõl Németországba szökik, ahol belép a Waffen-SS kötelékébe, és mint a II. SS páncélos hadtest hadmûveleti fõnöke Normandiában harcol a partraszálló Szövetségesek ellen. Majd a nyilas-puccs után hazatér, és a honvédelmi miniszter helyettese lesz.
- vitéz Ferenczy László csendõralezredes, 1944. január 7. napjától tábori csendõrnyomozó, már 1944 nyarán döntõ szerepe volt a vidéki zsidóság deportálásában, összekötõ tiszt volt a magyar csendõrség és Eichmann különítménye között. 1944. október 30-tól a „zsidókérdés” teljhatalmú intézõje, a deportálások további szervezõje, irányítója.
- Fiala Ferenc nyilas újságíró, Szálasi alatt a miniszterelnökség sajtófõnöke.
- Finta József altábornagy, a nyilasok alatt a csendõrség, a rendõrség és a határrendészet fõfelügyelõje.
- Gál Csaba Sopron vármegye lajstromos II. választókerületi nyilas képviselõje, a Nyilaskeresztes Párt antropológiai szekciójának vezetõje, 1944. november 4-tõl a személyi ügyek kormánybiztosa.
- vitéz Gálocsy Árpád vezérõrnagy, a nyilasok alatt, 1944 decemberétõl a HM III. csoportfõnökség beosztottja.
- Gera József dr., orvos, nyilas politikus, 1942-tõl a Nyilaskeresztes Pártban Csia Sándor helyettese. 1944 májusától a nyilas pártépítés vezetõje.
- Gergely Gyula kereskedelmi részvénytársasági igazgató, Észak-Erdélyben a Nyilaskeresztes Párt vezetõje, Szálasi alatt a Nemzetgazdasági Iroda vezetõje.
- vitéz Gömbös Ernõ százados, Gömbös Gyula fasiszta miniszterelnök fia, Szálasi szárnysegéde.
- Görgey Vince nyilas újságíró, haditudósító.
- vitéz Grassy József altábornagy, az újvidéki „tisztogatás” egyik fõbûnöse. 1944 elején az ítélet elõl Németországba szökik, és 1944 júliusában a Waffen SS kötelékébe lép, ahol a 9. Hohenstaufen SS-páncéloshadosztály vezérkari tisztje lesz. Szálasi Ferenc uralma idején, 1944. október 26. napján hazatér, reaktiválják, elõléptetik altábornaggyá, és megbízást kap a Hunyadi SS honvéd gránátos hadosztály megszervezésére, mint SS-Gruppenführer.
- Gyertyánfi Kornél vezérkari õrnagy, 1944. november 22. után külügyminisztériumi osztálytanácsos, majd prágai fõkonzul.
- Hain Péter fõfelügyelõ, kormánytanácsos, Szálasi alatt az Állambiztonsági Rendészet vezetõje.
- Hajnácskõy László csendõrezredes, a nyilasok alatt a BM VII. (közbiztonsági) osztályának vezetõje.
- vitéz Hellebronth Vilmos vezérõrnagy, HM V. csoportfõnök, Szálasi kormányában a „termelés fokozására” alapított minisztérium vezetõje.
- Henney Árpád altábornagy, a „Nemzetvezetõ személye körüli miniszter” (a napi ellátás ügyeit intézte).
- vitéz Hindy Iván, a Szálasi-puccs tevékeny részvevõje, a nyilas uralom idején az 1. hadtest parancsnoka, majd a körülzárt Budapest magyar erõinek parancsnoka altábornagyi rangban, teljhatalommal felruházva. Majd 1945. február 1. napján Szálasi vezérezredessé léptette elõ.
- Hídvégi István detektívfelügyelõ, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény mûszaki felderítõ osztályához tartozó lehallgató mûszaki csoport vezetõje.
- Horny Ernõ vezérõrnagy, háborús bûnös, a nyilasok alatt a budapesti I. hadtest mûszaki parancsnoka, majd 1944. november 9. napjától pedig a 201. munkaszolgálatos dandár parancsnoka, és mint ilyen, felelõs a munkaszolgálatosokat ért minden brutális tettért, támadásért.
- vitéz Horváth Ferenc altábornagy, a nyilasok alatt a 25. gyaloghadosztály, majd 1944 decemberétõl pedig a III. hadtest parancsnoka.
- vitéz Horváth Gyõzõ vezérõrnagy, 1938-tól Budapest városparancsnoka, 1941-ben a kolozsvári IX. hadtest közigazgatási vezetõje, majd a nyilasok alatt a 27. könnyû hadosztály parancsnoka.
- Horváth Sándor Budapest I. budai választókerületének nyilas képviselõje.
- Hódosy Pál csendõr vezérõrnagy, 1944. november 27. után a rendõrség országos felügyelõje.
- Hubay Kálmán, Lovasberény (Fejér vármegye) parlamenti képviselõje. Szálasi régi elvbarátja, párttársa, nyilas pártalapító. Szálasi alatt a „Kultúriroda” vezetõje.
- vitéz Hunfalvay Elemér vezérõrnagy, a nyilasok alatt a VII. honvédkerület katonai közigazgatási parancsnoka.
- vitéz Ibrányi Mihály altábornagy, lovassági felügyelõ (1944. augusztus 1. napjától). Tevékeny része volt a Szálasi-puccs sikerében, ugyanis Horthy parancsát, miszerint vonuljon Budapestre a hadosztályával a nyilas-puccs megakadályozására, nem hajtotta végre. Szálasi alatt az V. hadtest parancsnoka.
