Sokszor nehéz dolga van az orvosnak, de nemkülönben a páciensének is. Fõként, ha nem kétlábú az utóbbi. Panaszkodik, sír, hangoskodik, ha valami baja van, ha fáj valamije, csakúgy, mint az emberek. Azonban, az utóbbiakkal ellentétben sosincs szerencséje a dokival. Az ugyanis nem érti egy szavát sem…

Aki lelkiismeretes kutyás, macskás gazdi, úgyszintén az is, aki valamilyen más állatot tart a ház körül, az pontosan tudja: a kis kedvenc, aki legalább egy évtizedig meghatározza az egész család életét, ugyanúgy viselkedik, mint egy ember. Játszik, örül, néha bánatos, szereti, ha törõdnek vele, ha figyelnek rá, ha megsimogatják. Egyszóval igyekszik a „családja” életének a részévé válni. Ugyanilyen „emberi” reakciói vannak akkor is, ha megbetegszik. Fáradt és kedvetlen lesz, nem eszik, már nem jön játszani, láthatóan fájdalmai vannak, egyszerûen nincs jól. A gond csak az, hogy nem tudja a gazdinak elmondani, hogy miért nincs jól.

Ilyenkor fordul az ember segítségért az orvoshoz, ahhoz az emberhez, akinek a fehér köpenye látványától ugyanúgy fél a kis kedvenc, mint az embergyerekek, vagy valljuk be, mi, felnõttek is, mikor saját bajainkkal orvoshoz megyünk. Az én két kutyusom legalábbis így viselkedik, ilyen „emberi” reakcióik vannak. És ez a látvány bennem mindig csak megerõsíti azt a hitet, hogy õk „tényleg majdnem emberek”, és „majdnem a gyerekeim”, akik bizony most ugyanúgy szenvednek valamilyen bajtól, mint kétlábú társaik. És ilyenkor ott izgul az ember a „doki” mellett, és próbáljuk együtt kitalálni, hogy mi lehet a baj. Egy régi „motorosnál” jártunk, akitõl nemcsak azt tudakoltuk, hogy mi vezette erre a pályára, hanem azt is: hogyan éli meg a gyógyítás sikereit, vagy éppen kudarcait. Riportalanyunk dr. Fekete Ágoston állatorvos, aki nem mellesleg a nagykanizsai állatotthon lakóinak gyógyítója is.

Kiskanizsa, Szent Flórián tér. Rendezett váró, komoly felszereltségû vizsgáló és mûtõ, és egy kedélyes, fehérköpenyes állatorvos: ez a látvány fogadja dr. Fekete Ágoston rendelõjébe betérõ gazdikat. Kevesen tudják róla, de nemcsak kutyák és macskák, vagy haszonállatok, hanem majom, sõt, még egy náthás elefánt is volt már a páciense. Az emberben rögtön az a kérdés merül fel: mi vezet valakit erre a pályára? Nyilván elengedhetetlenül fontos a segíteni akarás és az állatok szeretete.
- Így van, ez az alapfelállás úgymond – neveti el magát dr. Fekete, majd így folytatta – Heves megyébõl, Zagyvaszántó községbõl származom, szüleim, nagyszüleim parasztemberek voltak, így nemcsak kutya, de gazdasági haszonállatok – ló, tehén, sertés, nyúl – is voltak a ház körül. Már gyerekként besegítettem a szüleimnek a gazdálkodásba, jártam ki a termelõszövetkezetbe is, gondoztam az állatokat. Innen jött azt hiszem az állatok szeretete, és ez volt a meghatározó a hivatásválasztásban is.
- Az elsõ kutyája?
- Egy boxer volt az elsõ négylábú, akire mindig szívesen emlékszem vissza. „Balesetes” kutya volt, rosszul forrt össze a törött csont a lábában, de máskülönben egy nagyon aranyos és hûséges, rendkívül barátságos és gyerekszeretõ, aktív társam, igazi barátom volt akkoriban otthon.
- Mikor és hol kezdte el a praxist, az állatgyógyítást?
