Megemlékezést tartott Hortobágyon a Hortobágyi Kényszermunka táborokba Elhurcoltak Egyesülete elhurcolásuk 63., a táborok feloszlatásának 60-dik évfordulóján. A megemlékezésre meghívták Kövér Lászlót, az Országgyûlés elnökét is.

Kanizsáról harmincan indultak szombat hajnalban a hosszú útra. Az utazás költségét a város nevében Cseresnyés Péter polgármester állta. Míg Póczai Zoltán, Sormás polgármestere a környékbeli kitelepítettek utazását biztosította.
Árkus, Borsós, Borzas, Ebes, Elep, Erzsébettanya, Kócspuszta, Kónya, Kormócspuszta, Lászlómajor, Polgár, Tedej. A Hortobágyi Imádságban szereplõ azon 12 település neve, ahol számûzött rabként tízezren járták golgotájukat 1950 és 1953 között.

Az adományokból épülõ ökumenikus templomban, a Hortobágyi 12 munkatábor emlékhelyén, mely szimbóluma az elszenvedett sérelmeknek, de az eredményes újrakezdésnek is, elõször Eötvös Péter, az országos egyesület elnöke emlékeztetett a 60 évvel ezelõtti eseményekre, majd Kövér László, az Országgyûlés elnöke emelkedett szólásra.
Eötvös Péter elöljáróban hangsúlyozta: a közvélemény tájékozatlansága miatt nem lehet ezekrõl a tragédiákról eleget beszélni. Majd így folytatta:
– 1950. június 23-áról 24-ére virradó éjjelen, egy idõben, központi terv alapján, mintegy 5000 családhoz törtek be a fegyveres rendõri és ÁVH-ás alakulatok és a teljesen felkészületlen családokat egy órán belül elhurcolták. Csak a legszükségesebbet vihették magukkal. De gondoljuk meg: ebben a rajtaütésszerû helyzetben ma mit kapkodnánk össze, mit tartanánk a legszükségesebbnek? Még rágondolni is rossz! Az áldozatok – a csecsemõtõl az aggastyánig – marhavagonokba zsúfolva, a legnagyobb kétségek között indultak kálváriájuk felé. A végállomás a hortobágyi pusztaság volt, ahol elhagyott birkahodályok szolgáltak a szerencsétlenek szálláshelyéül, melyekben egy-egy emberre 50 centiméternyi széles fekhely jutott. A táborokat a helyszínre telepített rendõrõrs felügyelte, a kényszermunkát a környezõ állami gazdaságokban végezték, szintén fegyveres felügyelet alatt.
Mindjárt az elsõ napon elkobzott és elégetett személyi papíroknak az volt az üzenete, hogy innen nincs tovább. Az elhíresült mondás: „magukkal fogjuk a földet megzsírozni” mélyen ült a halálra rémített emberekben. Még tovább lehetne a táborélet, a mai embereknek szinte elképzelhetetlen borzalmait, a higiénia, a privátszféra és nem utolsó sorban a szükséges élelmezés és orvosi ellátás teljes hiányát sorolni. Mindez és a nagy halálozási arány jogosan keltette a tudatos megsemmisítés érzetét az emberekben.
Szolzsenyicin lágerirodalmából ismert jelenségek. Magyarországon, békeidõben.
A legnagyobb traumát azonban az okozta, hogy ez a borzalom végérvényesnek tûnt, mert a rabtartók ezt így láttatták. Ha a történelem és a sors forgandósága ezúttal nem nekünk kedvezett volna, és a minden idõk legnagyobb gazembere, Sztálin nem váratlanul hal meg, hanem lehetõsége lett volna a nevéhez fûzõdõ poklot hosszú évekre stabilizálni, a kényszermunkatáborok intézménye sem omolhatott volna össze. A Jóisten azonban másképpen rendelkezett. Talán megelégelte a sok hiábavaló szenvedést, és megkegyelmezett a sokat próbált magyar embereknek is.
Istennek hála, ez sem tartott öröké. 1953 júniusában az elsõ Nagy Imre kormány amnesztiát hirdetett és kicsit vontatottan, de késõ õszre feloszlatták a táborokat. Mellékesen szólva furcsa közkegyelem az, amit a bírói ítélet nélkül senyvedõk kaptak.