- Jancsuskó Gábor dr., újvidéki ügyvéd. 1944. október 25. után az V. hadtest területén országmozgósítási és hadmûveleti kormánybiztos, nyilas pártmegbízott-helyettes.
- Jurcsek Béla földmûvelésügyi miniszter a Sztójay-, majd a Lakatos kormányban. A nyilasuralom idején közellátási miniszter.
- Karabélyos Imre csendõrõrnagy, a bekerített Budapesten maradt Nemzeti Számonkérõ Különítmény mintegy 100 csendõrének a parancsnoka, illetve a budapesti I. hadtest tábori rendészetének a parancsnoka volt.
- vitéz Karátsony László vezérõrnagy, a nyilasok alatt aktív szerepet vállal, 1945. március 3. napjától pedig beosztották Hgr. Heinriczi törzséhez összekötõ tisztnek.
- Karl Lajos mérnök, 1944 novemberétõl Szálasi „Mozgósítási Minisztériumában” dolgozott, majd a „Nemzetvezetõ Gazdasági Irodája” szakelõadója.
- Kassai Ferenc radikális szélsõjobboldali ideológus. Szálasi kormányában tárca nélküli nemzetvédelmi és propaganda miniszter.
- vitéz Kálmán Imre altábornagy, a nyilasok alatt elõbb az 5. majd a 4. honvédkerület parancsnoka.
- Kelecsényi István a nyilas párt embertani szakértõje, az úgynevezett fajnemesítõ osztály vezetõje.
- báró Kemény Gábor dr., jogász, az 1939-es parlamenti választások után a nyilas képviselõcsoport titkára. 1942 júliusától a Nyilaskeresztes Párt külügyi szolgálatának vezetõje, 1944. október 16-tól pedig nyilas külügyminiszter.
- Kerekes Béla dr., ügyvédjelölt. Kassai Ferenc nyilas propagandaminisztériumában államtitkár.
- vitéz Kisfaludy József vezérõrnagy, a nyilasok alatt a 7. tábori póthadosztály parancsnoka.
- Kiss Ferenc színész, a nyilasok alatt a Nemzeti Színház igazgatója.
- Kiss Károly dr., budapesti tiszti ügyész. Szálasi 1944. november 4-én a Felsõház tagjává, november 7-én pedig az úgynevezett „Dolgozó Nemzet Hivatásrendje” rendnagyává nevezi ki.
- Kiszely Alajos dr., a Nyilaskeresztes Párt jogi osztályának vezetõje, majd Országos Pártvezetõ Biztos (országos pártügyész).
- Kolosváry-Borcsa Mihály németbarát politikus, publicista. 1944. október 31-tõl a sajtóügyek országos kormánybiztosa.
- Komroday Pál csendõr-fõhadnagy, Orendy Norbert csendõr ezredes segédtisztje 1944 novemberétõl 1945 januárjáig.
- Korponay Miklós vezérkari százados, a Kopjások megbízott vezetõje. A Kopjás-mozgalom egy nyilas „gerilla” mozgalomnak indult. A németek dr. Ney Károly SS õrnagyot akarták megbízni azzal, hogy magyar önkéntesekbõl „fehér-partizán” csoportokat verbuváljon. Ezeket az egységeket aztán a németek, az oroszoktól már megszállt területeken akarták bevetni diverzáns alakulatokként, terrorcselekmények, szabotázsakciók elkövetésére. A németek reményei szerint ez a szovjet csapatok lakosság elleni megtorlását idézte volna elõ, ami pedig egy kiterjedt fehérpartizán-mozgalomhoz vezetett volna magyar földön. Ney helyett aztán, a vezérkar fõnökségén mégiscsak Korponay Miklós vezérkari századost bízták meg ennek a hungarista szabadságharcos hadseregnek a felállításával. A megszervezett egységek azonban csak felderítõ tevékenységet folytattak 1945 áprilisáig a szovjetek által már felszabadított területeken.
- Kovarcz Dezsõ, Vajna Gábor titkára és sofõrje, Kovarcz Emil fivére.
- Kovarcz Emil nyugállományú õrnagy. 1920. február 17-én az Ostenburg-különítmény tagjaként részt vesz Somogyi Béla és Bacsó Béla, a Népszava címû lap munkatársai meggyilkolásában. 1938-tól 1941-ig a Nyilaskeresztes Párt szervezésvezetõje, országgyûlési képviselõ (I. Budai választókerület). 1939. február 3-án egyik szervezõje annak a merényletnek, amelynek során a Dohány utcai zsinagógából kijövõk közé kézigránátot hajítanak. A honvéd törvényszék elítéli, a büntetés elõl Németországba szökik, 1944-ig ott él, majd áprilisi hazatérése után tevékenyen részt vesz a nyilas puccs elõkészítésében. Szálasi Ferenc kormányában a „nemzet totális mozgósításával és harcbavetésével” megbízott tárca nélküli miniszter.
- vitéz Kovács Gyula altábornagy, a nyilasok alatt meghatalmazott tábornok a magyarországi német fõparancsnokságon.
- Kozma István csendõrtiszt, a pétfürdõi csendõrlaktanyában állomásozó Nemzeti Számonkérõ Különítmény parancsnok-helyettese.
- vitéz Kozma István altábornagy, 1929 és 1935 között Gömbös Gyula honvédelmi miniszter segédtisztje, majd a nyilasok alatt pedig az „Ifjúság Honvédelmi Nevelésének” országos vezetõje.
- Kozmovszky Tibor dr., ügyvéd. Könyvkiadó, nyilas pártfunkcionárius (értelmiségi széktartó).