- A gyöngyösi állatkórházba kerültem az Állatorvostudományi Egyetem elvégzése után, 1979-ben, mondhatni rögtön „bele a sûrûjébe”, hiszen akkoriban ütötte fel a fejét az országban a kutyákra oly veszélyes parvovírus. Ezt a megbetegedést akkor egy macskából származó vírus átalakulására vezették vissza. Rengeteget küzdöttünk 1979 és 1980-as években a parvovírusos fertõzéssel, oltóanyag még nem állt rendelkezésre, így a vakcina kifejlesztéséig bizony sok, orvosi értelemben vett kudarcon keresztül tanultam bele a kisállat gyógyászat gyakorlati rejtelmeibe. Egy közel hasonló korú kolléga irányításával ketten dolgoztunk ekkortájt Gyöngyösön a kórházban. Jó volt ez abból a szempontból, hogy „szabadok” voltunk, magunk dönthettünk egy-egy esetben, rossz volt viszont az, hogy tapasztaltabb kollegák híján – a gyakorlati tudnivalókat illetõen persze – mindenre magunknak kellett rájönni, mindent magunknak kellett megtanulni, sokszor bizony a kudarcokból okulva. De éppen ezért, a Gyöngyösön töltött éveknek az orvosi tudásom és a késõbbi praxisom szempontjából mégis meghatározó jelentõsége volt.
- Hogy került a Mátrából Nagykanizsára?
- Sõt, mindjárt Kiskanizsára, hiszen én azóta itt élek, hogy a szerelem „idehozott”. A feleségemmel, aki kanizsai volt, a fõvárosban ismerkedtem meg. Akkortájt, 1980-ban, Zala megyében még nem volt kifejezetten sok lehetõség egy újonnan érkezõ állatorvos számára, így a mesterséges megtermékenyítés területén kezdtem el dolgozni, elsõsorban haszonállatokkal, azon belül is sertéssel és szarvasmarhával foglalkoztam. Ezen a szakterületen is szívesen dolgoztam, ebben az idõszakban szereztem meg a szaporodásbiológus szakállatorvosi végzettséget, az ott tanultakat a mai napig hasznosítom, hiszen a szaporodásbiológia minden állatfajnál alapvetõ dolog.
- Honnan jött a kisállat-rendelõ megnyitásának az ötlete?
- A ’80-as évek közepén egyre nagyobb igény merült fel a lakosság részérõl a kisállat-tartás iránt, így értelemszerûen megnövekedett a gyógyításra váró páciensek száma is. A városi állatkórház egy idõ után már nem gyõzte ellátni a feladatot, és egyre többen kerestek meg engem is kedvencük ilyen-olyan bajával. Ezért elõször csak egy kis helyiségben kezdtem gyógyítani, majd folyamatosan fejlesztettem a rendelõmet. Ha körülnéz, az, amit ma itt lát, az két évtized munkájának eredménye.
- Ma már egyértelmûen több munkát ad az állatorvosoknak a kedvtelésbõl tartott állatok gyógyítása, mint a haszonállatok ellátása. Mikor következett be az Ön életében ez a fordulat?
- A „rendszerváltás” idején. Az 1990-es évek legelején drasztikusan lecsökkent a termelõszövetkezetek, az állattartó telepek száma, így megfogyatkozott az állatorvosi munka is, fõként, ami az én szakterületemet, a szarvasmarha-szaporodásbiológiát illeti. Az új gazdasági modell nyereséget várt el az élet minden szereplõjétõl, ezért minden haszonállattal foglalkozó attól a költségtõl igyekezett elõször megszabadulni, ami ránézésre nem volt fontos. Az én szakterületem ilyennek számított, de ez csak a látszat volt, ugyanis jó néhány szarvasmarha tenyészet azért épült le teljesen, mert nem fordítottak elég gondot erre a nagyon is kardinális kérdésre, a szaporodás, a szaporulat problémájára. Ennek ellenére még sokáig folytattam az ez irányú munkát, sõt, még most is foglalkozom szaporodásbiológiával, mind a haszonállatok, mind pedig a kisállatok tekintetében is.
- Milyen páciensei akadnak mostanában?
- A munkám 60-70 százalékát a kisállatok – fõleg kutyák, macskák – gyógyítása teszi ki, de azért vannak haszonállat pácienseim is, elsõsorban baromfi, sertés és szarvasmarha, ezek mostanában az úgymond „kkv” (kis- és középvállalkozások) gazdálkodóknál jellemzõek. Itt persze nem csak a kifejezett gyógyításra kell gondolni, hanem a rendszeres idõközi vizsgálatok elvégzésére, a különbözõ oltások beadására, illetve az állatok egészségének felügyeletére is.
- Ha jól tudom, vannak „hatósági” és vannak „szolgáltató” állatorvosok. Mit takar e két kifejezés, és rendelkezik-e az állatorvosi szakmán belül valamiféle titulussal?
