Vagy helyesebb és igazabb lenne azt írni, egy föl sem fedezett, huszadik századi reneszánsz ember. Ez a sors jutott Takács Lászlónak, aki a sporttól az íráson át, egészen a képzõmûveszetekig rendkívülit alkotott egy olyan helyen, ahol ritkán találkozhatunk hasonlóan mûvelt és sokoldalú emberrel. Talán szerénysége, talán visszahúzódó természete miatt eleddig nem került, kerülhetett arra a helyre, melyre a sors predesztinálta. Ám valószínûbb, hogy hitt abban, a tehetség, az érték, utat tör magának akkor is, ha azt nem támogatja meg önmutogatással, személyének középpontba helyezésével. Pedig olyan mentorai lehettek és lettek is, mint Hules Béla, Alaksza Ambrus, vagy Csorba Gyõzõ. De hogy a sor ne maradjon befejezetlen, meg kell említenünk még Weöres Sándort, aki verseivel beajánlotta õt Albert Zsuzsához, a rádió szerkesztõjéhez. Csoóri Sándort, aki önzetlenül támogatta, vagy Lovász Pált, aki a Jelenkorhoz vezetõ újtát egyengette. De említhetjük Illyés Gyulát és Vas Istvánt, akik családjához személyesen is bejáratos volt.

Városunk, halála után tizenhét évvel tett némi gesztust tehetsége elõtt azzal, hogy róla nevezték el az amatõr írók és költõk körét. Igaz, talán véletlenül, talán egyszerû feledékenységbõl az alakuló ülésre az illetékesek – noha szóba került – elfelejtették meghívni akár a lányát, akár a városunkban élõ rokonságát. Ám ma már ez legyen a legkisebb tapintatlanság vele szemben...

Takács Éva Judit a teljes nevem. A Judit apám kérésére került az anyakönyvembe. 1959. február 8-án születtem Nagykanizsán. A Landler Jenõ gimnáziumban végeztem 1977-ben. 1977-ben felvettek a Pécsi Tanárképzõ fõiskola történelem-orosz szakára. Tulajdonképpen azóta nem lakom Nagykanizsán.
Még fõiskolás voltam, amikor megismerkedtem a férjemmel. Két gyermeket, az övéit, neveltünk fel közösen. Igyekeztem jó gonosz mostoha lenni. Férjem belsõépítészeti munkákkal, tervezéssel és kivitelezéssel foglalkozik.
Tanár lettem és egyetlen percre sem bántam meg. Tizenöt éve angol nyelv és irodalom szakon is végeztem a Pécsi Tudományegyetemen. Azóta angol nyelvet, történelmet, illetve a két tannyelvû iskolában angol nyelven történelmet tanítok általános iskolásoknak. Fantasztikus kihívásnak érzem a tanítást. Nagyon igyekszem megújulni, jelenleg szakvizsgázom éppen. Munkahelyemen ez a huszonhetedik évem.
Családom mindenben támogat. Nem szabadna ilyet írnom, ha babonás lennék, de mindenem megvan, amire csak vágytam. Szeretet, béke, egészség, boldogság. Ezt elsõsorban a férjemnek köszönhetem. Már mostohaunokám is van, nyolc éves kis tudós.
Sok mindenben hasonlítok apámra. Sajnos a tehetségét nem örököltem, csak a könyvtárát. Olvasó ember vagyok. Lehetõleg hajnalig olvasok, elsõsorban regényeket.

Tizennyolc éve hiányzik. Nincs olyan nap, hogy egy gesztus, egy szín, vagy hangulat, netán egy illat, egy nyakkendõ színe, egy politikai vitamûsor a tévében, vagy örömöm, bánatom, mit megosztanék vele, eszembe ne juttatná a hiányt, melyet elvesztése óta szüntelenül érzek.
Minden tettemmel, újabb tanulmányaimmal, munkámmal a mai napig neki akarok megfelelni. Elképzelem, mit szólna. Bármi történik nyúzott kis hazánkban, a mai napig az õ szemével próbálom látni. Vajon, mit szólna?