- Könczey Gyula csendõrõrnagy, Orendy Norbert csendõr ezredesnek, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény megszervezõjének egyik helyettese. A Nemzeti Számonkérõ Különítmény nyomozó osztályának a parancsnoka volt 1944 novemberében, majd karácsony után, amikor Karabélyos a budapesti ostromgyûrûben maradt Különítmény parancsnokának lett kinevezve, Könczey újra a nyomozó osztály élére került.
- vitéz Kudriczy István altábornagy, a nyilasok alatt a II. hadtest parancsnoka.
- Kun András páter, kiugrott minorita pap, hírhedt nyilas vezetõ és tömeggyilkos. „Kun páter”, a minorita szerzetes, rendjébõl 1943-ban lépett ki, majd a nyilas hatalomátvétel után a Belügyminisztérium propagandaosztályának munkatársa lett, egyébként pedig tömeggyilkos, zsidók százait gyilkoltatta meg.
- vitéz Kunczfalussy Jenõ altábornagy, a nyilasok alatt a honvéd tüzérség felügyelõje (1944. október 1. és 1945. március 1. között).
- vitéz Lajtay János vezérõrnagy, 1943-tól a debreceni VI. hadtest tüzérségi parancsnoka, majd a nyilasok alatt a 3. hadsereg tüzérségi parancsnokává nevezték ki.
- Láday István csendõrezredes, nyilas párttag. 1944 nyarán a Budapest környéki zsidók deportálását végezte. 1944. október 19-tõl a Politikai Rendõrségért felelõs BM államtitkár. Hozzá tartozott a közbiztonság, csendõrség, rendõrség és a nyilas pártszolgálatból kivált Fegyveres Nemzetszolgálat is.
- vitéz László Dezsõ vezérezredes, 1944 áprilisától a vezérkari fõnök helyettese, majd a nyilasok alatt az 1. hadsereg parancsnoka.
- Legeza János vezérõrnagy, a nyilasok alatt a komáromi 2. számú irányító és rendészeti törzs parancsnoka.
- vitéz Lehoczky Gyula vezérõrnagy, 1942-ben a pécsi IV. hadtest tüzérségi parancsnoka, majd a nyilasok alatt az 1. hadsereg tüzérségi parancsnoka.
- Lemberkovits Alajos vezérõrnagy, a nyilasok alatt elõbb Bihar vármegye katonai közigazgatási parancsnoka, majd pedig – 1944 novemberétõl – Pest vármegye katonai parancsnoka.
- vitéz Lengyel Béla altábornagy, 1934 és 1939 között varsói katonai attasé, majd 1940-ben a Gyorshadtest vezérkari fõnöke. 1942-ben a szolnoki 16. könnyû hadosztály parancsnoka. 1944 augusztusában és szeptemberében a II. hadtest parancsnoka Varsó térségében, majd Szálasi alatt a VIII. hadtest parancsnoka.
- Leventeújváry Nándor dr., vezérõrnagy, nyilas hadbíró, Szálasi alatt a HM 13. osztály vezetõje és a hadbíró tisztikar fõnöke.
- vitéz Lovas Ferenc vezérõrnagy, a nyilasok alatt, 1945 márciusában a kõszegi védõállás csapatainak a parancsnoka.
- vitéz Lóskay Ferenc vezérõrnagy, a nyilasok alatt a 9. határvadász-hadosztály parancsnoka.
- Lulay László dr., csendõrszázados, Ferenczy segítõje a nyilasok alatt a „zsidóügyek területén”.
- vitéz Magyarosy Sándor vezérezredes, országos leventeparancsnok majd a HM légügyi fõcsoportfõnöke. Szálasi alatt kitelepítési kormánybiztos, elsõsorban a magyar csapatok újraszervezésével és újrafegyverzésével megbízva.
- vitéz Major Jenõ vezérezredes, a nyilasok alatt a 2. hadsereg parancsnoka, majd 1944. november 13. napjától a Magyar Királyi Honvédség Németországi felügyelõje.
- Makray Sándor vezérõrnagy, 1941-ben a német 17. hadsereghez beosztott magyar vezérkari összekötõ tiszt. 1942-ben a kassai VIII. hadtest vezérkari fõnöke, majd ugyanez év májusa és augusztusa között a 2. magyar hadsereg fõszállásmestere, 1943 és 1944 között pedig az 1. hadsereg vezérkari fõnöke. 1944 májusától a 2. hegyidandár parancsnoka, majd a nyilasok alatt vezérõrnagyként berlini katonai attasé.
- vitéz Markóczy János, altábornagy, a nyilasok alatt a VII. hadtest parancsnoka majd a BM Németországba való áttelepülési osztályvezetõje.
- Matoltsy Elek altábornagy, a nyilasok alatt a légvédelmi erõk parancsnoka.
- Mecsér András nyilas politikus, 1944. november 2. napjától berlini magyar követ.
- Mendelényi Miklós csendõrtiszt, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény ipari nyomozó alosztályának vezetõ-helyettese.
- Meskó Zoltán mezõgazdasági érdekképviseleti tisztviselõ, nyilas politikus, 1939-tõl 1945-ig a Magyar Nemzeti Szocialista Földmûves és Munkáspárt országgyûlési képviselõje.
- Mészáros István ezredes, Szálasi testõrségének a parancsnoka.
- Mészöly Elemér vezérõrnagy, a nyilasok alatt, 1944 novemberében és decemberében a 16. gyaloghadosztály parancsnoka lett, a Dunántúlon védelmi harcokat folytatott.
- vitéz Mikófalvy Ferenc vezérõrnagy, a nyilasok alatt a 4. tábori póthadosztály, aztán pedig a 12. tartalék hadosztály parancsnoka.