Jellemzõ az akkori közállapotokra, hogy az amnesztia mintegy 800 ezer embert érintett. Tehát minden 10-dik ember állt büntetés alatt.
Beszédében Eötvös Péter kitért arra, hogy a volt kényszermunkások kálváriája ekkor egy újabb szakaszba lépett. Senki nem mehetett vissza eredeti lakhelyére, semmit sem követelhetett vissza, gyerekeik nem tanulhattak, és csak segédmunkát vállalhattak. Magyarul a másodosztályú állampolgárok sorsa lett az övék.
A megfélemlítés, amit az átélt borzalmak és a rabtartók folyamatos fenyegetései okoztak, még a rendszerváltozás után is hatott. A félelmen senki sem tudta magát egyszerûen túltenni. A szülõk félelemmel teli aggódása gyerekeik sorsa miatt igen jogos volt. A szülõket, nagyszülõket nem csak anyagilag tette tönkre a soha jóvá nem tett vagyonelkobzás. A továbbtanulás lehetõsége már a 8 osztály elvégzése után is kétséges volt. Csak nagyon kevesen tudtak kitörni ebbõl a helyzetbõl, sok esetben még az esti iskolákon történõ képzést is akadályozta a rendszer, hiszen a volt táborlakókat még a hetvenes-nyolcvanas években is figyelte a belügy. Ez a rendszerváltásig, sõt több esetben még késõbb is a szorongások korszaka volt.
A ma már igen idõs áldozatok szorongásainak anyagi okai vannak, ami az átlag alatti nyugdíjakban mérhetõ – tért rá napjaink sürgetõ kérdéseire az elnök. Sajnos, a mai napig nem volt részük méltó kárpótlásban, amit az elszenvedett jogtalanságok és ezek következtében a mai napig ható hátrányok okoznak.
Igaz ugyan, hogy a mai kormány 50 százalékkal megemelte a nyugdíj-kiegészítéseket, de fájdalom, a fogvatartás idõkorlátját csak 1 évre mérsékelte, így kizárta a juttatásokból több tucat még élõ sorstársunkat. Csak remélni tudom, hogy ezt felismerve, korrigálni fogják a rendeletet.
Az általános megfélemlítésnek tudható be, hogy csak 2000-ben találtak ismét egymásra a még élõ volt táborlakók és megalakították érdekvédelmi szervezetüket, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületét. Ma már a volt deportáltak alig tíz százaléka él, és évente mind kevesebben leszünk.
Az ismétlõdés veszélyét csakis a múlt megismertetésével lehet elkerülni. Ezért is igyekszünk minden lehetõ fórumon elmondani a történetünket – hangsúlyozta. – Úgy tûnik, lassan oszlanak a múltat eddig beárnyékoló felhõk. Hosszú éves lobbitevékenységünk eredményének tekinthetjük, hogy a nyugdíj-kiegészítések összegét 50 százalékkal megemelték, az idõkorlátot az eddigi 3 évrõl 1 évre csökkentették, így azok a sorstársak, akik eddig ebbõl a juttatásból ki voltak zárva, bizonyos minimális anyagi elismerést kaphatnak az elszenvedett évekért. Sajnos – elég érthetetlen módon – az egy évnél rövidebb büntetést elszenvedõk továbbra is ki vannak ebbõl a csekély, szinte csak jelképes értékû juttatásból zárva. Pedig az õ sorsuk semmiben sem különbözött a többiek sorsától, ami a teljes vagyonelkobzást, és a végérvényesen tönkretett életeket illeti.
A 20. század mély sebeket ütött Magyarországon, az elsõ és a második világháború maradandó károkat okozott, és ennél csak egy rosszabb volt: az, amikor magyar fordult magyar ellen – mondta Kövér László, az Országgyûlés elnöke.
„A magukat magyarnak valló kommunisták által, a magyarságnak okozott sebek a legfájdalmasabb magyar sebek közé tartoznak” – jegyezte meg kritikus hangon a házelnök: a magyarok saját sorsukon keresztül tapasztalták meg annak az igazságát, hogy „a kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem”.
„Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret” – idézte Alekszandr Szolzsenyicint Kövér László. Hozzátette: mi, magyarok saját bõrünkön tanulhattuk meg, hogy a magyarságnak még a kommunistákból is a legalja jutott, akik nemzetárulásban, hazaárulásban és nemzettársaik megnyomorításában mindig élen jártak Kun Bélától Rákosi Mátyáson át Kádár Jánosig.