Édesapám gyermekkora

Kiskomárom szülötte volt. Édesapja a környék és a falu megbecsült szabómestere. Talán úgy gondolták a szülei, hogy a legbiztosabb jövõ akkor vár rá, ha apja örökébe lép, ezért biztos, ami biztos szabni-varrni tanították. (Egy versében „a cérna inasának” mondja magát.) Nem tudom milyen sikerrel inaskodott, én mindenesetre egész életemben nem láttam tûvel a kezében. Szüleit végtelenül tisztelte, nem mondott õ ellent, de lassan kiharcolta magának, hogy megkésve ugyan, de a nagykanizsai gimnázium tanulója lehetett. Halvány emlékem, hogy tanárai (Alaksza Ambrus és Hules Béla) és a helyi (kiskomáromi) plébános egyengette az útját.
A háború is a faluban érte, de gyerekként csak mókás helyzetekbe keveredett. Nyolc-kilenc évesen kis szánkójával járta a falut és minden izgalmasnak tûnõ tárgyat begyûjtött, többek között egyszer egy repeszdarabot, melynek láttán az ott állomásozó katonák azonnal földre vetették magukat, õ pedig mit sem értve az egészbõl továbbmasírozott.
Állítólag már a faluban töltött évek alatt is mindent elolvasott, de mint gimnazista, falta a könyveket. Elkezdett verseket írni. Tizenhét évesen már szonettel is próbálkozott. Korai verseit késõbb nem sokra becsülte, mégsem dobta szemétre. A „A tudás fegyver az imperialisták elleni harcban!” jelszóval ellátott, 1,50-ért árult kockás füzeteket „Versek 1953/54” felirattal a mai napig kincsként õrzöm. Elképzelem, hogy míg nagyanyám lisztet szitált, sütött-fõzött, tyúkokat etetett, hatalmas kertet gondozott, nagyapám meg egy széken görnyedve 16 órán át fércelt és a 10 kilós igazi vasat (vasalót) emelgette a gõzben, apám csendesen kizárta a földi zajokat és verseket írogatott a lugasban. A kedvencem ebbõl a gyûjteménybõl:
Számvetés
„Elõször az Akaratban éltem, / De nem akartam, nem is reméltem. / Másodszor a hitben éltem, / Jószívû voltam, de sokat reméltem. / Harmadszor másokban éltem, / Ölelgettek, de mindig féltem. / Most örökre magamban lakom- / Mit Isten adott, kóstolgatom.
1954. április
Három testvér közül õ volt egyedül fiú. Húgai jóval késõbb születtek: Magdus, aki most is Kanizsán él családjával és Marika, aki Balatonbogláron él férjével és gyerekeivel sokat meséltek bátyjuk különc elfoglaltságairól. Nem elég, hogy „dologidõben” verseket fabrikált, ha tehette, mindent befestett, helyesebben, mindenre festett: kõre, fára, papírra, talán még a tyúkokat is célba vette volna, ha nem botránkoztatta volna meg nagyanyát. Nagymama és nagypapa néma szkepticizmussal szemlélte apám mûveit, nagymama egyszer egy aktra ’legalább egy kis kombinét’ könyörgött, mindhiába. Feltehetõleg a lelkük mélyén kétségbe voltak esve, hogy erõs izmos jóképû fiuk ilyen felesleges dolgokra pazarolja a napjait, vajon mi lesz belõle, hiszen semmihez sem ért. Verseit nem nagyon értették, képeit nem értékelték, mégis, ahogy visszaemlékszem nagyanyám szemére, mikor apámról beszélt, valami néma tisztelettel és elnézéssel vették körül. Õ volt a „FIAM”.
Nyári szünetekben azért igyekezett megmutatni, hogy õ is tud dolgozni. Vagy a szabómûhelytõl akart megfelelõ távolságra lenni, ma már nem tudni, de dolgozott a Földtani Intézetben idõszaki munkásként, valamint a Betonépítõ Vállalatnál segédmunkásként.