- Mikulich Tibor, páncélos százados, nyilas áruló. Az õ besúgása révén fogták el a Nemzeti Számonkérõ Különítmény csendõrei a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának teljes vezérkarát 1944. november 22. napján, az Andrássy út 29. számú házban, Tartsay Vilmosék lakásán.
- vitéz Mindszenty János vezérõrnagy, a nyilasok alatt a 3. honvédkerületi parancsnokság közigazgatási katonai parancsnoka.
- Miskey László vezérõrnagy, a nyilasok alatt a 4. honvédkerület parancsnoka nyugdíjazásáig.
- Mohay Gyula dr., ügyvéd, 1944. november 8. után Budapest nyilas fõpolgármestere.
- vitéz Molnár László vezérõrnagy, a nyilasok alatt a pécsi 4. honvédkerület parancsnoka.
- vitéz Molnár László vezérõrnagy, 1942 elején a soproni „Szent László” 4. honvéd-gyalogezred parancsnoka,majd a nyilas puccs után kinevezték a 4. honvéd kerület parancsnokává.
- Mosonyi Gyõzõ repülõszázados, Kovarcz Emil „totális mozgósítási” minisztériumában államtitkár, majd Szálasi politikai irodájában munkaügyi elõadó.
- Nagy Gábor vezérõrnagy, 1941-tõl a Közérdekû Munkaszolgálat Országos Felügyelõje, majd 1941. május 1. napjától 1944 decemberéig a Bolyai János Honvéd Mûszaki Akadémia parancsnoka. Ezután az 1. hadsereg mûszaki parancsnokává lett kinevezve.
- Nagy Zsombor csendõrszázados, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény rohamszázadának vezetõje. A rohamszázad létszáma mintegy 120 – 150 fõ volt, és a 4 szakaszból álló század csak könnyûfegyverzettel rendelkezett. Egyes források szerint Nagy Zsombor 1945 februárjában már az I. egyetemi rohamzászlóalj parancsnoka volt, és a február 11. napi kitörés alkalmával esett el.
- Nagyõszy Miklós altábornagy, a személyi gazdálkodás kormánybiztosa. Szálasi alatt elõbb a VI. hadtest, majd az V. hadtest parancsnoka. 1944. december végétõl a HM III. csoport fõnöke.
- Nádas Lajos vezérkari ezredes, a vezérkar hadmûveleti osztályának vezetõje 1945. március 1. napjáig, a honvédségen belüli nyilas szervezkedés egyik vezéralakja. A nyilasok alatt a német D-hadseregcsoporthoz beosztott összekötõ tiszt, a Nemzetvédelmi Iroda és a katonai hivatásrend vezetõje.
- Návay Imre földbirtokos, hadmûveleti kormánybiztos. 1944 októberének végétõl karácsonyig a nyilas Fegyveres Nemzetszolgálat fõparancsnoka, ekkor azonban feloszlatták a szervezetét.
- Ney Károly dr. SS õrnagy, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség vezetõje, a „Halálfejes Légió” megszervezõje, Szálasi alatt államtitkár.
- Nidosi Imre eredetileg a Széchenyi fürdõ alkalmazottja, az ostromkor Pest egyik nyilas parancsnoka.
- Olaszi Sándor nyilas festõ, a nyilas Fegyveres Pártszolgálat országos vezetõje.
- Omelka Ferenc hadapród õrmester, nyilas újságíró, a nyilas hatalomátvétel után a Központi Szállításvezetõség pártmegbízottja, a Nyilas (Nemzeti) Számonkérõ Szék vezetõje.
- Orendy Norbert csendõrezredes, a Nemzeti Számonkérõ Szervezet (Különítmény) parancsnoka.
- Pachner László vezérõrnagy, 1941-tõl a szombathelyi 8. tábori tüzérosztály parancsnoka, majd 1944-ben a III. hadtest tüzérségi parancsnoka. A nyilasok Vas vármegye katonai parancsnokává nevezték ki.
- vitéz Paksy Ernõ vezérõrnagy, 1939. október 1. napjától 1941 augusztusáig a székesfehérvári 4. gyalogdandár parancsnoka, majd nyugdíjazzák. A nyilasok alatt azonban elvállalja – 1944 decemberétõl 1945 áprilisáig – a VII. honvédkerület parancsnoki tisztjét.
- gróf Pálffy Fidél elszegényedett arisztokrata, szélsõjobboldali politikus. 1932-ben belép Meskó Zoltán nemzetiszocialista pártjába, egy évvel késõbb Egyesült Nemzeti Szocialista Párt – Nyilaskeresztes Front néven saját mozgalmat szervez. 1940-ben egyesült Szálasi Ferenc pártjával, de 1941-ben Imrédy Béla Magyar Megújulás Pártjához csatlakozott, majd a nyilas puccs után, Szálasi kormányában földmûvelõdésügyi miniszter lett.
- Pálinkás András, nyilas párttag, többszörös gyilkos, Szálasi sofõrje.
- Perlaky Gyula dr., csendõrszázados, Orendy Norbert csendõr ezredes segédtisztje 1945 januárjától 1945 áprilisáig.
- Pethõ Tibor dr., ítélõtáblai tanácselnök, a „Magyarország Nemzetvezetõje Országos Számonkérõ Irodája” vezetõje. Pethõ ellenõrizte a szakminisztériumok munkáját, valamint felügyelete alá vonta a törvény és rendelettervezetek elõkészítését is.
- Pintér József építész, építési vállalkozó, Fejér vármegye nyilas vezetõje, Szálasi alatt fõispánja.
