Dr. Veres András szombathelyi megyéspüspök áldotta meg a hétvégén Bajcsa világháborúban elesett hõseinek felújított emlékmûvét. Az ünnepséget szentmise elõzte meg a szomszédos Magyarok Nagyasszonya templomban.

A szombathelyi megyéspüspököt, Nagykanizsa város vezetõit, a megjelent Nagy-, és kiskanizsai, valamint a helyi lakosokat Ódor Imre, a szentistváni alapítású Szepetnek plébánosa köszöntötte. Külön öröm – emelte ki az atya a Závory Zoltán utolsó mûveként elkészült gyönyörû Magyarok Nagyasszonya oltárkép alatt –, hogy a szeretet asztalát is körülálljuk. Kérje püspök úr velünk együtt, hogy Isten népének bajcsai közössége az õsei hitéhez hû maradjon, szeresse ezt a nagy gonddal épített templomot, és szívesen, örömmel hozzon áldozatot. – fejezte be köszöntõjét Ódor atya.

A szentmise olvasmánya a vértanúságot vállaló Makkabeus fiúk gyermekeit bátorító anyjáról szólt. Az emlékmûnél rímelt rá Somogyváry Gyula Anyám címû verse.
Szentbeszédében Dr. Veres András felhívta a figyelmet arra, hogy szívünk mélyébõl fakadjon a hõsökért mondott imádság. Szükség van arra, hogy átgondoljuk, kik is õk, kik a hõsök? – tette fel a kérdést, s meg is válaszolta: olyanok, akik valamilyen magasztos célért, a megszokottnál nagyobb áldozatot képesek hozni. Akik nemes célért, egy szép dologért, valami magasztos erényért akkora áldozat meghozatalára képesek, hogy életüket is hajlandóak feláldozni értük. Ennek kapcsán szükséges elgondolkodnunk azon is, ki lesz hõssé? – Egészen biztosan állíthatjuk – folytatta, senki sem születik hõsnek, hanem azzá válik. Ha gyermekeket kérdezünk, a legtöbb gyermekben ott él a vágy, hogy õ hõs akar lenni. Aztán ahogy eljut a felnõtt korra, egyszerre szertefoszlik ez az illúziója. Lehet, hogy egyszerûen belátja, bizony néha a hõsök kényszer által lesznek. Ugyanis legtöbbször nem az illetõ személy akar hõssé lenni, hanem a körülmények teszik õt hõssé. Igaz, még akkor sem mindenkit, mert vannak akik bátortalanul, gyáván elmenekülnek a hõsies pillanatok elõl. Azok lesznek hõssé, akiket áldozatkészségre neveltek életükben, és ez biztosan állíthatjuk, a családban kezdõdik. Nem véletlenül olvastuk fel a Makkabeusok könyvébõl hallott szakaszt, hogy az édesanya miként volt képes bátorítani mind a hét fiát arra, hogy álljanak ki hitük védelmében, és ne váljanak hitehagyókká. – Itt megállt egy pillanatra a püspök úr, majd napjainkra utalva így folytatta: olyan idõszakot élünk, hogy csak kevesen lesznek a makkabeusi fiúkhoz hasonlókká, hõssé. Csak kevesen vannak olyanok, akik fontosnak tartják életükben Isten igazságai mellett való bátor kiállást, és csak azután gondolnak saját érdekeikre, elõnyeikre. Sajnos fordítva szokott történni. Egyházunk talán azért áll olyan nehéz helyzetben napjainkban, mert nincsenek hõsei, vagy csak kevesen vannak. Sokan nem Isten útjain akarják megtalálni a boldogságot. Miért lesz valaki hõssé? – tette fel Dr. Veres András az újabb kérdést. – A hõs mindig egy magasztos cél eléréséért küzd. Akikért ma imádkozunk, õk a haza iránti szeretetüket akarták megmutatni, azért áldozták életüket. Bizony nem sokan vannak ma, akikben erõsen él a hazaszeretet, akik készek hazájukért, népükért áldozatokat hozni. Korábban a proletárinternacionalizmus, ma pedig a globalizmus az, amelyik kiírtja az emberek gondolkodásából a haza iránti szeretetet – emlékeztetett a püspök úr. Pedig a hazára mindannyiunknak szükségünk van. Mi a haza? – folytatta a kérdéseit. Egészen biztosan egyfajta érzés, lelkiség, kultúra, Márai Sándor szavai szerint a nyelv maga. Az a nyelv, amelyet gyermekkorunktól beszélünk, rajzolja ki a világban azt a helyet, ahol otthon érezzük magunkat. S ezért a hazáért az emberek döntõ része nemcsak vágyakozik, hanem – ha igazi hazafi –, képes áldozatot is hozni. Az embernek háza sokfelé lehet, de csak egy helyütt van hazája, és ahhoz a közösséghez való tartozás teszi képessé õt áldozat meghozatalára. Sokan voltak, akik hazájukért életüket áldozták, idegen földben nyugszanak, és élõ hozzátartozóik sem tudják, hol. Egészen biztosan legtöbbjük nem készséggel hagyta el hazáját, és nem is meghalni akartak a hazáért, hanem élni, küzdeni érte. Életpéldájuk bátorítson, erõsítsen minket a hazaszeretetre, az önfeláldozásra.