Sokoldalú ember folytonos tanulással

Tizenkilenc-húsz évesen sorra nyerte az atlétikai versenyek futószámait. Doboznyi érmet és oklevelet õrzök errõl. Ami nagyon érdekes, hogy sprinternek legalább olyan jó volt, mint középtávfutónak. A nagykanizsai Bányász S.K -tól már csak egy ugrás(!) volt Putnok, ahol a katonaévét töltötte. Hivatalosan bányásznak számított, sikereket hozott az ottani Bányász S.E-nek is, és nyert egy évet, mert a bányászkatona csak egy évig volt katona.
Mit tehet egy húsz éves, költészetnek és könyveknek élõ, festegetõ, jó sportoló fiatalember? Ma biztos egyetemre küldenénk rögtön, de azok az idõk nem a továbbtanulásról szóltak. Munkahelyet kellett keresnie. Sikerült is. Ráhibázott a földkerekség egyik olyan állására, ami a lehetõ legmesszebb állt tõle. Bázakerettyén, majd Lentiben postahivatali dolgozó lett.
Ez az állás mégis két gyümölcsözõ eredményt hozott. Az egyik, hogy megismerkedett az én anyukámmal, a másik, hogy eldöntötte, hogy akárhogy is, de elmegy a fõiskolára.
Édesanyámban az elsõ perctõl megtalálta a múzsát, a hallgatóságot, az anyát és a szeretõ feleséget. Sokak megbotránkozására elvett egy nálánál idõsebb kétgyerekes özvegyasszonyt. Azok a „sokak”, gondolom, nem hinnének a fülüknek, ha hallanák, hogy szeretetben és megbecsülésben éltek le egymás mellett harminchárom évet. Apám tehát apja lett két serdülõkorú lánynak. Közös életük nem nagyon volt, mert a két lány anyám két testvérénél lakott Nagykanizsán, lévén gimnazisták, apámék pedig hol itt, hol ott, ahol anyu dolgozott postatiszviselõként. Nõvéreim, Mária és Klára, ma is Kanizsán élnek. Késõbbi kapcsolatukra a jó barátság volt jellemzõ. Gyakran jártak együtt hangversenyekre és irodalmi rendezvényekre. A négyüket összekötõ, legfelhõtlenebb érzelem talán pont személyemhez köthetõ: mind a négyen szerettek engem, mint ahogy én is fogom õket az idõk végezetéig.

Diplomák sora

Apám tehát elhatározta, anyám nem kis bíztatására, hogy szerencsét próbál, mint tanár. Szepetneken képesítés nélkül tanított magyart, történelmet és rajzot. 1963-ban diplomát szerzett Pécsett a Tanárképzõ Fõiskolán, magyar irodalom és történelem szakon. Még ugyanebben az évben Zalaszentbalázson kezdett tanítani (1963-75). Talán mondanom sem kell, hogy már óvodás koromban tanár akartam lenni. Apám rendkívül sokszínû egyéniség volt, ami ezen a pályán már fél gyõzelem. Emlékszem minden reggel a lázas készülõdésre, a borotvakölni diszkrét illatára. A ház uraként õ volt az elsõ és az utolsó is a fürdõszobában, s általában a nap többi részén is minden körülötte forgott. Nagyon igényesen (és sokáig) öltözködött. Az iskolába öltönyben és nyakkendõben járt.
1975-tõl haláláig a Winkler Lajos Vegyipari és Zsigmondy Vilmos Kõolajbányászati és Mélyfúróipari Szakközépiskolában tanított magyar irodalmat, nyelvtant és történelmet. Nagyon szeretett tanítani, szerette a tanítványait és õk is apámat, bár úgy hallottam, hogy szigorú tanár hírében állt.
Tanítás mellett a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett újabb diplomát magyar nyelv és irodalom szakon, majd 1978-ban ’summa cum laude’ doktorált az Eötvös József Tudományegyetemen, Budapesten. (Témája: Jelzõszintek vizsgálata Juhász Ferenc költeményei alapján).

„A legjellemzõbb <zaj> nálunk az írógép kopogása volt.”