- vitéz Poltáry Vilmos vezérõrnagy, 1939-ben csendõr ezredes, a szombathelyi III. csendõrkerület parancsnoka. 1942. november 1. és 1943. június 1. között a csendõrség felügyelõjének a helyettese. Ezután nyugdíjazzák, de a nyilas puccs után visszatér, és az Országos Elhelyezési Kormánybiztoshoz osztják be.
- Radó Endre dr., csendõrszázados, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény katonai nyomozó alosztályának vezetõje.
- Rajniss Ferenc nyilas újságíró, politikus. Szálasi kormányában vallás és közoktatásügyi miniszter, Szálasi Kormányzótanácsának tagja.
- vitéz Rátz Jenõ vezérezredes, Szálasi alatt a Felsõház elnöke.
- Reményi-Schneller Lajos, németbarát politikus, korábban is és Szálasi alatt is pénzügyminiszter.
- Réti Imre csendõrtiszt, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény felderítõ osztályának parancsnoka 1944 karácsonyáig.
- vitéz Ruszkay Jenõ, címzetes vezérezredes, a nyilasok alatt a magyar fegyveres SS kötelékek fõfelügyelõje.
- Schiberna Ferenc dr., ügyvéd. Nyilas megyevezetõ Veszprémben, 1944. október 27. után fõispán.
- Schmoll Endre altábornagy, 1941. május 1. napjától 1944-ig a HM III. csoportfõnöke, majd Szálasi alatt, 1945. január 4. napján beosztották a „totális mozgósítás és harcbaállítás” törzsébe, azaz Kovarcz Emil alá.
- Selymessy Miklós csendõrfõhadnagy, Szilárdy Gyula csendõrezredesnek, a Budapest védelmében részt vevõ öt teljes csendõrzászlóalj parancsnokának beosztottja volt. Egy karhatalmi század és 23 csendõrnyomozó tartozott a parancsnoksága alá, de ezek a nyomozók nem a Nemzeti Számonkérõ Különítmény csendõrei voltak, hanem a Magyar Királyi Csendõrség állományába tartoztak.
- Solymosi Miklós csendõrfõhadnagy, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény közönséges bûncselekmények és hivatali visszaélések alosztályának vezetõje.
- Solymossy János 1944 júliusától rendõrtörzs-fõfelügyelõ, a budapesti gettó egyik megszervezõje, a nyilasok alatt a zsidók összeköltöztetésére kirendelt miniszteri biztos.
- vitéz Solymossy Ulászló vezérõrnagy, 1943-tól a leventék országos parancsnoka, majd a nyilasok alatt az Országerõdítési Parancsnokság vezetõje.
- Somssich Béla dr., Jaross belügyminiszter személyi titkára, 1944. október 20. után soproni alispán.
- vitéz Sövényházi – Herdiczky Jenõ altábornagy, a nyilas uralom kezdetén a szabadkai 13. gyaloghadosztály parancsnoka az 1. hadsereg arcvonalsávjában. 1944 novemberében a Magyar Királyi Honvédség németországi felügyelõje mellé beosztott tábornok lett, valamint a magyar „Hungária” 2. SS-gránátos hadosztály parancsnoka is.
- vitéz Szabó László altábornagy, magyar követ Mussolini Salói (Olasz Szociális) Köztársaságában.
- Szabó Miklós csendõrzászlós, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény közönséges bûncselekmények és hivatali visszaélések alosztályának vezetõ-helyettese volt.
- vitéz Szakváry Emil alezredes, okleveles gépészmérnök, Szálasi kormányában iparügyi miniszter.
- Szász Lajos, iparügyi miniszter, Szálasi kormányában kereskedelem és közlekedésügyi miniszter.
- Székessy István magántisztviselõ, a nyilas Fegyveres Nemzetszolgálat helyettes vezetõje, Szálasi személyi testõreinek a parancsnoka.
- Szilárdy Gyula csendõrezredes, 1944-ben a debreceni VI. csendõrkerület parancsnoka, majd a Budapest védelmében részt vevõ öt teljes csendõrzászlóalj parancsnoka volt.
- Szirmay Aladár vezérõrnagy, 1941 áprilisában a Jugoszláviát megtámadó magyar repülõcsoport parancsnoka. 1942 õszén a HM légügyi csoportfõnöke, majd 1944 nyaráig a 102. repülõdandár parancsnoka (Kijev – Zsitomir térségében). 1944 júliusától 1945 márciusáig az 1. repülõhadosztály parancsnoka.
- vitéz Szombathy Pál vezérõrnagy, 1945-ben, a nyilasok alatt különbözõ harccsoportok élére nevezték ki.
- Szombathelyi Lajos csendõrzászlós, a Kapuvárra kitelepült Nemzeti Számonkérõ Különítmény parancsnoka. Vezetése alatt két tiszt és 30 nyomozó tevékenykedett.
- Szögi Géza dr., ügyvéd. Szeged nyilas képviselõje, Szálasi kormányában miniszterelnökségi államtitkár, Szõllõsi Jenõ miniszterelnök-helyettes jogi szakértõje és tanácsadója. Részt vett a nyilas Koronatanácsokon is.
- Szõllõsi (Naszluhác) Jenõ gyógyszerész, kisbirtokos, 1940-tõl a Hungarista Mozgalom tagja, Szálasi Ferenc híve. 1939 és 1944 között képviselõ, 1942-tõl a párt képviselõi csoportjának vezetõje. 1943-tól az Összetartás címû lap névleg felelõs szerkesztõje. 1944-ben tagja a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének, majd a Szálasi-kormányban miniszterelnök-helyettesi pozíciót kap.
