– A koncerten elhangzott, hogy Ausztriában egy gitárfesztiválon találkoztak, ott vetõdött fel az együttzenélés gondolata. Egymástól távol élnek, hogyan oldották meg a próbákat, és egyáltalán mennyi felkészülési idejük volt a látott, hallott produkcióra?
– Bécsben találkoztunk nem egészen egy éve. A produkció azonban nagyon friss, ugyanis Alegre szeptember tizenegyedikén érkezett Budapestre. Másnap volt egy próbanapunk, azután már Szolnokon koncerteztünk.
– Dél-Amerikai népzenei elemeket tartalmazó produkciót hallottunk. Alegre szerzeményei?
– Lehet, hogy meglepõ, de az egész koncert tulajdonképpen improvizáció volt. Vadonatúj zenét hallott a közönség. Annyira újat, hogy többségük itt született a színpadon.
– Ehhez nagyon passzolni kell két muzsikus zenei világának….
– Ez így van! Nekem nagyon nagy szerencsém van, mert a kezdetekben, amikor zenélni kezdtem – a hetvenes évekrõl van szó –, nagyon sok brazil zenét hallgattam, de nem játszottam. Most Alegrével játszom is ezt a zenét. Próbálom megtanulni, de igazán tökéletesen talán sohasem fog menni. Lehet, a produkcióban az a kuriózum, hogy egy magyar ütõhangszeres játszik egy brazil gitárossal, ami nyílván más hangzás, mintha két brazil játszana együtt.
– Fúvós hangszeren kezdte a zenélést, hogyan lett ütõhangszeres?
– Így hozta a sors és persze a megélhetés. A megélhetés azonban többszörös idézõjelben értendõ, mert nagy kedvencem mindenféle ritmus és ütõhangszer. Eredetileg fuvolista voltam és zenekarokban játszottam, amikor éppen nem volt fuvolázni való, akkor a kezembe vettem valamit, hogy segítsem a ritmust. Ez a tevékenységem késõbb egyre inkább eltolódott a különbözõ, egyre újabb ritmushangszerek irányába. A hetvenes években egyébként hatalmas lendületet vett ezek gyártása és minden zenében, így a jazzben is egyre nagyobb szerepet kaptak e hangszerek. Igyekeztem mindegyiket beszerezni, a végén már annyi lett, hogy ki se látszottam belõlük.
– Ha már a különbözõ ütõhangszereknél tartunk, ma este is elbarikádozta magát velük a színpadon. Készített leltárt arról, hogy szám szerint hány „zsibárun” játszik?
– Konkrét leltárom nincs, de voltam ütõhangszer-forgalmazó is. El lehet képzelni, hogy akkor mi volt nálunk. Jelenleg száz-százötven ütõ- és ritmushangszeren játszom, beleértve a különbözõ csengettyûket is.
– Amerre jár a világban, mindenhol beszerzi a különlegességeket?
– Hogyne, ez természetes. Ennél tovább megyek, mindent megütögetek, még a háztartási alkalmatosságokat is.
– Érintettük a hetvenes éveket, akkoriban a Kaszakõ Együttesben játszott, többek között László Attilával és Lattman Bélával. A két zenésszel manapság is gyakran együtt muzsikál és nem csak jazz-t.
– Lattman Bélával töretlen a kapcsolatunk. Különbözõ neves zenészek, szólisták kísérõzenekarában játszunk. Hamarosan Zoránnal jövünk ide Nagykanizsára. László Attilával huszonnyolc évig játszottunk együtt. Azóta történt egy fajta stílusváltás, aminek én nagyon örülök. Ennek a váltásnak a következménye, hogy ma Alegrével játszhatom. Ennek az együtt muzsikálásnak végtelenül örülök, mert én önzõ módon nagyon sok mindent próbálok ellesni, eltanulni tõle. A frissítésre, az új dolgokra feltétlenül szükség van.
– A jazz zenekarok, formációk általában nem hosszú életûek. Színvonalas produkciók jönnek létre, aztán mindenki megy a maga útján. Jobb esetben az utókor számára marad egy-két lemez. Milyen érzés ez?
– Mi az együttzenélés kezdetén tartunk. A Budapesti Jazzfesztivál után még az idén õszszel tervezünk egy ausztriai turnét, remélem ezt követõen Alegre jövõre újra ellátogat hozzánk. Ami a lemezfelvételt illeti, éppen az elõbb beszélgettünk arról, hogy DVD formájában meg kellene örökíteni ezt a produkciót.

Czene Csaba