A szokásosnál is zsúfoltabb az Alsótemplom. Két dömösi táboroztatás közti vasárnap este van. Horváth Lóránt plébános egyik utolsó kanizsai miséje. Az atyát Cseresnyés Péter polgármester, országgyûlési képviselõ köszöntötte.

- Kedves kötelességemnek teszek eleget. Városunk közgyûlésének határozatát jöttem teljesíteni, Örülök, hogy itt adhatom át Lóránt atyának a Nagykanizsa Megyei Jogú Város Címere emlékplakettet. Ismerem plébános urat, nem szereti a felhajtást. Amiért mégsem mondhatunk le a nyilvános köszönetrõl, oka van. A város önmagának tartozik azzal, hogy az érdemeseket elismerje. Hogy megköszönje azt a munkát, azt a szolgálatot, amelyet az elmúlt hét évben plébános úr végzett. Amikor átnyújtom ezt az emlékplakettet, azt kérem, õrizze meg városunkat jó emlékezetében. Azonban – mivel papnak adom át – inkább azt kérem, imádkozzon értünk. – Szavait bensõséges taps követte.
- A vízcsapnak sem köszönik meg, hogy vizet ad. – hárította el szerényen a köszönetet a plébános atya. – De megvallom, lendületet ad a további munkához. A Gondviselés úgy intézte, – fordította tréfára a szót – hogy mindig nagy feladatot adott: Nagybajom, Nagykanizsa, Nagyatád. – utalt eddigi és elkövetkezõ állomáshelyeire, majd viszont is imádságot kért a jelenlévõktõl.
Az atya szerénysége miatt a kitüntetés átadásakor szó sem lehetett érdemeinek leltáráról, a közgyûlési elõterjesztés sem tudott mindent felsorolni. Közösségépítésrõl, a plébánia épületállományának fejlesztésérõl szól. Lehet, hogy tudósításunk címe találóbban foglalja össze a plébános úr munkáját?
„Ragyogtasd fel arcod szolgád fölött, Isten…” – énekelte áldozáskor hálatelt szívvel a hívõ közösség. Kire gondolhattak? Nem kérdés.

Kanizsa