Mióta az eszemet tudom, apámat könyvek, papírok között láttam. Néha kisebb kupac, néha nagyobb kupac mögött. Könyvek az ágya mellett, könyvek az ágynemûtartóban, könyvek a lekvár helyett a spájzban, könyvek a polcon kétsorosan, olvasnivaló reggelre, estére, az erkélyre.
Emlékszem, talán 7 éves lehettem és volt egy kis zsebpénzem. Egy séta alatt apám meggyõzött, hogy a legjobb lenne egy Kosztolányi-kötetre költeni, amit õ már ki is nézett. Ez a köny aztán felkerült a könyvespolcra, az apám könyvespolcára és én rendkívüli büszkeséggel éreztem az én könyvem jelenlétét a tudós polcokon. Mintha ezzel egyenrangúvá emelkedtem volna. A könyvszekrény volt a legelsõ és a legértékesebb bútordarab a régi, még Arany János utcai (2.sz.) lakásunkban. A lakás kicsi, sötét, nedves udvari lakás volt egy szobával. WC kint, víz kint. Apám jó humorérzékkel még ebbõl is tudott viccet csinálni. ’Világraszóló’ László-napokat rendezett a barátainak. Alig fértünk el, de a hangulat felhõtlen volt. Soha nem éreztem hátrányosnak magam, amiért életem elsõ 13 évében a konyhából leválaszott pár négyzetméteren kellett élnem. 1973-ban, hosszas várakozás után, végre kaptunk egy két szobás lakást a Berzsenyi Dániel utca 2.sz. 4. emeletén.
A legjellemzõbb „zaj” nálunk az írógép kopogása volt. Két ujjal gépelt, de boszorkányos gyorsasággal. Amit nem volt kedve legépelni, anyám gépelte. Neki köszönhetõ, hogy apám, valaha ceruzával lapokra írt, versei gépírással is megvannak. Szintén anyámnak köszönhetõ, hogy a legtöbb, szintén kiadatlan verset kötetekbe rendeztette apámmal. Ezekhez a verses kötetekhez illusztrációként linometszeteket is készített apám. Az erkély volt a mûhely és szorgosan vésett és hengerelt. A színes festékek, ceruzák lenyûgözték. Ennek ellenére a legtöbb mûve, amit megtartásra ítélt, egyszínû rajz, vagy linometszet. Akkoriban divat volt subát készíteni, nosza tervezett anyámnak egy-két remekbe sikerült subát. A 70-es években a kollázs volt a kedvence. Párat õrzök emlékbe, párat a nõvéreim, párat apám húgai.

Mûvészet az íróasztalfióknak

A rajzok és képek, csakúgy, mint a versek az íróasztalfióknak készültek. Szinte mindig könyv közelében és jegyzetfüzettel láttam õt. Írogatott, ahogy õ mondta. A nyelvészet és a stilisztika mélyére igyekezett hatolni. Õrzök egy 1980-as jegyzetfüzetet, amit kifejezetten nekünk ajánlott a címoldalon, Nyelvelméleti gondolatok címmel. A kandiátusi disszertációjára készült. Mintha tudta volna, hogy csak egy emlék marad, sohasem realizálódik. Nyelvet is tanult. Mindig. Volt egy salátára olvasott francia könyve, néhány eredeti francia verse, fordítgatta, olvasgatta õket, ízlelgette a szavakat. A legszebb nyelvnek találta, de sajnos a legkevésbé alkalmas nyelvnek is, amit egyedül otthon valaki megtanulhat.
Ha hangot kellene visszaidéznem, az írógép kopogásán kívül a fürdõszobai operaáriák jutnának rögtön eszembe. Szép hangja volt. Bariton. Néha a ...Majd alszom én, ha véget ér a kín... kezdetû áriára ébredtünk, vagy a ...Bûvös erõ van e virágban, börtönben él.... volt soron. Emlékszem, az utóbbi ária olyan magasan kezdõdik, hogy csak ritkán sikerült kiénekelnie, de rendületlenül próbálkozott. Szerette a zenét, az operákat imádta. A lemezjátszó szinte állandóan üzemben volt. A legmodernebb kedvence a Smokie együttes Living next door to Alice volt. Imádta az István, a királyt és az Abbát.
A matematikából a halmazelmélet nyûgözte le. A modern technikából a számítógép, az elve és a nyelve. (Akkoriban még csak olvastunk róla.) Apám gyakorlati érzékérõl csak annyit, hogy elõbb megírt egy tanulmányt, mint becsavart egy villanykörtét, s ha mégis tett valamit, amihez szög, kalapács, netán fogó kellett, majdhogynem pezsgõt bontottunk.
Számomra megfoghatatlan, hogy mi inspirálta a versírásra azt az embert, akit szabónak szántak, szerény egyszerûségben neveltek és szinte alig tette ki a lábát a faluból elsõ versei születése elõtt. Egyszerûen ezzel a tehetséggel született. Talán számára is rejtély volt ez a mindenáron elõtolakodó adottság, ezért lett végtelenül szerény, ami a verseit illeti.

