Az önkormányzat és a Hortobágyi Kényszer-munkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete közös szervezésben emlékeztek meg a Nagykanizsáról és környékérõl történt bevagonírozás 61. évfordulójáról városunk vasútállomásán.

– A totális hatalomra törõ új rezsim 1950. június 23-án éjjel családok százait deportálta a jugoszláv határsáv falvaiból a Hortobágyra és a Nagykunságra. A telepeseknek nevezett emberek, akik valójában elhurcolt rabok voltak, állami gazdaságok kiürített és õrzött majorjaiba, istállókba, juhhodályokba kerültek, és kényszermunka volt az osztályrészük – kezdte emlékezõ beszédét Balogh László önkormányzati képviselõ, a Oktatási, Kulturális, Ifjúsági és Sport Bizottságának elnöke a Himnusz közös eléneklését követõen. A júniusi deportálást még további negyvenöt kitelepítési hullám követte, melyrõl a dokumentumok is tanúskodnak. A déli és a nyugati határ mellõl, így Nagykanizsáról is hurcoltak el embereket. A szovjet mintára szervezõdött magyar gulág így alakult ki, mely célja a büntetés, a megtorlás, a megfélemlítés volt.

Ezt követõen Balogh László a Társadalmi Múzeum Alapítvány összeállítása alapján elmondta, a 12 kényszermunkatáborból az 1953 júliusa és az október 31-i felszámolási határidõ között 2524 család, mintegy 7280 ember szabadult. Azonban ennél is többen, 8-10 ezren lehettek azok, akiket kitelepítettek és kényszermunkára fogtak. Ez a „kékcédulás” választásokon hatalomra került kormány bosszúja volt. Az osztályellenségnek kikiáltott emberek bûne, akár kulákok voltak, akár nemesek, csupán annyi volt, hogy másként gondolkodtak.
Ahogy az emlékezõ beszédben elhangzott, ha nem csak a hortobágyi kényszermunkatáborról beszélünk, akkor az összes deportálás közvetlenül mintegy 100-300 ezer embert érinthetett, de ez a szám valószínûleg elérte a félmilliót is, ha azokat is belevesszük, akik a kitelepítés, a sötét, elnyomó diktatúra embertelen hatalomgyakorlási technikája elõl költöztek el.
– A zsarnokság béklyóját több mint két évtizede ledobtuk magunkról, de a lelkeket fogva tartja még az emlék, hiszen köztünk vannak, élnek még azok, akik megjárták a hortobágyi kényszermunkatáborokat, Recsket, itt vannak még az egykori deportáltak és internáltak – hangsúlyozta a képviselõ. Majd hozzátette, beszélnünk kell a történtekrõl, közös felelõsségünk, hogy ne merüljenek a feledés homályába a múltbéli borzalmak, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát. Felelõsségünk és kötelességünk a vörös ragályról való emlékezés, amely százezrek, milliók életét nyomorította meg, tette tönkre.
A Piarista Iskola diákjainak mûsorát követõen helyezték el az emlékezés virágait a vasútállomás falán lévõ mementó tövében, mely arra emlékeztet, ezen az állomáson haladtak át azok emberek, akiket a gulágokba szállítottak.
V.M.

További képek a galériában.