- vitéz Tanító Béla vezérõrnagy, 1943-tól a harctéri munkaszolgálatos alakulatok felügyelõje. Rendkívül kegyetlenül járt el a zsidó munkaszolgálatosokkal szemben.
- Tarján Béla volt bokszoló, Szálasi személyi testõre.
- vitéz Tarnaváry Árpád vezérõrnagy, 1944 augusztusától a 4. tábori póthadosztály parancsnoka Arad-Nagyvárad térségében,majd a nyilasok alatt, 1945. február 15. napjától az Országos Hadigondozó Hatóságnál szolgált.
- Tasnádi Nagy András dr., jobboldali politikus, 1939 – 1945 között a Képviselõház elnöke.
- vitéz Temesváry Endre csendõr vezérõrnagy, a nyilasok alatt a csendõrség felügyelõje.
- Ternegg Kálmán vezérezredes, a Szálasi alatt a honvéd légierõ parancsnoka (1945. február 1. napjától).
- Tilger Ferenc vezérõrnagy, a nyilas puccs után az egri 20. gyaloghadosztály parancsnoka.
- Toldi Árpád dr., csendõrezredes, fõispán (Fejér vm), Szálasi alatt a zsidó vagyonok kormánybiztosa.
- Tömöry Jenõ vezérõrnagy, a nyilas puccs után az egri 20. gyaloghadosztály parancsnokává nevezték ki, majd 1945. február 1. napjától pedig a „Görgey Artúr” hungarista hadosztály parancsnoka lett.
- Trucka András õrvezetõ, nyilas, földmûves, a nyilas Hûség Háza õrségének parancsnoka.
- Urbán József, Gestapo alezredes, a Dunagõzhajózási Társaság tisztviselõje, hírszerzõ.
- Újlaky Jenõ vezérõrnagy, Szálasi alatt a Magyar Királyi Honvédség németországi felügyelõje mellé beosztott tábornok.
- Vajna Ernõ közlekedési tisztviselõ, 1938-tól a nyilas párt tagja, Szálasi Ferenc közvetlen munkatársa. 1944 decemberétõl a miniszterelnökség nyilas pártmegbízottja, 1945 januárjában Budapest védelmének pártmegbízottja.
- Vajna Gábor szolgálaton kívüli ezredes, 1942-tõl nyugállományban. A fûzfõi gyártelepen kémelhárító, de 1939-ben nyilas propagandatevékenység miatt elbocsátják. 1939-tõl nyilas parlamenti képviselõ (Veszprém vármegye, II. lajstromos kerület), 1942-tõl pedig a nyilas Pártellenõrzés országos vezetõje. Szálasi Ferenc kormányában belügyminiszter.
- vitéz Vargyassy Gyula altábornagy, 1940-tõl az ismét Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély katonai közigazgatásának a vezetõje, a Don-kanyarban pedig a kassai 23. könnyû hadosztály parancsnoka. A legénységével kegyetlenül bánt, több katonáját is törvénytelenül felakasztatta. 1943 és 1944 között a Honvéd Törzstiszti Tanfolyam parancsnokává nevezték ki, a nyilasok alatt pedig aktívan részt vett a mártír Kiss János altábornagy és társai hadbírósági büntetõügyében (elnök) és kiemelkedõ szerepe volt az elítélésükben is.
- vitéz Vasváry Frigyes vezérõrnagy, a nyilasok alatt a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka.
- vitéz Vasváry József altábornagy, Szálasi alatt elõször a III. hadtest, majd az V. hadtest parancsnoka.
- Vágó Pál nyilas képviselõ (Budapest III.), Szálasi alatt árkormánybiztos, közellátásügyi államtitkár.
- vitéz Vándorfy Kálmán vezérõrnagy, 1944-tõl a honvédség mûszaki felügyelõje, majd 1945. február 19. napjától „A nemzet totális mozgósításával és harcbaállításával megbízott tárcanélküli miniszter”.
- vitéz Vásárhelyi Andor vezérõrnagy, 1941. augusztus 1-tõl kezdve egy éven át volt a Honvéd Hadilevéltár parancsnoka, majd 1944 õszén pedig menekültügyi és kiürítési felügyelõ lett.
- Walton Ágoston dr., nyilas ügyvéd.
- Wayand Tibor szélsõjobboldali beállítottságú, nyilas csendõrtiszt.
- Weinhoffer Jenõ, a Nemzeti Számonkérõ Különítmény Gyõr megyei parancsnoka 1945 februárjában.
- Wirth Károly nyilas parlamenti képviselõ (Budapest III.), a Horthy elleni merénylettervben való részvétele miatt 15 évi börtönre ítélték. Amnesztiával szabadul, majd a nyilas uralom alatt a Magyar Ipari Munkások Országos Szövetsége szervezõ bizottságának elnöke.
- Zákó András vezérõrnagy, Szálasi alatt a VKF-2 osztály (hírszerzés-kémelhárítás) fõnöke.
- vitéz Záray Emil vezérõrnagy, 1944-ben az 1. hadsereg mûszaki parancsnoka. A nyilasok alatt, 1945. január 1. napjától a honvédség mûszaki felügyelõje lett.

A mûben felhasznált fontosabb irodalmak és dokumentumok jegyzéke
- A második világháború 1939 – 1945. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1963.
- A második világháború történetének meghamisítói ellen. (Tanulmányok.) Zrínyi Katonai Könyvkiadó, Budapest 1961.
- A Nagy Honvédõ Háború története 1941 – 1945. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1964 – 1965.
- Magyarország története 1918-1945. Akadémiai Kiadó, Budapest 1976.
- Brian Innes: A kínzás és kínvallatás története. Brown Packaging Books Ltd. 1998. Canissa Kiadó, Nagykanizsa.
