A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete megemlékezést tartott elhurcolásuk 63., a táborok feloszlatásának 60-dik évfordulója alkalmából Hortobágyon. Az ökumenikus templomban tartott megemlékezés elõtt, dacolva a forrósággal, a Kanizsáról érkezett „kitelepítettek” egy csoportja felkereste az ’50-es évek elején kényszerûségbõl vállalt egykori lakóhelyét.

Izgatottan, szívszorító érzésekkel leltek rá a tájékoztató táblával sem jelölt bekötõútra, és a hortobágyi puszta mélyén található Kónya-tanyára. A tábor lakóinak zömét az elsõ nagy csoporttal a déli határsáv falvaiból hurcolták ide. Szavaik nyomán sorra bontakoztak ki életük filmjének kónyapusztai jelenetei. Valamennyien egy véleményen voltak abban, hogy nincs olyan professzor az országban, aki meg tudná nekik pontosan magyarázni, miért hurcolták el õket otthonaikból, falujukból, városukból. A táborok feloszlatása után az ifjúságnak miért kellett megbélyegzett gyerekemberként elhagynia kényszerû rabhelyét, ’hisz emiatt késõbb tanáraiktól is megvetésben részesültek, nem ritkán életük végéig hordozták magukon akár a megalázó szemközt köpés szégyenét.

A mintegy 1000 juh befogadására alkalmas juhhodály, a kitelepítettek egyik elsõ szálláshelye ütött-kopott falával belesimul a kietlen tájba. Állja az idõjárás viszontagságait az a két, kétszobás ház is, amit a különleges rendõrség használt.
A pusztaságban négy felnõtt beszélgetését hallgattuk végig. Hári Tiborné Böröndi Katalin (Rigyác), Anek Sándorné (Kiskanizsa), Czinki Ferenc (Eszteregnye) és Vörös István (Kaposvár) elevenítették fel a történeteiket.
Hári Tiborné szüleivel együtt 40 hónapot töltött a tanyán:
– Hogy milyen indok alapján hoztak el bennünket, nem tudom. Reggel 4 óra tájban bejöttek hozzánk a rendõrök, ávósok, és azt mondták, csomagoljunk, de anyám meg sem tudott moccanni a rémülettõl. Én pakoltam össze a lábost, villát, kanalat, poharat. Fölraktak bennünket egy kocsira, és bevittek a vasútállomásra. Ott ácsorogtunk este 8 óráig, amíg megérkezett a Vas megyei szerelvény. Így indultunk el, és a Hatvanban tartott rövid pihenõtõl eltekintve meg sem álltunk. Én 17 éves voltam akkor, anyám 38, apám 44. A még mai is látható artézi kút és a magtár mellett indultunk el gyomlálni Karinkóra, a rizsföldekre, ahol anyám életre szóló ízületi gyulladást kapott a derékig érõ hideg vízben. Ebben a kis épületben – mutatott a rendõrségi épületre – egy hazulról érkezett csomag miatt úgy összerugdosták apámat, hogy kilógott a bele. A debreceni, késõbb a kanizsai kórházban is megmûtötték, de hiába, késõbb ez a sérülés okozta a halálát. Hiába jött érte anyám és dörömbölt az ajtón, nem engedték ki, tovább ütötték.
Hári Tibornénak ma is fülébe cseng egy zalai rendõr harmonikázása, aki gyakran énekelte szívbemarkoló hangon a Bányász Himnuszt: „Nem kincs után sóvárgok én, bányász kislányt óhajtok én…” – biztosan bányász lehetett valamikor. A kényszermunkatáborból Kiskanizsára kerültünk. A 3x3 méteres kis szobánkat anyám már nem tudta elhagyni. Vécére is apám vitte ki a hátán. Húsz évig betegeskedett, ez idõ alatt végig én ápoltam, nem tudtam elmenni se tanulni, se dolgozni.
A kiskanizsai Anek Sándorné családját Borsfáról hurcolták el: – Anyám 13 gyermeket szült, tízen felnõttünk, hatot elvittek közülünk. A fiúk késõbb munkaszolgálatos katonák lettek, de mennie kellett még a hadiözvegy testvéremnek is, akinek egyébként segélyt kellett volna adni. A listán sem szerepelt, utólag írták fel a nevét. Mindenféle kuláknak elmondtak bennünket. Elveteményeztünk, az adókat befizettük, utána kerültünk a marhavagonokba. – Most éppen azon tûnõdöm, hány kilométerre lehet innét Hortobágy – fordult a társai felé Anek Sándorné. – Anyámat elvitték zsákot foltozni Hortobágyra, ahonnan gyalog kellett visszajönnie. Szívbeteg lévén három lépés megtétele után meg kellett állnia, csak utána tudott tovább menni, aztán megint megállt. Útközben elesett, s elfeketedett a teste. Amikor magához tért, nem hívtak ám neki orvost, hanem ráparancsoltak, menjen, amerre tud.