- A hatósági állatorvosokat az állam fizeti, munkájuk pedig az állatokkal, az állattartással, élelmiszerbiztonsággal kapcsolatos, különféle hatósági „rendészeti” feladatok ellátása. A hozzám hasonló, úgynevezett „szolgáltató” állatorvosok pedig elsõsorban a lakosság és a gazdálkodók igényeit elégítik ki. De persze némely, viszonylag csekély számú esetben mi is látunk el hatósági feladatokat, hiszen a gazdálkodóknál – állami megbízás alapján – mi végezzük el, a hatósági, úgynevezett jogosult állatorvosi feladatokat. Ebben az értelemen én vagyok a klasszikus értelemben vett Nagykanizsa város jogosult feladatokkal megbízott állatorvosa. Szakmai munkámon kívül, a több dunántúli megye állatorvosi kamarájának egyesülésébõl létrejött Magyar Állatorvosi Kamara Pannon Területi Szervezetének felügyelõbizottsági tagja vagyok.
- Mikor került elõször kapcsolatba az állatmenhellyel, milyenek a benyomásai, tapasztalatai?
- Nos, tulajdonképpen már a „kezdetek” óta én látom el az állatotthon orvosi feladatait. A kilencvenes évek közepén, még a Kaposvári úton létrejött menhelyen kezdetben csak néhány kutya volt, aztán a telep növekedésével – kiváltképp, mióta a vasútállomás környékére költözött – az én feladatom is megsokszorozódott. Amit már akkor is, és most is jó dolognak tartottam, hogy a kutyusok Nagykanizsán többé-kevésbé a természetes közegükben vannak elhelyezve. Szét kell választani ugyanis a kutya igényét és az ember igényeit, és ezt össze kell tudni hangolni, de mivel a menhelyeken kutyákkal dolgoznak, célszerû ezért inkább úgy „intézni” a dolgokat, hogy lehetõség szerint a kutya legyen az, aki azért elfogadhatóan jól érzi magát. Tehát például nyáron, ha melege van, ás egy gödröt és belefekszik hûsölni. Ennek ellentettje például az a menhely, ahol fokozottan figyelnek a „sterilitásra” és a fertõtlenítésre, de megszüntetik ezzel a kutya természetes környezetét. A négylábúak szeretnek a fûben vagy a földön hemperegni, befeküdni a fa tövébe, néha gödröt ásni, kaparni, és ezért osztom inkább azt a nézetet, hogy a kutyát nem szabad teljesen kivenni a természetes közegébõl. Nagykanizsán ez megvan, sõt, megfelelõ az egyensúly a két fogalom, a „sterilitás” és a természetesség között. Az állatotthon vasútállomásra költözésének mindenképpen örülök, hisz így zavartalanul élhet egymás mellett a város és a menhely, a helyszín és a környezet véleményem szerint ideális.
- Melyek azok a pozitívumok, és melyek a még megoldásra váró feladatok a menhellyel kapcsolatban Ön szerint, amire a jövõben figyelmet kell majd fordítani?
- Mindenképpen pozitívumként értékelhetõ, hogy mára „európai” körülményeket sikerült teremteni. Megfelelõen megközelíthetõ az állatotthon, a telepen belül jól kiépített utak vannak a kennelekig, amelyek pedig zárhatóak. Mindegyik kutyusnak van külön ólja, a kennelek árnyékolhatóak és jórészt védve vannak az esõtõl is. A tisztán tartásuk megfelelõ. A dolgozóknak van öltözõjük, pihenõ és vizesblokk áll a rendelkezésükre. A látogatókat külön irodában tudják fogadni, van vezetékes víz és villany, megfelelõ számú hûtõ- és tároló konténer. A tágas futtatók is a kutyák életkörülményeinek a javítását segítik. A menhely jelenleg folyamatban lévõ fejlesztésével pedig egy megfelelõ karanténsor áll majd rendelkezésre, ezzel nagymértékben sikerülhet megelõzni a fertõzések terjedését a telepen belül. Amint az állati-tetem megsemmisítõ megépül, illetve a tervezett területbõvítés is megvalósul, akkor már valóban egy európai szintû állatotthonnal büszkélkedhet majd Nagykanizsa. Megoldásra váró feladatként említeném egy kisebb vizsgálóhelyiség, illetve baleseti mûtõ kialakítását, így a helyszínen is számos vizsgálatot, beavatkozást lehetne elvégezni. Sajnos a kölyökkutyák esetében a parvovírus illetve parvovírus szerû fertõzés problémája az, ami szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütközik, ugyanis több száz kutya között ez egyszerûen kivédhetetlen, és ebben a speciális környezetben gyakran még az oltás sem segít.
- Számomra, de gondolom egy állatorvos számára méginkább nehéz és fájdalmas dolog az altatás kérdése. Ön hogy éli ezt meg?