„Az egykötetes költõ”

Többen, és többször bíztatták. Sok elismerõ szót hallott Weöres Sándor, Csoóri Sándor, Lovász Pál és Hules Béla szájából is. Mindhiába. Nem rohant szerkesztõségekbe, nem értett az önmenedzseléshez. Jóllehet elszórtan 1959-tõl jelentek meg versei, csak a 80-as 90-es években ismerhették meg többen: verseit az Életünk, a Jelenkor, a Somogy és a zalai irodalmi antológiák jelentették meg.
Egykötetes költõnek tartotta magát. Legjobb barátja, Büky László, aki a Szegedi Egyetemen jelenleg is tanszékvezetõ egyetemi tanár, így írt róla a Míg élsz fényeskedsz postumus kötete margójára:
„ ... belsõ emigráns, aki háttal ült 55 évig a való világ egy szeletének, annak, amely alig engedte kamasz korában tanulni, amely a kisvárosi-falusi mindennapok fullasztó porát lélegeztette be vele (a testi betegség tüneteiig). Lelkiállapotának többé-kevésbé megfelelt a visszafordultság állapota, az un. szocializmus vályújánál szürcsögõk közé nem kívánt keveredni: „az aki voltam és az akit láttok bennem / háttal ül nektek és nekem is / már úgy látszik, hogy csupa bütyök és csupa abroncs / és aki lehetnék / már a visszhang peremén köröz”.”
1983-ban Pete Györggyel folytatott beszélgetésében így nyilatkozott:
„Szeretném úgy leélni az életemet, hogy nem kívül vagyok költõ, hanem belül. Ahogy Kavafisz /.../néhány lapon megjelenni majd. De nem rivaldafényben /.../ a fórumon mászkálást nem szeretem - inkább addig is verset írok.”
Ennek ellenére 1984 áprilisában megjelent a Visszhang címû Zalai Írók és Költõk Antológiájában 8 verse.
1990-ben (halála évében) jelent meg 10 postumus verse a Lüktetés címû Szépirodalmi Antológiában.
1995-ben jelent meg egy füzött verseskötete a Vadamosi Füzetek sorozatban Pék Pál válogatásával.
1996-ban jelent meg ’A’ verseskötet: Még élsz fényeskedsz (válogatott versek 160 oldalon. Szintén Pék Pál válogatta és szerkesztette) Ennek a kötetnek az érdekessége, hogy a végén olvasható egy Pete Györggyel, 1983-ban folytatott beszélgetésének teljes szövege.
Abban, hogy a világ egyáltalán megismerhette, nagyon nagy szerepe volt Pék Pál tanár-költõnek (A Kanizsa c. hetilap szerkesztõjének), aki fáradhatatlanul ostromolta versekért, apám halála után pedig felvállalta a kötetekbe rendezett, de kiadatlan versek gondozását, alkalmankénti megjelentetését. Önzetlen segítségéért, apám emlékének gondozásáért szívbõl hálás vagyok neki. Ugyanígy hálás szeretettel gondolok Büky Lászlóra, aki a szentendrei – szegedi távolból is õszinte barátja maradt apámnak. Rendkívül eleven és magas színvonalú recenziói jelentek meg apám költészetérõl. Õ az, aki úgy érti és éli meg apám verseit, ahogy senki más. Szavai egyszerre árulkodnak kettejük barátságáról és a versek mögöttes világának, a képalkotás mûvészetének mindentudó mesterérõl.