- Bonhardt Attila – Sárhidai Gyula – Winkler László: A magyar királyi honvédség fegyverzete. Zrínyi Kiadó.
- Csima János: Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához (1938 – 1945). A Honvédelmi Minisztérium központi kiadása, 1961.
- Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. 1848 – 1918. Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1993.
- Dombrády Lóránd: Szombathelyi Ferenc a népbíróság elõtt. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Line Design, 2007.
- Dombrády Lóránd – Nagy Gábor: Fegyverrel a hazáért. Magyar ellenállási és partizánharcok a második világháború idején. Budapest, 1980.
- Dombrády Loránd – Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség 1919-1945. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1987.
- Domokos József: Emlékezz proletár! Sallai Imre és Fürst Sándor pere. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1962.
- Finkey Ferenc: A politikai bûncselekmények és a büntetõtörvénykönyv. Budapest, 1927.
- Földi Pál: Horthy tábornokai 1938 – 1945. Anno Kiadó, 2007.
- Frank László: Zöld ár. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1975.
- Frojimovics Kinga – Molnár Judit: Gettómagyarország 1944. A Központi Zsidó Tanács iratai. Makor (Magyar Zsidó Levéltári Füzetek) 2005/5.
- Gazsi József: A Honvédelmi Minisztérium a nyilas puccs után. Levéltári Szemle, 1964. 4. szám
- Gazsi József: A magyar antifasiszta ellenállási mozgalom és a hadsereg. Budapest, 1980.
- Gazsi József – Harsányi János: Dokumentumok a magyar antifasiszta és partizánharcok történetéhez hazánk felszabadulásának éveibõl. Hadtörténelmi Közlemények, 1960. évi 1. szám
- Gárdos Miklós: Nemzetvesztõk. Magyar háborús bûnösök a népbíróság elõtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971.
- Gárdos Miklós: Gyújtogatók, gyilkosok. Háborús bûnösök. Népszava Kiadó Vállalat, 1989.
- Gosztonyi Péter: A Magyar Honvédség a Második Világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest 1992.
- Gyeborin, G. A.: A második világháború. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1961.
- Harsányi János: Magyar szabadságharcosok a fasizmus ellen. Budapest, 1966.
- Himler Márton: Így néztek ki a magyar nemzet sírásói. A magyar háborús bûnösök amerikaiak elõtt tett vallomásának hiteles szövege. St. Marks Printing Corp., New York 1958.
- Hollós Ervin: Rendõrség, csendõrség, VKF 2. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971. (1972.)
- Hollósy-Kuthy László: Don, Torda, Kárpátok. Duna Könyvkiadó, Svájc 1992.
- Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa – História Könyvkiadó, Budapest 1990.
- Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A délvidéki hadmûvelet. 1941. április. Puedlo Kiadó, Budapest.
- Kaiser Ferenc: A Magyar Királyi Csendõrség története a két világháború között. Pannónia Kiadó, Pécs 2002.
- Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977.
- Karsai Elek: „Szálasi naplója.” A nyilasmozgalom a II. világháború idején. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978.
- Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi per. Reform Lap- és Könyvkiadó RT. 1988.
- Karsai László – Molnár Judit: Az Endre–Baky–Jaross per. Cserépfalvi, Budapest 1994.
- Karsai László – Molnár Judit: A magyar Quisling-kormány. Sztójay Döme és társai a népbíróság elõtt. 1956-os KHT., Budapest 2004.
- Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkõhidáig. Magvetõ Kiadó, Budapest 1978.
- Kálmán Dániel: A Magyar Királyi Honvédség a II. világháborúban. Miskolc, 1972.
- Kis András: Népi hadsereg születik, 1945. História, 1985. évi 1. szám
- Kis András: Az antifasiszta magyar honvédség születése (1945). In: A népi demokratikus átalakulás kezdetei és a magyar államiság. Szerkesztette Marosi Endre. Debrecen, 1985.
- Kiss Sándor: Emlékeim Kiss János altábornagyról. Zrínyi Kiadó, Budapest 1979.
- Korom Mihály: A Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság Magyarországon. Magyar Nemzet, 1989. január 14.
- Kovács M. Mária: A numerus clausus és az orvosi antiszemitizmus a húszas években. Budapesti Negyed, 1995. évi 2. szám
- Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. Helikon Kiadó, Budapest 2001.
- Kovács Tamás: A Nemzeti Számonkérõ Különítmény. Múltunk 2006/3.
- Lázár István: Képes magyar történelem. Magyar Könyvklub/Corvina, Budapest, 1993.
- Lebovits Imre: Almásy Tibor 1913–2005. Új Élet, 2005. március 15.
- Dr. Lukács Tibor: A magyar népbírósági jog és a népbíróságok (1945-1950). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Zrínyi Kiadó, Budapest 1979.
- Márai Sándor: Napló 1943 – 1944. 1945.
- Molnár Judit: Csendõrök, hivatalnokok, zsidók. Válogatott tanulmányok a magyar holokauszt történetérõl. Szegedi Zsidó Hitközség, Szeged 2000.
- Nemes Dezsõ: Magyarország felszabadulása. MSZMP KB Párttörténeti Intézete. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1960.
- Ölvedi Ignác: A budai Vár és a debreceni csata. Budapest, 1970.
- Papp Attila: Az európai könyv tragikus napja – 78 éve történt… Kanizsa Hetilap, Szóról Szóra rovat, 2011. május 23.
- Papp Attila: „A magyar nép nevében!” A népügyészségek felállításának 66. évfordulójára. Jogi Fórum, 2011. július 11.