- Nehezen, mind a mai napig nehezen. Ahogy a tudomány fejlõdik, úgy az állatgyógyászatban is egyre nagyobb lehetõségeink lesznek a gyógyítás terén, de sajnos sokszor van úgy, hogy nincs segítség. Illetve a segítség csak a folyamat elnyújtását jelenti, elodázza kissé az elkerülhetetlent, úgy, hogy közben az állat valóban, láthatóan szenved. Ilyenkor el kell fogadni, hogy az altatás az az egyetlen eszköz, amivel elkerülhetjük a kis kedvenc értelmetlen szenvedését. Azonban nemcsak a gazdának nehéz ez a helyzet, hanem az állatorvosnak is. Különösen az olyan esetek, amikor nem öreg korában, betegség miatt van szükség az altatásra, hanem, például mert balesetet szenvedett az állat, vagy agresszívé, kezelhetetlenné vált. A kérdésre a válasz: nehezen élek meg minden egyes ilyen esetet, még akkor is, ha ez is a feladataim közé tartozik. Sok kisállatot kölyökkorától fogva kezelek, így egy picit talán én is a „gazdájukká” válok. És bizony az állat is megérzi, hogy itt az út vége, és ezt sokszor látom a szemükben is. Egymásra nézünk, és tudjuk, hogy már nincs segítség. Egyáltalán nem könnyû ilyenkor az állatorvos dolga.
- Fõként, ha a saját kutyájáról van szó. Került már ilyen helyzetbe?
- Nem, szerencsém volt ilyen téren. Az elsõ kutyánk, aki egy dobermann volt, idõs korában ment el. A németjuhász keverék kutyusom pedig szintén, most nemrégen, ott még az is magadatott nekem, hogy vele lehettem az utolsó perceiben. El is gondolkodtam azon, hogy még egy embernél is milyen ritka az, hogy a hozzátartozója vele lehet az utolsó pillanataiban, hát még egy kutyánál. Simogattam, õ végig engem nézett, úgy aludt el örökre…
- A gazdák általában hogy élik ezt meg?
- Sok gazdi tényleg, szinte a családtagként szereti a kis kedvencét, és sokszor bizony ugyanolyan erõs kötelékek alakulnak ki kettõjük között, mint egy rokoni kapcsolatban. Én úgy tapasztalom, hogy ez az érzés, illetve az állat elvesztésének fájdalma hatványozódik akkor, mikor például egy baleset miatt pusztul el az állat, és nem kiöregszik ugye a gazdi mellõl. Fõként a fiatalabb gazdák esetében igaz ez, de persze az idõsebb korosztály tagjait is megviseli egy ilyen helyzet. Egyre inkább azt látom, hogy a gazdák és a kis kedvenc között rendkívül erõs kapcsolat alakul ki, a kutya mára egy amolyan „szociális társ” lett, egy igazi családtag. A reakció kétféle: van, aki az ûrt úgy próbálja meg pótolni, hogy rögtön maga mellé vesz egy új kutyust vagy macskát, míg mások hosszú éveken át, de akár egész életükben gyászolják az elvesztett barátot. Nem lesz újabb kedvencük, mert nem akarják ismét átélni ezt a fájdalmat.
- Milyen tervei vannak a jövõre vonatkoztatva?
- Természetesen tovább folytatom a gyógyítást, itt a kiskanizsai rendelõmben és praxisomban, de szívesen foglalkozom a késõbbiekben is az állatmenhely árva kutyáival. Úgy érzem, az ebrendészeti telep létrehozása tartogat még számomra kihívásokat az állatgyógyítás terén is.
- Ha jól tudom, Ön nemcsak a Sarlós Boldogasszony Egyházközség képviselõtestületi tagja, hanem más okokból is elismert ember a környéken. Ön az a „fajta” orvos, akinél nincs szigorú értelemben vett rendelési idõ, és segít akkor is, ha a gazdi csak a fizetéskor tudja behozni a szükséges gyógyszer teljes összegét.
- Így van, egyrészt nekem ez a munkám és a hobbim is tulajdonképpen, tehát szinte – kis túlzással – éjjel-nappal rendelek. Másrészt igen, nem utasítom el egy beteg állat ellátását azért, mert például hó vége van, és a gazdi csak egy hét múlva tudja behozni a gyógyítás teljes költségét. De azt hiszem, hogy egy állatorvosnak így, és csak így szabad gondolkodnia, másképp ez nem megy. Ettõl leszünk igazán az állatok gyógyítói.
 

Papp Attila