Akik megértették, megélték verseit

Többször elõkerül a versekben a betegség – a levegõhiány – képe. Sajnos szó szerint is levegõhiányt érzett. Egy mellhártyagyulladás következtében visszamaradó túlérzékenység, esetében a falporra való érzékenység alakult ki nála. Az egyre súlyosbodó és sûrûbbé váló asztmatikus rohamok akár meg is keseríthették volna õt magát is, nemcsak az életét. Gyakran vitte mentõ a kórházba, vitte a kisrádióját a jegyzetfüzetét és még ott is írogatott. Legtöbbször pár nap múlva hazaengedték vagy hazaszökött. Az ilyen rohamokról azt kell tudni, hogy a gyors segítség után nagyon hamar kitisztulnak a hörgõk és sokszor már másnap reggel haza akart volna jönni. Mindenesetre, megrendelte a lecsót, amit más lehetõség nem lévén, a kórház hátsó kerítésén át becsempésztem neki. Akkoriban még nagyon szigorú volt a látogatási rend. A súlyos rohamok és a velük járó halálfélelem ellenére (vagy tán pont azért) rendületlenül írogatott, tanult, dolgozott. A betegség nem volt téma otthon. Évente 2-3 alkalommal lett roszszul. Sajnos a poratkák ellen akkoriban nem sok mindent lehetett tenni. Állandóan porszívóztunk, portalanítottunk, de a 80-as évek vége felé már a por szó hallatára is kezdtek eltömõdni a hörgõcskéi, ami olyan érzés, mintha befelé menne a levegõ, csak kifelé nem. Az egész életemet úgy éltem le, hogy láttam apámat kétségbeesetten zihálni, a levegõt erõvel kifújni, fuldokolva köhögni, és a szemében ott volt a pánik. Jót tett neki, ha ilyenkor körülötte voltunk. Próbáltuk elterelni a figyelmét, gyógyszere, pipája is volt. Sajnos ezek sem segítettek mindig.
1990. március 18-án este már két-három napja zihált, de nem akart kórházba menni. Talán azt gondolta, elmúlik, mint már anynyiszor, vagy nem hitt a kezelésben, nem tudni. Mindenesetre estére édesanyám kénytelen volt mégis mentõt hívni, apám akarata ellenére is. A kórházban érdekes módon a gyógyszeres ellátás után magára hagyták a kórteremben a még mindig fuldokló apámat. Majd elvesztette az eszméletét és a szobatársa riasztót fújt. Az intenzív osztályra kerülve magához tért és könyörgött, hogy ne fektessék le, mert úgy megfullad. Ilyenkor otthon is ülve aludt. Gyõzött az erõ. Lefektették, elaltatták, lélegeztetõ gépre kapcsolták... 18 napig küzdött még. Felébreszteni valamiért már nem sikerült, a gép nélkül pedig csak pihegni tudott. E kóma alatt érte a halál. (Milyen a sors? 1990-ben pont a Költészet Napján temettük el.)
Nagyon érdekes, hogy mennyire felül tudott kerekedni apám a ’földi’ bajokon. Ha a betegsége bele is szövõdik a verseibe, sohasem profán, sohasem veszik bele önsajnálatba, nem ír szimptómákról, csak érzékelteti a küzdelmet, amit átélt, csak elgondolkodik életen és halálon. Ha nem tudnám, hogy milyen betegség sújtotta õt, nem tudnám kiolvasni igazán a versekbõl, legalábbis nem azt, hogy konkrétan, õ a beteg. Ami viszont bámulatba ejt, hogy volt lelki ereje verseket írni, még a kórházban is.
1973-ban írta az Apnoe ciklust. Egyik verse (VI.) így végzõdik.
„arkád.melle.m árkádja szereiaversetsiessenalevegõveluramváromhanemittmáshol”
Nagyon szerettem Apám lánya lenni, és az is maradtam.
Takács Éva