A hazaszeretet, az áldozatkészség igazából azt jelenti, a mindennapokban legyünk készek szeretteinkért, lakókörnyezetünkért, szûkebb-tágabb társadalmunkért áldozatot hozni, és az igaz érték, az igazság mellett mindig bátran, hõsiesen kiállni. Törekednünk kell erre, mert különben ez a világ nagyon eltévelyedik, és félõ, hogy ahol nem az igazság gyõz napról-napra, ott a gazság túlhatalmasodik.
Legyünk békességszerzõk! Akkor egészen biztosan kevesebb békétlenség lesz, kevesebb házasság fog felbomlani, kevesebb család fog széthullni, és nem fognak acsarkodva, gyûlölködve nézni egymásra emberek, hanem tudunk örömben, szeretetben, egymás iránti megbecsülésben élni – e gondolatokkal fejezete be a szentbeszédet Dr. Veres András, majd a menet a templomból az emlékmûhöz vonult, ahol Kósa Dániel és Jerausek István szavalata után Tóth Nándor, a településrész önkormányzati képviselõje köszöntötte a megjelenteket.
– Az I. világháborút követõen törvényerejû rendelet született arról, hogy minden település állítson a háború áldozatainak hõsi emlékmûvet. Ez Bajcsán is megtörtént 78 évvel ezelõtt. 1935. szeptember 30-án avatták fel a lakosság adományaiból. A szobor megélte a rendszerváltást, de a felújítása elodázhatatlanná vált.
Az elsõ világháború 16, a második 15 áldozatot követelt a bajcsaiaktól. Tiszteletükre helyezték el a megemlékezés koszorúit a neveiket hirdetõ márványtáblánál.
Cseresnyés Péter országgyûlési képviselõ, polgármester ünnepi beszédében kiemelte: a hõseinknek köszönhetjük, hogy van hazánk, van nemzetünk, amely egyre erõsebb. Mindenkire szükség van, senkinek sem szabad elengednünk a kezét, majd elmesélt egy igaz, a történelem által igazolt esetet az I. világháborúból. – Akkor lehetünk sikeresek, akkor biztosíthatjuk az ország és a nemzet jövõjét, ha összefogunk, és megszorítjuk egymás kezét – folytatta. – Akkor is, ha baj van, akkor is, ha jövõt építve optimista célokért egymásra kell támaszkodnunk, mert az összefogás ereje vihet bennünket elõre.
A múltunk, a hõseink, a bajcsai hõsök miatt is meg kell fognunk egymás kezét. Most amikor rájuk emlékezünk, tudnunk kell, hogy értünk, a jövõért áldozták életüket. Miattuk is ki kell állnunk nemzeti érdekeinkért. Miattuk is meg kell neveznünk azokat, akik a nemzet, a haza, és itt helyben Nagykanizsa ellenében dolgoznak. És azokat is, akik mellette, érte. Össze kell fognunk azokkal szemben, akik Magyarországot kiárusítanák, akik idegen érdekeket szolgálva akarják a hatalmat. Hõseink, a bajcsai hõsök, a nemzetmegtartók ezt kérik tõlünk. Hõsi halottaink, és hazatért hõseink tisztelete megköveteli, hogy mi is becsülettel helyt álljunk. Helyt álljunk a hazáért, Magyarországért, Nagykanizsáért. Bajcsa világháborúban elesett hõseinek emlékmûve erre kötelez bennünket. A múlt tiszteletére, a jelen tisztességére, a jövõ építésére. Merítsünk erõt a hazáért hozott áldozatukból mostani feladatainkhoz – hangsúlyozta Cseresnyés Péter.
Emlékeztetni kell a következõ nemzedéket arra is, a háborús emlékmûveket nemcsak a kegyetlen harcok elleni tiltakozásként állítjuk, hanem minden pusztító eszmével és ideológiával szemben állást foglalunk. Mert hisszük, hogy nem a harc és a rombolás oldja meg az emberek problémáját – csengtek vissza az ünnepség végén a püspök úr szavai.

B.E.

További képek a galériában.