Kövér László a hortobágyi kitelepítéseket a magyar történelem egyik tragikus, de még mindig kevéssé ismert fejezetének nevezte. Szavai szerint „elõször az öntudatos keresztény magyar értelmiség és középosztály esett áldozatul a kommunisták ténykedésének, majd következett a földmûvelõ magyar parasztság és a munkásság azon része, amely ösztönösen vagy tudatosan, de ragaszkodott a saját múltjához, függetlenségéhez. Voltak, akiket meggyilkoltak, voltak, akiket börtönbe vagy munkatáborokba zártak, voltak, akiktõl elrabolták a családjukat és a becsületüket, a vagyonukat és a megélhetésüket, a jelent és a jövõt, a hitet és a remény” – sorolta a politikus.
Kövér László a zsúfolásig telt templomban a továbbiakban arról beszélt, hogy „Hortobágy egy egész nemzedék számára lett kényszerûen egy új élet kezdete. A kitelepítetteknek meg kellett találniuk a módját, hogy miként lehet élni ilyen körülmények között. Meg kellett találniuk annak a módját, hogy miként lehet egyáltalán élni azután.”
Az Országgyûlés elnöke szerint a többség és a nemzet is megtalálta az életre vezetõ utat, amely lassan, de biztosan elvezetett a rendszerváltoztatáshoz. „A rendszerváltoztatáshoz, amely szinte cserbenhagyta azokat, akik a legtöbbet tették, a legtöbbet szenvedtek érte, amelynek elsõ húsz esztendejébe még az sem fért bele, hogy hitelesen deklaráltassanak a kommunizmus bûnei, hogy felelõsségre vonassanak azok a konkrét személyek, akik az elvont eszme jegyében nagyon is konkrét bûnöket követtek el hús-vér emberek ellen.”
Kövér László szerint ezért kell emlékeztetni, mi történt a hortobágyi táborokban, s „amikor Magyarország megújításának feladatáért dolgozunk, azért is küzdünk, hogy a hortobágyi kitelepítetteknek legyen helyük a nemzet emlékezetében, hogy legalább megfelelõ erkölcsi elégtételt kapjanak az utókortól”.
„Nélkülük nem érthetjük meg teljesen sem 1956-ot, sem a gulyáskommunizmus nagy, mindent elfeledni és megbékélni hivatott rendszerhazugsága ellenére mégis bekövetkezõ rendszerváltoztatást, sem az azóta megtett utat” – hangoztatta a házelnök, hozzátéve: „azért is dolgozunk, hogy többé soha senki semmilyen körülmények között ne jusson a hortobágyi kitelepítettek sorsára Magyarországon”.
Eötvös Péter, a Hortobágyi Kitelepítettek és Elhurcoltak Egyesületének elnöke bejelentette: egyesületük június 25-én egyeztet a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban annak érdekében, hogy újratárgyalják a kommunista diktatúra idején politikai okokból üldözöttek ügyét. Reményét fejezte ki, hogy a tárgyalások eredményeként azok a kitelepítettek is kapnak a jövõben nyugdíjkiegészítést, akik egy évnél rövidebb idõt töltöttek el a Hortobágyon. Közölte azt is: pályázati forrásból hamarosan befejezõdhet annak a félkész ökumenikus templomnak az építése, amely évrõl évre otthont ad a megemlékezõknek.
A templomban történt megemlékezést követõen még egy lelki-fizikai megpróbáltatás várt a kitelepítettekre, akiknek, mint elhangzott, már csak mintegy tíz százaléka van életben. Hozzátartozóikkal és a résztvevõkkel megkoszorúzták a 33-as út mellett lévõ, vasúti sínbõl készült keresztet, amelyet a kényszermunkatáborokba elhurcoltak emlékére állítottak fel 1990-ben. Vakító napsütésben, forróságban, nélkülözve egyetlen árnyékot adó fa védelmét. Akárcsak annak idején, kilométereket megtéve a barakk épületektõl a kényszermunkáig. Sírva, fájdalmas könnyeket hullatva, A Kajsza Kvartett zenei kíséretében.
B.E.

További képek azonos címmel a galériában.