Hazajövetelünk után nem költözhettünk vissza a határsávba, ahol laktunk, hogy le tudjunk számolni azokkal, akik ide juttattak bennünket, mert én még ma is agyontaposnám õket, akármilyen vén vagyok. Úgy eltûnt az a bizonyos személy a faluból, hogy senki sem tudja, merre él. Úgy hallottuk, a házunkban banketteket tartottak a mocskosak, aztán valamennyien elmenekültek. Anek Sándorné mondataiba a többiek is bekapcsolódtak, egymás szavába vágva elevenítették fel a velük történteket:
– Kiszórták a juhhodályból a méteres magasságban összegyûlt trágyát, beterítették szalmával, és 580 embert helyeztek el benne, míg a hodály másik fele a birkáké maradt. Mindenki kapott egy fenéknyi szélességû helyet magának. Négy hosszú sort alkotva feküdtünk egymás mellett mindaddig, amíg fel nem építettük magunknak a barakkokat. Az élelmünk  a fejünk fölött lógott, hogy el ne vigyék a rendõrök. Éjjel patkányok futkostak rajtunk, az állatok egy közelünkben haldokló öregnek még a fülét is körberágták. Segíteni nem tudtunk neki, gyógyszerünk nem volt. Minden este, alig értünk haza fáradtan a munkából, az õrök 11 órakor ordítozva jöttek be hozzánk létszámot ellenõrizni. Kifelé, kifelé! – kiáltozták. Kettesével kellett felsorakoznunk, sokszor úgy éreztük, mindjárt megfagyunk.
Az akkor 9 éves Czinki Ferencet, az édesanyját, a nagyanyját, a nagyapját és a 76 éves dédnagymamát Eszteregnyérõl hurcolták el. Ferenc hadiárva volt, édesapja 1943-ban halt meg az orosz fronton, Voronyezsnél temették el az 59-es táborban. A nagypapa és az õ édesanyja a tanyán haltak meg, Balmazújvárosban nyugszanak valahol. Halotti bizonyítványuk megvan, a temetésükön jelen lehetett, de a szabadulása után hiába keresték a sírokat. A temetõt eldózerolták, nyoma sincs a Kónya-telepi halottaknak, pedig többen voltak.
– Az én nagyapámat is ott temették el – szólt közbe az Õrségbõl, Ispánk községbõl kitelepített Vörös István, majd hozzátette: – Jellemzõ volt a nagycsaládok széttrancsírozása. A húgom nem bírta az itteni bezártságot, mindig megszökött. Egy este aztán, amikor visszaértünk a munkából, nem találtuk sehol. A rendõrök megfogták és elvitték a nagykálói elmegyógyintézetbe, ott is halt meg. Aki nem tapasztalta, milyen érzés az éhezés, az elképzelni se tudja. Reggelire feketekávét kaptunk, akinek volt pénze, vett bele cukrot. Ebédre gyakran csak üres rántott leves és negyed kiló kenyér jutott. Akinek már nem maradt étel, az éhesen dolgozott tovább. A birkahúst azért utáltam meg, mert az állami gazdaság összes lesántult, megvakult, félig döglött birkáját velünk etették meg. Pörköltnek, vagy gulyásnak elkészítve a 8-10 kilométeres területre 20 literes tejeskannákban hozták ki a faggyús ételt. Sokan meg sem tudták enni. A kisgyerekesek és a 80-90 éves öregek kivételével – akik egy-egy liter tejet kaptak naponta az állami gazdaságtól – tejet, gyümölcsöt négy évig senki sem látott.
1953-ban, a helyi szabad munkásoktól kapott újságokból tudtuk meg, hogy feloszlatják a tábort. Nagy Imre nyilatkozata után fel is számolták valamennyit, majd fokozatosan, október 31-éig hazaengedtek bennünket. A közlést követõen 24 órán belül el kellett hagynunk a tanyát.
Vörös István Kaposvárról utazott a megemlékezésre. Könnyûd Ilonának, a kanizsai szervezõnek köszönhetõen – akit annak idején a 3. születésnapján hurcoltak el szüleivel és a bátyjával –, egy keszthelyi társával együtt Kanizsán alhatott, így egyszerûbb, és kényelmesebb volt eljutniuk Hortobágyra, a megemlékezésre, szenvedésük helyszínére.
B.E.