- Dr. Papp Attila: Ügyészség, Népügyészség, 20. század. Magánkiadás, Nagykanizsa, 2012.
- Papp Tibor – Farkas Márton – Józsa Antal – Liptai Ervin – Dombrády Lóránd – Tóth Sándor – Györkei Jenõ – Gazsi József – Godó Ágnes – Kis András – Mucs Sándor – Kovács Jenõ: Magyarország Hadtörténete II. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1985.
- Pataky Iván – Rozsos László – Sárhidai Gyula: Légi háború Magyarország felett. I. kötet. Zrínyi Kiadó, Debrecen 1992.
- Pritz Pál: Bárdossy László a Népbíróság elõtt. Maecenas Könyvkiadó, Budapest 1991.
- Puskás, A. I.: Magyarország a második világháborúban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1971.
- Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. I. kötet. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest 1997.
- Ravasz István – Sipos Péter: Magyarország a második világháborúban. Lexikon. Petit Reál Kiadó, Budapest 1997.
- Ránki György: 1944. március 19. Magyarország német megszállása. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1978.
- Ránki György: A második világháború története. Gondolat Kiadó, Budapest 1982.
- Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939 – 1944. Hitler Adolf tárgyalásai kelet – európai államférfiakkal. Elsõ és második kötet. Sajtó alá rendezte Ránki György. Tények és Tanúk sorozat, Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1983.
- Ránki György: A Harmadik Birodalom árnyékában. Magvetõ Kiadó, Budapest 1988.
- Ránki – Pamlényi – Tilkovszky – Juhász: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933 – 1944. Kossuth, Budapest 1968.
- Rektor Béla: A Magyar Királyi Csendõrség oknyomozó története. Árpád Könyvkiadó Vállalat, Cleveland–Ohio, USA 1980.
- Rozsnyói Ágnes: A Szálasi puccs. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1962. (1977.)
- Sas Ferenc: A 125 éves fõvárosi rendõrség története. A kiadvány a Magyar Rendészettudományi Társaság szervezésében és gondozásában jelent meg a 2006. évben.
- Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1845-2000. Szerkesztette: Stemlerné Balog Ilona és Jalsovszky Katalin. Helikon Kiadó, Budapest, 2000.
- Jehova Tanúi évkönyve, 1996. New York, 1996.
- Szabó Péter – Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország. 1941 – 1945. Puedlo Kiadó, Budapest 2004.
- Szakály Sándor: A magyar katonai elit. 1938 – 1945. Magvetõ Kiadó, Budapest 1987.
- Szakály Sándor: A Magyar Királyi Tábori Csendõrség. Zrínyi Katonai Könyv és Lapkiadó, Budapest 1990.
- Szakály Sándor: A Magyar Tábori Csendõrség Története. 1938 – 1945. Ister Kiadó, Budapest 2000.
- Szakály Sándor: A magyar katonai felsõ vezetés. 1938 – 1945. Ister Kiadó, Budapest 2001.
- Szita Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. Korona Kiadó, Budapest 2002.
- Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon. 1944. október 16. – 1945. április 4. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1974.
- Tilkovszky Loránt: Bajcsy – Zsilinszky. Írások tõle és róla. Budapest, 1986.
- Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához. 1936-1945. V. Juhász Gyula összeállítása. Budapest, 1982.
- Zinner Tibor – Róna Péter: Szálasiék bilincsben. I – II. Lapkiadó Vállalat, 1986.
- Zsigmond László: Magyarország és a második világháború. Kossuth Könyvkiadó, 1966.

Jegyzék a tanulmányban felhasznált szaklapokról
Belügyi Közlöny. 1944. április 2. napi szám
Csendõrségi Lapok. XXXII. évfolyam, 17. szám (1942. szeptember 1.)
Hadtörténelmi Közlemények. 1985. évi 3. szám valamint 1986. évi 3. szám
Hivatalos Közlöny. 6. szám, 2. o. 1945. január 27.
Honvédségi Közlöny. A Honvédelmi Minisztérium hivatalos lapja. 1945. évi 18. szám
Honvédségi Rendeletek. 1945. január 16. napi szám
Magyar Katonai Szemle. 1939. évi 6. szám
Miskolci Jogi Szemle. 3. évfolyam, 1. szám (2008)
Múltunk. 2006. évi 3. szám
Népbírósági Közlöny. I. évfolyam, 3. szám (1945. november 24.)
Sic Iturad Astra. 2003. évi 2 - 3. szám
Társadalmi Szemle. 1946. 91. 1. szám
Történelmi Szemle. 1985. évi 1. szám

Jegyzék a tanulmányban felhasznált egyéb lapokról
Gyõri Munkás. 1946. február 28. valamint március 6.
Kanizsa Hetilap. XXII. évfolyam 16. szám (2010. április 22.)
Összetartás. 1945. március 10. szám
Új Élet. 2005. március 15. napi szám
Vasárnapi Hírek. 28. évfolyam, 14. száma (2011. április 3.)

A felhasznált internetes források jegyzéke
http://www.1000ev.hu
http://www.ajk.elte.hu/Tanszekek/Majt/Magyar JogtorteNET/magyarazatok
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww1/index.html
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww1/who/index.html
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/index.html
http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/who/who.html
http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/08/kovacs1.html
http://www.google.hu/imghp
http://hdke.hu/tudastar/enciklopedia/ki-kicsoda
http://www.kanizsaujsag.hu/hirek/7133/az-europai-konyv-tragikus-napja-#8211;-78-eve-tortent#8230;/
http://lexikon.katolikus.hu
http://www.rendeszet.hu/documents/A125evesel%C5%91szoval.doc
http://www.tankonyvtar.hu